gyújtani, nem volt gyújtóm. Jött egy alak egy furcsa sipkával a fején,
mintha szerb katona volna. Cigarettázott és fütyörészett sziszegve. Egy
veder volt nála, mikor közelebb ért és a vederben egy nagy pemzli.
Felállottam és tüzet kértem. Lefujta a cigarettája végét, idetartotta.
Akkor láttam, hogy szobafestő. Fiatal ember volt, az egész ruhája olyan,
mint egy paletta s az összemázolt vászonnadrág alatt egy vastag
szövetnadrág alja látszott a cipőn. Pakombartja volt, tegnapról volt
borotválva, egy kis sárga bajusza volt és az arcán is fakó zöld
festékfoltok voltak és a papirsipkája alól felfelé habarodott a homlokán
a frizura. Jól esett neki tüzet adni, láttam, passzióval figyelte a
cigarettem végit és nyomkodta hozzá oda az ő cigarettáját, míg az enyém
jól nem égett.
– Köszönöm – szalutáltam, mint szokás.
– Szivessen kérem – így mondta s akkor még jött két fürge füst az
orrából a legutóbbi szippantásából és ő is felkapta az ujját a
papirsipkájához szalutálni s elment és újra hallottam azt a sportszerű
fütyörészését. Ő biztosan szeret valakit és viszontszeretik, az szép és
vidám és igaz dolog. Ha utána mennék és megfognám azt a festékes karját
és kivallatnám, hogy mit ért ő szerelem alatt? Milyen a boldogság őneki?
Mi van a szivében, mikor a szobafestő-létrán lép a plafond alatt a
fejével és pingál és danol a visszhangos bútortalan szobában? És
elmondanám neki, hogy engem az elébb egy nagyságos asszony egy
konflisban boldogított egész váratlanul és hogy ő mondja meg nekem mi
ez: hódítás, viszony, öröm ez, vagy igazán egy nagyon közönséges és nem
szép dolog? Vagy pedig röhögni való butaság, hogy én ezen most kétségbe
vagyok esve? Oly szamár vagyok, olyan nagy szamár. És milyen boldogtalan
leszek majd holnap, tudom!
Összereszkettem a padon. Fáztam. A két térdem koccintott. Komolyan jól
esett, hogy hideg van és köd van és sötét van. Hátul valahol, nem tudom
már melyik templom van ott közel, elkezdtek harangozni, azt
végighallgattam, mert édes és jó volt és a faburkolaton az úttesten egy
pár autó csúszott, a vezért is láttam haza ragyogni a villanyos autóban
és láttam világos autót virágtartókkal és Operába öltözött dámával és a
harangozás elmult és a zengés még tartott a fülemben és csak fáztam és
nem tudtam szomorú se lenni, csak fáztam. Egy forró teát kell inni s
haza kell nekem menni lefeküdni, mint egy betegnek. Te, most eszembe
jut, istenem hát ez nem szomorú: a lányok a körúton akkor este mikor
hazamentem. Mert ott mentem el a körúton. A Dohány-utca sarkán ott
mászkáltak azok a borzasztó lányok, már kijöttek a járdára. Nagyon
lassan mentem és kábán gondolkoztam és szomorú voltam. Minden fát,
minden plakátot, minden lámpát úgy megnéztem szomorúságomban. Mikor
közel értem hozzájuk, őrájuk is épen úgy bámultam mindegyikre. Biztos
azt hitték, szándékaim vannak. Eszembe se voltak szegények. Egy fekete
elébem sietett, híni akart. Kikerültem. Akkor egy másik szaladt nekem,
egy nagy sárga:
– Gyere velem boldogságom.
Lementem a járdáról, rámentem a kocsiútra, hogy ne bántsanak. Hallottam,
hogy a lányok utánam röhögnek. Ökölbe szorult a kezem, neem, erről nem
állok jót, hogy csakugyan ökölbe szorult volna a kezem, csak úgy mondom,
ahogy szoktak efféle frázist mondani: tény kérlek, hogy dühös lettem
rájok és talán fujtam egy pfujt magamban, hogy de undokok! Aztán az ő
sorsukra gondoltam és gondoltam, hogy alapjában véve mindig becsapom
ezeket, mikor elmegyek az utcán előttük és nem reagálok. Én folyton
csalódást okozok ezeknek a teremtéseknek, hisz úgy néznek minden férfi
elé, aki arra megy, úgy néznek: én most remélek. Te biztosan bejösz. És
nem, elmegy az ember és hagyja tovább állani s várni őket. Csak egy nap
hány csalódásuk van nekik! Ezek az utolsók a világon azért állanak ott
esőben meg szélben meg télben, hogy nekem, akinek se feleségem, se
barátnőm nincsen, nekem is jusson valaki! Ők rám bazírozzák azt a
boldogtalan életüket. És én szaladok egy úri nő után, én valami őrült
szép viszonyt akarok, barátom hát nem visszaélés ez az ő szemükben? Nem
volna igazuk nekik, mondd, hogy ha dühükben nekem esnének és megvernének
egyszer, mert cserben hagyom őket? Komolyan, oly szomorú voltam és olyan
nyomorult, ha véletlenül virágot árultak volna ott valahol, vettem volna
egy csomó rózsát és visszamentem volna hozzájuk virágot adni nekik és
szépen kérni őket, hogy bocsássanak meg, az isten áldja meg őket.
Hát kérlek. Én azt hittem, többé nem fog semmi történni velem. Most már
úgy jön az élet mint egy Szahara. Vártam a boldogságot és már megvolt,
ez volt az, ez, most már mit akarok? A nővel beszélni sem akartam
többet, nem is kívántam látni, valami forró tiltakozás volt bennem,
gyűlölet! Nevethetsz. Ilyen voltam. Amellett elkapott egy kicsit egy hiú
illúzió, istenem, mi lelt, hisz azt értem el, amit álmodtam, amit minden
férfi elképzel annak a pillanatnak a melegében, amikor egy asszony
megtetszik neki. Hisz a nő ajándékba adta magát nekem, hisz tetszettem
neki, hát hirtelen jó lett, szeretett mihelyt hozzáfértünk egymáshoz,
hisz nem vagyunk gyerekek! De nem, nem, a vágy el van sápadva bennem, el
van az egész puskázva, a szivem úgy fáj valamiért, ami nem volt, ami
távol és gyönyörűen igérkezett, mint mikor az Operában a nyitány
fojtottan elkezdődik, édesen és szorongatóan, még homály van és a
függönyt nézi az ember.
Én ennek a nőnek nem is udvaroltam! Hisz még csak készültem udvarolni, s
nem is tudtam még kérlek, hogy is kell udvarolni, csak vártam drukkolva,
mint egy diák, hogy hogy lesz az, amikor a szépet teszem neki, legyezem,
a kacérságával küzdök, kísérem és várom, virágok és titkos kis posták
járnak majd közte s köztem, az ura féltékeny kezd majd lenni s vigyázunk
és én el leszek szánva a halálig érte s könyörgök neki szépen és vadul
és őrjöngve teszek neki vallomást majd, hogy imádom és imádom! És az
első pásztoróra, óh mi lesz az, akkorra szép szobám lesz és azon a napon
az csupa rózsa lesz, mint egy virágház és kívül a világ egy lángerdő!
A nő meghallgatott, ugyebár és én úgy vettem, mintha elutasítottak
volna, mintha kidobtak volna kegyetlenül! Hol van a szerelem? Hol vannak
az emlékek? Egy levelet nem írtam neki, egy pad nincs sehol, ahol
eszembe jutna mindig: itt ültem vele, egy fa nincs, amelyiknek a
lombjába felnyúltam egy levelet szakítani, mikor ott jártunk, nincs egy
kis eldugott szaletli egy budai kocsmában, ahol össze lettünk volna
bujva, nem volt egy hangulat egy gyöngéd bókot mondanom neki, nincsen
egy cigány, akinek a muzsikálását együtt hallgattuk, nincs egy
költemény, amelyet mind a ketten szerettünk, nem volt fényképem tőle,
amelyet az asztalomra állítot tam volna vagy dugdostam volna, nincs egy
összegöndörült hajszál, amit a tárcámba adott volna, nincs egy elszáradt
virágom lepréselve, ami őtet jelentené, nincs egy ottfelejtett
zsebkendő, nincs a szobámban egy hajtű mint másoknál szokott lenni, az
illatát nem hagyta az én tükrömön otthon, nincs egy súgott szó, egy
titkos boldog intés társaságban, egy mosoly, amit csak én tudhattam, egy
drága mozdulat, egy pehely, mit tudom én. Nem volt semmim.
A tájékára se mentem másnap délután a Gerbeaudnak. Harmadnap se,
negyednap se. Nem mentem, nem akartam menni. Ott ültem a Korona
ablakában egyedül olyankor és le voltam törve. Útáltam magamat. Mintha
én lettem volna hibás. Mi ez az asszony? Ennek szántam én az én
szivemet? Ezt kerestem én ki magamnak? Ki ez a nő, mi ez a nő? Hisz én
nem is ismerem. Sohase voltam náluk. Soha semmit igazán a világról nem
beszéltem vele. Van egy gyereke, egy kis fiú úgy hallottam, de azt se
láttam, mert nem jár vele soha s nem beszél a gyerekéről. Mi lesz, ha
szembe jön majd velem? Nem is fogok köszönni neki. Vagy inkább elkerülök
a járda szélére, úgy köszönök egy nagy hajlással és elsietek?
Most már láttam, mit keresnek azok az alakok Illetőné körül. Most már
értettem. Most már igaz lett minden, amit nem akartam elhinni felőle.
Bertók, meg Sréth, meg Pánczél úr meg Redő Oszi, meg még ez a vörös is,
fuj, röviden leudvarolták. Ő nem csinál egyikből se kázust. Jönnek mint
a pillangók, egy darabig pillangnak, otthagyják. Semmi! Ez az ő élete!
Egy úri nő, istenem! Hát mit jelent az? Kinéztem a Váci-utcába s
rábámultam egy-egy szép asszonyra, aki ott ment. Mit gondoljak
mindegyikről? És nem birtam gondolni semmit. Barátom, csak a szivem fájt
és sóvárgott és úgy kínlódott, mintha masszőröklök nyomkodták és gyűrték
volna össze-vissza, úgy kínlódott és úgy fájt neki a szépség. Semmit se
vesztettem, az fájt legjobban. A szemem utána ragadt egypár nőnek,
mindegyiknél azt éreztem: ez nem lehet olyan és ez se lehet olyan, nem,
ez mind szent, istenem ha evvel ismerkedtem volna meg! Mind az
ismeretlen szerelemmel siet el itt az ablak előtt, én egy olyannál
kerestem, aki nem tudná, mit akarok tőle, hogyha kimondom előtte:
boldogság! Milyen pech, hogy ennek a nőnek mutattak be, milyen pech!
Épen ennek az egynek, az egyetlenegynek, akiben csalódhattam. A szemem
emlékszem tágan maradt egy kicsit, el voltam flangérozva gondolatban a
jövőbe, úgy volt, hogy öreg ember vagyok már és gondolok magamra vissza
és sajnálom magam, hogy itt ültem és ilyen szerencsétlen és ilyen buta
voltam.
*
Mondd, utánozzuk az írókat? Ahogy a könyvekben szokott lenni: most
ugorjunk át néhány napot nyájas olvasó s folytassuk ott, hogy… hát
kérlek, légy szives ugorni velem egypár napot, mikor már annyi kedvem
vagy annyi kedvetlenségem lett, hogy felmenjek a Casinóba.
Mert vagy öt napon át annyira nem kívántam sehová se menni, semmit nem
látni, élni se barátom, hidd meg, közben egy éjszaka az ágyam szélén
ülve egy óra hosszáig fogdostam azt a kemény és hideg Browningomat,
amelyet csak megvettem egyszer, mert mindenkinek volt Browningja s oly
komolyan óhajtottam most szívbelőni magamat.
Én már sokszor átéltem ilyen pauzákat az életben az ágy szélén ülve
revolverrel, mikor az ember jobban a halálé, mint az életé. Olyan okom
nekem nem volt, mint amilyeneket a riporterek írnak öngyilkosságok után,
sikkasztás, betegség, nyomor, családi kétségbeesés, szerelmi
boldogtalanság, meg tudja isten mi minden. Mindig csak az, hogy nem
szerettem az életemet. Nem volt semmi benne, amit szeressek. Istenem, a
puszta élet, az van a növényeknek meg a kutyáknak és az nekik elég úgy
látszik, azok nem szoktak öngyilkosok lenni. Énrám ilyenkor a puszta
élet rettenetessége jött, hogy nem birom így ki, semmiért élni! Az
emberek esznek és röhögni szeretnek és a pénz után másznak mint a
giliszták, én nem értem őket, hisz ez nekem nem kell! Én csak szeretni
akarok, a boldogságot akarom inhalálni, csak fiatal akarok lenni, azután
a többi nem érdekel, nem bánom, ha egy tégla rögtön a fejemre esik,
abban a pillanatban mikor épen elmulik az ifjúság. Kérlek, soha nem
lőttem meg magam, csak kijátszottam magam a halállal és eltettem a
Browningot, de mondd, hát lehet az ember még boldog, ha már órákat vett
az ember egy revolvertől, ha már a szíve meg van fertőzve egy fekete
vágytól, ha már egyáltalán elfogadja az ember a halál gondolatát? Hisz
akkor elveszett már a lélek szűzessége: hisz lehetetlen, hogy az ember
meg akarjon halni, az lehetetlen!
Akkor éjszaka is, mondom, olyan tűrhetetlen csúf volt a közérzetem, oly
rémes világos lett a lelkemben az élet, mint a Teleki-tér vasárnap,
tényleg olyannak láttam az életemet, oly széptelennek, sivárnak és teli
szeméttel, kirágott száraz dinnyehéjjal, piszkos újságpapirral, levált
cipősarokkal, amelyből a faszegek kiállanak, elhajított rothadt
hagymával, köpések foltjaival a kövezeten. Nincs egy ünnepem soha, nincs
egy igaz szép érzésem itt Pesten. A fürdőkamrámban hallottam a vízcsapot
a kádba csepegni. Én sírok most magamban, az én könnyeim esnek a
lelkembe. És akartam sírni de facto s nem birtam. Emlékszem, nyögtem egy
kicsit erőlködve: ööh, ööh. Odaállottam a tükör elé a Browninggal és
felemeltem és a halántékomhoz nyomtam a lyukát. Az elzáróretesz ki volt
nyitva. A szívem akkor erősen kezdett verni, úgy látszik féltem hogy
elsül. Az arcom viszont egész nyugodt volt a tükörben. Abszolúte mindegy
nekem, hogy megteszem-e vagy nem, gondoltam. Azután azt gondoltam:
egyszerűen lusta vagyok egyet rántani a ravaszon. Összehúztam a szemem
és úgy figyeltem a képemet, milyen lennék sápadtan, betett szemekkel,
meghalva. Közben valószínűleg tudtam magamban, hogy az egészből most se
lesz semmi! Aztán elfáradt a karom és leengedtem a revolvert. Aztán
visszaültem vele az ágy szélére s vizsgáltam, bámultam egy darabig a
számát, aztán kinyitottam, kivettem a töltényrekeszt, kiszedtem a
golyókat, visszaraktam megint, betettem a töltényrekeszt és elzártam és
visszatettem az éjjeli szekrény fiókjába a fegyvert. Ott a Pesti
Otthonban az azelőtt való héten egy ügyvédjelölt agyonlőtte magát. A
második emeleten lakott, én nem is láttam soha, nem is voltam otthon
mikor csinálta, a házmestertől hallottam, mikor hajnalban hazajöttem,
hogy az éjjel öngyilkosság történt. Most vitték el egy órája a mentők,
már kampec volt, azt mondta a házmester. Azt mondta, vidéki gyerek volt,
második hónapja lakik itten. Azt mondtam, biztosan szerelmes volt.
– Az mán az ő dolga – azt mondta a házmester erre.
Kérdeztem, járt-e hozzá valami nő.
– Én nem bánom a hölgyeket, csak nappal tessék jönni nekik. Éccaka nem
engedélyezhetem, kérem. Mindig veszekedésem volt a fiatal úrral is.
Kérem, én felelős vagyok a tulajdonos úrnak.
Ki járhatott hozzá éjszaka? A házmester azt mondta, hogy a hölgy valami
kasszirnő lehetett. Csak nem emiatt a kasszirnő miatt halt meg? Az
emeleteken már csend volt az eset után, vagy lehet nem is hallották mi
történt, aludtak. A házmester utánam szólt a kapupénzért, mert
elfelejtettem odaadni neki.
Most éjjel ez az ügyvédjelölt jutott eszembe s képzeltem, micsoda
éjszakája lehetett, mikor elkövette magával a dolgot. Kíváncsi voltam,
hogy nézhetett ki s hová való volt és hogy neki mi volt itt a városban
az élete. Egy cím alatt laktunk és fogalmunk se volt egymás életéről.
Itt meghalhatunk és senki sem bánja! Úgy sajnáltam, hogy nem ismertem és
nem beszéltem egy szót se vele. Mintha rokonom lett volna szegény, úgy
éreztem. Azután még néztem egy darabig azt a fád festett falat a
szobában és azután lefeküdtem és olvasni akartam, de három sort se
birtam a könyvből olvasni. Nem érdekelt engem semmi, semmi. Különben se
birtam olvasni soha, mikor lefeküdtem, mert mindig kártyázás után voltam
és ha a könyvbe néztem, akkor is csupa baccarat-t láttam és hallottam
tovább és a fejem úgy ki volt merülve mindig! Aztán leoltottam a lámpát
és belefullasztottam egy sóhajt a párnába. S a szívemet szerettem volna
kitenni a székre, olyan kínos volt, hogy bennem van. Holnap megint
szerelem nélkül élni. Meddig, örökké! Meghallottam egy kakas bágyadt
hangját. Hol van ezen a környéken kakas, nem is tudtam. Biztosan a
Kispipa vendéglősé itt az utcában ez a kakas, azért vették, hogy
leöljék, ő meg biztosan azt hiszi, hogy vekkernek fogják használni.
Tán hetednapra mentem föl megint a Casinóba. Az első, amit ott
hallottam, az volt, hogy Olly Jolly megint öngyilkos lett. Az öreg Mili
ujságolta az ajtóban, mikor bementem a terembe. Olly Jolly, kérlek,
átlag félévenként öngyilkos szokott lenni s az csak egy nevetség volt
már a Casinóban, mikor Olly Jolly meglőtte vagy megmérgezte magát. De
most úgy hatott rám ez is, az Olly Jolly legújabb öngyilkossága, mintha
összefüggne az én életemmel. Én is a mult éjjel is hogy szerettem volna
nem élni már! Szegény Olly Jolly.
– Meghalt?
– Majd bolond. Fekszik a Rókuszba. Én már küldtem tíz forintot neki.
Fene egye meg ezt a szamár lányokat. Mi lelte ezeket mindig! Mindig
szerelmesnek kell nekik lenni!
Leültem. A Casinóban úgy megy az élet, mint más éjszaka. Csak Olly Jolly
nincs itt, mert öngyilkos lett. Az urak és úrfiak, akik feljöttek
lumpolni, mit tudják azt! A zene olyan nagy hazugság volt a fülemben és
szomorú, szomorú volt a Margitai Kató hangja egy páholyból, ahogy a
cigánynyal danolta hogy: ha jő az ééjcaka, mulatni kell, mulatni kell…
Olly Jolly. A szép Lezsinek épen olyan boldog a képe s épen úgy fel van
a haja göndörítve, mint szokott lenni s a jó Zsanti épen olyan
ünnepélyesen meg van borotválva s ott áll és mosolyog a szmokingban és
az egyik kezét a szmoking alá tette hátra, hogy nézhesse a világ a
frissen vasalt piquet-mellényt és az arany tallért, amelyik kicsüng azon
az oldalon a mellényzsebéből. És lenéz és a lágy bő cipőjében mozgatja a
lábujjait. Ha így csinál, nagyon jól érzi magát a jó Zsanti s élvezi a
jó életet. És a lányok, ezek is mind épolyan elevenek, épen úgy
kiszépítették magukat, mint máskor, épen úgy futkosnak és trafikálnak és
nevetgetnek. Hát semmi az, hogy innen Olly Jolly a másvilágra akart
menni? Igaz, nem nagy vicc, kérlek, amit Olly Jolly csinált, azt már
többen is megtették a Casinóból. Elly Rellyről tudom, hogy gyufát ivott
egyszer és La belle Tusnády is egy reggel a Millénium-kávéházban, ahol
egy kis társaságban bizalmasan diskuráltunk az életről, kigombolta a
blúzát, csak annyira, hogy megmutathatta, hol ment be a golyó, mikor
szíven lőtte magát a boldogtalansága végett. Szlovák Guszti, aki tíz
évig volt itt sanszonett, de azután férjhez ment, az a maga idejében
legalább hatszor vett be veronált és mindig cikket írtak a lapba róla.
Ezek a lányok úgy szaladgáltak a halálhoz, mint ahogy vannak akik minden
kis afférral mindjárt ügyvédhez szaladnak. De úgy látszik a halál se
veszi komolyan őket, csak úgy, mint az élet nem veszi komolyan
szegénykéket.
Egyszer csak jön oda hozzám a virág-Sári.
– Te, – azt mondja – kérdezteti a Manci, hogy mért haragszol rá?
– Én? Már miért? – El kellett nevetni magam, pedig igazán nem voltam
nevetős kedvemben.
– Én nem tudom. Itt ül a második páholyban. Ha akarod, kijön. Ha nem
haragszol rá. Mit mondjak neki?
– Semmit. Hagyj békében.
– Azér vehetnél neki egy szép rózsát. Örülne neki.
Csak ez kell Sárinak? Adtam neki egy forintot.
– Nesze.
Egy perc mulva látom, hogy Manci kidugja a fejét a második páholy
függönyéből. Ide néz. A feje fölött a mancsa is kidugódik a függönyből
és repdes, úgy ahogy az olaszok szoktak egymás felé köszönést inteni. S
mit nevet ez mindig? Csak könyököltem és csak a szememmel vettem el az
üdvözlését és nem voltam hajlandó megörülni neki. Mit törődik ez az én
közönyömmel? Már ugrik ki a függönyből, siet oda, az asztalok közt
furkálva magát, közben elkapkodják a kezét, le akarják ültetni, ráütnek
egy kicsit hátul, kiabálnak rá: Manci, Manci, ő csak röhög jobbra-balra,
egy nőnek csavar egyet a kontyán, ahogy az outsider-asztal mellett
elszalad. Bolond!
– Pá! Hát hoool volt? – Mint egy tanár, barátom, mikor az ember
mulasztott és felmegy először az iskolába. Mikor a kezét nyújtotta,
megláttam az ujján egy friss kis rubintos gyűrűt.
Hol voltam? Hirtelen nagyon jól esett volna elnyavalyognom előtte, hogy
hol voltam, épen őelőtte, mert semmi köze hozzám és nem számít az ő
becses személye, hogy hát te Manci, megmondom neked, hol voltam, egy
szemétgödörben voltam és összepiszkoltam a drága ifjúságomat. A
lichthofba estem le az ablakból, mikor a gyönyörű kék eget néztem és
odalent eltörtem a tiszta új szívemet. Csak néztem fel a homlokára, mint
egy beteg kutya.
– Én azt hittem, haragszik rám, azért nem jön fel. Leülhetek az
asztalához?
Leült.
– Mondja, mi újság?
– Ha még egyszer azt kérdezed tőlem mi újság, te buta nő, felborítom a
széket veled. Hol vetted ezt a gyűrűt?
– Ezt? – Megnézte s rögtön dugta a kezét. – Áh, ne legyen kíváncsi. Adta
egy pasi.
– Miféle pasi?
– Tudom én? Egy kövér. Pakompartja van neki. Ide szok jönni szombaton
mindig mulatni. Egyszer mulatott velem és akkor mingyár ajánlatot tett.
– Hogy-hogy ajánlatot tett? – Nagyszerű, barátom, hogy az emberek
ajánlatot tesznek! – Mi az az ajánlat?
Elnevette magát Manci:
– Tudja mit nevetek? Én csak azt nevetem, hogy a füle mellett az a
pakompart van neki, mind a két füle mellett. Én mindig röhögtem, mikor
ránéztem. Dühös volt. Mesélte, hogy egy földbirtokja van neki itt nem
tudom hol, és hogy engemet levinne a földbirtokjára, hogyha
meghallgatnám őtet.
– Hát mért nem hallgatod meg? Fáj a füled?
– C. Hallja, uram, ne sértegessen. Én nem hallgatok meg senkit, aki
nekem pénzzel gyön. Inkább soha ne legyen senkim.
Nem értettem ezt a Mancit. Igaz hogy nem is törtem a fejemet hogy
értsem. Felmerengett.
– Tudja, hogy le akart tenni nekem ötezer kroncsit?
– Hova akarta letenni? Le a földre?
– Nem vicc. Azt mondta, hogy ötezer kroncsit hoz nekem egy
postatakarékkönyvben rögtön, miháncs kijelentem neki, hogy az övé
leszek.
Miháncs! Micsoda magyar nyelvet beszélnek ezek!
– No és? – mintha olyan nagyon izgatott volna az ügy, pedig oda se
gondoltam. Azt figyeltem, hogy milyen szomorú vagyok.
– Hédi szid, hogy nekem nincs eszem. Mert Hédinek elmeséltem. Azt mondja
Hédi, hogy ez a pasi még tízezer kroncsit is le fog tenni, csak ne
hagyjam elszaladni.
De csúnya, de bántó mindez. Amit én hallok, amit én látok, az mind nem a
szerelem. Itt egy kövér ember alkudni fog egy ilyen kis nőre, mint egy
szép üszőre a marhavásáron. A Lipótban hallottam valakitől, mikor
mesélte, hogy barátnőt szerzett: vettem magamnak egy nőt, így mondta.
Gergely úr egyszer a bankban, mikor a nőkről volt szó, azt mondta, hogy
neki állandó nője van, egészségi szempontból. Aztán átadnak egymásnak
barátnőket, aztán szeretnek potyázni, gyűjteni hódításokat,
akármilyeneket, néha megütötte a fülemet, mikor egy könnyű
korzó-privátról, vagy ismert kóristalányról beszélgettek, hogy azt
mondta valaki: igen, nekem is megvolt. Mint egy lóról mondják a turfon a
játszók. Néger, az a komisz csirkefogó, aki a Belvárosi terraszán ül
mindig és onnan célozza a nőket, mindig Faragó néven mutatkozik be,
mikor utcán leszólít nőket. Ezeknek az embereknek nem kell a szerelem?
Hol a szerelem? Hol van az életben Romeo és Julia?
Manci belészólt a fejembe.
– Lássa, nem is jött el, mikor először felléptem.
– Tényleg. Hát tetszettél? Tapsoltak sokat a pincérek?
– Kérdezze meg! Milyen kiabálás volt! Én nem is értem, én úgy szégyeltem
magam avval a hülye labdatánccal. Tudja hogy bele vagyok már a
programmba nyomtatva? Várjon!
Felugrott, elkapott egy programmot a másik asztalról két szivarozó
vendég elől és mikor már a kezében volt, akkor tartotta az orruk elé a
programmot, kérdezve: szabad?
És fellapozta a műsort.
– Nézzen ide, második szám Tóth Manci táncosnő.
Oda se néztem.
– Tudja, második szám voltam az első este és második este, mert úgy
tapsoltak nekem, Lezsi úr áttett ötödik számnak. Milyen dühösek rám a
négy első számok, nahát! Tehetek én róla? Igaz, hallotta maga, hogy Olly
Jolly öngyilkos lett? Szeegény. Én úgy sajnálom. A Rókuszba vitték. – Ő
is úgy mondta: Rókusz.
Manci! Manci! Józsi kiabált, azután meg Adolf szaladt a terembe
Manciért. Hivatják. Manci kisasszony, a hármasba! Adolf meggyőzően
magyarázta a szememnek:
– Nagyon jó társaság!
Bánom is én. Mit akar éntőlem? Manci felállott, olyan arcot csinált,
mintha meg akarnák verni:
– Jaj, társaság! Ugy-e még itt marad?
Nem tudom, csak menjen szépen. Ment, Adolf mint egy zsandár kísérte abba
a nagyon jó társaságba.
Mászkáltam aztán a teremben, beszéltem egypár ismerős pointeurrel,
nőkkel, akik páholy és szeparé közt átutazóban üldögéltek a teremben,
vagy sétáltak a páholyok előtt, várva a jó szerencsét, Nyári Jucival,
Arany Hédivel, Elly Rellyvel, La belle Tusnádyval is, azért emlékszem
ilyen jól, mert mind ujságolta beszélés közben Olly Jolly
öngyilkosságát, hogy mit szólok hozzá s míg erről volt szó, mind a
nőknek a nézésében volt valami érdekes, akármilyen könnyű volt a
hangjuk, valami testvéri volt abból a sorsból a szemükben, egy borulat,
egy másvilágra menő hű kis merengés.