a korzóra s mentem ebédelni a Dunaparton, az utcán mindenütt a lányok, a
lányocskák, zsinatolnak, csapatosan vonulnak valami győzelemben, teli
van velük a város, mintha egy álomvilág-hatalom megszálló serege
özönlötte volna el fővárosunkat! Hol voltak ezek tegnap, ezek az édesek,
ezek a hallatlanok! Éltek ezek tegnap is? Hisz iskolából jönnek, meg
iskolába mennek, meg angol és német gardékkal tűnnek a járdán a népek
közt, hisz láttam már ezeket és mégis mintha most látnék először ilyen
fiatal lányokat. Istenem, mikor elmennek az ember előtt! Meg muszáj
állanom, nem tudok tovább menni. Bámulom őket és hülye leszek, nincs
gondolatom, csak nyilallanak belém az aranyhangok, amint hevesen
trafikálnak és közbekacagnak és bámulok. Mit beszélhetnek ezek!
Napsütést, ibolyaszagot. A lábuk mint virágok erős selyem szárai, a
hajuk, tengeri kiesett szőke selyme, meg tortaszín barna fellegecske a
nyakukban. Milyen délcegek, milyen könnyen sietnek, hogy jön fel és fel
a drága fejük lépés közben, mintha muzsikát hallanának és annak a
dallamára lengedeznének előre. Ezek emberi teremtések, mint egy
fiskális, mint egy kocsis? Istenem! A kicsi kis mellük, kis vakmerőség,
kis támadás, kis vad kitolakodás, mint a rózsatő az őzike homlokán.
Mi van ezekben a bántatlan tiszta szemekben, egy huncut mennyország.
Édes, édes, lehellem mindre s a szivemben egy tüzes dobolás van, csuda
hogy az egy lépésre se hallik ki belőlem. Megőrülni mindért, egyért
közülök, eltépni innen mint egy szél a mezőről egy kis vad margarétát és
repülni s elhalni vele. Kiknek a lányai ezek mind? Kiké lesznek? Mit
fognak álmodni ma éjszaka? Imádkozni kellene letérdepelve egy ilyen
szőkécskének a térdei elé, mint egy angyalhoz, keservesen zokogni s
könyörögni, hogy hadd haljak meg! Öt percig utána nézek egynek és megint
egy másik lánynak nézek utána s nem is látom már és még mindig nézem és
a világ kékbe s feketébe s pirosba borul a szememben. A két kezem a
pálcám fején fogja egymást, úgy állok az utcán magamhoz támaszkodva,
mint egy nyomorult öreg kéregető. Senkije nincs a szivemnek, senkije
nincs s nincs határom, mind az egész szerelem kéne, ami csak van a
földön!
A vágyaim a szívemben, mint egy ketrecben az új tigrisek, akik nincsenek
megszelídítve. Jaj, nem birom, nem tudok a szívemmel menni, nehéz, éget,
fölvérzik, elájulok. Az valakinek a mulasztása, hogy nekem nincs
boldogságom, pedig tavasz van, az a király hibája, vagy a minisztériumé,
nem tudom, hát ki vigyáz itt, ki itt a felügyelő, hisz nem tudja, hogy
én nem vagyok boldog! Hát mit akarhatnak egyebet egy országgal, mint
hogy mindenki boldog legyen!
Az este rám jön és ugyanaz a bepecsételt életem van tovább, megyek fel
bakkozni, ott vacsorálok a kártyásokkal, beszélek kártyáról velök,
mindig, mindig és fáj a szavakat mondanom, mert nem érdekel ez, utálom,
szégyellem és féltékeny vagyok minden percemre: nem szabadna így mulni
nekik, valódi élet nélkül, mind vissza kellene kapni nekem az órákat, a
napjaimat, hogy csókokkal és boldog suttogással töltsem. És megint csak
az éjszakázás a Casinóban. Pedig tavasz előtt mindig holtbiztosra
vettem, hogy máskép lesz, az ifjúság jön, gyönyörű, tiszta élet, más,
nem tudom én milyen.
Ugy-e látod előre, kérlek, hogy ebben az árvaságban húzni kezdek ahhoz a
rongy kis Tóth Mancihoz. Már hiányzott, mikor az asztalomhoz ültem és
késleltették a teendői, úgymint ivás és vidám társalgás az urakkal.
Mikor jön és leül hozzám, legalább egy női ruha van ott mellettem,
legalább egy nő sima könnyű hangja bujkál a fülembe, legalább egy üde
világos kéz nyulkál és kaparász ott az abroszon mellettem.
És a többi nőt itten úntam már, nem tudom, oly szerencsétlen volt mind
alapjában véve s akivel diskurálni kezdek, mindegyikre úgy néztem, hogy:
ez se boldog, ez se boldog és egyik sem adott semmi illúziót már nekem.
Ebben a Tóth Manciban, kérlek, ebben se volt semmi tündéri, de ez
legalább nem fárasztott, olyan friss volt mindig, mint egy pohár
kristályvíz. Ez csupa jókedv volt, teli volt a szája viccekkel, mert
örült még a vicceknek, kezdő nő volt és aztán az arca festetlen volt és
a ruháján és a csacsi beszédein mindig meglepődtem egy kicsit, olyan
volt, mintha valami kis vidéki iparoslány tévedt volna ide a Casinóba s
azt se tudná hol van! Néha megfogtam a kezét és tartottam egy kicsit és
úgy néztem a szemébe vágy és gondolat nélkül és ez jól esett a
szememnek, mint egy tiszta patakba nézni. Egyszer eszembe jutott így,
hogy egy kis faluban ilyen szimpla leánynyal milyen édes volna a kerítés
mellett sétálni s beszélgetni most tavaszszal, mikor az ecetfák hosszú,
gyenge vérszínű karjai kihajolnak az utcára. Ültünk és ültünk együtt,
nem birom már visszaképzelni, mit tudtam egy ilyen Mancival egyik
éjszakáról a másikra társalogni. Semmit. Megnyomom a mutatóujjammal az
orra hegyét és a hüvelykujjammal meg a nagyujjammal befogom a két arcát,
úgy húzom össze a képét és hottentottát csinálok belőle s azt mondja:
– Náá.
Meg rászólok mikor el van fordulva:
– Manci!
De előbb odatartom az ujjam az arcához. Csak akkor mondom, hogy Manci.
Idefordul, persze beleüti az arcát az ujjamba. Rácsap a kezemre:
– Fene egye meg magát, ameddig ér az a kabát.
Ilyenkor jó nekem Tóth Manci. Vagy kis pofonokat adok neki minden ápropó
nelkül, mikor elbeszél valamit a Casino eseményeiből és folyton húzza a
fejét hátra: c, c és én úgy teszek, hogy no most már figyelek és megint
csak pofonütöm. Ne képzelje, hogy komoly nőszámba veszem. Ehhez a nőhöz
nem kell érteni. Evvel nem kell bánni tudni. Evvel játszom mint egy kis
fiú a paprikajancsival, akit adtak neki, hogy elrontsa.
Milyen találmányai vannak. Ha pezsgőt hozatok és muszáj neki inni velem
egy kicsit, kiszalad az öreg Milihez, hoz ibolyát meg egy rózsát és
eltépi a szirmokat és beleszórja a pohárba. Azt mondja, hogy ő máskép
nem iszik pezsgőt, mert ő csakis a virágoknak az ízét szereti. Idetartja
koccintani a poharát és azt mondja, tudom-e én, hogy miért koccint az
ember? Miért? Mert akkor mind az öt érzékek működnek az embernél, azt
mondja. És elmagyarázza:
– Látás. A szemébe nézek magának. Hallás. Hallom, hogy a pohár
összeütődik a maga poharával. Izlés. Mert ízlelem az italt a számmal,
igaz? Szaglás. Mert az orromba jön a szagja az italnak. Na és tapintás.
Fogom a poharat és tapintom, nem?
– Hol szeded ezt a sok tudományt?
– Hallja, én művelt úrinő vagyok.
Hajnalba kifejezett kívánságára le kell vinnem őtet a Borozóba
csirkelevesre. Annyit eszik, mint egy madár. Nem éhes, csak ülni akar
még velem. A Borozó teli van már részegekkel. Manci röhög mindenkin,
kenyérbéllel meg csirkecsonttal hajigál a legidegenebb asztalokhoz.
Figyelmeztetem, hogy ne lopja velem a drága időt, üljön át a kövér
pasikhoz, akiknek pénzük van és csábítsa el őket. Elpirul erre:
– Korához képest eleget beszélt – azt mondja és felkapja a szódavizes
üveget s rám spriccel egy kicsit vele. Én nem akarom kiismerni magam. Mi
lelte? Hisz neki az ő pályáján pasas kell. Mért nem látom
érdekkirándulásokra kelni az urakkal? Kije van, vagy kije volt neki? Kik
szerették már? Pechje lehet, hogy nem tud egy állandó barátra szert
tenni. Pedig szép leány. Ha nem volna bajom a szívemmel, ha nem a
boldogságot keresném, ha csak mulatság kellene nekem, én is tudnék
gyönyörködni benne.
A szeparékból magyar nóta zokog, a vidéki lumpok mulatnak. A nők folyton
nagyokat visítanak a függönyök mögött, egy vandál futam hallatszik ki a
zongoráról, biztosan ráült egy részeg magyar. Arany Hédi feldúlt
frizurával támolyog ki a függöny mögül, egy rakás malagaszőlő meg
mandula van a két markában, odaszalad hozzánk:
– Jaj gyerekek, gyereke-ek! De be vagyok rúgva! Ezt loptam neked, Manci,
a zsardinettóból. Egyetek! Adjatok egy kis szódát!
Manci meg akar etetni a zsákmányból. Pfuj. Nem lát abban semmi
különöset, hogy én is élvezzek abból, amit Hédi kilopott a szeparéból.
Hát nem kell? Beletömi a számba a malagaszőlőt, próbáljam le nem nyelni!
Már reggeledik és végre Arany Hédit és Tóth Mancit konflisra rakom és ők
hazakísérnek engem és én kifizetem a konflist úgy, hogy a dámákat vigye
el a Kisstáció-utcába.
*
Igen, ez még hozzátartozik az én regényemhez. Egy délben jövök ki a
bankból, úgy egy hónappal a kocsikázás után, hát ott látom előttem menni
Illetőnét a Dorottya-utcában. Majdnem elmentem mellette már, mikor
észrevettem, hogy ő megy ott előttem. Fékeztem. Jaj, ha hátranézne.
Néztem hátulról, kinyilt a szám, úgy meg voltam lepve tőle. Ez a nő az
enyém volt? Izgatott lettem. Féltem, én nem tudom mitől. És dühöt és
fájdalmat éreztem, az a fényes utca árnyékos lett előttem. És oly
nevetséges hazug volt a hangulatomban az egész sétáló úri világ ott és a
könyvkereskedő-kirakatok és a divatcégek és minden. A jobb karom mozdult
egyet, olyan kedvem lett volna utána ugrani a nőnek és a pálcámmal
ráhúzni hátulról: te haszontalan! te haszontalan! – egyebet nem tudtam
volna mit mondani neki. Aztán a nő elfordult a Deák Ferenc-utcába.
És várj, valami van még. Később egyszer az Operában láttam egy páholyban
az urával és Feltünésiékkel ülni. A sötét felvonásban észrevettem, hogy
a nő sír. Néztem és akkor megsajnáltam és megbocsátottam neki, kérlek.
Ki tudja, hogy milyen boldogtalan lehet az élete.
*
Hát kérlek, első májuskor az enyém lett Tóth Manci. Csak ezt akartam
elmesélni neked. Ő azelőtt nem volt senkié. Én nem tudtam Tóth Manciról,
hogy ő még ártatlan. Én azt nem hittem volna. Én arra nem is gondoltam.
Én az egész Tóth Manciról annyit nem gondolkoztam, mint a botról,
amelyikkel sétálok, vagy a cigarettáról, amelyiket szívok. Összeszoktam
vele, járkálni délután az utcán, beülni vele kávézni a Király-kávéházba,
ahol cigányzene van és vacsorázni vele a Borozóban meg a Makkhetesben
meg a Rohrstockban, össze-vissza, ahol ilyen negyed- vagy nyolcadvilági
kis nővel el lehet bujni. Én őróla senkinek nem szóltam és ha kérdezték,
szégyelltem magam, azt mondtam: áh, hagyjatok békén, nem vagyok azonos
avval, akit Mancival látnak.
Tudod még mi volt nekünk a május első? Emlékszel? Nekem nem volt akkor
se semmi más tervem, mint fennmaradni, megvárni a május első reggelét,
ahogy szoktuk minden évben Pesten. A Casino kiköltözött aznap a nyári
helyiségbe a ligetbe. Kimentem. Ott loptam az éjszakát tán négyig Tóth
Manci őkicsinységével. Akkor már nagyon zajlott kinn a liget. És mintha
szélroham jött volna be a terembe, a május volt, nem kellett a Casinónak
a tánc, a pezsgő, a zene, semmi, a lányok mind szaladtak a garderobe-ba
öltözni s szökdöstek kifelé a ligetbe. A vendégek üvegeket nyomtak a
zsebükbe, nőkkel, virággal ki a fiakkerekre! Nekem is volt a május
elsőre egy Tóth Mancim, kirontottam vele abba az őrült vásárba. Azt
hiszem egy kicsit részeg lettem ott éjszaka, vagy csak akkor rúgtam be,
mikor kinn voltunk a levegőn abban a lángoló zsivajban. Már teli volt a
vurstli mint egy színház és özönlöttek folyton a város felől a
fiakkereken, konflisokon, omnibuszokon, meg egy-egy vad autó jött
részegekkel, a soffőr sipkája fel volt virágozva s a motoron elől is
valami bolond papirszalagdísz volt, az isten tudja hol diszítették fel
ezek magukat! A konflisok felett hízott piros luftballonok jöttek a
levegőben. Némely konflison egy féltucat nő jött, olyanok voltak, mint a
tört pipacsok egymáson, a lovat is nő hajtotta a kocsis mellett és
sikoltottak és kacagtak én nem tudom mitől, hogy május első van! Az
Amerikai parkban tűzijáték volt. Egy reklám-omnibusz tetejéről
fehércilinderes világfiak óriási papirtrombitákon kürtölték teli az
eget. A hajóhinták mintha a mennybe akarták volna rúgni magukat s a
szobalányok és munkásnők szoknyái repkedtek és lobogtak fel a hintákon
és lenn az emberek kurjongattak és éljeneztek hozzá, mint egy
választáson. A ringlispilek ki voltak világítva villanyguirlande-okkal
és a tükrök közt egy pokoli tüzes fényben keringtek a díszkocsikák, kis
paripák, arany disznók és szarvasok megrakva bakákkal meg
iparossegédekkel és szobalányokkal és szakácsnékkal és más minden
nőkkel, akik kávéházakból jöttek ki, meg a kávéházak elől és a nézők
szédítő hűhóval eresztették ki az utazók nyakába mint a lassókat a
papirszalagtekercseiket és ez sistergett és konfettiztek a ringlispilből
vissza, akik keringtek és konfettiztek és harcoltak a papirszalagokkal
mindenütt. Manci persze rögtön beszerzett egy kiló konfettit és benne
voltunk a csata közepében. És a kintorna megőrülve zúgott és csilingelt
összevissza a ringlispilből meg a másik ringlispilből meg a hajóhinta
felől meg a plasztikonból meg egy friss moziból meg egy kígyóevő
bódéból, mindenünnen. A Magyarok Bejövetele, a Hintz-féle bábszínház, a
Barokaldi, mind telistele volt, mind gálaelőadást tartottak.
A bódék előtt pingált képű papirsüveges bohócok bőgtek székeken állva,
ostorral és pálcával harcolva a suhancokkal, akik támadták őket felfujt
piros hólyagokkal és ott siketítették a hallgatóságot nyelvsipokkal és
visító tollas sárkányokkal, amelyeket folyton valakinek a szemébe fujtak
a szájukból. A lövöldék előtt ugattak a puskák és mindig beledobolt a
lármába a dobos, akit eltaláltak. A tetovált arab csodanő összefont
karokkal állott a lépcsőn és hagyta dicsőíteni magát egy izzadt
kikiáltótól, aki már holtrekedt volt, hogy csak nyitogatta némán a
száját és veregette a tenyerével a tetovált arab csodanő hátulját és
csak a szemével integetett a nagyérdemű közönségnek, hogy jöjjön befelé
s a nagy csengő szíját rángatta a másik kezével. Szegény, úgy sajnáltuk
mi ketten, ott állottunk egy kicsit előtte s melegítettük egymást a
karolásunkkal. Manci megnyálazta az ujját és megérintette az arab
csodanő meztelen térdét, hogy tényleg tetoválva van-e. Az arab csodanő
mérgesen lesziszegett Mancira: Saunsz dász zi vájter kommen. Azután egy
sátorban sorslapot vett Manci, tudod hogy megy az: egy szeges rézlapra,
ami folyton rezeg, a tenyerét kell rátartani a halandónak és a
titokzatos szekrényben közben elkészül a sorslap. Manci sorslapján
váratlan boldogság állott és szerencsés kimenetel türelem és meghitt
baráti kéz által, csak arra intette a sorslap Mancit, hogy legyen
elővigyázatos, mivel az ármány útját szegi. Manci elmerengett egy kis
boruval:
– Mondja, mi a frász az az ármány?
És rám simult és egy kicsit didergett, mert könnyen volt öltözve. Én,
kérlek, amilyen józan voltam, olyan magyarázatot adtam neki:
– Ármány és szerelem.
Azután a barlangvasúton tettünk egy álomkörutazást. Mancinak a feje a
vállamon feküdt és a karja a másik vállamat fogta. Nem győzött
csodálkozni és lelkesedni. Ni törpék! Ni a tündérek! Ni a kis mókusok!
Ni a jegesmedvék! Mikor a remeték honában jártunk, ahol egy rakás remete
él együtt az erdőn a legkedélyesebb társaséletben, Mancinak a hajáról
lecsúszott a kalap és én simogattam a fejét és csókoltam a haját és a
vasútban előttünk is csókolóztak és mellettünk is és a hátunk mögött is
és Manci felnézett a szemembe s mosolygott a szemembe mint egy szelíd
tündér onnan a barlangvilágból és betette a szemét és egy édeset
sóhajtott és azt súgta:
– Milyen jó nekem hogy szerelmes vagyok.
A mellemre hullott a feje, a szívemen éreztem. Úgy tartottam ott a
fejét. Olyan édes, büszke érzést adott, olyan jó meleget.
– Szeretsz?
Csak a fejét mozgatta rá, lefelé, hogy: igen, igen.
Istenem. Ott suttogtunk a barlangvasút első osztályú padjában, mint a
nászutasok, akik mennek Velencébe.
– Hát mi az, te bolond, hogy szeretsz engemet? Hát mit érzel?
– Én mindig szeretném magának adni a gázsimat. Hédi a Royal Vió
titkárjának adja a gázsiját elsején. Mert szereti.
Akkor biztosan nevettem. Most, ha még megvolna a könnyekkel az
összeköttetésem, pityeregnem kéne egy kicsit, hogy visszaemlékszem a
Manci szívének erre a megnyilatkozására.
Azután csináltattunk gyorsfényképet Helfgott Sámuelnél, Manci egy
hintalovon ül a képen és én tartom a hintaló zabláját. Még most is
megvan a kép. Azután kávéztunk a Gregoritsnál. Azután elmentünk a Zöld
Vadászhoz, ahol már bál volt, ott néztük egy kicsit a táncot és onnan a
kisujjunkkal összefogózva besétáltunk a ligetbe mint egy kis cseléd egy
vitézzel. Én nem tudom, mert az az idő már nincsen, akkor a május
vezényelt minket is a ligetben, a május volt a parancsnok és az igazgató
s a szerző s rendező ott reggel, emlékszem minden úton, mindenfelől
mentek befelé párok a ligetbe a harmatos padokra leülni egymással. A
madarak buja friss hangjait néha úgy hallom mint akkor május elsején és
ez megállít mindig és nagyon, de nagyon fáj. És a gyepen a reggel első
aranysütése is eszembe szokta hozni ezt a május elsőt. Az egész
ligetben, amerre csak nézhettem, mindenütt dalolgatva jöttek és futottak
és kergetőztek fiatalok és teli volt az egész népség szemetelve
konfettivel és a fák derekán és a padok lábán és a lámpák oszlopain
mindenütt fel voltak akadva a szakadt piros és zöld és lila és kék
papirszalagok. Biciklisták köröztek az utakon kurjongatva s hátul a
bicikliken állott egy-egy pajtás és a sipkáját rázta a levegőben
félkézzel és éljenzett a világba s danolták és fütyülték azt a buta
nótát, hogy: nem nyomja fejemet a bú!
Mink egy padon ültünk meg a tó partján Vajda-Hunyad vára előtt és néztük
ott a fázós hattyúkat és kezdtünk hallgatni komolyan, mintha nekünk
valami sok hallgatnivalónk lett volna egymással! Fogtam az ölében az
egyik kezét az egyik kezemben. Ő adta a kezét vagy én nyúltam érte, nem
lehet már kinyomozni. Az ujjai tapogatták az én ujjaimat. Súrolta a
tenyerét a kezem fején, mintha melegítené magát. Azután elhelyezte mohón
és otthoniasan és melegen a kezét a tenyeremben és én befogadtam a
kezét, körülnyomkodtam és tartottam híven és a kezének a melegecskéje,
éreztem, mindig jön a szívemre, mint egy drága jó fűtés télen és úgy meg
voltam hatva attól, hogy egy lélekző teremtés, idegen, egy kis lélek,
egy valaki, kinek más teste s más gyermekkora s más vallása s más halála
van, hogy az hallgat itt velem és a kezével összeadja magát velem,
egyetérez s egyetért, az enyém, az élete nálam van. Hogy jön rá mind az
ilyen lény külön-külön, hogy a kezünket odaadjuk egymásnak! Milyen szép
te, milyen szép az, hogy a kezek mozdulnak és indulnak és lelnek egy
másik kezet és érintéssel és tapogatással összebeszélnek és jó nékik
együtt. Maguktól mennek, mint a gyökerek a földben a maguk útján és mint
a leveleken az erek. Nem is szólunk bele, befogjuk a szánkat, mikor a
kezünk egy ismeretlen kézzel összemegy, a nő kezével. Igen. A másik
kezemmel meg a hátát támogattam Mancinak, a hátának a fele szabad volt a
pad támlája alatt. A Stefánián háborodott kocsiverseny volt már, a
gazember kocsisok mind állottak a bakon, úgy vágtáztatták a lovaikat, a
pasasok meg felállottak a kocsiban és verték a kocsisokat hátulról és
úgy hajkurászták egymást végig előre-hátra kurjongatva s kacagva s bőgve
a konflisok meg a fiakkerek. Láttam messziről az Eötvös-asztalt egy
fiakkeren, az egyik lovon nyargalt szivarozva Strapai Soma, a nagy
riporter és egy óriáskiflivel köszöngetett jobbra és balra a boldog
emberiségnek.
A penicillusommal a pad hátába bevéstem a nagy emmet meg a nagy bét.
Mancit meg Bélát. Manci hangulatba merülve nézte vésnöki
tevékenységemet. Követelte, hogy egy szívet is rajzoljak a monogrammunk
körül. Hát karcoltam körül egy nagy szívet. Azután a mellemre dugta a
fejét és felölelt a két karjával a nyakamba s elkezdtük a csókolózást és
csókolóztunk és egy cseppet se zavartak, akik ott ellejtettek énekelve a
padunk előtt. Nem láttuk, kik liftelnek ott el előttünk, mert a szemünk
áhitatosan le volt zárva. Azután, kérlek, azután hazamentünk énhozzám a
Sándor-utcába. Egy konflist csíptünk és azon mentünk, ez a valóság. De
igazibban igaz úgy, hogy azt mondom, hogy szellő vitt el bennünket, mint
a virágpelyheket.
Manci, kedves kis bárányom. Manci. De sajnálom, barátom. Mancikám. Aznap
nem voltam benn a bankban. Másnap orvosi bizonyítványt vittem, abban az
az eget pirító hazugság volt, hogy rosszul voltam. Azt kellett iratni,
hogy rosszul voltam, barátom, akkor, mikor ebben a rongyos szűk életben
egyszer, egyetlenegyszer boldoggá kellett volna nyilvánítani magamat.
Pfuj világrend, vagy mit mondjak! A flaszteren kellett volna nyargalnom
fényes délben kalaplengetve s éljenezve s trombitálva a városnak, hogy
milyen csuda dolog volt ma reggel itt Pesten! Szűz leány, szerelem!
Nemzeti ünnepnek kellett volna lenni aznap Tóth Manci miatt! Nem?
Még csak azt se mondtam neki: szeretlek. Semmit. Úgy jött az egész, én
nem is tudom. Azt hiszed kérlek, csábítónak éreztem magamat? Azt hiszed,
tudtam akkor, mi a szerelem? Megismertem a nőt, egy lánylelket, egy
szívet, az életet, a tavaszt, vagy mit mondjak? Áá. Most is úgy van,
mintha valamit álmodtam volna. S a papája, a rendőr nem kaszabolt le. S
Pesten egy fal meg nem moccant. Az egész világot hidegen hagyta kérlek,
hogy Tóth Mancinak az első élete megszünt és elkezdődött a második élete
neki. És ő, azt hiszed bőgött? Azt hiszed leadott egy frázist arról,
hogy ő nekem mit áldozott? Azt hiszed csinált valami faksznit,
esküdöztetett, kért tőlem valamit, akart valamit tőlem? Ő, Tóth Manci,
magyar táncosnő az ő szivével boldog akart lenni, kérlek, mielőtt azt a
nehéz pillangó-pályát elkezdi. Igen. Két hétre rá nem találtam meg a
Casinóban, eltűnt. Megmondták, elment egy truppal Brailába, Romániába.
Nekem egy szót se szólott hogy elmegy. Nem is írt.
Valami másfél év mulva találkoztam egy magyar lánynyal, aki
Oroszországból jött haza.
– Jaj igaz, Béla, magának meg üzenetet hozok Szentpétervárról. Tóth
Mancitól. Emlékszik rá?
– Istenem! Mit üzen?
– Tiszteli csókolja.
– Mit csinál? Boldog ő?
– C! Ilyen két butonja van.
A magyar lány a két öklét emelte a két füle alá, hogy olyan két butonja
van Tóth Mancinak.
Barátom, volt ifjúság és volt szerelem. Nem vettem észre.
Adj tüzet kérlek.