világosságtól és a villamoscsengetéstől úgy felüdültem: élek, élek és
rögtön a nőre gondoltam. Visszavágtam magam az ágyra, rányomtam a két
tenyerem a szememre, hogy hirtelen nagyon átérezzem, álmodjak sürgősen
valamit róla, a szépségétől legyek oda, aztán megijedtem és felugrottam,
beszaladni letussolni magam a sötét fürdőkamrában, hisz el fogok késni!
Fésülködtem és közben szétdúltam a frizurámat és gondoltam, az lenne az
igazi, ha felborzolva járnék, mint egy vadember, aztán középen csináltam
a választékot és ott gusztáltam magam, nem volnék-e finomabb így, úribb,
vonzóbb egy nőnek… aztán lehúztam a hajam megint és a jobboldalon
választottam szét és néztem a tükörbe utána magamat, mint egy idegen
fiút és közbe haj maradt a fésűn és sziszegtem a kíntól, hogy mért nem
vigyázok a hajamra, biztos kopasz leszek, már a kopás látszik ott a
baloldalon, ahol választani szoktam a hajam, a borbélynál a vizek mind
rosszak, Leszner felírt a bankban nekem egy hajszeszreceptet, azt
elhánytam valahol és elfelejtettem tőle megint elkérni, mindenesetre a
régi választékot kell hagynom, akkor nem lesz ennyi haj a fésűn. Aztán a
nyakkendőket tapogattam. Melyik nyakkendőt vegyem fel? Ez, mióta a nőt
ismertem, némelyik reggel egy nehéz probléma volt. Nem tudtam a nőnek mi
az ízlése ebben és volt hogy úgy éreztem, hogy ettől függ, épen ettől.
Egy fekete kötött, hosszú nyakkendőt huzgáltam a spárgáról – nálad is
így voltak a szekrény ajtaján belül spárgán a nyakkendők? – ez azt a
hangulatot csinálja, mintha gyászban volnék és ez szimpatikus és
érdekes, aztán egy galambszín selyem nyakkendőm volt, ezt szerettem a
legjobban, ez már a nyakkendőklinikán is volt a Szervita-téren, de
viszont ha ezt a színt valaki véletlenül nem szereti, ez oly fádnak
látszhat és a gazdáját egy nagyon unalmas alaknak vehetik. Voltak
csokornak való slipszeim is, de az ilyent türelemmel kell kötni s
háromszor ki kell bontani, míg végleg sikerül és én sietek és aztán az
ilyen slipsz énbelőlem egy taknyos gyereket csinál, pedig inkább egy
kicsit öregíteni szeretem magam, hogy a nő komolyabban vegyen. Úgy
lesajnáltam magamban a negyvenes úriembereket, akik a fejüket fényesre
borotváltatják és ilyen slipszet pöndörítenek a gallérjuk alá, hogy
fiatalítsák magukat. Milyen komolytalan az egész életük ezeknek a kacér
fess embereknek! Csak a nő van az eszükben, akármilyen doktorok meg
kapacitások, csak a nő! Aztán mégis felkötöttem egy gyásznyakkendőt és
kitátottam a szám a tükörbe s mint egy megvadult tenorista elkezdtem:
tra-ha-lala-haha-a-ahh… még a karom is felrúgtam a plafond felé. Jaj
most meghallja ez a nő, aki mellettem lakik a másik kis bútorozottban,
mit gondol, azt hiszi majd, hogy neki bőgök, hogy az ő figyelmét akarom
felhívni. Ott mellettem lakott egy lump postatiszt a barátnőjével, közös
előszobánk volt, sokszor hallottam, mikor hazajöttem, hogy még
veszekednek, csak addig hallgattak el, míg a kulcsom harcolt a zárban,
azután megint összekiabáltak. Egyszer a postatiszt őrülten becsapta az
ajtót és elszaladt a lakásból, egy hajnalban. A nő kiugrott utána az
előszobába s ott csatított: huncut gazember, az én lakásomba többet be
nem teszed a lábod! Jelzem, az a postatiszt lakása volt, a nőt csak
odavette magához. Akkor valaki a folyosón kinyitotta az ablakot és
lepisszegte a nőt a sötétben. A nő még ott maradt egy kicsit és
köhögött, biztosra vettem, hogy ez nekem szól, vissza is köhögtem, de
nem igaz meggyőződéssel, nekem az a nő nem volt genre-om, egy kicsit
kövér volt és amellett épen olyan részeges volt, mint a postatiszt. Néha
berúgtak együtt otthon és énekeltek, míg a házmester oda nem jött az
ablakukat megzörgetni. Mondom, ez a nő nem volt ambícióm, de azért
izgatott, hogy ott vannak mellettem és irígyeltem a postatisztet, hogy
őneki mégis csak van élete!
Aztán lehullott a karom és elnémultam mint tenorista. Rám jött, hogy
milyen fáradt vagyok reggel, fáradtabb, mint mikor lefeküdtem. Volt két
kézi súlyzóm, a mosdó mellett a padlón, felvettem, hármat-négyet
rántottam velük a karomon, letettem őket. Ügettem a Balatonba kávézni. A
Kerepesi-úton egy kopott öreg ház, mint egy életúnt ember ábrázata úgy
nézett rám mindig reggel. A másik házon, a bús barna falon egy emeleti
lakás alatt egy fogtechnikus táblája volt, egy nagy tátott piros száj
volt rá festve két teljes fehér fogsorral, kit vár csókra? A cégtáblák
megint ugyanazok, ez a Weisz Miksa név azon a fekete táblán, hogy nem
őrült meg a kétségbeeséstől, hogy megint új nap van és ő megint Weisz
Miksa s újra ezen a helyen van, nem tud onnan elrepülni s nem bir más
lenni egyszer, csak mindig Weisz Miksa, a rettentő világvégéig. Az Ehm
előtt a sarkon az a borzasztó siketnéma rikkancs áll a Friss Ujsággal és
tátog az emberre, mikor elmegy mellette: hvá vá vá, uá há vá… nincsen
egy nő az egész városban, aki őtet ölelgesse, vagy az fáj neki, hogy még
az estilapok tegnapról ott vannak a hóna alatt? A lelkéből jön
szegénynek ez az iszonyú hangja. A plakáton egy friss mozikirálynő van
kiragasztva, a szeme sötét és a szeme alatt is sötét satírozás van és
úgy tolja a nézését az ember után. Kit szerethet a privát életben és
milyen lehet a szerelme? Megy feketében, lágy, puritán félcipőben a
flaszteren egy túlkomoly, egyenes úrnő, a fekete selyemesernyővel, amely
soványra van sodorva, úgy megy mint egy sétabottal, előre néz, biztos a
Pannoniából jött ki, vidéki, megy vásárolni, vagy egy professzorhoz,
vagy rokonokhoz valami szomorú és fontos dologban. Törik már az arca, a
bőre finom sárga körteszínű, oly nyugodtan néz, a köpenykéje valami
nagyon diszkrét kímélettel öleli meg a keblét. Ez is nő, istenem,
ötvenéves lehet, milyen az álma, a bánata, mi a titka ennek a némán menő
nőnek? Tudnék én egy szót is beszélni vele? Irodista lányok jönnek,
állanak a Károly-körúton a sarkon a megállónál, ezekre nem szeretek
nézni, ezek semmilyenek, elszomorítanak. Mikor a villamosra lépek, itt
mindig meglátok két egyforma hosszú sovány lányt, kikopott kék ruhában,
régi tág fűzős cipőkben és az egyiknek cvikkere van és könyv van mindig
a hónuk alatt és nem diskurálnak. Úgy néznek ki mintha nihilisták
lennének. Ezekkel mi lesz míg élnek? A bankig még gondolok az ágyra,
hogy most hűl ki, még talán van egy kicsi melege s a párna milyen kajla
attól, hogy nyomtam a fejemmel. Jó volna visszamenni s délig aludni még.
Az orfeumban legutoljára két braziliai énekest hallottam, banjon
kísérték magukat, erős férfiak voltak vörösbarna ruhában és oly remekül
énekeltek, ülve egymás mellett a sugólyuk előtt és keresztbetéve
lábukat, még a fülemben nyúlik a hangjuk olyan barnán és édesen, maaaa…
mintha az én álmomban az volna az én hangom, most hogy be van húnyva a
szemem és aludni próbálok, míg le nem kell szállni.
És a bankban az a mozgás megint mint tegnap és az a fontos sietgetés a
folyosókon és az osztályon megint az a sárga egyformaság, ami tegnap
volt. Szeretném megkérdezni azt a sivár Lesznert, akinek sejtelme sincs
róla, hogy a világon van, hogy az éjjel mit álmodott? Vagy Lenke
kisasszonyt, aki úgy ül a gép előtt, mint egy másik gép és az egyetlen
szenvedélyének látszik radírozni, ha egy hibát ütött ki a papirra s oly
lelketlenül tudja mondani a kolléganőinek: a hölgy, szeretném őtet is
egyszer megkérdezni: a hölgy nem álmodott az éjjel a szerelemről? Nem,
semmit, csak körülköszönök és lehúzom magam a székre s rágyújtok és
megvakarom a fejem, hogy evvel is későbben fogjak úgynevezett munkámhoz.
És könyököltem egy kicsit még, mint szoktam, az egész bank unalmával a
fejemben és barátom, mint mikor úszik valaki s kitartja a vízből a fejét
egy nagyot lélegzeni, úgy vágytam egy nagyot, úgy hápogtam magamban
egyet a nőért és úgy nekivitézültem, úgy rávetettem magamat arra, ami
jön, hogy az nagyszerű lesz, gyönyörű, elkezdem, sétálni hívom, egy szép
nagy sétára, a Hüvösvölgybe, vagy inkább Budára! Estefelé felmegyünk a
Várba, ott a Halászbástyáról fogunk lenézni a Dunára, a szigetre s távol
a keleti pályaudvaron túlra. Ott fog ránk esteledni s ott mintha
álmodnánk olyan lesz és majd egy bástyazugban csókolózni fogunk
biztosan. Vagy kinn a bástyasétányon, ott járunk, ott van a végén a
bosnyák kaszárnya, az előtt egy faköpenyeg áll, abba szökünk be
legelőször összeölelkezni s egymást megcsókolni. Aztán mi jön? Mennyi
jogom lesz azután? Tegezhetem majd? Követelhetem az egész szerelmét?
Könyörögni kell vagy parancsolni? Mit izenek neki másnap reggel, mikor
már egy csókot kaptam tőle? Mit kezdek beszélni, mikor találkozunk az
első csók után? Istenem, nem tudom, nem tudom. Egy francia vicclap
rózsaszín és elegáns tisztjei sasíroztak el a fejemben, monokli van a
szemükön és lovaglópálcával ütögetik a lakkcsizmájukat és mosolyogva
mondanak frivol bókokat kalapba s harisnyába öltözött hölgyeknek a
boudoirban. Mindig, minden új számban ugyanazok, mindig oly vakmerően
mosolyognak és mindig végigbámulom azt a Vie Parisienne-t, oh, milyen
könnyű és piros pikáns az élet! De én a valóságban hogy tudok majd így
viselkedni egy boudoirban? Vagy nem neem, őszintét és nehezet szeretnék
kezdeni, messze lenni tőle, idegen városban, ott epedni sokáig érte,
feljönni Pestre őmiatta s úgy beszélni vele s megint nem látni,
leveleket írni hozzá, egy szál virágot tenni minden levélbe s várni az ő
leveleit, szagolni a borítékot és a zsebemben hordani a levelét és
elővenni magányosan és megcsókolni s holdvilág alatt járni s lerogyni a
fűre valami kis Erzsébet-ligetben, hangosan panaszkodni a csillagoknak:
nem birom ki tovább. Áthelyeztethetem magam a kolozsvári fiókosztályhoz,
ott ki is jönnék rendesen a fixemből és talán úgy volna majd, hogy ő
jönne le szökve egyszer, incognito. Vagy Abbaziában, igen, úgy lesz a
legkellemesebb, husvétra feltétlenül kiveszek egyheti szabadságot, akkor
Illetőné le szokott menni Abbaziába, ott a rózsaszín és kék meleg
világban, ott magától virágzik ki majd a dolog, én nem tudom hogy, csak
ott a Quarnero s csónakázni megyünk és jön a naplemente s nézzük együtt.
Ott van egy erkélyes penzió a parton, Pension Bellevue s minden erkély
felett egy vászonernyő van lehúzva, piros csíkokkal. Jaj, csak ott
volnánk már, úgy süt ott a nap és kaktuszok és pálmafák vannak a
parkban. Mindig vasárnap van. A napernyőjét a vállára engedi s forgatja,
mert szórakozott és fehér cipője lustán búvik elő a könnyű selyemszoknya
alatt a jobb a ballal cserélve s nekem is az a bagariakeretű vászon
félcipő lesz a lábamon, amit a suszterem Radvánszkynak hív nem tudom
miért. És fél hangon mondom neki egy fordulónál a parkban: erre gyere
édes. Vagy magázni fogom, úgy gyöngédebb és az érdekes, ha magázzák
egymást. Itt jöjjön édes. De egyszer, mikor meggyulladt arcát a két
kezembe veszem és nézek bágyadt szemébe, biztosan csak úgy fogom
mondani, mint egy boldog elbámuló gyermek: te, tteh!
*
Hát én elmondom neked. Komolyan barátom, fáj, fáj, pedig már mulatok az
akkori érzékenységemen és mégis rosszul érzem magam titokban, amért most
indiszkrét vagyok. Ez most milyen természetes, hogy neked elpanaszolom
ezt a nőt és közben valami örök hazugság csábít, egy illúzió, ami már
nincs, szeretné visszahízelegni magát, meglenni, tovább úszni, mint egy
fátyol, mikor a szél már megállott. Sajnálj kérlek. Most elmondom ezt és
aztán szeretném visszavonni, szavamat adni neked, hogy nem igaz, csak
kitaláltam, nem így volt, oh nem, volt egy asszonyom, egy szép regényem,
sohase mondhatom el neked, oly drága, oly egyetlen emlék, olyan szent
nekem. Barátom, akkor nap megembereltem magam legalább annyira, hogy a
nőnek egy sétát proponáltam másnap délutánra. Egyedül volt még a kis
asztalnál, a vörös szerencsére késett, Redő Oszi se mutatkozott a
láthatáron. Igaz, Redő Oszi akkortájban már alig ült a nő mellett.
Napokig távollétével tündökölt és ha jött, öt-tíz perc mulva otthagyott
bennünket, sőt azt is megtette, hogy elköszönt és nem ment ki a
Gerbeaudból, a nagyteremben ült tovább egy ablakban valami családban,
ahol egy tucat nőtag hemzsegett. Én ezt sem értettem, én semmit sem
értettem. Szóval megragadtam az alkalmat és hévvel felléptem. Azt hittem
nagy dolog, amit merészelek. Sápadt lettem azt éreztem és a szó is úgy
jött ki a számon, mintha vizes tintával kezdenek irni a papirra:
– Drága Margó, szabad valami nagyon nagyot merészelni? Szabad
megmondani, mi esne végtelen jól, ha megtenné?
Rám nevetett:
– Na! Hagyja hallani!
– Margó. Nagyságos asszony, én úgy szeretnék egyszer, nézze már nincs
hideg, azért gondoltam erre, meg mert itt oly szomorú vagyok mindig a
magához méltatlan társaságok közt… csak magával volna szép lenni,
egyszer a levegőn egy kicsit járni, mondjuk holnap, ha nincs valami
dolga…
– Ja sszo, sétálni menjünk? – Nevet. – Ennyi az egész, kis fiú? Azt
hittem, legalább is egy sarokházat akar! Várjon, mi is van holnap?
– Mondjuk csütörtök.
– Csütörtök?
Fölnézett a levegőbe és onnan kiszámította, hogy igen, rá fog érni.
– Óóh, köszönöm, köszönöm.
– Mit köszön?
– Óóh… – oly boldog voltam, lebuktattam a fejem, egy kézcsókot
ragasztottam hirtelen arra a kis aranyórára, amelyet a csuklóján viselt.
Barátom, alig tudtam elaludni aznap éjjel, azaz reggel négykor, mikor
hazamentem. A nyakam alá kapcsoltam a két karom, úgy feküdtem és folyton
elmosolyodtam és sóhajtottam és sóhajtottam az izgatottságtól és
gondolkoztam és nem birtam egy gondolatomat letartóztatni, olyan volt az
eszem, mint mikor a füle zúg az embernek. És nem tudom milyen logika ez,
hogy az ember egyszer csak hanyattfekvésből a baloldalára veti magát,
aztán hasra fordul, aztán mintha megcsípték volna, úgy fordul
jobboldalra s úgy fekszik moccanat nélkül. És már félálomban voltam és a
csend is kezdett a fülemben oldódni, egy édes kedves ismeretlen hang, te
valami szívfájító gyöngédséggel a plafond alatt valahol a nevemet
mondta. Te is hallottad már így? Mintha a boldogság az embert
megszólítaná.
Másnap is inkább álmodtam, mint éltem. Mi lesz? Istenem semmi, csak az
első komoly sétánk. A bankban alig birtam az asztalom előtt ülni. Úgy
sajnáltam az egész társaságot ott az osztályon. Ővelük ma semmi más nem
fog történni. Néztem fel a vezér dicső képére: jaj, milyen kopasz vagy,
mit vársz még, minek élsz? És pirosaknak meg zöldeknek néztem az álló
naptár számait ott előttem és Budapest térképét úgy néztem, mintha
valami pazar szép mese volna. Andalogtam kérlek, azt lehet mondani,
andalogtam. És úgy meg volt a szivem fogva folyton, mint ahogy egy
virágbokréta meg van kötve spárgával és egy olyan drága jó drukkot
éreztem, mint régente reggel a vizsga napján. Ma kezdődik az életem,
lámpalázam van! Mindig szúródott a szivem és nagyokat kellett
lélegzenem. Oly nehéz volt és oly édes volt.
Hatkor szaladtam a Gerbeaud elé. Úgy beszéltük meg, hogy ott találkozunk
a Gerbeaud előtt. Nem volt még ott, még bementem, vettem négy káért egy
kis csomag bonbont, hogy majd sétálás közben kínálhassam. Aztán jött fel
a földalatti lépcsőin. Feltünésiné vele jött. Megijedtem. Most se tud
egyedül lenni? Köszönök. Feltünésiné búcsúzni kezd tőle, pá drágám és
majd telefonálj és telefonálok és pá és pá, Feltünésiné bement a
Gerbeaudba, Margó kinn maradt velem.
– Hát merre megyünk?
Azt hiszem, most kell megemlítenem, hogy egy kis köd lett akkorra. Oly
finom tiszta nap volt pedig. Már délben meleg kezdett lenni azokban a
napokban és aznap is oly világos meleg dél volt és a verebek virgoncak
voltak, az ember csak csodálkozott, hogy sokan bundában járnak és hogy a
fákon üresek a gallyak.
– Volna kedve Budára jönni?
A Hüvösvölgyet képzeltem még tegnap, csak most jutott eszembe, milyen
őrültség, hat után indulni oda, hisz ott mindjárt este lesz! Kérdi:
– Hova Budára?
– A Gellérthegyre. Hátha már ibolyát lehet találni.
– Mit akar most még az ibolyától!
Nem tetszett a Gellérthegy neki. Sok lépcső van. Messze van. Mit akarok
ott látni? Őtet, őtet!
– Hát menjünk fel a Várba. Az a legfinomabb.
– A Várba? Jó.
A Dunaparton már alkudni kezdett, hogy elég lesz, ha átmegyünk a budai
partra a Várbazár előtt járni. Mikor a Lánchídnál a két hídjegyet
megváltottam, az egyiket nem dobtam be, eltettem a zsebembe emlékbe.
Megmutattam neki a bonboncsomagot, hogy az útra vettem. Megdicsért.
– Maga egy édes fiú.
Barátom, köd lett. Mintha egy nagy füst jött volna le, nem látszott az
ég, a Duna fekete lett, az alakok, akik siettek előttünk, mind úgy
elsötétedtek és hamar elvesztek, az omnibusz rikító táblái oly hirtelen
elhomályosodtak a híd közepén ahogy ment az omnibusz és a lovak, akik
szaladtak szembe egy kocsi előtt, azok is füstöt és gőzt lehelltek.
– Hallja én meg fogok fázni – mondta a nő, kérlek alig hallottam, alig
vettem a ködöt is észre, nem számított, a lámpák égtek Budán lenn a
parton és fenn az ablakokban, énbennem egy nagy öröm volt, ünnepnap,
piros pünkösd, vagy mi, én nem is ott voltam ahol mentünk és nem is azt
beszéltem vele, amit ott dadogtam neki, a mellemben mintha egy
zongorahangoló klampirozott volna, fényes meleg mezőn siettem a nővel és
leültünk sűrű lágy pázsitra és egy madár kezdett furulyázni s én a nőnek
a térdére engedtem a fejem és először is pityeregtem egy verset, nem
tudom miért, elsírtam hirtelen az eddigi ifjúságomat és hogy milyen
csoda, milyen isteni, hogy őt megtaláltam és most már boldog leszek. És
elkezdtünk beszélgetni, szívből minden szót, megkérdeztem hány éves és ő
mondta huszonhat és úgy örültem, hogy én is épen annyi vagyok, kérdeztük
egymást, hogy az édesanyánk él-e s panaszkodtam neki, hogy én hogy
elszoktam szegény mamától, alig jut eszembe meglátogatni s akkor is
mindjárt unatkozom vele s ő megcsókolta a hajam és simogatott és
vigasztalt, hogy most már ő vigyáz rám és hogy ő veszi fel az egész
szeretetet az én lelkemből.
És meséltünk egymásnak arról: milyen betegségeink voltak kisgyermek
korunkban és akkor mit képzeltünk a jó istenről meg a halálról és milyen
állatokkal barátkoztunk és aztán összedugtuk a fejünket és sugdolózva
hallgattam ki, pedig csak egyedül voltunk, hogy az urát mért nem szereti
s mért ment hozzá mégis és hogy sírt-e sokat éjjel és nem csodálkozott-e
végtelenül néha azon, hogy él és hogy asszony lett és mi volt az az
álma, amit nem mert elmondani senkinek és a sötétben retteg-e s mi volt
az érzés a szivében, mikor egy virágos temetőbe ment?
És így megismerkedtünk és aztán úgy enyelegtünk, mint a kölykök reggel,
a kezünket összekapcsoltuk, úgy hogy az ujjaim az ujjai közt csúsztak
fel és az ő ujja ott nyúlt az én kezem fején, mint az én öt ujjam az
övén és hintáltuk így a kezünket, nem is, mert csak magától ment ez a
hinta, a boldogság hintázott a kezünkön. Össze volt az eszem zavarodva
madárzenével és finom széllel, amely selyem volt és hárfából hozott
drága hangzásokat. Az ölében van a fejem, úgy fekszem a gyepen, a térdem
fel van húzódva, úgy vagyunk ott, ahogy Szinnyei Majálisán van egy pár,
behúnytam a szememet és nem tudom a szél simogat vagy az ő keze vagy
virágokat tesz az arcomra, de jó, jó, édes, jóságos édes, a szivem oly
puha, mint a vaj a napon és az ég, érzem, oly alacsonyan van a fejünk
fölött, felnyújtom a kezem és megsimítom azt a langy üveg kékséget és ő
fejét lejjebb hajtja s a szemembe benéz, egy forró sóhajt ad, mosolyog,
már nem tud magáról, felölelek két karral, úgy van, mintha egy lángba
borultunk volna, a szivem majd kiszakad…
– Fuj ez az undok köd. Nézze, hát ennek nincs jövője. – A ködről
beszélt. Szétnéztem. Megint:
– Nahát ez a ronda köd!
Én csak lelkesedtem:
– Gyönyörű! A köd is gyönyörű, nézze csak. Mintha el volnánk veszve.
Minden gyönyörű.
– Ugyan, ne beszéljen bolondokat. Olyan náthát kapok!
– Csak egyszer végigsétálunk ott lenn a parton. Ha akarja, bemegyünk a
Várkert-kioszkba.
Már szomorú voltam. Hideg jött a számba s vizes és nehéz volt a
lélegzet. Egy rongy öreg ember ment el mellettem a hídon, a sötétben
nekemdörzsölődött és utána émelyítő savanyú pipafüst jött az orromba,
mert pipált. Utána néztem utálatomban, de már elmult a ködben az az
ember. A nő megállott.
– Ki van zárva. Nem megyünk át.
– Hát hova menjünk?
– Maga messze lakik?
Én? Megesküszöm neked barátom, hogy egy makula sejtelem se volt bennem
afelől, hogy mért kérdezi az én lakásomat. Annyit nem következtettem,
mint egy juh következtetett volna, ha ott áll az én helyemben.
– Én? – Zavart, hogy eszembe juttatta azt a züllött szobámat, amelyből
folyton el akarok hurcolkodni. – Én elég messze lakom. És különben se
szoktam ilyenkor hazamenni.
– Vegyünk egy kocsit – azt mondja. – Nézze, itt jön egy fiakker, nem
üres?
Elébe néztem a futó fiakkernek. A taxi zászlója le volt ütve.
– Ülnek benne. Hova vigyem?
– Hova? Vigyen egy kicsit Pestre. Le lehet a függönyt húzni.
Erre egy kicsit megszédültem. A ködön túl, mint egy tüzelő csillag, egy
csók ragyogott. Ott állottunk. Megfogtam a kezét. Oly messze volt a keze
az antilop-keztyűben. Lehúztam az egyik kezemről a keztyűt, úgy fogtam
aztán a kezét. Megszorította s nyomogatta s az ujjaimat külön tapogatta,
mintha megolvasná. Jött fiakker, autó, konflis, omnibusz, a híd rezgett
és gyengén hullámzott a lábunk alatt. Pisszegtem, füttyengettem a
kocsisoknak, a ködben mindig csalt a szemem. De gyűlöltem azokat, akik
ültek a kocsikban! Végre valahára üresen jött egy konflis. Megkérdeztem
a nőtől, jó lesz-e a konflis.
– Jó, jó, csak állítsa meg.
Megállítottam. Még ott alkudni kezd az a kocsis, hogy hová megyünk, ő
csak egy útra szabad! Szerettem volna átugrani a korláton és a nőt a
karomon átemelni. Mondtam a kocsisnak, jöjjön, a hídfőnél beülünk. Csak
az első oszlopnál voltunk még. Siettünk vissza. A nőnek a lehellését
láttam a szája előtt. Kérdeztem:
– Meddig kocsikázunk édes Margó?
– Meddig? Mondjuk… hány óra?
– Háromnegyed hét.
– Csak menjünk. Aztán majd hazavisz.
A híd elejénél a kocsis fékezett. Komisz vén kocsis volt, ahogy
felnéztem a fejére, úgy emlékeztem, mintha már evvel veszekedtem volna!
– Menjen öreg a, a, menjen le a Fürdő-utcán, azután az Andrássy-útra
megy.
A nő beszállott, fekete selyem lába látszott egy pillanatig a cipője
szára fölött, mikor felhágott. A testszin átvilágosodott azon a feszülő
selyemharisnyán.
– Csak egy útra megyek fiatal úr. Hová tetszik?
– Menjen már!
– Hová kérem? Nem érünk rá sétálni.
Hogy kiabál. Hogy néz az emberre le, mint aki el van szánva gyilkolni.
Honnan vesz ennyi mérget, hogy egész nap mérges tud lenni? Mért nem
maradnak ezek odalenn a nagy magyar Alföldön, mért jönnek fel Pestre a
bakra ülni vénségükre s harcolni a budapesti halandókkal? Borzasztó
magyar emberek. Ha megcirógathatnám azt a beretválatlan állát, ha
felkunkoríthatnám hízelkedve azt az elromlott öreg bajuszát: atyafi hát
mért haragszik maga mindenkire, aki fel akar ülni? Hát mért nem szíveli
maga az embert? Nem látja, hogy nővel vagyok? Mért nem örül a maga
szíve, hát maga sohase volt fiatal?
A nő kiszólt, hogy hamar, mondjam meg az ő házszámát, ne kezdjek evvel a
kocsissal. Megmondtam. Beültem. A nő az egyik függönyt már lehúzta. A
kocsis még mindig nem indult. Megvertem az öklömmel az ablakot rá, akkor
hallom, hogy végre elszánta magát:
– Nyeee Helén!
Az újságban volt egyszer, hogy egy utas szivenlőtte magát egy kocsiban
és úgy vitte a kocsis a holttestet a városban nem tudom meddig. Igy
ülhettem abban a konflisban, mikor ez a nő, az én ábrándom, ez az
Illetőné kiszállott az Andrássy-úton a házuk előtt. Emlékszem, becsapta
az ajtót rám és még egy pillanatra bemosolygott és én már hideg
iszonyodást éreztem belül a mosolyától és úgy néztem rá ki, mintha nem
ismerném, mintha nem is látnék ott senkit, olyan kábán, olyan betegen.
Még mézes zsibbadtság volt bennem, de már éreztem egy mély, feneketlen
mély rossz ízt a lelkemben. Lenéztem, emlékszem, a kocsiban, úgy mint
aki leejtett a kezéből egy drága szép vázát és eltörte. Rémes, rémes, ez
a szó világított a fejem sötétségében, mintha sirályok keringenek a híd
alatt. Milyen rosszul éreztem magam, barátom. Oly jól esett volna nehéz
mellemből felzokogni. A szemem becsuktam. Jaj, hátha nem igaz? Hátha
csak álmodtam? Csak aludnék most legalább és elfelejteném magamat.
Hogyne, majd az úgy megy, mit gondolsz! Most még jött a kocsis! Kinyitja
rám az ajtót, ott az Illetőék háza előtt:
– Kérem, tessen már kiszállni!
Akkor tértem magamhoz:
– Menjen tovább! Mit áll itt a ház előtt? Forduljon vissza, gyorsan!
– Mondtam, csak egy útra veszem fel a fuvart. Nem evett még a lú.
Még mindig itt áll!
– Menjen már, menjen, te barom, csukd be már ezt az ajtót!
– Innen kiszáll az úr! Én nappali vagyok, nem vagyok köteles tovább
vinni az utast!
– Csukd be az ajtót, buta paraszt!
A járdán már megállottak. De csúf, de borzasztó csúf mind ez, ami itt
történik velem. A ködben felettünk mintha egy nagy hahotát hallottam
volna. Ez a szörnyeteg a kocsi előtt ordítani kezd, azt se tudom mit.
Itt most minden ki fog tudódni, szent isten! Megkaptam a gallérját ennek
az öreg rettenetesnek, megráncigáltam:
– Hallja, hé, legalább az Eötvös-utcába vigyen be, ott álljon meg! Öt
pengőt kap!
Berántottam az ajtót. Még ott állt és bemagyarázott kiabálva, hogy de
tovább az istennek se visz, a lú se köteles tovább fuvarozni, mert
nappali. Nagynehezen felmászott aztán a bakra s benyekergett az
Eötvös-utcába. Addig is folyton szavalt a bakon. Kiszállottam, feladtam
neki egy kis aranyat.
– Nesze te disznó.
Olyan kedvem volt, hogy nem sajnáltam volna a szemét kiverni. Nem is ő
rá voltam dühös, az egész életre.
Szívtelen eső szurkált a ködben, mint a tű, a villamos lámpák mint a
gyulladásos szemek úgy bámultak a sötét utcán, az arcomnak fájt az a
szurkálás, köhögtem, a kocsik az utcán mind úgy mentek, mint a furgonok
és a népek mind olyan szerencsétlenek és reménytelenek voltak és valami
hitvány csúf állatok mind!
A kocsiúton mentem, visszafelé, pedig nem arra akartam menni, lementem a
Köröndön túlra, ott a sötétségben egy izzadt lócára leültem, mint egy
életúnt egyedül. Néztem, hogy a villákon az ablakok hogy égnek vörösen.
Ujra beleestem a csodálkozásba, mintha nem lenne valóság az ami történt.
Forróság kapott el és utána csömör és fájdalom. Úgy féltem átengedni
magam az érzésnek. Mint mikor le voltam égve a bakkasztalnál, féltem
kimenni a teremből, kinn kezd az rémes lenni, hogy az ember mindent
elvesztett. A nő mikor beültem a kocsiba s lehúztam a másik függönyt is,
átölelt és elkezdte: te drága, drága… és tovább nem akartam
visszagondolni. A szív talán a szégyentől piros.