éjjel is fenn voltam és néztem a játékot s egy tétet se tettem. Ezen a
két napon próbáltam a nőről merengeni s átérezni, hogy mit jelent az
életemben. De körülbelül úgy voltam vele, mint mikor behozták a
gimnáziumban az április tizenegyet és ünnepély volt és az igazgató úr
beszédet tartott és azt mondta, hogy most eloszolhatunk és mindenki
érezzet át ma ennek az ünnepnek a jelentőségét. Annyit azt hiszem
mindenki átérzett, hogy milyen jó, hogy nincs előadás. Csak annyit
birtam kivenni magamból, hogy ő szép és hogy nekem nő kellene, de
akármilyen nagyon toltam le a homlokom a tenyeremben, még nem éreztem a
szivemben azt a nemtudommilyen lángolást, hogy jaj jaj, megőrülök érte!
S gondoltam magamban, meg tudnék halni érte? S ez olyan butaságnak tűnt,
hogy ezt kérdem magamtól. És gondoltam: búskomorságba esnék, ha például
a nőt valami nagy szerencsétlenség érné most, vagy mi lenne velem,
tudnék sokat zokogni utána? Féltem, hogy nem, semmi tragédiát nem okozna
ma még a lelkemben Illetőné. Hát mikor lesz jogom követelni a szerelmét,
mikor vehetem a kezét a kezembe vagy mikor simíthatom meg a haját
kettesben úgy, hogyha a szemembe néz, el tudja hinni belőle, hogy én az
övé vagyok, mint egy hű kutya. Szóval barátom a harmadik éjszaka már
muszáj volt újra játszanom, mert mindössze nyolc ká volt a zsebemben. A
vacsorám se fizettem ki, hogy legyen nálam fegyver egy kis jobblétet
kiküzdeni. Leültem és a nyolcból csináltam százat, azután visszaadtam,
úgy hogy két koronás jetonom maradt, azt megint felneveltem óvatos
játékkal hatvanra, abból tíz- és húszkoronás tétekkel már kétszázötven
kát csináltam, még csak ötvenet akartam nyerni, hogy háromszáz legyen,
meg is nyertem az ötvenkoronás tétet, de akkor megbolondultam és a
százat bennhagytam parolira. Akkor jött egy tizenhármas széria a
banknak. Minden pénz besétált a bankba. Akkor egy festő megadta a húsz
kámat, amivel tartozott, avval később gyönyörűen felküzdöttem magam,
egyszer már négyszázhúsz ká volt előttem, folyton fel akartam kelni, de
tudod, milyen nehéz felállni s jött a pech és lassankint egy krajcárom
se maradt, pedig remekül játszottam kérlek. Most egy borzasztó szégyen
jön, barátom. Bementem az olvasóba, cigarettát kértem és egy
Magyarországot vettem elő s olvastam benne, hogy milyen rémes lesz
holnap egy vas nélkül felébredni s az előleg most egész reménytelen és
ha így megy, nekem is be kell lépni a gratulálók közé s evvel végem van
és hogyha a négyszázhúsz kával felállottam volna, milyen jó lett volna
egy fiakkeren hazafelé vágtatni vagy az orfeum-kávéházba, mert ott már
vagy egy hónapja nem voltam. És zúgott a fejemben az egész bakkterem és
jártak a kártyák, mintha sötét szobában nyolcakat és kilenceket osztana
valami feketekeztyűs kéz elébem. Egyszer csak átmegy az olvasón a vörös
egy másik alakkal, a szájukon a bakk eseményeivel, a vörös meglát,
otthagyja a másikat, odajön barátkozni:
– Maga is leadott?
Mondom:
– Mindent – és már mikor mondtam bántam, hogy nem inkább hencegek, hogy
sőt, én nyertem, de tudod, hogyha veszít az ember, milyen hajlama van
panaszkodni s hogy kívánja az ember, hogy valaki tisztelje veszteségét.
– Én nyertem. Benne voltam a bankban – mondta a vörös úgy, mintha
kövéredne közben s oly elviselhetetlenül utálatos volt ott előttem
mindenért, mert ismeri a nőt és mert a nő őhozzá is szól és mert nekem
beszélni kell egy ilyen dagadt, vérmes testtel és lát itt engem letörve
s mert rontja a levegőt a nő körül, belelélegzik a parfumjébe, ez a
hentessegéd vagy micsoda s mert ennek itt szerencséje van, nyer! Ez
nyer! Mindig elernyőzöm a szemem a kezemmel, mikor ott könyökölök a
bakknál ha ő is az asztalnál ül, hogy ne köszönjön, hogy ne is lássam.
Mi közöm nekem ehhez? Kiláthatja most is a nézésemből, hogy unom az
életét. Megint használja a száját:
– Kányai vette át a bankot, rosszul megy neki, most rezon játszani.
– Igen? – Oly bágyadtan néztem rá, csak épen hogy nem mondtam ki a
szöveget hogy: nem szeretlek, mért nem mégy el innen.
– Ha vissza akarja hozni a pénzt, kérem, ha parancsol… elkezd a belső
zsebbe nyúlni.
– Nem, – mondom – van otthon pénzem. Köszönöm. – Láttam, hogy kölcsön
akar adni.
– De kérem, szivesen, parancsoljon velem, de kérem, tartom
szerencsémnek… – addig-addig kérlek, hogy akárhogy kiabáltam magamnak
belül, hogy neem és neem! kívül legyengülve átvettem a vöröstől ötvenet
kölcsön és visszamentem nyerni s harmincat vesztettem és huszszal
hazamentem.
Az ilyen éjszakák után hogy tud az ember undorodni magától. De csúnya az
embernek a lelkiállapota. Láttam egy rajzot egyszer valahol egy falon:
puszta mezőn egy árok felett az alacsony hídon egy meztelen ember
fekszik hason és mintha fetrengene s a két kezével belé van kapaszkodva
a deszka szélébe s le van a feje nyomva s alánéz a híd alá abba a sötét
sárba. Ez a rajz mindig visszajött az emlékembe s így láttam, hogy így
szenvedek az átkártyázott éjszakák után, mikor vesztettem. Akkor reggel
de csúf, de csúf volt a hangulatom. De felrúgtam volna magamat, barátom,
ha ott mentem volna a járdán magam előtt! Fuj!
*
Azért sokat izgattam magam Illetőnével. Érdekes te, hogy legtöbbet akkor
gondolkoztam az asszonyról, mikor fenn ültem a Casinóban avval a
Mancival. Persze megint minden nap bakkoztam és a Körből, ha csak a pech
hajnalig oda nem láncolt az asztalhoz, rendesen felmentem a Casinóba, de
minden lump hajlam nélkül, inkább pihenni, hisz nekünk a mi
fiatalságunkban a bakkszoba volt a züllés, a mulatóhelyen józanon és
fáradtan ültünk és vártuk, hogy elálmosodjunk. Az a Manci úgy hozzám
ragadt, mint a légypapir. Egyszerűen karon kapott kérlek a teremben és
hurcolt az outsider-asztalhoz, ahol nem kell pezsgőzni, vagy széttolta a
székeket az asztalomtól, ha magamban leültem valahol és azt mondta, hogy
ide ne üljön senki, míg ő szabad nem lesz és oda nem ül hozzám. A kis
Ödön egy éjszaka a fülembe tette az orrát és elárulta, hogy Manci
megbízást adott neki, hogy szóljon be neki, ha társaságban van, mikor én
jövök. Azt mondta, ma is ő szólt be a hármasba, ahol csupa jobb
emberekkel ült a kisasszony.
– Micsodák voltak azok a jobb emberek?
– Gyárosok kérem.
Majdnem áhitattal ejtette ki Ödön azt, hogy gyárosok. A gyáripar nagyon
imponálhatott Ödönnek. A gyáripar a Casinóban legalább tizenöt üveg
franciát jelent egy asztalon és szüretet a zongoristának, Milinek, a
kiszolgáló pincérnek. Megkérdeztem Ödönt, hogy mondja meg ilyenkor
Mancinak, hogy itt vagyok?
– Á nagyságos uram, az ember csak behajol a fejével a függöny közt:
pardon, Manci kisasszony, a direktor úr hivatja! Ő már tudja.
Nézd, hát mit akar tőlem ez a lány? Ödön rátette a székem hátára a kezét
és bizalmasan belém mosolygott, mint egy pajtás és:
– Gratulálhatok nagyságos uram – azt mondja – a Mancika egy klassz nő.
Mi az, hogy klassz nő? Ez az Ödön nyelvén azt akarja mondani, hogy egy
nagyszerű nő, elsőrangú. Elnevettem magam és zavarba jöttem, hogy ez az
Ödön itt pártol engem, mikor én semmit se akarok, mikor itt semmi
nincsen, de vissza kellett rá mosolyognom, mintha érteném és nagyon meg
volnék elégedve ővele s magammal. Manci épen akkor a középen ugrált egy
sűrűhajú fiúval, aki nem tudni honnan került elő a parkettre s a szép
Lezsinek segített a Casino tagjait táncoltatni s ennek az az egyenruhája
volt, mint a szép Lezsinek: frakk és escarpin, csak neki egy vad lila
mellénye volt a frakkhoz és egy piros szegfű volt a gomblyukában és
szivarzseb volt a frakkján és zsebkendő lógott ki abból a frakkjára. Oly
ambiciózusnak látszott a parketten: csak a padlót nézte szigorúan. A
szép Lezsi úgy festett mellette, mint egy öreg clown a Barokaldiban. Ez
a fiú elkérte Mancit az asztaltól, mikor leült hozzám és Manci boldogan
kiugrott vele a tisztásra. Apache-táncot csináltak. Most jött divatba
itt a márciusi műsorban az apache-tánc, egy francia fiú jött egy francia
lánynyal, Maurice, emlékszel? és ez megbolondította az apache-tánccal a
Casinót, az Orfeumot, mind a helyeket. Mindenütt elrúgták előadás után a
bosztonozást és mind a lányok apache-lányok akartak a parketten lenni. S
hogy tud már ez a Manci! Úgy kapkodta a nyakát sötét hencegéssel és úgy
rázta a derekát és olyanokat koppantott dühösen a sarkával és olyan
grimaszokkal engedte magát ráncigálni, mintha most szaladt volna ide
Párisból, a Moulin de Galette-ből vagy honnan! Maga a nagy mester,
Maurice, aki egy páholyban ült elegánsan fiatal urak közt, ő is
kikönyökölt a Manci táncát nézni s a fiú mozgására mindig nevetett és az
ujjával rá is mutatott folyton a fiúra, hogy láthassa mindenki, hogy az
a nevetséges, de a Manci munkáját valami kegygyel figyelte, egypárszor
azt intette neki a fejével, hogy helyes, pedig a lány arra se nézett és
odahallottam, hogy Maurice a fiatal uraknak magyarázza hogy: pas mal!
pas mal! A cigány is tudta már az új muzsikát, amit Maurice-ék hoztak és
az a szép kegyetlen és kéjes zene, emlékszel még:
taarallalallalallalallaram… ez ott mintha meggyújtotta volna bennem a
boldogság vágyát, egy kicsit olyan nagyon fájt és olyan jó volt, csak
annyi volt, mintha a cigarettapapir égve felszáll és vége! Maurice-ra
néztem, hátha az boldog? Mikor Manci meg az a táncpraxi elvégezték az
apache-táncot és Manci felugrott a padlóról és leporolta magát, Maurice
is tapsolt, tüntetve neki s kikiabált a terembe: bravo, bravo! Barátom,
büszkének kellett lennem, hogy Manci egyenesen énhozzám szalad és odakap
egy széket az asztalomhoz és lerakja magát. Nevetett és hajtotta vissza
a karjával a tapsolást, mert rátapsoltak köröskörül, mintha mondaná: jó,
jó, hagyjatok békét! És ott lélegzett kifáradva s a kontya szét volt
gázolva, mert azt az apache-táncban ráncigálni kell a fiúnak és elől is
le volt bukva a haja. Fel akartam neki simítani a haját, visszahúzta,
hogy csak hadd lógjon, ő nem akar szép lenni. És nekem könyökölt és
kérdezte, mit szólok, hogy táncolta az új táncot?
– Őrült sikered van, nem látod? Még Maurice is tapsolt.
– Az operától sürgönyt kaptam, hallotta?
– Miféle sürgönyt?
– Hogy csak maradjak a Casinóban. – És kinevetett, hogy beugrottam neki,
mert még nem ismertem ezt a viccet.
Észrevettem, hogy már más kosztümje van, nem az a vad estélyi ruha.
Matrózblúz volt rajta és rakott szoknya, sötétkék. Ez oly szűzies,
nemes, ezt úgy szerettem látni mindig a felsős lányokon.
– Hol vetted az új ruhát?
– Miér?
Meghuzigálta a matrózgallérja alatt a masnit, mint ahogy a férfiaknak
szokása a mellényükön egyet rántani, mikor kérdik őket, hogy ki a
szabójuk?
– Hol vetted?
– Ezt a rongyot? Piripócsiné csinálta nekem.
– Mennyiér csinálta?
– Ez nagyon drága volt. Száz kroncsi. Mit csináljak, nekem nincs
készpénzem.
– Hát puffra rendelted?
– Minden elsején húsz kroncsit kell törleszteni. Piripócsiné mindig
feljön a lányokhoz, mikor gázsi van. Különben is a Hédi jótállt értem.
– Hédi ajánlta neked, hogy ilyen ruhát csináltass?
– Mondja, úgy-e hogy ronda. Nekem nincs ízlésem. Ptty! – Felkapta a fél
vállát, ha jól emlékszem a balt, ami ugyan nem fontos, de mondd meg
nekem mi fontos ezen a világon, mert én nem tudom. Hátha véletlenül igen
fontos dolog az emberiség életében, hogy egy Tóth Manci a bal vagy a
jobb vállát rándítja-e meg, mikor kijelenti, hogy neki nincs ízlése s
jelzi, hogy ptty, bánja is ő!
– Szóval a te gusztusod volt ez a matrózruha?
– Szóval és tettel.
– Hát a februári műsorban amit viseltél, az a kosztüm kinek az ízlése
volt?
– Aaz? Azt Piripócsiné ajánlta nekem, mikor elmentünk hozzá Hédivel.
Mind a kettő azt mondták, hogy az egy feltünő szép kosztüm. De én nem
szeretem a feltünőséget. Pedig tudja milyen olcsó volt? Mese! Ötven
kroncsi. Azt a Hédi fizette ki. Már megadtam neki, legyen egész nyugodt!
Egész nyugodt voltam. Csak közbe mindig rágta valami rossz a szivemet,
úgy mint az eperfalevelet a hernyó. Én már ezerszer vagy mennyiszer
elgondoltam, hogy nincs a világon boldogság és ha a kávéházban egy
vidéki lapot emeltem fel az ujságospolcról és elolvastam azt a kis
vidéki verset, amelyik annak az első oldalán lenn volt, abban is az
volt, hogy nincs boldogság. És akkoriban megint az lett az állandó
hangulatom, hogy mindenki boldog, csak én vagyok boldogtalan. És az volt
bennem, hogy biztosan kötelessége is mindenkinek boldognak lenni
legalább a fiatal napjaiban és én be engedem magamat csapni, hogy én
elhanyagolom az életet, hogy kihagyom a boldogságot. Fel akartam ugrani
a lány mellől, szaladni az Andrássy-útra az Illetőék lakása elé, mert
utcai lakásuk van és felordítani hozzájuk, hogy az asszony nyissa ki az
ablakot és énekeljen nekem, dobjon le egy rózsát és én ott halkan
mandolinozzak az ablak alatt valamit, valami gyönyörűt kezdjünk! Hidd el
és fájt, hogy én ennyi szépet se csinálhatok, nincs mandolinom és nem is
tudok mandolinon játszani. És az a nő is képes volna kihajolni az
ablakból ilyen hűvös éjszaka, hogy a harmadik emeletről lesuttogjon
hozzám? És ez a lány hogy ül itt velem, ez a bolond, dunsztja sincs
róla, hol jár az én eszem. Minek engedem az asztalomhoz szokni?
Egyszerűen lusta vagyok felkelni s más nőkhöz odamenni, mikor mellém
ült. Nekem mindegy itt melyikkel beszélek. Amennyit én beszélek vele!
Neki folyton járt a csőre, ha nem is felelgettem neki. Néha elkezdtem a
száját nézni, hogy ugrál egymáson a két ajka ahogy előad és azt
figyeltem és a végin oly hallatlan furcsa lett, hogy jönnek belőle a
hangok láthatatlanul és ő nem is akarattal csinálja, hogy a szája így
repked, az csak úgy magától megy. A nyelvét is látni a foga közt
ugrándozni némelyik szónál. Aztán avval mulattam, hogy fordítva
képzeltem az arcát, úgy hogy az állát vettem a homlokának és akkor a két
szemöldöke olyan volt, mintha bajusza volna neki. Ez oly különös, nem
tudom mily, csak oly, kérlek, mikor így gusztál az ember egy beszélő
fejet. Ez elemista koromban volt szokásom, a tanító urat néztem így,
mikor magyarázott. Nem birtam akkor tovább figyelni s alig tudtam a
nevetést tartani. Csak úgy, mintha messziről sejteném, vagy mintha
valamire emlékezném, csak úgy hallottam itt-ott, hogy miket beszél ott
nekem Manci. Olyanokat, hogy elsején már valami gázsit kapott és Zsanti
úr meg Lezsi úr meg vannak elégedve vele meg hogy Joli Jolinda meg La
belle Tusnády közt nagy pofozkodás volt előadás alatt az öltözőben egy
és ugyanazon fiú miatt és ezen annyit lehetett röhögni, meg hogy a Hédi
barátja eljegyezte magát és Hédi milyen szerencsés lány, máris van neki
egy jobb udvarlója, egy mérnök vidékről, egy kiváló úriember, minden
héten kétszer jön Pestre csakis azért, hogy mulasson a Casinóban a
Hédivel és ez a majomkirály itt a parketten, mert ő úgy tudja az
apache-táncot, tegnapelőtt éjjel ajánlatot tett neki, Mancinak, hogy
menjenek együtt reggelizni a Meteor-kávéházba és egyáltalán már délután
a próbán szemtelen volt vele és ő úgy pofonvágta, hogy ez a majomkirály
azóta haragban van vele, de azért csak hívja tovább táncolni és ő megy
is, mert őtet az nem érdekli, hogy a táncosa haragban van vele, nem is
felelne neki most már, ha szólna is hozzá a táncnál, csak pukkadjon meg!
És hogy a lányok is megpukkadhatnak, mert irígylik, hogy ő három délután
betanulta az apache-táncot, ő nem irígy a Casinóban egy lányra se,
felőle mind olyan híresek lehetnek, mint mittudomén!
És egyik éjszaka mint a másik éjszaka, csak ültem vele s ő beszélt
hozzám és én inkább csak hallgattam hozzá. Úgy volt, mintha egyedül
ültem volna a Casinóban, úgy mintha a gyufatartót forgatja az ember az
asztalon a kávéházban, vagy a vizespoharat a kis kanállal zengeti az
ember, csak annyi volt, hogy mellettem volt az a lány. Közben kérlek
észrevettem, hogy a Manci névértéke emelkedik, én nem tudom micsoda
véletlen volt, hogy divatba jött, folyton odaüzent a jó Zsanti érte,
hogy ebbe vagy abba a páholyba meg szeparéba legyen szíves besétálni.
Dühös volt, mikor elhívták és megnyomta az öklömet és esküdözött, hogy
bizony isten vissza fog szökni, csak maradjak itt és ne menjek oda más
nőkhöz. És felkapva szájára a nótát, amit épen húztak, úgy szaladt el
trallalázva, mintha a legnagyobb szerelemmel repülne az idegenek közé,
akikről azt se tudta, hogy a világon vannak! Be kell neki mutatkozni,
mikor egy társaságba bekerül: Manci vagyok és az urak tréfás neveket
mondanak be, mikor kezelnek vele, vagy egyáltalán nem mondanak nevet,
mert rájok nézve nem kötelező a bemutatkozás. És Manci leül és mindjárt
jókedvűnek kell neki lenni s csevegni minddel, mintha nagyon érdekelnék
őtet azok az emberek és keverni a kis keverőfával a pezsgőt és zavarba
nem jönni, kacarászni és koccingatni s danolni, mintha a legjobb
barátnőjének a lagziján volna! Szegény Manci. Milyen nehéz ipar az, amit
gyakorolni kell neki. Úgy látszik van kedély benne, hogy ilyen hamar
belejött. Sok nő nem birja feltalálni magát, mikor a vadidegen férfiak
közé odapottyan, buta és durcás, szomorú lesz és nem tudja úgy
hamisítani a pillantását, hogy észre ne vegyék az urak, hogy únja vagy
útálja őket, másutt jár az esze s csak a várható honoráriumért ül ott
köztük és alig várja, hogy a mulatozásnak vége legyen. Ez a Daisy
Trolly, ez is ilyen szerencsétlen természet, imponálni akar és mindjárt
adja a sértettet ha a kezéhez nyúlnak és követeli, hogy németül
beszéljen mindenki a társaságban és ha tegezni kezdik, kikéri magának és
szimultán pártit játszik ott az urakkal gúnyból és szekaturából. Ez az ő
mulatása. S vannak társaságok, amelyeknek ez kell, azok úgy érzik a
legjobban magukat, ha kínozhatják a nőt, akit behivattak mulatni. Én
különben a legvígabb német nőt se szerettem és nem birtam megérteni
Frédit például, aki elvből csak a német nőket kultiválta. Azt hiszem a
világon sehol másutt nem imádják a német nőket, csak Pesten. Úgy hatott
rám a német nőknek a beszéde, mint a stráfkocsi zörgése a kövezeten és
az arcuk is olyan, mintha valami német gyárból kerültek volna ki, hol
fess nőket gyártanak. Frédinek meg ünnep volt németül beszélni kérlek,
aztán azt mondta, azért is ápolja a német nőket, mert a német nő egy
hónap mulva elmegy Szófiába vagy Konstantinápolyba és nem marad a
nyakán. De szívtelen egy programm a Frédié! Szerelem, szenvedés,
kockázat, semmi illúzió nem kell neki?
Ide hallgass barátom, milyen tanácsot kért tőlem egy éjszaka Manci.
– Ajánljon nekem egy nevet.
– Micsoda nevet? Hisz van neked neved.
– Áh. Egy színpadi név kell nekem. Fellépek elsejétől a színpadon.
– Hol te, csak nem a Nemzetiben?
– Ne vicceljen. Egy szám leszek. Mit szól hozzá! Szólótáncot csinálok a
színpadon elsejétől.
Micsoda karrier!
– Hát szégyelled a nevedet?
– Én, mért szégyelljem. Csak Tóth Manci, az nem név. A balettmester
mondta, hogy az nem név, Tóth Manci. Ő szok adni nevet a lányoknak,
mikor belejönnek a programmba. Ötven kroncsiért szok nevet adni a
lányoknak. Nekem drága az ötven kroncsi. Mondtam is neki, hogy nekem
nincs pénzem névre. Mondta, hogy akkor keressek magamnak nevet. Mondja
Gitána Babi az jó név nekem? Ezt a Hédi ajánlta.
– Tetszik neked?
– Tudom én? Én csak tudom, én röhögnék, ha kijönnék a színpadra mint
Gitána Babi vagy akármi. Tudja, mit mondtam Lezsi úrnak, mikor ma este
kérdezte, hogy van-e már nevem? Azt mondtam neki igen, mádám
Pitypiritty. Milyen dühös lett, mikor látta, hogy ugratom, mert olyan
komolyan mondtam, mintha én tényleg mint mádám Pitypiritty akarnék
fellépni. De igazán ajánljon nekem egy jó nevet.
– Várjál, gondolkozom.
– Jó.
Oly tisztelettel figyelte, hogy leeresztem a fejem és nekikönyökölök a
halántékomnak gondolkozni, megint csak magamról, a nőről, hogy mi az,
hogy utána járok és amellett a legkevesebbet ővele vagyok és még semmit,
de semmit se beszélgettem vele olyant, aminek az életünkhöz köze volna s
még hozzá itt ülök folyton evvel a Mancival. Holnaptól kezdve leszokom a
Casinót, gondoltam. Aztán védtem magamat, hogy ebben nincs semmi, sőt
sokkal jobb, ha járok ide, mert annál jobban érzem egy igazi nőnek a
szükségét és itt jobban tud fájni nekem a világ minden komoly örömének a
hiánya, ebben a szegény cirkuszban és hogy diszkréciónak is milyen
nagyszerű forma, hogy úgy veheti mindenki, aki itt lát, mintha én ebbe a
Tóth Manciba volnék begyulladva s nem is sejtik, hogy ki az én nagy
vágyam, az egyetlen! Ez a lány itt jó lesz spanyolfalnak Illetőné elé,
nem fogják meglátni tőle!
– Naa. – Megrángatta a karomat, mint mikor egy alvót költenek. – Nem
találta még ki?
Belementem a nézésemmel a lánynak az érdeklődő csacsi szemeibe, melyek
mögött ez a kis élet azt várta, hogy elkereszteljem. Komolyan elfogult
lettem rágondolva, hogy mit akar ez most, nekiszaladni egy idegen és
kétségbeesett bolond világnak, elhagyni a gyermekkorát
visszahazudhatatlanul, leejteni, mint egy használt szakaszjegyet azt a
jó kis békés nevét, amit a templomban a pap tett rá s az éjszakákban
lebegni majd elveszve egy csinált táncosnőnév alatt, amelyik úgy fog
világítani rajta, mint a flitter a bohócnak a szemhéján, oly
nevetségesen és gonoszul és boldogtalanul. Sajnáltam Tóth Mancit.
– Te, egy nagyon jó nevet találtam neked – mondom.
A teste fészkelődött az ülésben, olyan izgatott lett:
– Jaj, mondja.
– Tóth Manci.
Nagyot nézett, röhögött:
– Nemde uram, ön bolondozik velem?
– Nem bolondozok. Tóth Manci az nagyon szép név lenne neked.
Elkomolyodott, egy nagyot lélegzett, megtapogatta az asztalon a kezemet:
– Mondja… tényleg maradjak Tóth Manci?
– Maradj Tóth Manci, te Tóth Manci.
– Lássa, én is ezt gondoltam. Szavamra mondom magának. Én úgy szégyeltem
volna magamat egy olyan breteg névvel. Jó, én megmondom holnap a próbán
Lezsi úrnak, hogy én Tóth Manci vagyok, ha nem tetszik neki feküdjön a
villamos alá. Vagy mondjon fel, mit bánom én, ennyi gázsit a Tátrába is
kapok.
– Holnap próbád lesz? – Kérlek, jól esett egy ilyen kérdés Tóth
Mancihoz, mintha valami primadonnával beszélgetnék.
– Hogyne, tanulom a táncot Lezsi úrral.
– Miféle tánc lesz az?
– Egy labdatánc.
– Mi az a labdatánc?
– Én tudom? Lezsi úr akarja, hogy egy labda legyen nálam és aztat
hajigáljam fel, mikor táncolok. Az az egész csak egy ugrálás, higyje
meg. Azt hiszi, az tánc? Frászt. Csak ugrálni kell meg labdázni és csak
a zenére kell vigyázni a taktus végett.
Könyökölt, elnézett, úgy mondta, mint egy gondokba esett
családfenntartó:
– A labdát nekem kell a gázsiból megvenni.
Eszembe se jutott, hogy mint egy lovag felajánljam, hogy én majd
megveszem neki azt a labdát. Csak néztem őtet, mint egy süketnéma, hogy
sóhajt az élet feladataitól és hogy veszi a szájába a szalmaszálat és
szíja s szortyogtatja a pohárban a málnaszörpöt. Az is a szerelmet hozta
az eszembe, a ragadós piros málnaszörp s az, hogy a málnaszörp olyan
édes. Nyugtalan voltam, tűszúrásokat kaptam a szivembe, már tavasz lesz,
a mult nyár óta ismerem az asszonyt, istenem, hát hogy lesz majd, mit
csináljak? Úgy néztem körül a Casinóban a nők és a züllöncök és a
keringélő pincérek közt, mintha keresnék valakit, akitől tanácsot kérjek
vagy jóslatot.
A lány kicsusztatta a szájából a szalmaszálat, megint volt valami
gondolata:
– Mondja, nem akar feljönni holnap délután a próbára? Lezsi úr biztosan
beengedné magát.
– Nem, drágám, én nem akarom a labdatáncot megtanulni. – Mintha nem is
neki feleltem volna, úgy mondtam messzire, az Andrássy-út felé, izentem
a nőnek, igazoltam magam, hogy én nem vagyok ezekkel itt összenőve, hogy
én nem vagyok olyan kiváncsi, nem, csak itt ülök, mert, mert, igazán nem
is tudom miért, de már megyek haza, csak még egy kicsit maradok. Holnap
délután újra csak az ő asztalához futok majd, nem is tudom mit beszélni
megint, csak hallani a hangját, csak az ismerős mozdulatait nézegetni,
mikor a teáját kiönti, amint a reticulejében a kis tükröt vagy a kis
cigaretta-tárcát vagy a zsebkendőjét keresi, ott idegesnek lenni a két
makacs alak miatt, akik nem akarnak tágítani mellőle, meg Feltünésiné
meg Mindigné miatt, akik odaülnek förtelmes friss híreikkel, ott
szenvedni a különbséget, ami illúzióm közt meg a valóság közt van, ott
tűrni talán cél nélkül, nem bánom, oda tartozni, ott lenni, izgatottnak
lenni miatta, képzelődni, melegedni mellette idegenekkel együtt, mint a
kályha mellett egy váróteremben.
*