jutott eszembe. Az nem ilyen kéz. Ez olyan egyszerű, olyan, mint a
vajaskenyéren a símán elkent vaj. A privátnak a keze, az érdekes kéz. A
Margó kezén erek mennek, mint kék folyók egy vidéken és sok-sok finom
hasadás van a kezén és a Gerbeaud csillárja alatt fényessége van mindig
annak a kéznek, mintha zománcok csillannának rajta, mintha finom, finom
pici pikkelyek volnának ott, az egy érett kéz, egy asszonynak a keze!
Jegygyűrű van a középső ujján, a mutatóujján meg egy nagy saphirkocka
meg ágbogas briliánsgyűrű. Tüzel és villámlik az a kéz mindig rám és a
körmei mélyen manikűrözve vannak és azok az ujjak oly izgatottak,
sokszor elkezdenek táncolni azon a kis márványasztalon, tényleg, egy
nesztelen balettnak látom mindig, ha dobol az ujjaival, mintha négy
karcsú fehér tündér lebegne egymás mellett. Él az a kéz, álmodoz, érez,
figyel, türelmetlenkedik. A kezéhez szerettem volna beszélni, a kezével
tudtam volna kezdeni szépen, igazán. Te szép kéz, úgy érdekelsz, úgy
szeretném minden titkodat! Oly jól esett volna a kezemnek a kezére
felkúszni, az ujjaimat az ujjai közé illesztve úgy összekapcsolódni vele
s melegedni az ujjaimnak a kézfejen és érezni az erekben a vére
bukdosását.
Nem is vettem észre, hogy rátettem a kezemet a Manci kezére s szép
lassan simogatom. A szemem betevődött. Azt képzeltem, hogy a Margó
kezével barátkozom. És nyomogattam és szorítottam a kezét. Aa, milyen
bolond voltam! Egyszer csak ugrik egyet a székén, kérlek, mint akinek
egy remek ötlete van:
– Jaj, – azt mondja, – játszik vöröspecsenyét?
– Hogyne, ez a legnagyobb passzióm, vöröspecsenyét játszani.
Egész izgatott volt:
– Játsszunk, na, játsszunk! – Hogy ő hogy szeret vöröspecsenyézni. Az
öccsével minden délben vöröspecsenyét játszik. Nagyszerű! Odaugortattam
a székemet mellé. Azt akarta, hogy én üssek először, letette a két kezét
a két tenyerembe, én az arcát néztem, hogy micsoda alattomos haditervtől
mosolyog, hogy hogy figyel és vár és hogy el van mélyedve. Csak
huzgáltam a kezem a tenyere alatt és élveztem, hogy rezzen és rezzen a
két keze. Kacagott és dobolt a sarkával:
– Naa, üssön már!
Rá akartam az egyik kezére csapni, a levegőbe ment. A két keze
felrepült, mint két madár.
– Most én!
Roppant ügyes volt, meg kell adni. Úgy vert, ahogy akart. Én diákkorom
óta nem foglalkoztam vöröspecsenyével. Nevetett és felugrándozott a
szenvedélytől és a diadaltól. Láttad volna az a két szemet, micsoda öröm
és huncutság ragyogott ki a világba belőlük és micsoda
detektív-kutatásokat végzett az én szemeimben, mikor az ő keze volt
alul, hogy a szememből olvassa ki, hogy melyik kezére akarok vágni. Én
is tűzbe jöttem és nem adtam volna egy vak lóért, mikor sikerült a kezét
megütni. Úgy ültünk ott a Casinóban éjszaka, mint két óvodásgyerek.
Egyszer aztán, mikor nekem kellett ütni, a szememmel a kezét céloztam és
felkaptam a kezem és egy kis pofont adtam neki. Gyerekkorunkban mindig
így lett vége a vöröspecsenyének: egyik képen kapta a másikat. Aztán
néztük a kezünket, az enyém csupa vörös volt, az ő pracnija is rószaszín
lett. Megint nem ivott. Az egész üveget magam ittam meg. Egy kicsit még
konferáltam vele. Azt is megkérdeztem, kit szeret.
– Magamat – azt mondja. Ez is olyan trükk volt, ezt felelni. Ezt is
hallottam már ezektől a nőktől. Nem kötik mindenkinek az orrára a
szívügyeiket.
– Mondd, tényleg, szeretsz valakit?
– Kit? Kit szeretnék én itt, mondja. Úgy utálom az egész embereket
itten.
Gondoltam, biztosan van valakije. Sokszor hallgattam már itt reggelig,
hogy egy ilyen nő kimeséli a szívét. Most nem is voltam kíváncsi ezekre
a csacsi regényekre. Azt se kérdeztem meg tőle, amit nem igen mulasztunk
el kitudakolni egy ilyen Mancitól, hogy ki volt az első az életében.
Hallatlan, milyen hamar beleesnek ezek a világba.
– Hány éves is vagy, te Manci?
– Én? Tizenhét. Koromhoz képest elég öreg vagyok.
– Ne hazudj. A nyáron a ligetben azt mondtad, tizenhat leszel.
– Az a nyáron volt, mit akar. Most augusztusban már tizenhét leszek.
És már tizenhetet mond. Milyen mohó egy ilyen olcsó kis ifjúság. Hogy
henceg! Majd tíz év mulva ha kérdik itt: hány éves vagy, ne félj, majd
tagadod lefele. Andrássy Tusinak már legalább nyolc évet kell csalni,
mikor bevallja hogy huszonkét éves.
Még magyarázott:
– Tudja, azér nem jöhettem eddig a Casinóhoz, pedig már tavaly akartam
jönni. De csak mikor tizenhat elmult az ember, csak akkor jöhet az ember
a Casinóhoz.
Az ember. Már mint ő. Ödön bemosolygott. Jeleztem neki, hogy fizetek.
Manci nem akart engedni, hova sietek, még csak három óra! Egy
tízkoronást lebegtettem neki: kell? Elpirult, rettentő undorral nézett a
pénzre és:
– Egye meg! – azt tanácsolta.
Nem kell neki a tíz ká. Egy szerencsekrajcárt kért. Tegyek egy krajcárt
a reticulejébe. Mi lelte ezt a Mancit? Megyek. Csak fogja a kezemet és
azt mondja:
– Meg se csókol? – de olyan bámulva, kérlek, mintha legalább is a
feleségem volna, s mennék, tudom is én, Amerikába.
Hát szabad nekem most a Casinóban csókolózni? Szabad bolondozni nekem a
csókkal? Hisz az már a Margóé, mind ami van az ajkaimban vagy a
szívemben, ahonnan a csókok a szájra jönnek, édes, érthetetlen édes
telegramm.
Annyit engedélyeztem magamnak, hogy homlokon csókoljam, úgy mint egy
kedves fiút. Utána egy fricskát adtam az orra hegyére.
– Azt se tudod, ki vagyok, – mondom – te buta, hát neked mindegy, akárki
csókol meg?
Felkapta a fejét és a reticulejét felém lökte, mintha el akarna maga
elől söpörni:
– Hallja, jegyezze meg magának.
Mit jegyezzek meg magamnak, azt nem mondta, úgy hogy nem is jegyeztem
meg semmit magamnak. Hanem engedett a hangja:
– Először is én nagyon jól tudom, maga kicsoda.
– Na?
– Béla. Lássa hogy tudom.
– Honnan tudod?
– Semmi köze. Tudom.
– Hát a másik nevem?
– Az mindegy.
Mindegynek mindegy. Kérdezte, mikor jövök megint. Mondom, újévkor, ha
előbb nem. Hát már megyek, tényleg? Megyek. Utánam kiabált:
– Szerencsés felfordulást! – és szaladt be a terembe, lallázva a
cigánynyal rögtön és láttam, hogy épen nekiszaladt a jó Zsantinak, úgy
hogy majd fellökte. A jó Zsanti utána nézett és roppant haragudva
csóválta a fejét és ajkai a zajban átkot rebegtek.
Te, valami van az orrodon. Ott. Feljebb. Nem, még arrébb. Egy kis korom,
vagy ceruza? Ott, ott. Jól van, már nem is látszik. Folytatom, igen.
Folytatom a komoly szerelmemet. Igen. Egyszer csak nagyon elkezdett
gyötörni az, hogy ott bakkozok a Kerületi Körben. Dühösen felfogadtam,
hogy beszüntetem a kártyázást. Ez is egy piszkos teher a lelkemen, ez,
hogy minden nap a játéknál ülök, ez is lenyomja bennem az életemet és
nem engedi, hogy valami szépet és nagyot tudjak érezni. Különben is úgy
utáltam azt a Kört és sokszor diktáltam magamnak, hogy abbahagyom a
játékot, csak persze soha nem fogadtam magamnak szót. És most azt
mondtam, ettől függ az életed legnagyobb dolga: ne kártyázz! Mikor ilyen
hősiesen elhatároztam magam, felmentem a Kerületi Körbe s a lépcsőházban
olyan büszkeség fogott el, oly tisztának éreztem már magamat és úgy jött
elő, mintha évek előtt lett volna az, hogy én ide jártam és átbakkoztam
az éjszakákat. Pedig még azelőtt való éjjel is ott ültem az asztalnál.
De barátom, hirtelen úgy sajnáltam magamat, hátha épen ma éjjel óriási
pointeur-éjszaka lesz, ezer kát nyernék, vagy ezreket! Mindenki részegre
fogja nyerni magát, csak én nem hozok el egy krajcárt se! Hátha ma
annyit nyernék, hogy bankot adhatok és az egész társaságot kifosztom.
Persze nem történt csoda azon az éjszakán se, ahogy sohase történik
csoda. Az a csúnya pohos mérleggyáros adta a bankot, mikor felmentem és
a háta mögött állottak, mint a hiénák, azok az alakok, akik be szoktak
adni neki a bankjába s ott sugdolóznak és veszekednek egymás közt és
majd kiesik a szemük, amint a coup-kat lesik és olvassák folyton a
téteket és számítják, mennyi van a bankban. Felültem egy magas székbe jó
hátul az asztal mögött és néztem a játékot. Kijött egypár ember a kis
játékteremből, ahol makaózni szoktak, olvasták a pénzt a kezükben, egyik
épen azt mondta a másiknak:
– Szóval végeredményben vesztett.
Nem ismertem ezt az alakot és azt hiszem, az se ismerte, akihez szólt.
Én is beszéltem már itt vele. Lenéztem rájuk és oly rettenetesek voltak
ezek az emberek mind, akik be se mutatkoznak és diskurálnak és nincs
köztük barátság vagy rokonszenv, sőt: csupa ellenség, akik egymás
pénzére pályáznak itt és nem kérdik egymástól, honnan van a pénzük és
nem csinálnak-e bajt avval, ha elnyerik azt a kínos pénzt. Nem, nem
beszélnek soha másról, csak a játékról van szó, kártyanyelven beszélnek,
egy szívtelen ország ez, egy más világ, mint ami odakinn van. Ezeknek
itt semmi közük egymáshoz, csak ez, a kártya. A pohos szétnéz az
asztalon, pislog, mint egy tyúk, a szivarvég hajlong a szájából, azt
mondja: rien! és oszt és széthúzza a két lapját és azt mondják: ankárt!
Te ott voltál, mikor egyszer a pohosnak kilence volt nyolc ellen és
örömében úgy kicsapta a lapot az asztalra, hogy a manzsettája a
kabátujjából felrepült a falra? És az az ovál zöld asztal és a finom
kártyacsomag és a franciaságok és azok a fehér és kék és piros és sárga
jetonok és azok a kis jelzőlapok a játékosok előtt, oly siralmasan
hatottak, mintha rosszul éreznék magukat itten! Mindehhez plastronokat
és hideg monoklit képzeltem mindig, finom néma urakat, spleeneseket,
fantasztákat, könnyelműeket és bánatosokat, végzetes szerelmeseket és
aztán nagyvilági szélhámosokat, akiben mindben rejtélyességet és halálos
elszántságot tisztelhet az ember.
Ezek itt úgy néznek ki a klubban, mint mikor betörők mulatnak egy
palotában, ez az egész vastag emberkoszorú az asztal körül. Pedig csupa
sikerült polgár ez mind nappal, fiskális, orvos, mindenféle igazgató meg
vállalkozó meg nagy boltosok, akiknek a cégtáblán üveg alatt nagy arany
betük hirdetik a nevét, meg bírók meg jobb hivatalnokok, de vegyítve
könyv- és bicikliügynökökkel, nyári színészekkel meg lógó
exisztenciákkal, városi szegénylegényekkel, akiknek itt is kiáll a
kabátjuk zsebéből a Magyar Turf, odakint a turfon meg biztosan a
zsebükben van a jelzőlap az előző éjszakai bakkról, mert ezek semmi
mással a világon nem törődnek, mint játékkal. Ezek tudják mindig, hogy
tegnap éjjel a Lipótvárosi Kaszinóban a bankok nyertek, az Otthonban
pedig őrült pointeur-tendencia volt és hogy milyen nevezések vannak a
Nagy Alagira jövőre s Kottingbrunnban melyik ló sántult le a tréningben.
Ha hallottam ezeket tárgyalni, elcsodálkoztam mindig rajtuk és mindig
gondoltam, hogy azért ezek mikor le akarnak feküdni s leülnek az ágyuk
szélére, a magányban biztosan ijedten néznek bele a sorsukba s olyankor
megfordul az eszükben, hogy mégis jobb lenne tán a revolverrel a
homlokukba lőni? Néztem és néztem a játékot, egy darabig nagy zúgás
volt, mert nyertek az emberek és a pohos folyton meggyújtotta a
szivarvéget és az megint csak kialudt, mert a vesztésben elfelejtette
színi, csak lógatta a szájában és figyelte, hogy fizetik a téteket
minden coup után és úgy pislogott a szeme, mintha bőgni készülne.
Tényleg sokszor meg lehet egy ilyen bankárt sajnálni, hogy milyen árva
ott a bankszékben, mily elhagyottan ül ott a privát bajával a nagy öröm
közt, akik mellette ülnek kétfelől, nem hajolnak oda megsimogatni a
kabátja ujját és mondani neki: szeegény! mert azok is pointeurök és azok
is vígan vannak ott és rakják tornyokba maguk előtt a jetonokat. Az a
sárga fejű doktor Zatz, aki mindig beadott a pohos bankjába, aki
különben fehér volt, míg a pointeur-tendencia tartott, folyton ejtegette
a fejét azok felé, akik röhögve diskuráltak és kiabálta nekik azon a
bántó smirgli-hangján: nekem is jó kedvem vóna! Nekem is jó kedvem vóna!
Micsoda gyűlölettel tud ez a pointeurökre nézni, mikor nyernek. Az arca
hogy rángatódzik kétoldalt, mert nyomja, nyomja össze kegyetlenül a
felső meg az alsó fogsorát a dühtől. A dühös emberek, mikor így
csinálnak, emberhúst szeretnének rágni, nem? Véletlenül rám pillantott
és elkapta a szemét. És még egyszer vigyázva visszapillantott rám. Úgy
látszik észrevette, hogy figyeltem az arcát, hogy hogy mozog az
állkapcsa. Istenem, itt ülök a lelketlen bakkszobában és nincs erőm,
hogy leszálljak erről a székről és hazamenjek és többet ne jöjjek ide.
Barátom, amellett eszembe jutott, hogy az egész vagyonom valami harminc
ká, ez is kártyából van még és mit csinálok holnapután, ha elfogy? Ha
nem kártyázom, soha nincs pénzem és ha kártyázom, mindig jön hozzám
pénz, még ha folyton vesztek is. Most is tartozom egypár olyan alaknak,
akinek visszaköszönni se szeretek meg a főpincérnek is jövök megint
kétszázzal. Miből adom majd meg, ha nem kártyából? Nekem is tartoznak
itt egypáran, utálom kérni tőlük és maguktól úgy elfelejtik megadni,
mintha fejtífuszt kaptak volna közben s a memóriájuk meggyöngült volna.
Pfuj, hogy el vagyok züllve. Hiszen nem is hagyhatom abba a kártyát.
Mikor kezdek el egy korrekt szép életet? Vagy mi kell nekem, semmi,
boldogság! Annyi programmom van az életre, mint egy darázsnak, mikor
kijön a napra és még sovány és tűzszine van! Jaj, a szerelem! Betettem a
homlokom a tenyerembe s nyomkodtam a két szememet az ujjaimmal és
Illetőnének az alakját kaptam a sötétbe magam elé és nagyon, nagyon
akartam őrá gondolni, fájdalommal és vadul, mint egy vadember és
mosolyogtattam az arcát és aztán képzeltem, hogy bontja a haját magas
meztelen karjaival és aztán hogy ölelni nyitja elő a karjait és aztán
úgy néztem, hogy hirtelen körbe fordul, mintha táncolni akarna s a
szoknyája ellobban a bokáin, mint egy Carmennek. És amellett nem tudtam
boldogságot érezni, a nő mindig eltűnt a szememből, mint egy rossz
moziban a kép el szokott sötétülni és a fülemben ott volt az az undok
zaj az asztaltól és úgy zavart, gondolni se tudtam igazán a nőre, akarat
nélkül is füleltem amit hallok: pássz, nyert, kérem ez az én tétem,
olvasni, olvasni, minden bemegy és tessék tenni és megint csend és
ankárt, lehet igazítani és csütörtökön nincs annonce és erre röhögést.
Pfuj! Tudod, hogy csalni szoktak az annonce-szal, nem fizették be a
vesztett coup-t ha a croupier elfelejtette kérni, s egyszer valakinek az
annonce-át egy csütörtökön avval utasította vissza a bankár, hogy:
csütörtökön nincs annonce és azóta a gyanus annonce-tevőknek pénteken is
azt kiabálják, hogy csütörtökön nincs annonce!
Aztán bágyadtan kezdtem nézni az öreg Gliednek a koponyáját, úgy állott
az a pár szintelen hajszál a fején, mint a felfagyott földön az ott
maradt fűszálak. Istenem, ez a vén ember túl van a nyolcvanon és itt ül
a baccarat-nál mindig hajnalig, egy koronát tesz és jegyzi a coup-kat,
pedig alig látja a kis plajbászát felvenni mindig avval a két gyulladt
és nedvező kék kis szemével. Igen, az az öreg, akit úgy híttak: az aradi
vértanu. Te nem tudtad, hogy Gliednek híják? Én se tudtam és egyszer
mikor mellette ültem, roppant nagy tisztelettel megkérdeztem, hogy talán
tényleg ő is küzdött negyvennyolcban, azért emlegetik itt per aradi
vértanu? Az öreg mérgesen nézett rám és azt mondta, vegyem tudomásul,
hogy az ő neve Glied. Nem tudom ki nevezte el aradi vértanunak, csak
azért, mert ő a legöregebb pointeur a Körben.
Mért bakkozik itt az aradi vértanu? Ez az ő szép öregsége, hogy itt
nyomják és dörzsölik folyton egész éjjel, akik a háta mögött tolakodnak
és a vállán át teszik fel a tétjeiket? És az üvegszemű doktor Csuzli,
aki itt a kedélyt képviseli, rá szokott ütni hátulról a fejére s mikor
az aradi vértanu megfordul, doktor Csuzli a hüvelykujjával egy másik
pointeurt mutogat neki és kacsingat a jó szemével, hogy az ni, az volt,
aki a fejére ütött. És hogy röhög mindig az asztal, mikor az aradi
vértanu veszi a lapot és azt mondja pássz helyett, mintha morogna:
morodok. És utána csinálják a morgást: morodok, morodok. És ez az öreg
hagyja bántani magát és csak rendezi a fehér jetonokat úgy, mint mikor
egy gyerek játszik kavicsokkal és oly iszonyukat köhög sokszor, hápogva
és hörögve mélyről, mintha földrengés támadt volna benne s fuldoklik és
a szeme majd kifordul olyankor. Hogy nézhet ki a szive ennek az öregnek?
Olyan lehet, mint egy összement spongya a Kardhordó Árpád kirakatában a
Váci-körúton. Mi lesz velem itt Pesten, ha így megöregszem? Nekem is ez
marad, bakkozni koronákban ebben a Körben és nem élvezni az élet utolján
tiszteletet és csendes csibukozást egy napsütött tornácon? Az jött a
fejembe egyszer, mikor az aradi vértanu mellett ültem, hogy merényletet
követek el ellene, a fülébe kiabálok hogy: nők, gyönyörű forró nők!
Elpityeredett volna erre vagy nevetett volna asztmatikusan, khöhhöhö,
hogy én milyen egy bolondos vagyok?
Hát a többiek, akik itten urak vagy micsodák, férfiak, micsoda figurák
ezek is! Itt ül ez a kopasz matricagyáros, akinek a két vörös
pakombartja lemegy a gallérjába, úgy hogy azt képzelheti az ember, hogy
annak a két pakombartnak ott még nincs vége, lehúzódik két oldalt a
derekán is és még a két lábaszárán is végigmegy, mint a vörös stráf a
tábornokoknak a nadrágján. Ennek az a kabalája az asztalnál, hogy
kiteszi maga elé a penicillusát, a pénztárcáját, a szivardózniját, a
lakáskulcsát meg egy csomó kis kulcsot karikán, meg a zsebkendőjét meg
egy kis naptárt, amilyet a kávéházban adnak újévkor, meg az aranyóráját
meg a bajuszkeféjét tokban meg egy borostyánszipkát meg egy kis
zsebtükröt meg a jegygyűrűje is le van húzva s ott ül a pénztárcáján.
Azt mondja, hogy ő csak így tud nyerni. Tudod hogy egyszer sem állt fel
még onnan úgy, hogy ne vesztett volna. Itt van az a Mefisztó-szakállú
bútoros, hinné az ember, ha ránéz, hogy egy ilyen Mefisztó milyen birka
tud lenni? Ez meg azt találta ki, hogy a nyerésnek az a titka, hogy nem
szabad leülni az asztalhoz, csak állva szabad játszani. És minden
éjszaka elkészül és aztán egy vas nélkül sétál a falnál hajnalig
karbatett kezekkel és meghúzza sokszor azt a démoni szakállát, mintha az
emberi lelkek megrontásán gondolkozna. Hát arra a Lajosra emlékszel,
arra a kövérre, aki már messzebb volt a harminctól, mint a negyventől és
még mindig az ügyvédi vizsgára készült? Ott volt mindig a bakkasztalon
előtte egy pár összetört és összepiszkolódott lap egy jogi könyvből és
mindig, mikor a téteket körbe fizették, lekapta a fejét és készült egy
percig az ügyvédi vizsgára. Biztos a két térdét összeveregette az asztal
alatt, mint diákkorunkban, ha nagyon sürgősen tanultunk! Én nem tudom a
másik nevét, mind csak azt mondták neki: Lajos. Ennek már őszül a haja.
De mennyi fiatalabb ember van itt, akinek már csupa ősz a feje. Harminc
éves ősz emberek! Van ez másutt is, vagy csak Pesten virágzanak ezek a
hamar ősz fejek? És milyen kezek nyúlnak itt a jetonokért és az
aranyakért, mikor a croupier fizet, barátom, hogy émelyedtem azoktól a
tarka hamis manzsettáktól sőt kaucsukmanzsettáktól és azoktól a komisz
fajta kezektől, a vadul vágott, takarítatlan körmöktől! Baccarat-t
játszanak! És azok a műveletlen és az éjszakázástól és a gondoktól és a
sok drukktól elrombolt arcok, amelyeket mind el kéne küldeni a
mellékutcába a kis szabóhoz kivasaltatni! És azok az ünnepietlen szürke
meg rozsdaszín ruhák az embereken! Vannak itt, akik százakat tesznek egy
coup-ra s egy új nyakkendőt sajnálnak maguktól, egy tavalyi vagy
tavalyelőtti kravátlinak a kifoszlott szára kapaszkodik a gallérjuk
körül. Ha ezreket nyernek, akkor is ugyanazok maradnak, akkor is jól
esik nekik esetleg egy fröccsöt vagy egy süteményt elhallgatni a
főpincér előtt. Ezreket és ezreket nyerhetnek és nem vesznek fel jobb
modort, sőt jobb ruhát se vesznek fel és nem szépülnek és nem ifjodnak
meg a nyeréstől. Semmi, semmi nem változik rajtuk, csak egy kicsit
hencegnek itt a dagadt tárcával és még nagyobban játszanak. Hát minek
ezeknek a pénz? Mért akarnak nyerni? Én, jaaj, ha csak egy ezrest
sikerülne nekem egyszer nyerni, különben ezerrel nem kezdhetnék semmit,
tízezret kéne nyerni, tizet! Avval elmennék Montecarlóba. De ezek itt,
hát minek játszanak ezek? Ultimókor mindig nagyobb játék van, mint
rendesen, akkor mind nagyobb téteket tesznek és csúnya tolakodás van az
asztalnál és nagy izgalom és folyton kiabálnak egymásnak:
– Házbércsata! Házbércsata! – és tény, hogy a házbért sokan a bakkból
fizetik ki. De hát aki elveszti itt a házbérre valót? Itt virrasztanak a
kínzó villanykörték alatt a füstben egy szobában, amelyikben mint a
börtönben nincs semmi dísz, csak a falon a játékszabályok vannak
kiakasztva. És éjszaka van, csillagok vannak az égen. Mintha nem tudnák,
mintha nem volnának nők a világon! Hisz ölelkezni, csókolózni lehet! Nem
jut eszükbe? Én sokszor, mikor dámát dobtak föl az asztalon, mintha
felocsudtam volna s mindjárt a szivemet éreztem és lestem köröskörül a
szemeket, hogy ők nem látnak a dámában semmit, csak egy kártyát? Kijük
lehet otthon? Szőke és fekete és rozsdahajú nők, mért hallgassam el,
egyszer azon járt az eszem, hogy fölkelek az asztaltól és elszököm
valamelyik pointeur lakására, becsöngetek és mint a hotelkalandorok
szoktak, benyitok az asszonyhoz, hogy nincs itthon az ura, hát
szeressen! Egész komolyan spekuláltam, hogy hogy kéne megtudni egy ilyen
lakásnak a címét. És fájt barátom, hogy csak ott könyökölve élem át
képzeletben az ilyen kalandot.
Most oly tisztán láttam, milyen butaság az egész játék és így sajnáltam
azt a sok szép éjszakát, amit elfogyasztottam itt köztük, ezek közt a
komisz népek közt, bankárok és pointeurök és gibicek közt és azok közt
az édes jellemek közt, akik a bankár háta mögött tenyésznek, ott állanak
együtt érezni vele s tanácsokat adni neki s dicsérni, hogy milyen szépen
játszik és gyufát adni neki, mikor kínjában rágyújt és nyeríteni egy
nyert coup után és gratulálni neki, mikor vonul a dagadt bankkal és
odatolakodni utána a sarokba, ceruzát adni neki, segíteni megszámolni a
pénzt és mosolyogni mindig rá, mint a vadalma. De gyűlöltem ezeket,
mikor letörtem és láttam azokat ott a bankárnak hízelegni azért a tiz
vagy legfeljebb öt káért, amit a bankár a végin beléken a tenyerükbe.