– Én az Andersennél szoktam rendelni. A Black and White-ot szívom. Száza
nyolc krondorfi, de nagyon nett cigaretta.
– Én nem birom színi. Kemény.
– Én szeretem.
Én szeretem. Szeretem? Nem szeretem? Az a kettő ott politizált tovább a
cigarettákról s szívtak és fujkáltak és ütögették le a hamut, a vörös
mindig hátratartotta a karját mint egy mágnás, mikor a hamut le akarta
verni s én a telefonfülke ajtaját néztem és mintha szűkölni kezdett
volna egy kutya a szivarzsebem mögött, mélyen a szívem pincéjében. Hát
szeretem én? Nem szeretem? Hát akkor mit akarok tőle? Mi az, hogy az
imént is ráragadt a szemem a nyakára elől, ahol ki van hajtva a modern
blúz rajta s úgy lázadtam s az ínyem úgy követelte, hogy beleharapjak a
nyakába? S hogy hiányzik hirtelen, hogy nem ül itt a székén és hogy
szeretnék a helyére ülni s a muffjába beledugni a két kezemet és
lenyomni arra a lágy muffra az arcomat és csókolni s csókolni behúnyt
szemmel.
Feleszméltem. Redő Oszinak felém volt az arca s másodszor kérdezte, hogy
ízlik-e ez a parafavégű?
– Pardon, hogyne. Remek.
És lelkesedtem, hogy ebből okvetlen rendelni kell és Redő Oszi
megigérte, hogy legközelebb elküldi hozzám az ügynököt és
felvilágosított, hogy igérjek ötvenkoronás részleteket és megmondta,
hogy név nélkül tíz krondokszszal olcsóbb ezer Liapopoulo.
Liapopoulo, Liapopoulo, valamilyen meleg szép görög kikötővárosba menni
a nővel, ott lakni hotelben ismeretlenül, mindig csak idegeneket látni,
kiknek szép az életük és sétálgatni s kocsizni vonzó utcákban és hajókat
figyelni a mólóról és alkonyatkor halkan csónakázni s este mindig
ugyanabban a sarokban ketten ülni egy étteremben, ahol nézegetnek
bennünket és találgatnak mint egy idegen nyelven írt levelet és a
pincérek odaállanak asztalunkhoz és tisztelve figyelnek és mély
szimpátia van a hangjukban, mert képzelik, hogy egy hatalmas szerelem
hallgat ebben a külföldi párban. Vagy Egyiptomba utazni vele hajón, ott
járni s élni s égni vele szerelemben, Egyiptomban, a levegőnek is olyan
az íze, mint a Gianaklisnak és a horizont aranybarna mindenütt, mint a
Dimitrino skatulyáján és minden óránkra pálmafa hajlik és az arabok a
homokban ülve sötét gyönyört hegedülnének folyton a fülünkbe s
khakiruhában járnánk és a nő mindig nagy fehér fátyollal járna s a
szfinksz árnyékában megállanánk egy hosszú csókra, mely ott mindig az
örök mámor volna s ott egy éj nagyobb volna, mint itt egy élet és a
számról a mámor úgy folyna, mint a kék füst a cigarettám végéről.
Kijött a fülkéből és mondta, hogy az ura jön érte mindjárt, vacsorára
mennek tudomisénkiékhez. A vörös megnézte az óráját és fizetett és ment,
a nő neki is épen olyan jó mosolylyal mondta: pá, drága Lux, ahogy nekem
szokott pát mondani, én odaültem a Lux meleg székére, hogy közelebb
legyek a nőhöz. Egyszer csak megnyomják a cipőmet. Csak egy kicsit.
Figyelsz, kérlek? A cipőmet nyomják az asztal alatt. Elhúztam a lábom,
ránéztem Redő Oszira s mondtam:
– Pardon.
Redő Oszi rám néz:
– Tessék?
A nő köhintett: ehn, hn. És azonnal beszélt Redő Oszihoz, valamelyik
asszonyról valamit. És a cipőmön megint éreztem a nyomást. Nem tudtam
mit csinálni, rákiáltottam az ujságos gyerekre, hogy hozzon friss vizet.
És rögtön kiittam egy állott pohár vizet a tálcáról. Nem mertem a nőre
nézni. Csak nem ő… iszonyú szamár fejjel szíttam ott a cigarettámat és
fel volt fordulva bennem a világ, vagyis a Hangli, tényleg mintha
odafenn ültek volna a plafondon az asszonyok és mind odafenn
zsinatolnának. Amellett a lábnyomás oly kellemes meleg szorítást csinált
a szívemen! A nő elusztatta a tekintetét az arcomon és aközben mintha
belécsent volna egy mosolyt a szemembe, de én nem voltam tisztában vele,
mit akar, paf voltam, az voltam kérlek: paf. És egy kába hevületet
éreztem, egy lubickoló diadalt, egy jajdejót! Nyomja a lábomat a nő! És
rögtön azt a hideg gyanut, hogy hátha Redő Oszi talpa van a cipőmön,
véletlenül, vagy talán a nő cipőjét akarja nyomni, csak eltévesztette,
mert a cipőjén nincs szeme. Vagy esetleg a nő nyomja a Redő Oszi lába
helyett az én lábomat tévedésből. Képzelheted, milyen vegyes érzelmekkel
ültem azon a széken. És a világért nem próbáltam volna az asztal alá
kukkantani. Szinte akaratlanul elhúztam a cipőm a másik cipő alól és
mikor húzni kezdtem, a másik cipő még egyet nyomott, mintha tartóztatni
akarná s szép lassan az is visszavonult. A nőt néztem, ő épen akkor oly
nyugodtan szólt Redő Oszira: na és?
Nem akartam megvárni, míg az ura megjelenik, azt mondtam színházba
megyek, fizettem és elmentem. Nem mentem el, csak odakinn járkáltam a
Hangli vasrácsa előtt és néztem befelé mindig az izzadt ablakon, nem
tudtam látni senkit és semmit, csak a villanykörték ragyogtak ki s az
ülő testek és a pincérszaladgálás és a kassza s azok a pálmák ott a
kassza előtt mind úgy el voltak fátyolozva. Jól esett az erős levegőt
szívni s örültem, hogy kijöttem a fülledtségből és a zsivajból, ahol az
emberek hátulról kezdik a lapot olvasni, mert hátul van a tőzsde s
kontremineken és konjunktúrákon izgulnak ott, ami mind nem tud engem
lelkesíteni s azok az asszonyok ülnek ott velük és ezt hallgatják, vagy
ruhákról csobognak egymás közt, meg szemeznek egyvalakivel egy távol
sarokban meg összehajolva szinte ájtatosan simfelnek más asszonyokat,
akiket két asztal választ el őtőlük. De benn ült Illetőné is, aztán meg
oly vonzó volt így nézve a sötét kertben a világos Hangli. Egy kioszk.
Elfogott ez a szó hogy kioszk és mintha magamban tanulnám, hogy mi az:
kioszk, úgy gondoltam sokszor egymásután, hogy kioszk, kioszk és úgy
hangzott bennem, mintha zenélnének és úgy kezdtem nézni, mintha messzebb
volna, messze s kívántam indulni a Hangli felé, ahol egy drága, kedves
világ mulat és ott találom a közepén az én hódító gyönyörű asszonyomat.
A kioszk név neked nem adott az ifjúságban ilyen varázst? Ugye? És ha
hallottam vagy leírva láttam azt, hogy gloriett, meg azt hogy pavillon,
ennek is valami álma volt mindig, egy gyöngéd és előkelő szép élet, amit
én meg nem ismerhetek.
És észrevettem, hogy jön Illető. A Lánchíd felől jött, sietett,
cilinderben és avval a hatalmas persianer-gallérrel a nyaka körül a
bundájában oly tömzsi volt, mint egy fekete hóember és a botját forgatta
s ott szelelt el mellettem és sietségében jobbra s balra hintált a
fejével és hallottam, hogy dünnyög vagy dúdol magában és néztem a hátát,
amint ment be a kertbe. Mit merenghet most magában egy ilyen férj és
speditőr? Oly komikusnak találtam a cilindert a fején, hogy úgy hordja,
mintha az mind az ő feje volna, pedig állhatna abban a magas sötétségben
a cilinderben egy csirke a feje búbján vagy egy nagy stósz fuvarszámla.
Aztán mindjárt jöttek ki, mind a hárman, jött velük Redő Oszi is.
Hátrább sétáltam, felmentem a járdára a korlát mellé.
Ők a Bristol felé mentek. Illető ott kapkodta a két lábát balfelől a nő
mellett és belekarolt a jobbkarjával és forgatta a botját és a feje a nő
felé volt dülve. Beszélt a nőhöz. Az én szememben mindig oly brutálisan
közönséges volt az ilyen férj, aki belékarol mint egy vak az utcán a
feleségébe és akkor mégis hogy irígyeltem, hogy ő érzi a nő karját és
hogy fájt, hogy ő beszél hozzá, utánuk szerettem volna szaladni s
lekapdosni azokat a buta szavakat Illető szájáról, hogy ne menjenek a
fülébe a nőnek és az én szavaimat adni neki helyettük, az én beszédemet,
nem tudom mit, mert nem tudnék belőle leírni egy szót se, ha például le
kellene írni, de egy asszony mellett sétálva biztosan ki tudnék mindent
mondani egyszer, azt, hogy az ember fiatal és az egész ég és mind a
virágágy kell az embernek! És míg látni lehetett, figyeltem a nőnek a
karcsú derekát a két bunda közt és magamat úgy láttam, hogy rohanok és
félkézzel felkapom Redő Oszit, mert egyszer azzal hencegett, hogy neki
zsokésúlya van és a korláton át belehajítom a Dunába.
*
Körülbelül mindennap töltöttem egy kis órát így vele, legtöbbször a
Gerbeaudban. Úgy jártam már oda hozzá, mintha hivatalba mennék és bár
rendesen Redő Oszival meg a vörössel együtt kellett ott ülnöm, mert a
vörös is odaragadt már az asztalához, valami megelégedett hangulatom
volt már a nő mellett, olyanforma, mint mikor az ember a gyorsvonaton a
pamlag sarkában jól elhelyezkedik és keresztbe teszi a lábát és szíja a
cigarettáját és utazik. Pedig nem utaztam, a pályaudvaron állt velem a
vonat. Néha észrevettem, hogy odanéznek és mirólunk tesznek
megjegyzéseket. A hiúságot mint egy szellőt éreztem elfutni bennem, áhá,
azt hiszik, hogy van valami köztünk, persze. És kihúztam magam, hogy
csak nézzenek, ne is habozzanak eldönteni, hogy a három alak közül én
vagyok a nő barátja. Azt az attitude-öt vettem fel, mintha lustán és
elbizakodottan ülnék a nőnél és emlékszem, füstkarikákat próbáltam
fellehelni s meresztettem a szemem a plafondra. Nem tudtam milyen arcot
kell csinálni egy úriasszony barátjának. Közben nagyon bántott, hogy a
füstkarikák nem akarnak sikerülni. Azt is elárulom neked, hogy kezdtem
vigyázni arra, hogy lyuk ne legyen soha a harisnyám orrán. Gondoltam,
áh, nem tudom mit gondoltam, csak azt éreztem, hogy nem illik már hozzám
az ilyen kamasz hanyagság. Azelőtt nem igen törődtem vele, ha
észrevettem, hogy ki van lyukadva az orrán a harisnya, mikor kivettem a
szekrényből. Érdekes, te, anyám belém akarta nevelni diákkoromban ezt,
hogy lyukas harisnyát fel ne húzzak, azt mondta, mindig arra gondoljak,
hogy egyszer isten őrizz elüt egy kocsi s a mentők ott az utcán lehúzzák
a cipőt a lábomról, hogy fogom magam szégyelni s ő is, hogy fogja magát
szégyelni hogy látják a lyukas harisnyát rajtam. Szegény mama. Aztán a
bankban sokszor elgondolkoztam, kártyázáson és mindenfélén, mikor ott
ültem lustálkodva s hallottam valakit hogy azt mondja: a margóra írja
oda! Vagy: hagyjon kérem nagy margót! És akkor a nőre fordult az eszem
és egy blankettára kezdtem írni: Margó, Margó, Margó, teli lett a
blanketta a nevével, mire észrevettem magam és megnéztem a papirt és
összenyomkodtam a markomban és ledobtam a papirkosárba. Jól esett tudni,
hogy így firkáltam a nevét, de nem birtam visszagondolni, hogy mit is
gondoltam, míg a nevét írtam magam elé ötvenszer vagy mennyiszer. Sprung
akkoriban lett vőlegény a Pusztits-lány ellen és a duplafedelű órájába
ragasztotta a menyasszonyának az arcképét. Mikor megláttam, úgy tetszett
nekem ez a szokás! Azt terveztem magamban, hogy elmegyek
Enyhe-Tébolyihoz a modern műterembe, ahol a kirakatban ki van téve
Illetőnéről egy felvétel és kicsalok valahogy tőle egy ilyen kisebbített
reprodukciót és én is beleragasztom az órámba hátul. És majd nézegetem,
suttyomban az asztalfiókban tartva az órát. Kérlek, abban a száraz
teremben mit tudok nézni, hogy jól essen? A vezérnek az arcképe csüng a
falon velem szembe díszmagyarban. Ha felnézek, a vezérnek azt az
almakoponyáját nézhetem meg azt a hiú fehér császárszakállát. Azt a vén
karakterbaba-fejet, azt a parcellázott szép szakállat, azt az unalmat!
Hát hogy tudjon ott kinőni bennem a gyönyörű szerelem! De nem mentem el
Enyhe-Tébolyihoz a fényképet kicsalni. Elhanyagoltam a dolgot. Aztán
kiment a fejemből. De annyira kezes lett már a szívem, annyira kapható
volt minden gyöngeség részére. Ha mentem az utcán, a kirakatban egy
anzikszkártya, melyen csókolóznak, megállóhely volt nekem vágyakozni és
képzelődni a nő felől. Akkor teli volt minden trafik díszanzikszokkal,
ezüst holdfény meg aranyozás volt édes kis tájakon és lugasban, meg
sétányon mentek összeborulva ketten meg a tengerparton támolyogtak, meg
egész szeries volt sorba rakva mindenféle buta párokból, amelyek
szerelmet játszanak el a megismerkedéstől a csókig és mindegyiken
bajuszos és pakombartos udvarlók vigyorogtak a boldogságtól és mind
szmokingban voltak és egy nagy piros rózsa volt a szmoking gomblyukában.
Milyen vadul fájt ezeknek a borbélyoknak vagy miknek a szerelmessége az
anzikszon! És meglepett, hogy nem az Illetőné arca van a képeslapokon,
amelyeken női szépségek vannak reprodukálva. S az is olyan idegen
jelenség lett, hogy más nőkkel látok menni a járdán embereket és hogy
azoknak ezek a nők kellenek, mintha Illetőné nem is volna a világon!
Igazán, úgy volt, mintha nem érteném, hogy más nők is élnek. És kezdett
szánalmas lenni nekem, ha az újságban a házasság-rovatot láttam és ha az
apróhirdetés-oldalon a levelezésre esett a szemem. Azelőtt, kérlek, úgy
érdekelt ebben is minden nő, aki névtelenül árulkodik magáról és minden
férfiőrjöngés meghatott és izgatott és sokszor volt a fejemben, hogy én
is próbálok ebben a sötét pesti álarcosbálban szerepelni, írni jeligével
csábító dolgokat, nyomozni valaki után, keresni, szerezni nőt, mint aki
a föld alól is pénzt akar előkeríteni. Most úgy eltompult, úgy
elhallgatott a rengeteg ismeretlen nő élete bennem, mint mikor leteszi
az ember a Telefon-Hirmondó kagylóját, amelyben a Gambrinus zenéjét és
zaját hallgatta.
Várj csak, még milyen tünetekre emlékszem. Igen. Menés közben el voltam
mosolyodva néha az utcán, véletlenül oldalt pillantottam egy kirakat
tükrébe, úgy vettem észre hogy mosolygok. A nő volt a fejemben. És
rebbent az ajkam, mikor így mosolyogva mentem, mintha beszélnék hozzá.
Mintha csókot adott volna s én azt mondanám: köszönöm. Milyen az íze egy
ilyen képzelt csóknak, talán csak a virág színeivel lehet kimondani.
Aztán, kérlek, a hangja játszott bele a fülembe s alig hallottam
konfliszörgést és villamoscsöngetést és rikkancsordítást, vittem a nő
hangját a fülemben és nem tudom már, képzeltem-e hozzá valami összefüggő
beszélést, csak úgy magától jövögetett vissza a fülembe mindenféle
semmi, amit hallottam tőle s közbe-közbe kacagott a hangja. A nőnek a
hangját én nagyon szépnek találtam. Élveztem, mikor beszélt, valami kis
dalolás jött mindig a torkából, legalább úgy tetszett nekem. Egyszer a
hangjától a malagaborra gondoltam, olyan jó meleg édességet éreztem a
hangjában. De mikor így az utcán a fülemben volt a hangja,
beleszemeteltek szavak, ezen a drága hangon, kérlek, ilyen szavak: kekk,
frech, randa, undok meg hogy: na ja, meg: nekem mondja? meg hogy: a
gálája menjen ki, meg: orficsek, meg: rendicsek, ezek kínoztak! Az
utálat futott el bennem, hogy ez a nő is használja az ilyen ordináré
viccességeket és kiszalasztottam a számon hangosan: fuj. Aki szembejött
velem, azt hihette, bolond vagyok. Jelzem, a fujt Mindignére értettem,
eszembe jutott Mindigné, hogy a nő biztosan őtőle tanulta el ezt a
modort. Mindigné bohémasszonynak tartotta magát, én nem tudom milyen
alapon, mikor már egyáltalán nincs bohémélet a világon, és szent
kötelességnek vette, hogy az orfeumot orficseknek ejtse s ahelyett hogy:
rendben van, azt mondja: rendicsek! És én nem tudom még miket! Csak
sokszor elnéztem a szájáról, mikor evvel a gusztustalan
kabaré-szókincscsel brillírozott.
Az is roppant bántott, hogy a nő szeret frivolságokat meghallgatni. Redő
Oszinak az is egy kvalitása volt, frivol vicceket könnyeden leadni a nő
előtt. A nőnek úgy örültek a szemei s közelebb rándította a széket maga
alatt, ha Redő Oszi odakönyökölt és elkezdte: hát ezt hallotta már,
kedves Margó? Szerettem volna elrúgni onnan Redő Oszit vagy a szájára
csapni tenyeremmel, de se el nem rúgtam, se nem csaptam a szájára
egyszer se. Csak elfordultam és kínlódtam magamban és aztán direkt
unalommal néztem Redő Oszi fejét, mikor a nő kacagott a viccen és oda
volt, hogy nahát, ez milyen remek! és nahát, zseniális! Azért egy kicsit
irígyeltem a Redő Oszi sikerét és izgatott, hogy a nő mindent megért,
hanem éreztem, hogy én őtet nem merném ilyen alantas dolgokkal
mulattatni. Szégyellném magam! Egyszer meg az Abbaziában ültem késő este
s bejöttek Illetőék Feltünésinével és Feltünésivel, színházból jöhettek.
Ott vacsoráztak az Abbaziában. Ez is hogy fájt, hogy kávéházban látom!
Még nekem is mintha szégyenem lenne, hogy kávéházba járok. Kívántam,
hogy bár sülyesztő volna alattam, hogy lesülyedjek a pincébe! Ott ültem
Frédiékkel hátul és alsóztunk, mert aznap nem volt baccarat a Körben.
Emlékszel, hogy egy héten egyszer szünetelt a baccarat. A nő észrevett,
mikor egyszer odalestem. Köszöntem és a nő hívott a fejével, hogy üljek
oda hozzájuk. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Sőt egy perc mulva
otthagytam a játékot, azt mondtam, fáj a fejem, hazamegyek.
Megint fenn voltam a Casinóban. Az a Manci meglátott az
outsider-asztaltól, mikor bejöttem és elébem szaladt, mintha épen engem
várt volna:
– Pá, mi újság?
Hallottál ilyet? Referáljak neki, hogy mi újság! Észrevettem, hogy egy
fél fejjel megnőtt a nyár óta. Körülnéztem, egyedül voltam, úntam
magamat, gondoltam, egy kicsit elmulatok evvel a Mancival. Még mindig
fogta a kezemet.
– Nem ereszted el a kezem?
– Nem. Akkor mindjárt itthagy.
Megszorítottam a kezét, mintha az erőmet akarnám megmutatni neki.
Engedte.
– Csak szorítsa, szorítsa. Azt hiszi, fáj?
Örülve nézett a szemembe, pedig jól megfogtam azt a gyönge kezet!
– Na, most én! – azt mondja s a száját kitátotta s sziszegett és
forgatta a szemét és végre nevetni kellett neki:
– C, sz maga nem is érzi!
Kihúzta a kezét, rácsapott egy kicsit az én kezemre:
– Hol volt egy hétig? Már egy hete, hogy itt volt! Hol volt?
– Mi közöd hozzá. Nem vagy meghíva páholyba?
– Én? Most szöktem ki egy szeparéból. Otthagytam a társaságot.
– Mi az, olyan büszke nő vagy?
– Nem vagyok büszke, csak nem ülök kopaszokkal. – Nevetett. – Három urak
ülnek bent, mind a három kopasz. Egynek azt mondtam: tartsa csak! oszt
odahajoltam megigazítani a hajam, mintha tükör volna a feje. Hogy meg
volt sértve, látta volna! Kiszöktem. Engem ne ültessenek be kopaszokhoz.
Mi vagyok én?
Felrándult a két válla gőgösen, mint egy királykisasszonynak, akinek a
kérők nem tetszenek.
– Énvelem leülsz egy kicsit?
– Magával leülök.
Ott van az a kicsi páholy a sarokban, amelyiknek a nyílása be van
rácsozva s mousselinfüggöny van a rácson. Beültem vele oda.
– Akarsz pezsgőt?
– Ahogy magának jól esik.
– Akarsz vagy nem akarsz? Milyen pezsgőt akarsz? Magyart? Vagy jó neked
franria is?
Nevetett, azután nagyon komoly képet csinált:
– Nézze, én nem bukok a maga pezsgőjére. Hozasson egy teát, nekem az is
jó.
– Majd otthon teázhatsz. Ha páholyba ül valaki, pezsgőt kell hozatni.
Ennyit se tudsz még? Ezért vagy a Casino tagja?
– C, törődöm én!
Kiabáltam Ödönért. Ödön mindjárt kikapja a zsebéből a hangerlit, mintha
a zászlót akarná meghajtani, ha páholyba ül be az ember. És olyan nagyot
hajol, amilyent csak tud hajolni egy ilyen gömböc pincér. És olyan
ünnepélyes és olyan boldog, mint egy kis házasságszerző a lakodalmon.
Kisztihand, – úgy üdvözli a nőt a legédesebb tisztelettel és húzza az
abroszt egyenesre s legyezi a hangerlivel az asztalt, mintha egy Ödön
azon a hófehér asztalon is még mindig látna valami leporolni valót.
Hogy? A hangerli kérlek az a szerviettet jelenti, pincérnyelven.
Megkérdeztem őnagyságát:
– Szereted az Irroyt?
– Mi az?
– Pezsgő.
– Olyan sok pénze van?
Leintettem:
– Kérlek, légy komoly és előkelő.
Ödön hozta az Irroyt. Manci befogta a fülét, mikor Ödön nyitotta az
üveget és még így is drukk volt az arcán, míg a dugó fel nem repült. Még
a dugórobbanást se szokta meg! Aztán töltött Ödön és visszavonult. Oly
komikusnak találtam, hogy itt ülök mint mulató gavallér evvel az
outsiderrel. Emeltük a poharat. Manci rám nézett. Várta, hogy koccintok.
Mondom:
– Ragaszkodol hozzá, hogy koccintsunk?
– C! – Felkapta a fejét és úgy próbált rám lenézni, mint egy büszke
spanyol.
– Na, szervusz – mondom és nyújtottam a poharam, hogy koccintok. Adta a
poharát, erre visszakaptam a poharam és ittam.
Elkacagta magát.
– Mit bolondozik velem?
Aztán ivott, de csak annyit, mint egy cinke szokott a kalickában. És
utána megrázta egy kicsit a fejét.
– Nem jó?
– Mit tudom én. Én nem értek hozzá.
– Hát nem ízlik neked?
– Én még nem tudok inni.
– Hát azt tudod, mit kell mondani, mikor az urakkal koccintol?
– Hallja? Hogyne tudnám.
– Hát mit kell mondani?
– Hát koccintson, akkor mondom.
Nyújtottam a poharam.
– De ne kapja el – azt mondja.
– Jó, jó.
– Isten bizony?
– Isten bizony.
Mondom:
– Szervusz.
A szemembe néz szépen, azt mondja:
– Jó estét.
Mint egy kis lány, aki felel a vizsgán.
– Ezt mikor tanultad meg?
– A mult héten. Meg voltam egy társaságba híva. Hédivel együtt voltam
meghíva. Hédit már előbb behívták, engemet ő hivatott meg.
– Mennyit kaptál a társaságtól?
– Mit kérdez ilyet!
– Úgy látszik, egy vasat se kaptál.
– De igenis, kaptam én is egy tízkoronás aranyat. Hédi ötven koronát
kapott. Azért, mert Hédi el van ismerve társaságokban.
A levegőbe merengett. Odaki a teremben zengett az élet. Valami szép
tisztelettel hallgatott el Manci. Biztos nagyon imponál neki Hédi.
– Mondd, mér van úgy elismerve Hédi?
– Mit? Mert Hédi egy elismert mulató nő. Tudja, ő mingyár részegnek
csinálja magát, az urak meg büszkék, hogy be tudták rugatni. Hédi, az
hagy magán röhögni, mért ne, nem igaz, hadd röhögjenek! Kijelentem
magának, a Hédi még sohase volt berúgva. Milyen egy buták a férfiak.
Mondja, milyen buták. Én nem értem, minek mulatnak.
Én értem? Tényleg, barátom, minek mulatnak? Vagy minek szenvednek? Van
hogy az ember egy gyerektől vagy egy cselédtől hallja, amit magában
gondol az ember, csak gyáva kimondani ilyen egyszerű dolgokat. És aztán
az ember azt hiszi, hogy ő okosabb, mint egy ilyen Manci s derogál az
embernek hangot adni a saját maga gyámoltalan kérdéseinek. Kínáltam:
– Igyál, Manci.
Neeem. Nem kellett a pezsgő neki. Hideg, azt mondja. Meg olyan savanyú.
Ő nem tudja, mi jót találnak benne az urak. Bedugta a fejét Sári, előre
tartva egy rózsacsokrot, a másik kezében vagy egy tucat szegfű volt.
– Szervusz, jó estét kívánok – így köszönt be, mert nem mert csak úgy
csupaszon szervuszt mondani, mert páholyban ülök hölgygyel és most
komoly kuncsaft vagyok. Vedd tudomásul, kérlek, hogy én a virágos
lánynyal is tegeződtem a Casinóban.
Csakugyan van abban valami, hogy a vendégnek úgy elkomorodik az arca,
mikor a virágot nyújtják neki. A pénzed, a pénzed akarom, azt mondja a
Sári köszönése és a hízelgő nézése, mikor a vendég lelke
Maxim-hangulatban lubickol és az élete prózáját javában felejti ott a
zenében és a kacagások között. És kérlek, a Casinóban is dúl az érdek, a
nyomorult üzlet, ott is mennyi mohó kis exisztencia tenyészik, a
pénzedért tátog a szivarosgyerek, a jegyszedő, a programmárus, a
ruhatáros, a portás, mindnek egy tenger húszfilléres nyüzsög a lelkében,
mint álomkép, tolakodnak és nyújtják kitartott tenyérrel a jobbkezüket,
mintha csak evvel a mozdulattal jöttek volna a világra, a két
hatosodért! Csodálatos. És a termőföld másvilági ábrándja, a virág,
látod, az se jelent itt mást, mint a Sári drága érdekét. Nekem oly
mindegy volt különben. És szégyeltem volna, ha virágot nyújtanak, azt
mondani: nem veszek. Sőt sokszor bántott, ha az utcán egy kofa csak öt
krajcárt kért egy ibolyacsokorért. Én alkudtam vele, felfelé: hát tízér
nem adná ide? Manci tiltakozott a virág ellen, direkt ki akarta dobni
Sárit. Azt mondta neki:
– Nézze édesem, hanyagoljon el bennünket.
Egyetlenegy fehér szegfűt engedett venni. Azt is beledugta a
gomblyukamba, mikor Sári kihúzta magát a páholyból.
Kinézett a rácson Sári után:
– Megint bement egy páholyba. Jaj, én nem tudnák virágot eladni!
Kijavítottam:
– Én nem tud_nék!_
– Maga se? Én se tudnák, isten bizony.
– Nem nem tud_nák_, hanem nem tud_nék_. Mi az, hogy tudnák? Igy kell
magyarul beszélni?
– Hagyjon békemet, nem vagyok én miniszter.
Igen, ezt egy szavára el lehetett hinni. Csak egy futó tekintet Mancira
s láthatta az ember, hogy Manci nem miniszter. És mit képzel a
miniszterekről szegény, hogy azok milyen nagyon tudhatnak magyarul!
– Nem, – azt mondja – én itt nem tudnák a virággal menni. Kizárt dolog.
Én sajnálnám eladni. Én mindet csak magamnak szeretném. Szavamra mondom
magának.