meg Oroszlán bácsi a két szép fehérszakállú s rózsaképű mester egy tucat
fiatal piktorral, akik mint egy testőrség veszik körül a két ősz vezért
és itt vitatkoznak és hallatlan nagyokat tudnak röhögni a német
Vortragskünstlerinneken és bolondoznak hajnalig a lányokkal, akik ha
ráérnek az érdektől, odaszaladnak az asztalhoz és úgy köszönnek Angyal
papának: kezit csókolom papa s úgy örülnek, ha Angyal papa megdicséri a
kezecskéjüket vagy a lábacskájukat, mert mutass nekem kérlek egy rongy
kis nőt, akin Angyal papa nem talál valamit, ami szép! A keze vagy a
bokája, vagy az orrocskája, vagy a foga, vagy a szemöldöke, vagy a
nyakában az a kis fekete bársonyszalag! A fiatal piktoroknak mindig ott
a kezükben a plajbász, rögtön rajzolni kezdik a nőt, aki odaült, a fehér
abroszra, az az abrosz egy egész tárlat reggelre! Épen most vonultak be
s foglaltak helyet fenn egy lefoglalt asztalnál a gőgös és misztikus
Grand Giza meg a nagy igazgató, olyan ünnepélyesen tudnak késő éjjel
megjelenni a Casinóban és itt telirakatni rózsákkal az asztalt és
pezsgőzni ketten és úgy ülni közszemlére, mint valami indiai alkirály a
nejével egy szertartáson. Grand Giza fehér selyemben van, fehér
csipkekendő van a purzicsán haján, a magas fehér glaszé keztyűt csak a
jobbkezéről húzza le, mert a jobbkezén hordja leghíresebb gyűrűit és a
hajában diadém villámlik és a nyakát egy hétsoros gyöngypánt fojtogatja
s a két füléből két türelmetlenül gyulladozó és szikrázó nagy briliáns
esik le, csoda hogy ez a nehéz briliáns bouton ki nem szakítja a füle
cimpáját. Olyan veszteg ül a nagy frakkos Roxroy-alak mellett, úgy ül
egyenesen fehér selyemben és a hideg ékszereivel és a virágokkal, mint
egy megfagyott menyasszony. Orfeum-romantika s mozitragédia, ezek itt
ketten! Aztán ott az első páholyban ül a grófnő meg az angol barátnője,
Maud, aki olyan vékony és szőke, mint a nád, mikor megkeményedett. És a
grófnő is, mióta ilyen jól megy neki, kezd épen ilyen sovány lenni. Urak
nélkül ülnek itt a prosceniumpáholyban ketten mint közönség. Dekoltálva
vannak, oly előkelően leöltözködve, mintha az operában volnának egy
díszelőadáson. Azt tudod, hogy a grófnő tavaly még itt énekelt a Casino
színpadján. Igen, a grófnő énekelte egy kékrózsaszín zsokédresszben,
hogy:
Büszke ráma direk tór,
Haki lépe kminden kór
Megvi lági tanagy refle któ ó ór –
és hogy a zárkózott ajkú Maud is még tavaly angol girl volt itt három
másik ilyen Mauddal, a nővéreivel, mint Sisters Derby, emlékszel, mikor
négyen kijöttek egyformán kinézve s egyformán egymás mögött lépkedve a
zenére s egyformán emelgetve két kézzel megfogott kis pálcájukat és a
teremmel szembe megállottak és egyforma beteg szőke hangon elkezdték:
– Good evening Ladyes and Gentlemen – de a másik három sisters
elkallódott azóta, egyik sisters hallottam meghalt Bécsben, Maud itt
maradt Pesten és egy grófja lett neki, úgy mint Göndör Giginek. Azóta
nem barátkoznak senkivel, csak egymással és együtt járnak az éttermekbe
s együtt kocsiznak ki s együtt ülnek be a Casinóba, mindig a
proscenium-páholyba, az előadást nézni s a parkettáncot nézni s talán
kiélvezni a Casino-nők irígykedését, vagy talán csak mert nem tudnak
egészen a Casino nélkül ellenni, mégis csak ez az élet érdekli legjobban
őket a világon! Az igaz, kérlek, hogy egy csöppet se látszanak
gőgösöknek, pedig lehetnének gőgösök, a grófnőről még a saját mamája, az
öreg Göndörné is per grófnő beszél, oly komolyan veszi, hogy egy grófot
kapott a Gigi barátnak! A grófnő itt lorgnonoz köröskörül, de nevet és
integet a fejével, ha a szomszéd páholyból valamelyik régi Casino-nő
visszanéz rá s amellett kezel kérlek a nőkkel, ha ott a páholy előtt
elmennek, mint kollégákkal:
– Szervusz, mi újság? – és szépen kiérdeklődi tőlük életük újabb
szerencséit és gondjait és igazán mindenkihez van egy szives szava! Maud
se gőgös, mosolyogva vagy komolyogva hallgatja ő is a nőket és csak
azért nem mond nekik semmit, mert nem tud magyarul. És a Maud gyermekies
kék szemében inkább bánat van, mint hencegés, biztosan sokat gondol a
meghalt sisterre s a többi sisterre, kik elpályáztak. És emlékszem,
egyszer ő maga mesélte, hogy éjjel az ágyban egy füzetbe verseket
szokott írni, hogy ő milyen egy árva itt a világon. Grand Giza, az
például egy karakter, az olyan dicsően és ridegen néz széjjel, mintha
soha nem lett volna kolléga, s mintha egyáltalán nem tudná, mi ez az
élet éjfél után. Itt van, itt van a rendes páholyban az a lipótvárosi
agglegénybanda, mint egy vigalmi bizottság a Lipótvárosi Kaszinóból, ott
áll a pezsgő az asztalon s szivaroznak és az aranyfejű botjuk ott áll a
térdük közt és tárgyalnak Józsival, hogy melyik nőket kellene meghívni,
mert unalmas mindig ugyanazokat a nőket meghívni. Aztán ülnek nőkkel
vagy szárazon és néznek és ülnek, nem tágítanak, ragaszkodnak az
éjszakához, a táncosnőkhöz, a fiatalságukhoz! Nézd, beállottak a
bejáratnál az állandó lump grófok, ezek mindig frakkban jönnek és le van
az arcuk pirosodva, mintha a mezőkről érkeznének és mosolyogva néznek
széjjel, mintha be akarnák mutatni magukat: mi vagyunk a grófok, az egy
nagyon nett és mulatságos dolog! – és már vonulnak is vissza, mert ők
exkluzíven fognak hátul a kettesben mulatni, az a grófok szeparéja, s
nekik maga a jó Zsanti szerviroz már lázasan és a favorizált nők már
értesítve vannak és »pardon csak kinézek egy percre!« – kiáltással
otthagyják a polgári szeparékat és abszolúte nem térnek vissza.
És kérlek, egy páholynak a korlátjára kiült egy gentry fiú, benn a
páholyban is csupa gentry-fiúk ülnek frakkosan, mert bálból jönnek,
nagyokat nyerítenek, mert öröm az életük és a fejükben bizsereg már a
spicc. Egy hajtásra kapják be mindig a pohár pezsgőt és mindnek
egyszerre látszik az ujján a zöld vagy veres címeres kő a gyűrűjében,
mikor koccintanak és egynek eszébe jut elkezdeni a poharat a sarokba
vágni, mikor kiitta. Daisy Trolly meg Árvay Mici ülnek a gentry-fiúkkal,
a páholyba be van hajolva a korláton Sári, a virág-Sári s nyújtja be
kitartóan a csokor rózsát, de a gentry-fiúk egyelőre bolondoznak
Sárival. Pedig Sárit nem érdeklik a viccek, őtet csak a virág érdekli,
mert neki a virág a kenyere. Az a gentry-fiú, aki a korláton ül,
elszántan néz a terembe a monoklijával meg a hosszú kaszinószipkával,
mintha fixírozást várna valamerről és egyelőre, mert szélcsend van, csak
azt látszik a világnak izenni: ezt a monoklit hat ökör le nem húzza a
szememről és a kaszinószipkát egy templom zsidó ki nem veri a számból!
Őmellettük a páholyban egy vidéki koszorú ül, dagadt fejű pasasok
ferencjózsefben, valami polgármesterek, akik kongresszus után itt
tartanak egy kedélyes pótkongresszust, de úgy meg vannak hatva s úgy
drukkolnak itt és olyan áhitattal nézegetik a szép Lezsit, hogy az
milyen nagy ember, mert a szép Lezsi most egy műbosztont tornászik
Elzivel, a sovány némettel és úgy rángatja fel a fejére Elzi karját és
úgy térgyepel neki folyton Elzinek és olyanokat ránt a derekán, hogy azt
hinné az ember, hogy az a szegény nyavalya rögtön meghal ott a szép
Lezsi keze alatt. A polgármesterekhez van beosztva Fritzi Novák, a
legedzettebb bécsi ivónő, meg Margitai Kató, ki a programmban magyar
szubrett és tényleg a magyar nóta a mániája és mert a polgármesterek
inkább a kövér Fritzivel foglalkoznak, hát annál hangosabban és csak
azért is és annál inkább danol, mennél inkább elhanyagolják őtet az
urak! Ő mutatja, hogy ő jól mulat, ne sajnálják le őtet a többi nők, ha
odanéznek a páholyba.
No és aztán ott lejjebb előttem ülnek asztaloknál és külön székeken
intímebb népek, egy dán nő sajtorcákkal és gyaluforgács-fürtökkel, aki
kígyóval a nyakában táncol a programmban, tehát komoly művésznőnek veszi
magát és nem megy a páholyba mulatni. Vajjon hívnák-e, ha hajlandó volna
menni? Egy ezüst kereszt van a nyakában oly vékony láncon mint a
cérnaszál és a mamája ott ül vele a kis asztalnál és mind a ketten
könyökölnek és egy-egy Ullsteint olvasnak. Ebben a lármában olvasnak! A
dánnak a mamája is ilyen dán, csak neki már egész száraz az arca s a
fürtjei még ridegebbek. És egy szomszéd asztalnál söröznek és
cigarettáznak és gondolkoznak négyen, három amerikai férfi meg egy
néger, láttam őket az orfeumban, bicikliművészek. Egy másik asztalnál
kiürült teáscsészék és teáskannák körül egy pecsétes ruhájú férj ül egy
feleséggel meg egy anyóssal, az anyósnak ripszkendő van a szürke fején,
a feleségnek meg majd kiszakítja a magas mider a fekete selyem blúzát és
arany lánc van körül a derekán. Ezek feljöttek a Folies előadása után
ide is megnézni az előadást, ha már egyszer fennmaradtak és még most is
itt ülnek, három óra után, mert itt akármeddig lehet ülni. Úgy látszik
nem bírnak betelni avval az érdekes élettel, ami itt van! A programm ott
van a férj előtt az asztalon, mindig felveszi s lapoz benne. Ebből a
programmból akar okos lenni! Mi lehet, cselédelhelyező vagy
cukorkakereskedő? A feleség már kezdi csukva felejteni a szemét, de a
szürke anyós, mint egy egér olyan elevenen figyel! És ott ülnek és
szivaroznak és tárgyalnak olyan komolyan, mintha országok sorsáról lenne
szó, egy sovány ügynök meg a Casino kövér titkárja. A nőkről beszélnek,
barátom, táncosnőkről, de nem szerelmeiket mesélik és kimúlt álmaikat,
nem, hanem hogy melyik táncosnő járta le már itt magát és melyiknek
ragyog most a csillaga s honnan és kikkel kellene a márciusi műsort
felüdíteni. És itt ólálkodnak és mászkálnak a bejáratnál nagy komoly
reticulejükkel, mintha vásárcsarnokba jöttek volna, Piripócsiné meg
Roszkovicsné, két fáradt testű s fáradhatatlan lelkü asszonyság, akik
itt a nőkért buzgólkodnak, úgymint Piripócsiné kosztümöket varr a
Casinó-nők nyakába, Roszkovicsné pedig fekete meg testszín
selyemharisnyákat sóz a lábukra részletre, hitelbe. Várják a nőket, hogy
kiszabaduljanak a páholyokból és a szeparékból és ráérjenek az öltözőben
összeülni s tárgyalni velük. És ott áll Frédi egy új német nővel, neki a
német nő a genreja, mert németül perfekt udvarol. És bedugta már azt a
huncut kis kopasz fejét Mámorstein, az éji ékszerész, egy nagy aranylánc
terheli a mellényét és lehúzza a két kezét a sok gyűrű amit ráhúzott az
ujjaira, mint pereces a rudakra a pereceket. Csillagzik és tündököl
összevissza ez a rongy kis bácsi, mint egy mese! Őneki az igazi
terrénuma nem is a Casino, majd csak öt órakor kezd ő dolgozni a
Borozóban meg a Palermóban, mikor a nőknek már pénzük van és az urak is
már totál boldogok az éj zenéitől és a szeszkontingenstől és hercegi
gavallériával vesznek Mámorsteintól egy szép modern gyémántosgyűrűt a
nőnek, aki velük lumpol még reggel is és oly rábeszélően mosolyog a
gavallér szemébe, már az ujján csillogtatva a Mámorstein-féle gyűrűt.
Itt Mámorstein még csak üdül, frissen szíja kis angol pipáját, mint egy
tengerész. Ez is este kel föl, úgy mint a nők.
Odaáll a titkárhoz meg az ügynökhöz az asztal mellé:
– Wie geht’s meine Herrschaften? – és már mutat valami kéz alatt vett
aranyórát, egy alkalmi vételt, felhúzza s odatartja az ügynök füléhez,
hogy az ügynöknek imponáljon az óra csengetése, mert ez az óra minden
negyedórát jelez és az ügynök elismerően bólingat a fejével és aztán a
kövér titkár füléhez tartja Mámorstein a kipattantott fedelű aranyórát,
hogy az is csodálkozhasson. És a kövér titkár csodálkozik is. Összehúzza
az egyik szemét és félretartja fejét és úgy néz és bámul magában a
titkár, hogy az aranyórában is vannak titkok, nemcsak a táncüzletben és
ahogy az aranyóra csönget, elkezd örömében mosolyogni s Mámorstein
figyeli a titkár arcát és ragyog a két szeme büszkén. Mámorsteinnál
minden ragyog és tulajdonképen csak ez a ragyogó két szem a saját
ragyogás Mámorsteinnál, mert a gyűrűk, azok bizományban ragyognak nála.
Akkor visszateszi a lajbizsebbe Mámorstein az aranyórát és a másik
lajbizsebből egy női aranyórát vesz ki s megleheli és megdörzsöli a
kabátja ujján és most ezt az aranyórát kezdik vizsgálni s méltatni. Az
ilyen műveletlen emberek milyen szenvedélyesen tudnak órákról tárgyalni!
Elkezdtem csodálkozni rajtuk, ezen a három alakon, hogy élnek és el
vannak merülve a tárgyakban. És körülnéztem és az egész Casino úgy
mozgott és ragyogott csodálkozásomban, mint egy tükörben, a nők és a
tánc a parketten s az a sokféle arcú s ruhájú férfi a páholyokban meg az
asztaloknál és hirtelen ott állott valahol egy pillanatig az a Manci,
akivel a nyáron a ligetben ölelkeztem és oly meglepő volt az
eszméletemben, hogy ez milyen nyugodtan áll itten ég és föld között az
első emeleten, a hideg mennyet láttam, fölötte sötétkéken futó ködökkel
és a rendetlen és nyugtalan csillagokkal és lent a lába alatt a fagyos
és ragadós földet és mélyen agyagréteget és meszes réteget és sárga
vizet és a parázsló sötét poklot! És ez az egész női madársereglet itt,
hogy ugrál és fecserész és énekel és iszik és nem csodálkozik el
szájtátva s leeső karokkal hirtelen az életén! A halál, mint egy
átlátszó sötét fátyol futotta el a szememben az egész Casinót egy
pillanatig vagy hányig, csak úgy, mint az orfeumban az úgynevezett fény-
és ábrándtáncosnőnek a lepedő előtt hajladozó alakjára tengert és régi
velencei viseletet és szivárványt és ömlő felleget vetítenek oda a
reflektorból. Ez elmult és itt élnek de facto a csillár alatt a
hangokkal, ez az egész zsidós szinezetű pesti lump világ és mintha mind
direkt erre születtek volna, hogy a Casinóban üljenek éjjel, az urak is
úgy, mint ezek a nők és mintha senkinek itt nappal semmi pályája nem
lenne s nem lenne semmi véleménye vagy elve a világban, vagy mintha amit
nappal művelnek, az nem számítana nekik, avval csak kihúzzák az időt
éjfélig, mikor elkezdődik a boldogság a Casinóban! Igen, azt hiszem, ez
nem akar egyéb lenni, mint a boldogság, mert ez itten nem a tényleges
élet. Az emberek nappalt kaptak élni s éjszakát csinálnak inkább
maguknak, gyári napfény kell nekik, mert az más, mint az igazi
világosság és a cigányok, akik tányérozni mennek a lejátszott darab után
és ezek a honoráriumért társalgó s vigadó nők és ezeknek a pingált arca
s elfestett haja s kreált neveik, mint Rozy Rozinda, vagy Elly Relly,
mindez más, mint az élet és ezek a nők is másért jöttek ide, mint a
rendes sors, egy álomért és reggelig, míg le nem esnek az ágyba, a
kosztümjeikben, a páholyfüggönyben és a zenében talán látják és
tapintják és hallják a boldogságot. Átnéztem őket, te és azt éreztem,
hogy én ezeket irígyelem! Nem, barátom, utána rögtön hallatlanul
sajnáltam az egészet, amit magam előtt látok. Mintha lerogyott volna
bennem a szív, úgy sajnáltam őket, lumpokat, cigánybandát,
balettmestert, Piripócsinét és ékszerészt, mindenkit! Hangot szerettem
volna adni, jaaj, nyomorultak! Lehet hogy csak önmagát sajnálja az ember
ilyenkor, mit gondolsz?
Mászkáltam ott egy fáradt unalomban, folyton mosolyt csinálva s
szervuszt jelezve a fejemmel ismerős alakoknak, akik rám pillantottak
véletlenül és kimentem a ruhatárhoz és ott beleesett a tekintetem a
virágok közé abba a ládába, amelyik ott áll a sarokban, odabujva a
bejárat függönye mögé. Az nemcsak láda, hanem jégszekrény is, köröskörül
jég van a ládában és ki van bélelve pléhvel, úgy vannak a virágok benne.
Az egy üzlet, kérlek. Rózsák voltak a ládában egymásra rakva, rózsaszín
rózsák és fehér rózsák, mindennapi rózsák és nagy lágy ojtott rózsák és
aztán tubarózsák egy kötegben és egy csomó vörös szegfű s a láda szélire
volt téve szépen szálanként egymás mellé egy csapat gyöngyvirág, bő zöld
levelekre fektetve, mint ágyaikra valami csuda finom kis holttestek.
Mili épen belesett a terembe. Mindig ellenőrizni szokta a virág-Sárit,
hogy eleget molesztálja-e virággal a vendégeket. És a nőket is figyeli,
hogy erélyesen pártolják-e az uraknál a virágot. Tudod hogy az urak nem
szeretik a virágot, mert meg kell venni. Belebámultam a ládába,
elfelejtettem, hogy a télikabátomért jöttem ki. Mili hátrafordult,
odajött a ládához, sziszegett németül, kitaláltam, hogy most megint
elégedetlen a virág-Sárival:
– Ejn gezindl dasz! Ejn gezindl! – meglátott ott és magyar színre
alkalmazta a mérgét:
– Udvaroltat magának! Áll és udvaroltat! Elszárad a kezébe az a rózsa,
míg ő azt eladja! Úgy ki fogom lökni, hogy a nyaka kitörik.
Üdvözöltem:
– Szervusz, Milikém.
És néztem tovább a ládájába. Közben oly furcsa lett nekem, hogy én ezzel
a vastag nővel tegeződök. El is tudtam volna kacagni magam ezen, meg el
is tudtam volna magam zokogni. Milinek egy egyenes drót volt a foga
közt, azon beszélt mint egy hangszeren:
– Hagyd el, drágám, az ember nem jön ki a méregből. Mind ilyen piszok
haszontalan népség. Ahány lányt veszek, mind ilyen piszok. Törődnek ezek
az üzlettel? Tudnak ezek valamit? Az én időmben az a vendég ahogy leült
egy nővel, rögtön egy olyan nagy csokrot vett, mint a fejem! Én leültem
ahhoz a vendéghez, már ott volt az ölemben a csokor. Én az én időmben…
én… c, én…
Hallgattam Milit és a szavai egy sárga rózsán voltak, mert azt néztem és
úgy fájt a szívem érte, azért a rózsáért, amelyiket néztem. Én… én… én…
beszélte folyton Mili és énbennem a magam hangján visszhangzott: én… én…
én.
Mili benyúlt a ládába egy keserves sóhajjal, mert nehéz volt neki
hajolni s tubarózsákat szedett ki. Oly kéjes és gyászos erős szaguk
volt, amint az orrom előtt elvitte őket.
– Já, já, – magyarázta s drótozni kezdett egy tubarózsát. Azt a
virág-Sárinak mindjárt a gomblyukba kell szerelni, mielőtt a vendég
röfüzálhatná.
Elly Relly szaladt oda lábujjhegyen, egy csokor piros rózsával, csupa
győzelem volt az arca:
– Itt van!
– Jól van, fiam. – Elvette tőle Mili, Elly Relly már szaladt is vissza
valamelyik szeparéba, szaladtában kiabált:
– Majd leszámolunk!
Mili megvizsgálta a csokrot és letette a ládába. A tubarózsát a szájába
vette, kihúzott egy pappendeklifedelű noteszt a ruhazsebéből, a lapjai
közt egy tintaplajbász volt, kivette s egy kicsit spekulálva nézett a
ládába s a noteszbe egy oldalra mindenféle számolás közé beírt, láttam,
egy kettes számot és betüket. Biztosan Elly Rellyt írta, hogy annak jár
két korona a visszahozott csokorért, amelyiket holnap megint el lehet
adni hatért vagy tízért, vagy huszért, vendégtől és hangulattól függ.
Eltette a főkönyvet a ruhazsebbe s tovább drótozott és ott futkostak a
lányok és ott kapkodtak a ruhatárosok és ugráltak ki meg be a pincérek
és ott számoltak a pénztárasztalnál. Olyan üzem van ott, mint egy
gépházban!
– A gyöngyvirág hogy megy? – érdeklődtem, csakhogy ne álljak úgy Mili
mellett, mint egy fa.
– Gyöngyvirág, Béluskám? Á, c! Azt hiszed érdemes itt gyöngyvirággal
bajolni? Ez a nyavalyás portéka mibe jön nekem! Fele tönkremegy, mire
felhozzuk. Meg ez a szemtelen, ez a Sári, ahogy ez megfogja nekem a
gyöngyvirágot, már lepattant egy fej! És az arany cérna hozzá mibe
kerül! Egy vagyon! És kell nekik gyöngyvirág? kinek kell máma a
gyöngyvirág! Az én fiatal koromban, nna! És én magam menjek minden
reggel abba a csarnokba! Mert ki tud nekem harcolni abba a csarnokba!
Evvel a rossz lábaimmal minden reggel! Én mondom neked, Béluskám, a jó
isten megverte ezt a brancsot. Most is úgy meg van dagadva a lábom,
csekélység.
Az a sárga rózsa nagyon tetszett nekem. Mint egy messze, messze
szerelem. Kivettem a ládából, hideg volt és bevizezte az orromhegyét,
ahogy megszagoltam.
– Ezt a rózsát megveszem, Mili. Mit kóstál ez a rózsa?
– Neked, Béluskám, három korona.
Odaadtam Milinek a három koronát és a sárga rózsát odaszúrtam a Mili
szürke haja közé. Nevetett az összes arany fogaival.
– Te bolond, az öreg Milinek? Jaaj tte!
– Fogadja, asszonyom – szavaltam és mentem a kabátomért és mikor
felvettem a kabátom, már emelte a sárga rózsát a hajából Mili s csóválta
a fejét, úgy mosolygott önmagán és húzta kifelé a ruhazsebből azt a
noteszt.
*
Gyufát parancsolsz? Tessék. Égsz? Fhüh. Barátom, így ment ez
Illetőnével. Egyszer a Hangliban ültem vele. A Gerbeaudban kerestem, ott
mondta Mindigné, hogy Illetőnét odaát találom a Hangliban. Érdekes, hogy
ez a nő rögtön tudta, hogy Illetőnét keresem a Gerbaudban! És olyan
bizalmas szemekkel és oly protegáló hangon mondta: menjen csak, biztosan
odaát találja. Na, pá! Elpirultam. Úgy küldött és úgy titkolódzott a
kézszorításával és a fejbiccentésével! Tán már azt hiszi ez a nő, hogy
viszonya van velem Illetőnének? Úgy éreztem, mintha valami indiszkréciót
követtem volna el, pedig milyen ártatlan voltam. Undorodtam Mindignétől.
Mi köze hozzá, hogy én Illetőné iránt érdeklődöm? Hogy meri észrevenni,
hogy az a nő tetszik nekem? Kérlek, ahogy a Hangliban körülnéztem és
megláttam a nőt, nem elég, hogy lenyeltem hogy Redő Oszi ott ül, egy
vörös alakot is látok a másik oldalán, ott könyököl és tartja a szájába
a kezével a cigarettáját. Rémes, hát ez kicsoda? Felemeli magát egy
kicsit, bemutatkozik: Lux. Akkor emlékeztem rá, hogy a Kerületi Körben
szoktam látni a baccaratnál ezt a vörös fejet. Mintha egy gombát fogtam
volna meg, olyan volt ennek az alaknak a kézfogása. Émelyítő egy ilyen
férfiatlan puha kézfogás. Úgy meg voltam sértve ennek az alaknak a
feltűnésétől, hogy már szaladtam volna a Hangliból!
Redő Oszi pletykált a nőnek asszonyokról, akik ott ültek a Hangliban,
úgy berregett mint egy ventillátor, nekem meg muszáj volt a vörössel
csevegni a bakkról és a chemin de ferről, mert a vörös is emlékezett a
cifferblattomra a Kerületi Körből és rögtön érdeklődött, hogy fönn
voltam-e tegnapelőtt, mikor egész éjjel öntötték a pénzt a pointeurökbe.
Ő persze fenn volt és ezerötszáz kát nyert, pedig a legnagyobb tétje
harminc ká volt. És míg járattuk a szánkat egymásnak, folyton
átpillantott a vörös a nőre s mintha mindig kapott volna valamit a
nőtől, olyan édes lett az az okkerbarna szeme, ami különben némely
pillanatban pirosnak rémlett és köhintett ilyenkor a vörös inkább
gőgjéből mint gégéből és úgy nézett rám, mint akinek egész máson jár az
esze. Nem is rám nézett, hanem a hajam fölött nézett el és fujkálta
felfelé a cigarettafüstöt.
Az egyik térdét folyton rezegtette s oly otromba kövér volt a combja a
feszülő nadrágban. Ez a vörös biztos fess fiúnak tartja magát. Istenem,
egy ilyen vörös, hogy mer ez élni! És kérlek, nézd, aranylánc van a
csuklóján, aranyláncot csatol erre a szeplős kézre! És arany fonálon
csüng egy monokli a kabátjára a hajtókája alól! És milyen egy kövér
arany tűje van leszúrva abban a zöld divatnyakkendőjében. Csuda hogy két
nagy boutont nem hord a fülében. Mint két láng, olyan piros füle van
neki! És ez a megőrült vörös haj a fején! Nem is haj, hanem sörte! Hogy
látszik, hogy göndör akart lenni, akármilyen gőzhengerrel van a
választéka kétoldalt levasalva! Micsoda szemtelenség ezek alól a sárga
szempillák alól a nőre nézni! A képe is oly dagadt és fehér szeplős,
mint a keze. Úgy néztem rá: te ronda, te ronda te, tagadod, hogy göndör
vagy? Mit keresel ennél az asztalnál? Nem is sejted, milyen lehetetlen,
hogy egy ilyen vörös fizikum ehhez a nőhöz közel merjen jönni? Nem
szaladsz azonnal Vörösországba a szeplővirágok közé? És a nő vizet kér
és ez kapja fel a tálcáról a pohár vizet és adja a nőnek és a nő
kinyújtott kisujjal issza a vizet. Én azt se szeretem, hogy a nő így
tartja a kisujját, mikor a poharat megfogja. S oly gyöngéd szemekkel néz
a vörösre, míg kortyol és aztán egy szép lélekzettel súgja neki nedves
szájjal: köszönöm. Hogy dobom ki majd ezt a pillanatot emlékemből, hogy
radírozom ki ezt a vörös alakot is a nő életéből, hisz itt ül mellette,
látja, érintkezik vele. Hisz ez a pillanat, amelyikben olyan vidáman
nézett rá s szólt hozzá: köszönöm, bár csak egy pohár vízről van szó,
mégis benne van már a nő életében örökre, mint egy múzeumban. Hát ez
semmi? Ez úgy zavar engem! Ez annyira nem szép! Az se, hogy épúgy
érdeklődik minden ajtónyílásra s épúgy forgatja a fejét a nő, mint a
többi hangliasszonyok, akik folyton mértéket vesznek köröskörül
mindenkin a szemükkel és egymás súlyát emelgetik a nézésükkel és szúrják
és nyomják és gázolják és ássák és lelegelik és isszák egymást mint a
kávét, a szemükkel. Micsoda kéj, micsoda élet ezeknek egymást nézni!
Egész foglalkozás és művészet, egy programm az egész életre! Hat két
ismeretlen nőt egymással szembe ültetnének egy kis távolságban, azt
hiszem ott vénülnének meg egymást mustrálva tetőtől-talpig és vissza.
Emlékszem, a nő felállott, mondta hogy telefonozni kell neki az urának.
Utána néztünk mind a hárman, míg be nem ment a telefonfülkébe. A
Hangliban mindig telefonoznak a nők. A nőnek az asztalon volt a muffja s
a muffon rajta volt a reticuleje, matt bőr reticule volt egy kis magyar
hímzéssel, amilyen akkor divat volt. Redő Oszi kivett a tárcájából egy
szalmavégű cigarettet és rágyújtott és a gyufát úgy oltotta el, hogy
alulról a kisujjával megbökte a gyufaszálat. A vörös elkezdte a
társalgást. A Redő Oszi cigarettáját nézte:
– Te, hol veszed ezeket a szalmásokat?
– Én, kérlek, egy ügynök jött hozzám, hogy rendeljek. Rendeltem
kétezret.
– Mennyibe jön ezre?
– Névvel százharminc krondoksz.
– Szóval kétezer az kétszázhatvan krondorfi.
– De nem kell kifizetni. Én is részletre kaptam. Az ügynök megkapja a
tizenkét percentet, neki az a fő.
– Liapopoulo?
– Liapopoulo. Nem mind szalmás, aranyvégű is van közte meg parafavéggel
is van egy pár száz.
Én is beleszóltam:
– És jók ezek?
– Naccerű! Kóstolja. Itt van ez a parafavégű.
Kivettem a tárcájából, bár enyhén undorodtam Redő Oszitól, egy
parafavégüt. A szép préselt cigarettára oldalt kékkel volt nyomtatva:
Redő Oscar.