tisztásra, az úgynevezett parkettre. És már áttette karját a Rozy
Rozinda vagy az Andrássy Tusi derekán és már valcerez vele körbe s körbe
a nyakába nyomott fejjel a divatvalcer zengésében, mint egy nekikészült
munkás, vagy mint egy megnyugodott rab, aki erre az örök valcerezésre
van elítélve. Köröskörül pedig a nők párjával jönnek és összefogóznak és
keringenek és beleütköznek egyik pár a másik párba, mert szűk a hely és
mert a párok nem a táncra figyelnek, sem egyik pár a másikra nem figyel,
sőt a maga partnerének a mozgására se igen figyel egyik nő se, hanem az
asztalok felé figyelgetnek, meg a páholyba lesnek, hogy kik vannak itt?
Melyik nők helyezkedtek el már egy-egy társaságban? Mennyire van már az
éj mámora a teremben? Nem toppant-e be véletlenül egy olyan herceg, aki
nem is volt még soha fönn a Casinóban, aki egy milliót fog itt
szétszórni ma éjszaka, sőt nem is szórja szét, csak mind annak az egy
nőnek a reticule-jébe szórja, akit meghív mulatni s aztán esetleg
megőrül és másnap elveszi azt a nőt feleségül. Ilyen az álom, barátom.
Biztos, hogy mind a nőnek, mikor ott a Casinóban a műsor lefutása után
elsétál a páholyok előtt és a cigánynyal dúdolva körülnéz vagy ott forog
a hivatali keringőben és elnéz onnan, egy ilyen túlságos kilátás mereng
egy pillanatig a szeméből. Csak egy nő veszi komolyan ott azt a
valcerezést, az a nő, aki magával a szép Lezsivel táncol. Annak a nőnek,
legyen az a büszke Andrássy Tusi vagy a híres Rozy Rozinda vagy akárki,
érezni kell, hogy az egy nagy kitüntetés, hogy a szép Lezsi ővele
produkálja magát a parketten és az nem az ő szépségéért vagy hírnevéért
van, hanem azért, mert a szép Lezsi mint balettmester csakis elsőrangú
valcertáncosnővel áll oda a publikum elé. Azt nem lehet csak úgy lezser
venni, hogy a terem ott ül köröskörül és nézi a szép Lezsi forgását a
partnernővel. Az nem léhaság és nem kizárólag kötelesség, az már dísz és
művészet, a szép Lezsi partnernőjének lenni a megnyitó parkettáncban! Az
a nő bálkirálynőnek érezheti magát és hiszem is, hogy bárkirálynőnek
érzi magát, míg a szép Lezsi ott csuszkáltatja az ő derekán vagy vállán
a kezét és ott futtatja mellette sebesen és könnyeden a két munkában
megmattult escarpinját. Elnéztem sokszor így a szép Lezsi partnernőjének
az ünnepélyes arcát a valcerezésben, félig becsukott szemeit és félig
kinyilt száját és egy kis adag szédületben hátrahajtott fejét és komoly
homlokát és rózsaszínre melegedett orcáit, amelyek mosolyognak, de csak
annyira, amennyire a komolyság engedi s akármilyen pikantériákat súg
neki néha a szép Lezsi unalmában, az a nő el nem neveti magát és nem jön
ki az ünnepélyességből.
Nézem ezt a ringlispilt ott a parketten, egyszer csak a szemem a
szivarosfiúra ragad, aki elszaladt mellettem a bejáratnál, a ládával a
hóna alatt fut be a terembe. Ott áll egy kis nő az úton a páholyok
előtt. A szivarosfiú azt mondja:
– Hoopp –
és meglöki a könyökével a kis nőt. A kis nő utána kiabál:
– Mit lökdösődik, taknyos!
A szivarosfiú hátrafordul a szaladásban, sürgősen végigméri a kis nőt:
– Nézze nagysád vigyázzon magára.
De kiabál feljebb valahol egy pincér:
– Sziaross! –
és a szivarosfiú fut tovább. A kis nő felkapja a fejét, így csinál a fiú
után:
– Hö!
Háttal állt nekem a kis nő s akkor idefordult véletlenül. Ejnye.
Meglepett és átnéztem az arcát, ismerem-e s intenem kell-e neki egy
gyönge szervuszt. Nem volt biztos, hogy ismerem és különben se kötelező,
tudod, hogy az ember következetesen üdvözölje ott a nőket, csak azért,
mert perdut ivott velük és egypárszor társalgott a fejükkel. A kis nő
észrevett és néz rám, félrehajtja a fejét, összehúzza a szemét és egy
kíváncsi grimászt csinál, úgy áll mint egy gyerek, aki a napba néz.
Valami berlinikék vad selyemruha van rajta s egy rém széles kalap. Egy
nagy reticulet lógáz közben a kezéből. Ezeknél a nőknél mindig náluk van
a reticule, mint a párisi minisztereknél az irattáska. Indultam, hogy
bemegyek a többiekhez a páholyba. Ahogy elmegyek a kis nő mellett,
direkt a térdemhez löki a reticule-jét. És azt mondja:
– Lila ákác – és nevet egyet hozzá.
Nini. Megállottam. Tényleg! Én már úgy elfelejtettem ezt a kis nőt, mint
ahogy egy elhajított cigarettavéget elfelejtünk.
– Te vagy az? – mondom.
– Hát nem lássa?
– Itt vagy a Casinóban?
– Itt hát, hol legyek!
– És emlékszel énrám?
– Hogyne. Azt hiszi, olyan buta vagyok, mint ahogy kinézek?
Nem látszott butának. Néztem a két szemét, eszembe jutottak a szemei a
ligetből. Most is oly nagy kerekek és oly könnyű kékek voltak a szemei s
fehér képével együtt olybá tűnt a kis nőnek a két szeme, mint két vidám
luftballon egymás mellett egy fehér égben. Viszont igen ordináré
kivágott cipő volt a lábán és valami ügyetlen egy szemtelenség volt
rajta az a kék selyemruha. Mondom neki:
– Fordulj meg.
Hátul egy rettentő nagy rózsaszín csokor van kötve a derekán és az alól
két széles rózsaszín szalag lóg le a cipője sarkáig. Megfogtam az egyik
szalagját, megráncigáltam:
– Hát ez itt minek?
– Naa. Hagyja a szallagom!
Olyan volt evvel a két szalaggal, mint egy bohóc, aki nagysámnak öltözik
fel. Nem nagy büszkeség, kérlek, ott megállani a teremben egy ilyennel.
Csak kíváncsi voltam rá, hogy került a Casinóba.
– Te ide vagy szerződve?
– Persze. Tag vagyok a Casinóba!
– Tag! A Casino tagja! Még ilyen büszkeséget nem is hallottál, ahogy ez
a lány leadta, hogy ő tag a Casinóba!
– Nagyszerű. És mióta?
– Gyhete.
– És hogy kerültél ide?
– Barátnőm ajánlott.
– Kicsoda?
– Hédi.
– Melyik az a Hédi?
– Ott van ni, nem lássa?
Ja, Arany Hédi. Persze, hisz ismerem. Ott ült jobbra az első páholyban,
épen kocintottak ott és Arany Hédi a pezsgőspoharát kinyújtott karjával
körbe mutatta az urak szemére nézve sorba s a fejét lefelé kapkodva.
– Hogy barátkoztál össze Hédivel?
– Hallja! Egy házba lakunk!
– Igen? Hol laktok?
– Kis-Stáció utcába.
– Hol van az?
– Nyolc kerületbe. Hallja, még ezt se tudja?
– Hát aztán otthon mit szóltak ahhoz, hogy te a Casinóba jöttél?
– Mér? Mi van abba?
– Szóval engedtek?
– Mér ne engedjenek! Mit kérdez ennyit!
– Mi az apád?
– Papám rendőr.
– Rendőr? Hol őrzi a rendet a papád?
– Nyolc kerületbe.
Ezt ne úgy értsd, hogy nyolc kerületben, hanem hogy a nyolcadik
kerületben. Sok is volna a rendből, ha nyolc kerületben csinálna rendet
a papája. Elég ha ott van rend a nyolckerületben. Még a nyolckerületben
sem egymaga tartja a papája a rendet, ott is még sok más rendőrt is
enged maga mellett boldogulni.
– Hát a Hédi papája micsoda?
– Az? Ööö, tudja, izé, azokat a koldusgrófnő és vadászlak a fenyvesekben
füzeteket viszi mindig Pesten.
– Ja? Füzetes regényt árul?
– Á, nem árul, maga azt nem érti. Igen: a Hédi papája regény-kézbesítő.
Igen, az van kiírva náluk az ajtóra. Regény-kézbesítő.
– Hogy híják a Hédi papáját?
– Heskovics.
Elkacagta magát és még hozzámondta:
– Soma.
– Mit röhögsz?
– Hogy Soma! A Hédi papája Soma! Nekem mindig úgy kell nevetni, ha látom
kiírva ott az ajtón.
Én is elnevettem magam azon, hogy a Hédi papája Soma, igazán nem tudom
pedig, mi a nevetni való rajta. Aztán észrevettem magam, hogy milyen
huzamosan állok ott a nővel és folyton súrolnak a tündérek, akik
mászkálnak előre meg hátra. Még csak megkérdem a nevét a kis nőnek.
– Hát téged hogy hínak?
– Nem tudja?
– Elfelejtettem. Vagy talán meg se mondtad.
– Az lehetséges. Nem szeretem a nevem mondani.
– No, mi a neved?
– Olyan csúnya. Azér nem szeretem.
– Mondjad már, mert izgatott vagyok.
– Manci.
– Manci? – Érdekes te, hogy az ember egy pillanatból a másikba úgy megy
át sokszor, mint egy lámpafényes szobából egy sötét kamrába. Egész
könnyű lélekkel állottam eddig ott a kis nővel és ahogy kimondta: Manci,
már egy szomorú állat voltam. Illetőnét is Margitnak hívják, ez is itt
egy Margit. Hát mindenki Margit? Még azt a bántalmat is akartam adni
magamnak, hogy kimondatom evvel a lánnyal a Margitot.
– Az irkára hogy írtad a nevedet, mikor iskolába jártál?
– Érdekes maga! Tóth Margit.
És hihihizett.
– Mit tudsz ezen nevetni?
– Ronda név – azt mondja. – Margit, ptty!
Egy ilyen lenéző hangot csinált a biggyesztett szájával.
– Manci, az szebb?
– Á, már az se tetszik nekem. Olyan sok Mancik vannak.
Már mellőzni vágytam a kis nőt. Csak még megkérdeztem:
– Hát emlékszel, hogy virágot téptem neked?
– Hogyne! Most is megvan.
– Ne beszélj már!
– Isten bizony. Le van egy könyvbe préselve.
Kérdeztem, mintha fontos volna:
– Miféle könyvbe?
– Tudom én! Öt hét a léghajóba, az a címje.
Erre is nevet.
– Nem olvastad a könyvet?
– Én? Frászt. Az öcsémtől vettem el.
– Az öcséd iskolába jár?
– Szépen! Az öcsém már tizennégy éves.
– Hát mi az öcséd?
– Minek akarja azt tudni?
– Semminek. Hogy híják az öcsédet?
– Hallja? Sanyi. Beteg lenne most, ha nem tudta volna meg?
Valami önérzettel mondta hozzá, komoly nézéssel:
– Műhelybe van az öcsém. Műlakatosságot fog az öcsém kitanulni.
– Az nagyon szép.
– Mondja, maga nem ül le?
– Nem. Szervusz. Rendeljek egy málnaszörpöt neked?
– Csak ne erőltesse meg magát. Ha nem ül le velem, nem kell semmi.
– Igaz: hát mért préselted le azt az ákácot vagy mit?
Föltette a nézését a homlokomra, hallgatott egy picit és azt mondta:
– Csak.
Erre a butaságra mit mondjak? Kezdett idegessé tenni, hogy még mindig
ott állok vele. Eszembe jutott, hogy játszottam evvel a lánynyal. Alig
bírtam elhinni magamról, hogy egy csókért direkt birkóztam vele. Pfuj.
Csupa nagylelkűségből kezet adtam neki.
– Hát szervusz, Tóth Manci.
Ideadta a jobbkezét és úgy nézett a szemembe, mint aki nem azt várta,
hogy így otthagyom. De hirtelen nevetős lett a szeme, a balkezével
lekapta, mint egy gigerli, azt a rettentő széles kalapot a fejéről és
egy meghajlást vágott ki s rámröhögött:
– Alászolgája, lekváros a pofája! – és elforgott a sarkán és felcsapta a
nagy kalapot a hajára s utána lebbent egyet az egyik szalagja, mintha
valamit mondani szeretne. A lány hencegve már énekelt is és felszaladt a
színpad elé egy kis asztalhoz. Ott ülnek együtt az outsiderek, akik
nincsenek meghíva egy páholyba sem, sem ott hátul a szeparékba nem
vezette be őket a jó Zsanti az urakhoz, akik valami nagyszerű nőket
kértek a jó Zsantitól! Ezek összeülnek és tárgyalnak az életről és a
saját költségükön teáznak citrommal vagy egy pohár tejet vagy két tojást
fogyasztanak és ott elmulatnak, mint a gyermekek, de közben széjjel és
széjjelnéznek és bemosolyognak a páholyokba vagy átbarátkoznak a
közelláló asztalokhoz, ahol kapucineres csésze vagy whisky s szóda
mellett szivaroznak és figyelnek a vendégek, akik előadás után
ottragadnak a helyükön és merengenek és haboznak a sok szabad nő közt és
nem igen mernek egy üveg pezsgőt megreszkírozni, vagy félnek ezektől a
veszedelmes nőktől, akiknek kármin van a szájukon és kék húzás van a
szemhéjukon meg a szemük alatt, vagy azért nem hívnak egy nőt az
asztalhoz, mert jobban esik nekik spekulálgatni ezeknek a nőknek a
szerelme felől, mint egy tapasztalást kikóstolni. Vagy azért ülnek olyan
türelemmel itt, mert álmatlanok. Vagy mert gondok marják őket és
egyáltalán oly rossz az embernek hazamenni! Itt elaltatják ebben a
bolond teremben a zenebonában a tényleges életüket. Valami csúnya
boldogtalanság iszapja lehet a szemük vize alatt. Esetleg a szívük
annyira igénytelen, hogy még egy ilyen Casino-nőt se mernek maguknak
remélni, vagy ostobák, akik nem igen tudnának egy diskurzust kezdeni
ilyen raffinált éjfélutáni nőkkel, vagy épen ellenkezőleg, filozófusok
ezek az emberek, akik csak önmagukkal szeretnek társalogni s itt
üldögélve, itt a Casinóban tudják a legtisztábban átlátni az emberi
életet és az egész úgynevezett kozmoszt. Sőt direkt nőgyűlölők lehetnek
ezek az ülő vendégek, örökre leszámoltak a szerelemmel. Mit lehet tudni.
A színpadi kis ajtón kijöttek a terembe az angolok, úri fiúknak voltak
öltözve, londoni szürke ruhában egyformán, középen kétfelé szántott
szőke hajjal, mintha mind a kettő ugyanaz az ifjú walesi herceg volna s
lágy box félcipő volt a kenyérkereső lábukon és a baba, talán a nővérük,
szűkmellű kurta barna ruhában jött velük, leengedett szőke hajjal, mint
egy intézeti növendék és neki is olyan finom és nyugodt cipője volt és
drap strimflije, csak neki a bokáján felül váratlanul ki volt dagadva
már a lába szegénynek.
Te nem tudod sajnálni a táncosnőket, akiknek a szép lába a bakfis-korban
így kierősödik a sok gyakorlattól? De mind a hárman oly előkelően és úgy
összetartozva jöttek végig ott a páholyok előtt kérlek, mint egy kordon
előtt, mintha csak meg volnának híva megnézni ezt a közönséges világot
és már távoznának. Úgy látszott rajtuk, hogy viszik magukban angol
honosságukat, talán folyton gondolják a fejökben, hogy ők angolok, azért
néznek lefelé s nem kíváncsiak se jobbra se balra. Kisietnek innen és
már mennek is haza, a Royalba vagy esetleg csak az Elite-szállodába, hol
spórolósabban lakhatnak és délelőtt majd sétálnak így hárman az
Andrássy-úton és délután ülnek szépen az Orfeum-kávéházban és leveleket
írnak. De szerettem volna ilyen angol fiú is lenni s csak így dzsiggelni
s járni tengert és országot, nem így élni, mint egy madár, mindig
kalickában! A nők, azok is hogy néztek ott az angolok után, mikor
vonultak ki a teremből. Az outsider-asztaltól felállottak a lányok és a
szájukon látszott, amit repesnek:
– Gyerekek, ni az angolok! – és úgy nyújtogatták a nyakukat, ahogy a
libák szokták.
Egy páholyból a behúzott függönyt elrántva kilőtte a fejét egy nő, ha
jól emlékszem La belle Tusnády, annak a külföldi artista volt a genre-ja
s már félig berúgva pirosan és felcibált frizurával danolt utánuk az
angoloknak:
– Tommi-i-i, te kis fiúúúú… de azok nem néztek hátra s La belle Tusnády
az édes tekintetből egyszerre eldühösödött szemekkel rántotta vissza
magát a páholyba s összerázta megint a függönyt, amivel elzárta magától
a világot és visszaadta benn az ő életkedvét a magyar társaságnak. Az
isten tudja barátom, az ember észrevesz ott egy ilyen bolondságot, mint
a La belle Tusnády anglomániája s az ember ebből is magára eszmél
kérlek, én vagyok ez a La belle Tusnády s az élet az angol fiú nekem,
hogy kapkodok utána s hogy bomlok és őrjöngök érte magamban! Illetőné
zúgott a fejemben és oly forró s oly keserű hangulat volt bennem, olyan
mint a rossz levegő nyáron egy padláson. Ott állottam tovább a
bejáratnál és oda dűltem a falnak és a cigány ott zörömbölt mellettem.
Mi lesz, hát mi lesz köztünk, mikor, hogy lesz az és mikor, istenem,
hogy azt súghatom magamnak úgy tüzelve, mint egy lázban: egy asszonyt
szeretek! Ez az asszony az enyém! Az én szeretőm, szeretőm, titkom és
veszedelmem, életem, ifjúságom, a szivem részegsége és büszkesége és
dühe, bűnös és áldott szent nő, szeretőm! Erőlködve képzeltem, hogy hogy
fekszik most otthon az ágyában, szeliden oldalt tett fejjel és a kontya
szét van szóródva a párnán és a síma és meleg fehérszín karja nyugodt
tompa szögben van letéve kék selyem paplanán, vagy a hátán fekve alszik,
ahogy én szoktam sokszor mikor hosszú gondolkozás után alszom el és a
két könyöke csodálatosan kiáll a feje mellett kétfelől, mert a nyakát
ölelve kapcsolta hátul össze a két kezét. És úgy hallgat a homloka s a
szeme be van téve s a szája kinyilt talán és úgy lélekzik valami
hallatlan halk hával, amit ha hallgatnék ott most föléje hajolva, hát a
csodálkozástól és az áhitattól és a vágytól megbolondulnék! És az egyik
sor foga olyan finoman kivilágít az ajkai közt abból a boldog homályból
és az ingválla le van csúszva a félválláról és talán a paplant legyűrte
álmában, mert melege volt és a fél keble ott fehéredik a rózsaszín
tejüvegben derengő lámpa alatt és azon a keblen mint az angyalok ötlete,
mint egy pillanat az üdvözültek álmából, mint a legszebb rügy egy
meseország májusából, ott van egy rózsa pötty, alig van ott, inkább
káprázat mint igaz, a fejem bomlik és káprázatnak se tudom már látni. És
esetleg az ura, ez a fölösleges közönséges ember, ez az isten
automatája, aki azt hiszi, hogy az asszony az ő találmánya, ez ott
alszik a másik ágyban, egész közel a nőhöz, mert lehet hogy nekik úgy
áll egymás mellett az ágyuk a hálószoba közepéig tolakodva s az nem is
két ágy ott, hanem egy ágymonstrum, amelyben nem is tudni már a biztos
határt a nő, meg a férfi helye közt. Hogy undorodtam az ilyen biztos
házastársi mennyországtól, az ilyen összeállított két ágytól; egy
szörnyeteg émely és unalom volt a gondolata is az ilyen ágynak énbennem,
egy mély pfuj! Ott hortyog most ez az Illető a nő mellett. Biztosan
hortyog, mert testes ember. Egypárszor szerencsém volt hálókocsiban
együtt aludni ilyen testesekkel, mind úgy fürészeltek alattam vagy
fölöttem, hogy szerettem volna leszúrni őket, vagy legalább is a
harisnyájukat a szájukba tömni. Hortyog, hortyog Illető és a nő felébred
ettől és kétségbe van esve s retteg a rémes idegen állattól ott és hogy
undorodik! Sírni kezd! Vagy nem alusznak még véletlenül? Diskurálnak az
ágyban valamit csöndesen s nevetgélnek és Illető közben átnyúl
megsimogatni a nő karját! Vagy veszekednek, szidják egymást kétfelé
fordulva sziszegve s morogva és sikoltozva s aztán gyűlölettel
hallgatnak? Vagy épen most szállt oda rájuk valami vad ünnep véletlenül,
a nászéjt kívánták vissza hirtelen s szerelmetesen hízelkednek egymás
fülébe s nem birnak egymással betelni? Soha nem lehetek boldog, soha, de
soha!
Besóhajtottam azt a nehéz melegséget a teremben és hátratettem a fejem a
falnak és behúnytam a szemem, szenvedni, lenézni magamat, hogy itt
vagyok és itt fertőzöm a szemem és a szivem evvel az éjszakai élettel,
hogy nézegetem és bár öntudatlanul, de kívánom ezeket a nőket, az imént
is, mikor La belle Tusnády elráncigálta a függönyt, alálestem a hóna
alá, mert La belle Tusnády estélyi ruhában van és megláttam La belle
Tusnády karja tövében azt a fekete füvet és ez már gerjedelmet csinált a
véremben.
Nem volna szabad egy nővel se beszélnem, rá se volna szabad nézni egy
nőre, hisz az mind Illetőnétől veszi el a figyelmemet és megdézsmálja
minden boka, amelyik után az utcán megfordulok, azt a szent vágyat, amit
Illetőnével szemben érzek. Milyen közönséges vagyok, milyen egyforma
vagyok mindenkivel, akit megvetek! Nem tudom már, mit zúgatott ott
mellettem a banda s a szeparék felől is a cigányzene, mert a banda
ilyenkor egy albizottságot küld hátra a szeparékhoz és az ősz Tüchtig
zongorázása is hallatszott egy szeparéból, a Fascinationt játszotta s a
fülembe szedtem a zenéket a zajból és úgy szerettem volna sírni hozzá s
gondoltam, ez illene legjobban itt a zenéléshez, ha valaki, egy fiatal
ember, aki a boldogságot keresi, sírva sírna ezekkel az éjszakai
zenékkel a Casinóban, amelyek azt szeretnék, hogy kurjongassak és valami
könnyelmű örömtől megittasuljak! Zenéltek és a beszélgetés
zsizsizsizett, mint a víz és a zsivajban egy-egy kacagás hangzott mint
arany a rézpénz közt és tálca, pezsgősveder és pohárzörgés és a
személyzet keringésének hangjai: Ödöön, Ödöön, igenis jövök, kettő Mumm
a négyesbe, szép rózsát tessék, sze-hervusz apám, áldás békesség, na mi
lesz avval az üveg sörrel, hozom már, Weisz jobb háromba fizetnek, hol a
Rozi Rozinda itt vannak a mágnások, nahát ez a rumli itt máma, másik nőt
a kettesbe, szivaros, szivaros, nem hallod, hogy kiabálnak, te betyár –
és egy taslit hallottam csettenni, úgy látszik, Weisz mint zsarnok főúr
egy pofont adott a szivarosfiúnak ott mellettem. És közbe valamelyik
páholyból elszántan danolta egy nő hogy: károg a varjú a jegeenyén,
aaazt mondják… milyen csúnyán szomorú tud az ember lenni így a sötétben
állva egy ilyen pokolban, milyen szomorú s milyen egyedül! És egyszer
csak nem hallom azt a népdalt a páholyból és nem hallok zörgést és
lótást-futást, semmit, kérlek, kitört a teremben az a buta kardal, ami
azon a télen jött divatba. Mintha vihar szabadult volna be a Casinóba,
viharzott: ha! ha! ha! haavazikk, ha! ha! ha! haavazikk, ha! ha! ha!
Hahaha! S akkor jött a strófa, amit csupa nevetés közt énekelt egypár
asztal:
Déllután nnéémileg
Enyhült a zzzoordidő
S azzótaffoolyton haaavazikk!
Avval megint az egész terem a refraint:
Ha! ha! ha! haaavazikk,
Ha! ha! ha! haaavazikk,
Ha! ha! ha! hahaha! hahaha!
Mint a tébolyodottak! Kinyitottam a szemem. Még mindig hahaha! és
hahaha! mintha nem akarnák abbahagyni soha! Tíz meg húsz kitátott szájat
láttam és röhögő víg szemeket és az asztalon ütötték könyökök és öklök a
taktust. A cigány is ezt húzta, ezt a dühös hülyeséget, a primás a
dobogó szélére állott és ráncigálta lefelé a vonót: hahaha, s vigyorgott
boldogan és a hátát előre buktatta, olyan volt, mintha a görcs rángatná
a fejét meg a karját, a cimbalmos megfordított verővel brutalizálta a
cimbalmot, a bőgős a bőgő hátát fordította maga felé s ütötte-verte a
vonó fájával azt a piruló foltot a bőgő háta közepén és mintha a bőgő is
ittasan örült volna evvel a piros foltjával, hogy az egész banda milyen
boldog, mert mind hahaházik a szájával és a hangszerrel egyszerre,
mintha feltámadt volna Cigányország és ezt a bandát, a Pircsi Horvát
Náci bandáját megtették volna minisztereknek!
Végre megszünt ez a hahotázó vadnóta, amelyiknek nem tudni melyik lump a
költője, én nem is tudom mért hagyták abba, hisz másnap estig így
bőghették volna, olyan hecc így ismeretleneknek együtt bőgni egy ilyen
üde butaságot. Mikor elaludt ez az örömdal, utána nagy nevetés volt
mindenütt és egy páholyból kidűlt a felsőtestével a terembe egy piros
vidéki pasi s tapsolt mint egy színházban és ordított:
– Hogy vóót, hogy vóót! – de nem ismételt a közönség, csak odaröhögtek
rá, mert a pasin látszott, hogy már kész az italtól és a pasi egyedül
kezdett rá egy mámorba mártott rossz privát hangon:
– Ha! ha! ha! haavazik, ha! ha! ha! – de nem szerepelhetett tartósabban,
mert a barátai a kabátjánál fogva hátrakapták és a pasinak le kellett
ülni.
A Casino úgy duruzsolt és zengett tovább, mint a hahaha előtt és én
néztem és hirtelen olyan meglepetéssel láttam ott az egész termet,
mintha legelőször látnám az életben.
Ott ülnek kérlek a színpad alatt jobbra az Eötvös-asztalnál – én nem
tudom, mért nevezték el Eötvös-asztalnak, talán mert itt nincs szó
politikáról – ott ülnek a bohém éjszakai riporterek, akik munka után ide
jönnek pihenni s felvágottat enni és sört inni s feketézni s ujságolni
egymásnak hireket a rendőri sajtóirodából vagy saját »szenziket« leadni
egymásnak mert egy kartellben vannak véletlenül, vagy inkább izgalom
nélkül sok nevetéssel régi nagy szenzikről mesélni, híres-nevezetes
riportokról, jaj, ezek a jókedvű fiúk olyan sok borzalomról tudnak és
úgy tudnak emlékezni s mesélni, én már ültem velük és hallgattam őket.
Az Eötvös-asztalnál ült az inspekciós fogalmazó is meg a Casino orvosa
is, te milyen szép a rendre vigyázni itt, ahol nincs düh, sztrájk,
nyomor és milyen jó itt doktornak lenni, hol senki se nyög és jajgat,
csak danolnak és isznak és táncolnak. Itt lenni ennek a vidám doktornak
ifjúság és szórakozás, meg a kardos és aranycsillagos fogalmazónak is!