alá futottak hárman összekarolva s bógnizva jobb és balfelé, Sréthtel
meg Redő Oszival. Kinyitottam a szám, be akartam kapni a nőt a lelkembe!
Lehajoltam, már a híd alatt voltak, átszaladtam a másik oldalra, néztem
le ott is, kerestem, elveszett. Egy női nevetést hallottam és azt
képzeltem, hogy ő volt. Megint visszajöttem erre az oldalra. Mindig csak
így egy-egy pillanatra tudtam feledezni a nőt és mindig karolva vagy
ezekkel vagy Pereczkyvel meg még egy alakkal, akit nem is láttam még
soha!
Egyszer megvártam ott és hazakísértem. Ott laktak az Andrássy-úton.
Véletlenül egyedül ment el a jégről. Azt a kis utat is a földalattin
akarta megtenni. Könyörögtem neki, hogy menjünk gyalog. Olyon finom hó
volt a fasorban.
A nő sietett.
– Kérem Margó menjünk lassan. Olyan szép itt sétálni.
– Nekem még el kell mennem vacsora előtt.
– Hova?
Egy kis késéssel mondta:
– Hova, egy kis kommissióm van.
S rögtön lelkesedve Rémesnéről kezdett beszélni nekem, láttam-e ma a
jégen, hogy nem a legnagyobb szemtelenség a jégre kijönni ettől a nőtől,
mikor az egész Pest röhög rajta? Jelzem, én nem hallottam az egész
Pestet röhögni. Hogy Rémesnét a friss férje rajtacsípte a régi férjével
és nagy verekedés volt és a friss férje már válik és a régi férje nem
akarja megint elvenni, mert neki nagyon megfelel mint barátnő.
Én az ilyen históriákat abban a reményben hallgattam, hogy rögtön
elfelejtek minden szót belőle. Erőlködtem, hogy ne halljam mit mond
Illetőné, csak az arcát néztem a nőnek a barna fátyol alatt. Azt az élő
kármin száját és azt a finom, finom ködöcskét, amit a nő mindig
előlehellt a hidegben beszélve. Mintha valami drága vékony cigarettet
szívna, amit nem látni. S néztem előre a fasorban és úgy képzeltem, hogy
ott állok szembe messze s látom magam a nővel így sétálni télen.
Beleszóltam a nő meséjébe.
– Margó. Milyen szép maga ma!
– Áh hagyjon. Rosszul nézek ki. Egész éjjel nem bírtam elaludni.
– Jaaj. Mi baja volt?
– Semmi. Egy undok fejgörcs. És ilyenkor hiába veszek veronált.
– Mért fájt a feje? Én azt hittem egy szép nőnek sose fáj a feje.
Elnevette magát.
– De ugye most jól érzi magát – mondom.
– Igen, mára már elmult hál istennek.
Ilyen társalgással értünk a kapujok elé. Alig akartam elengedni azt a
megmelegedett feszes keztyűt.
Húzta a kezét:
– Na pá, csak felszaladok, mondom még el kell rohannom vacsora előtt.
– Megvárom. Elkísérem.
– Nem, nem, most nem, majd máskor.
Beállottam a kapu alá végigélvezni hogy csenget, kinyitják a liftet,
felvinnyog a lift, megáll és zördül az ajtaja s megint nyávog a lift le
a földszintig. Hova fog a nő elrohanni? S mitől fájhatott a feje? S
veronállal alszik? S miért nem mondja meg, hova akar elrohanni? Milyen
regénytelen ez az egész és mégis milyen rejtélyes! És én nem vagyok
beavatva, hogy hogy van ez mind, semmi közöm mindehhez, istenem!
De majdnem mindig magamban indultam be a ligetből, mikor ott a hídról
néztem a pályát. Te, egyszer a zene azt zúgta utánam, hogy
Ritka asszony az én babám,
Ritka egy úri nő…
Ez a kuplé ment akkor Pesten tudod és a kabaréban mikor énekelte
Ferenczy s rikkantottak ott vele, mikor a refrain jött, hogy: rrrit!
Ferenczynek az orra olyan jókedvvel nézett a publikumba, én meg a
szemében nyomoztam Ferenczynek, hogy tényleg olyan víg hangulata van-e s
csak annak örül, hogy népszerű vagy van csakugyan a függönyön túl
valahol egy ilyen ritka úri nő babája s arra gondol most? Ha
felkiabáltam volna neki: mondja mester, ez tény és való? Én nem tudtam
kivenni, mit mond a Ferenczy szeme. Láttam már kérlek színészszemeket a
színpadon, hogy ragyognak aztán hogy oly közömbösen vagy erőltetve
néznek üresen és láttam direkt bánatos szemeket, mikor a színésznek nem
kell beszélni, csak ott áll a színpadon és átnézi a publikumban az
aznapi fejeket.
Mondom a jégen azt rotyogtatták egyszer és én azt a szívtelen
katonazenét vittem magamban egy darabig és a szöveg csak úgy magától
dalolta bennem hozzá:
Rritka egy úri nő,
Rritka szerencse szállt reám,
Rritka finom és előkelő…
úgyhogy a szám is elkezdte végre s mintha rám is passzolna a kuplé,
valami közösséget vállaltam kérlek a Don Juanokkal és egy hencegő
hangulatban dudorásztam félhangon, mintha már régen úriasszonyok
szerelmében gázolnék és közbe végigsikankóztam egy kis hosszúkás jégen,
amit ott a járdán kigyalultak a talpukkal a gyerekek a megfagyott havon.
Sokszor észreveszek télen így meglett embereket, hogy végigcsusztatják
magukat ilyen kurta kis utcai jégen járás közben. Nem állják meg! Nem
épen olyan gyerekek vagyunk, mint a gyerekek?
Aztán ahogy beértem a Köröndön túlra, ahol sűrűbben jöttek-mentek a
népek és a kirakatfényben úgy elsiettek ketten-ketten, férfi nővel és
pláne hogy magánzó hópelyhek ereszkedtek lefelé válogatva, hogy melyik
kalapra szálljanak és a csemegeboltok oly gusztusosan duzzadtak a
kirakatok mögött és folyton mentek be felvágottat venni fiatal férfiak
nőkkel vagy jöttek ki s karolva kezdtek sietni s összedugdosták a
fejüket és buzgón tárgyalták életük jó kis dolgait és zörgős lovakkal
elfutott a kocsik meg az autók mellett egy szép lakkozott szánka s abban
is asszony és férfi ült, barátom, olyan nehéz lett ott menni nekem, mint
egy túlöregnek, akinek nagy munka már egyik lábát a másik elé rakni.
Téli este kezdődik és van mindenkinek valakije, szerelem! A cukrászdában
tolakodnak a pult előtt, kis lukácsot pakoltatnak, teasüteményt,
szerelem! Az egész város szerelem, az egész este szerelem, hó a lámpákon
és a barna házak párkányán, szardinia, kaviár, nyulak és fácánok és
narancs és datolya s rumok az üzletekben, minden csak arra van, hogy
csók támadjon belőle, hogy jó legyen otthon, jó téli est mint a piros
tea! Kicsi fehér csomagokat lógáznak spárgán a muffok mellett, otthon
kibontják majd, minden szerelem, szerelem! Kihasadt testszínű gesztenye
a Gyár-utca sarkán, süti az ujjakat, mikor kapkodják és dobják befelé a
stanicliba! A Párisi Áruház előtt déli világosságban rohannak sűrűn az
irodai lányok, fiuk furakodnak köztük, nem is venni ki, hogy ki melyik
lányhoz beszél, csak hangos a szája mindnek! Operába szaladnak fehér
selyem kendővel a hajukon kis sorsú nők ünneplő rózsaszín reticule-t
lógatva. Mily rokonszenves mind, milyen kellemes volna akármelyik!
Semmi, csak a lágy ruha s a húzós félselyem harisnya s a
szappanlehelletű édes tiszta test! Jaj nő, nőőh! Hogy sétál elő a két
combjuk a szűk szoknyában! Hozzámdörzsölődnek a tolongásban!
Belefordítom a pillantásomat egy lány szemébe, az visszanéz hirtelen és
a meglepetésben rebbenteti a pilláit és elkapja a fejét és eltűnik. Mit
gondolt! Megint egy lánynak a szemébe nézek, az megnagyítja a szemeit
amint visszanéz. Bátor, kíváncsi, követel: nos? Mit akar? Én jövök
zavarba s én szököm meg tekintetemmel. És aztán utána fordulok és
engedem lökdösni magam és nézek utána. Jaj, egy leány! Mindegy hogy
híják és milyen egyéniség! Egy szagos kemény őszibarack! Csak ne volnék
úgynevezett intelligens úriember! Ne lennének nyügösségeim és igényeim!
Ne akadtam volna bele ebbe az Illetőnébe! Ki ez az Illetőné, hisz én nem
is ismerem! Ó ha Illetőné leány volna még és engemet ismerne legelőször
a világon! Úgy elszorult a szivem barátom.
Hátha egy rémes tévedés és egy boldogtalan pazarlás ez, ami mindent
izgulok, érzek, képzelek Illetőné miatt! Hátha mindezt egy lánynak
kellene áldozni, ezt az ajándék kort, ezt a sóhajra s a dalra adott
drága szabad időt!
Megmondom kérlek, hogy voltam a lányokkal. A lányok alapjában véve még
prózaiabbaknak látszottak nekem. Férjfogásra láttam az egész bandát
berendezve és csak szánni tudtam őket. És ahol én előfordultam lányok
közt, mindig drezdai meg müncheni intézetekről, angol nyelvről, német
irodalomról és kabaréról és dalkrózról és festőiskoláról kellett
beszélgetni, sőt műegyetemről és boncolásról! Azonkívül kérlek, ők
cigarettákat és likőröket forszíroztak. Aztán barátom, a dzsiggelést
imádták és hülye angol dzsiggdalokat adtak le fahangot affektálva s
mindenféle falleót és oscarstrausst dúdoltak a zongora mellett, álom és
bánat nélkül.
Egyszer egy lánynak azt mondtam: hogy szeretnék lány lenni! Az
ártatlanság lehet az igazi boldogság, azt szeretném érezni! Azt mondta:
pfuj, undok, tudja, undok! Rémes lánynak lenni, nem is képzeli!
Ezek barátom diákok. Ezek műveltek. Ezeknek fejük van. Ezeknek
programmjuk van. Ezek modernek és felvilágosultak mint egy gép! Én nem
tudom, hogy fejezzem ki, én egy májusi kertet keresek egy leányban.
Meglehet, ha türelmem van lányok közt lenni, találok köztük egy ilyen
tiszta tavaszt, amit sejtek, egy ilyen boldog fehérséget, aki nem valami
reális szerencsétől mosolyog, hanem egy rózsaálomtól és úgy jön az ember
elé, mint egy balettképben egy megfoghatatlan fehér balerina a
holdfényben bokrok közé belebeg a szive felé nyúlva karjával. De hisz ha
elébem kerül esetleg egy ilyen ideál, azt én elveszem, nem? És ha a
megnősülés eszembe jutott, kétségbeestem barátom! Borzasztó, mondtam
magamnak, hát már ott tartok, hogy megnősülhetek?
A halál attól már csak egy állomás! Haa! elébb végigkóstolni, mint a
likőröket, a nőket, sárga- és bronzhajuakat és kreol és sápadt
szépségeket és utazni, hotelekben, egyéjszakai szerencséket átélni s
plage és Velence és boudoir és szeparé, az egész Magyar Figaró! nagy
bolondságok és kis komolyságok, egy egész ifjúság, ahogy az ember
hallja, olvassa, képzeli s aztán egy őszi este, mikor a szél úgy
fütyörész odakint, mint egy csavargó, aki valakit le fog szúrni az
éjjel, akkor barátom egy begyújtott kandalló párkányára könyökölve s
lenézve, válni szépen az ifjú évektől, emlékezni emlékekre, leveleket
szagolni, valami fonnyadt szalagot meg száraz virágot fogdosni s egy
göndörödött hajszálat kihúzni s nézni s gondolkozni melyiké lehetett,
olyan édes szomorúságban, amiben több az édesség, mint a szomorúság.
Te hallgass ide, mik jártak az én fejemben, mikor eszembe jutott, hogy
majd én is megnősülök egyszer! Először is nem birtam elképzelni soha,
hogy az ember egy reggeltől fogva, míg csak meg nem hal, tényleg avval
az egy nővel összetartozzon. Azt hittem, én abba feltétlen beleőrülnék!
És gondoltam, a legszebb dolog, amit tudok egy nőért, a diszkréció, az
lehetetlen, a mellett a nő mellett, akit elveszek! Épen a hitvesem
mellett! Hát hogy szabad azt élő embernek sejteni, hogy nekem micsoda
összefüggésem van evvel a nővel! És gondoltam: mondjuk, ha holnap
megnősülnék, hogy lennék holnapután egész más ember? A fiúk közé menni…
rémes! Mit mondok a barátaimnak, ha például megkérdeznek: mondd, milyen
a nászéj, milyen ez az életben? Teszem ha valaki orcátlanul rám kacag,
mikor másnap szembe jön velem, azt ott stande pityere leszúrjam? És
aztán én nem kérdezhetek már egy fiút: van szeretőd, mondd? Hátha elkezd
majd panaszkodni: senkim sincs, oly szerencsétlen vagyok! Mit mondhatok
majd annak? Hogy vigasztaljam? Hencegjek az én boldogságommal? Ki nem
állhattam azokat, akik szólóban maradt barátaiknak jöttek dicsekedni a
nővel, meg a koszttal, a nyugalommal, mindennel. Milyen idegenséget
csinál az hirtelen a legjobb barátok közt is, hogyha az egyik megnősül.
És amellett hogy valami kis csalódást okoztak bennem az ilyenek mindig,
olyasmit, mintha ezek, akik megnősülnek, cserben hagytak volna, amellett
kérlek mindig sajnáltam is őket, hogy ők már a világon el vannak
intézve, már nem repkedhetnek mint a madarak, ők a képzelet ezeregyéjét
feladták, őnékik már normális nappal van, valami hallatlan szép az ő
életükkel nem történhet.
Mennyit fecsegek itt neked és te hogy engeded, angyal vagy, igazán!
Ugy-e egy télesti hangulatomat kezdtem ecsetelni? Igen, menés közben az
utcai mozgás közt a fejembe jött az a szó, hogy ifjúság és oly heves
szívfájást kaptam, mint ahogy a fogába áll a fájás valakinek. Szent
isten, úgy volt mintha hirtelen leestem volna egy magas hintáról a
földre. Mit ér, hogy készülődök és egy illúzióm van, mit ér, hogy itt
vagyok és alkalmas vagyok a gyönyörű életre, mit ér az, ha csak nézek és
a két karom, ha kitárom ölelni, egy zárójel, amiben nincs benne semmi!
Az ifjúság énnálam egy szép bankjegy, amelyiknek nincs bennem
aranyfedezete! Jaj, hisz a valóság az, hogy Illetőné otthon lesz
Illetővel este s holnap tán már nem is szimpatizál majd velem. A valóság
az, hogy magamban mászkálok itt a hidegben és egy bankban vagyok egy
jelentéktelen alak és undorodom ott és nincs nagy pénzem és nincs semmi
fix örömöm a világon és a tényleges szerelmi életem olyan szökve töltött
félórákból áll, amiket csak azonnal elfelejteni szeretek, sőt mostanában
ennyiből se, semmiből, mert félek minden pechtől és tartogatom magam
Illetőnének, akinek az arca a behúnyt szememben van, mikor lecsavarom a
villanyt és átölelem a párnát, mert úgy kívánok mindig ölelni, mikor
lefekszem éjjel! Semmi! S hátha az egész nagy ifjúság az életben csak
annyi, mint egy ilyen pár véletlen szép havas nap télen Pesten, mikor
meg vannak a színház előtt a lámpák fehérrel sapkázva s ártatlan pici
fehér rendjelek esnek az ember kabátjára s szánok iramodnak
emlékzörgéssel a kocsiúton és aztán egy reggel locspocs lesz vagy száraz
fagy és vége! Őrült vágyam volt, hogy elkezdjek rohanni végig a járda
mellett és ordítani: ifjúsáág! ifjúsááág! Szent isten, mi lenne!
Reagálnának erre ezek a lányok és asszonyok és fiatalemberek az
Andrássy-úton és a kocsisok? Azt hiszem, egy nagy röhögés kísért volna s
aztán kiabáltak volna utánam: fogják meg, fogják meg! mint egy bolond
után és még kergettek volna is »per hecc«. Emlékszem, az Erzsébet-téren
mentem át és a fáknak a fekete karjait néztem és azok olyanok voltak
nekem, mint néma jajgatás és az égbe bámultam, istenem, mikor hó jön az
égből, oly fakó fekete mindig az ég, oly rossz színe van, oly széptelen
és részvétlen. Egy nagy keserű nosztalgiám vagy micsodám támadt ott
valami utolsó árvaság után, s gondoltam, milyen utálatos nyomorult
vagyok, hogy nem vagyok egész árva, hisz anyám van és van lakásom és
órám és névjegyem. Ha olyan árva lehetnék most, hogy abszolúte senkim és
semmim ne lenne, se egy ismerősöm, se egy vacok, ahová letehetem a
fejem, se egy krajcár a zsebemben, a nadrágom csupa lyuk lenne s egy kóc
a hajam és egy lehúzott rossz kalappal a fejemen, zsebbenyomott öklökkel
mennék itt a fák alatt, reszkető két könyökkel, egyesegyedül, a jó isten
tudja hová!
Aztán kérlek, állva maradtam egy fánál és behúnytam a szemem és
átkaroltam a fa testét. Lesimítottam a fa hátát, hogy egy nő termetének
a simogatását képzelhessem, de úgy akadozott a tenyerem a fa kérgén
lefelé, oly durván éreztem, pedig keztyű volt a kezemen. Elhúztam magam
a fától és még az is rosszul esett, hogy a fa nem kezd mellettem jönni,
hanem ott marad.
Akkor, kérlek, a februári műsorban felfedeztem azt a kis nőt, tudod,
akit az elején meséltem, hogy a ligetben egy nyári este leültem hozzá s
ott bolondoztam vele. Kérlek, elsején vagy másodikán a Körből felmentünk
a Casinóba az új műsort látni. Úgy emlékszem, sikerült az utolsó számhoz
érkezni, úgy félkettő tájban. Két spenceres angol fiú őrjöngött ott a
színpadon, dzsiggeltek kétfelől a színpad két sarkában, mint a jégeső,
közbe makacsul mosolyogva s a színpadon egy pianino előtt egy angol baba
ült a székben és zongorázott nekik és ő is dzsiggelt a cipőivel és az
ujjai is a billentyűkön inkább dzsiggeltek mint zongoráztak. És egyszer
csak felugrott a székre s onnan taktusra a pianino tetejére s kopogott a
lábaival úgy mint a két fiú s hirtelen leugrált és az egyik fiú termett
ott a helyébe a pianinónál és zongorázott, a nagy baba meg a másik
fiúval dzsiggelt, aztán a másik fiú cserélt az első fiúval, de ez mind
taktusra ment és a dzsigg egy pillanatra sem maradt abba. Végre már úgy
lihegtek, mintha haldokolnának és egyszer csak a pianinóról odaugrott az
a fiú előre s a legsebesebb lábpergésben hopp, felkapták mind a hárman a
jobb lábukat együtt és a másik pillanatban úgy megállottak ott, mint
három rekruta. És úgy lélegzettek, mint a mozdony szokott és a festék
folyt az arcukon és még mindig mosolyogtak. Őrült taps és bőgés a
teremben. A függönyt összerántották rájok és a terem csak tombolt! Az
emberek kalapáltak a sarkukkal és ugratták a botjukat a padlón, mintha
az egész terem megkábult volna s dzsiggelne minden. A függöny persze
rögtön kinyilt, a három angolság mosolygott és dzsiggelt ugyanazon a
helyen, mintha abba se hagyták volna. A taps és a dobogás
forradalomszerű lett, még a pincérek is álltak kétoldalt a színpad alatt
és szenvedélyesen tapsoltak, pedig az olyan számok után, amelyeknek
úgyis sikerük van, a pincéreknek nem muszáj tapsolni. Ezt tudnod kell.
Csak az olyan számok után kötelességük a pincéreknek tapsolni, amelyek
után a vendégeknek eszükbe nem jut azt a két buta kezüket elővenni, csak
néznek fel a függönyre életuntan, a dagadt stájer nő után, aki
jodlirozott nekik vagy a gonosz fejű berlini démon után, aki elszántan
leadott egy húszstrófás német kuplét és azalatt vizsgálta a beszélgető
urakat facér szemeivel, mintha válogatná, hogy melyiket szúrja majd le
legelőször egy nagy konyhakéssel. Azt viszont tudták a pincérek, mert
tudniok kellett, hogy az ilyen számok után a személyzeteknek ká
kötelessége hátraállani a bejárathoz és onnan egy sortüzet tapsolni a
színpad felé, hogy a függöny legalább egyszer szétnyílhasson s az a szám
visszasétálhasson egy fejbólintással fogadni azt a spontán elismerést,
amivel a közönség az ő művészetének adózott. Maga a jó Zsanti mint
üzletvezető jó példával járt elől, illetve ott hátul, csak annyiban
különböztette meg magát a személyzetektől, hogy ő háttal állott a
színpadnak, úgy tapsolt. A jó Zsanti! Neki a leglecsúszottabb számokhoz
is volt egypár szíves tapsa. Lehetetlen, hogy az ilyen angyali szolgálat
örökre jutalmazatlan maradjon. Például, kérlek, hogy Elly Rellynek,
akinek egy félperces spicctáncból állott az egész színpadi szereplése és
az alatt a félperc alatt is legalább egyszer mindig megbicsaklott a
nagyujja s Elly Relly oly keserves grimaszszal nézett a közönségre, hogy
az emberek elröhögték magukat, hogy ennek az Elly Rellynek is tapsolt a
jó Zsanti, mikor behúzták a függönyt, erre csak muszáj majd
mennyországnak lenni, hol ezt a jó Zsantinak felírják a Követel oldalra.
Igaz hogy a jó Zsanti üzletileg tapsol, igaz, de hát ő Elly Relly után
az öltözőbe a legszebb zenét küldi mégis a szívtelenül hallgató
teremből: a tapsot. És kérlek, a jó Zsanti ha nem tetszik neki
megtapsolni egy Elly Rellyt, el is küldheti Elly Rellyt a Casinóból.
Mondhatja neki: nézze nagysád, itt le van csúszva, holnap már otthon
maradhat a mamájánál nagysád. De a jó Zsanti egy Elly Rellynek is
tapsol, hiszen ezért hívják őtet úgy, hogy jó Zsanti. Csak kell, kérlek,
mégis egy jó istennek lenni, hogy a mennyországban majd a nyakába
akassza a jó Zsantinak az Aranygyapjut.
Képzelheted, hogy az angoloknak hogy tapsolt a jó Zsanti! Ilyenkor ő
publikum volt, műbarát, ilyenkor arccal volt ő is a színpadnak fordulva
s kiabált is a tapsolás mellett, hogy: brávó, brávó! és közben ragyogott
és hajlongott az ismerős vendégek elé, akik jöttek befele a bejáratnál.
Az angolok vagy háromszor csinálták el még azt a kis hála-dzsigget,
aztán nyugodtan maradt a függöny végre. Én ott állottam meg a
bejáratnál, szerettem ottmaradni egy kicsit és onnan átnézegetni a
termet. A jó Zsanti észrevett, mert magamnak is azok közé volt
szerencsém tartozni, kiket a jó Zsanti bizalmával és barátságával
tisztelt meg. Nekem is kijárt a grand mosoly és a kéznyújtás a jó
Zsantitól. És az az üdvözlés, amelyiket csak a príma vendég kap tőle:
– Áldás békesség. Hogy állok kegyeiben?
Én nem tudom minek köszönhettem azt, hogy a jó Zsanti engem is
méltatott. Igaz hogy ha volt nálam valami pénz, nem sajnáltam egy üveg
Irroyt a székre tétetni magam mellé. De hát az, hogy az ember pezsgőzik,
az nem imponált a jó Zsantinak. Ő magában mélyen lenézte az erőszakos
pezsgőzőket és a páholyokban monoklival feszítő gavallérokat és azokat a
vidéki kövéreket és pesti nagy lumpokat, akik a szeparéban ötszáz- meg
ezerkoronás cechet csinálnak. Neki az mind »palkó« volt, azokat ő nem
tisztelte. A jó Zsanti, aki a legleégettebb nőknek is hódolt, az urakban
megválogatta, kinek adja bizalmát és barátságát. Azt hiszem, inkább
azért lettem előtte népszerű, mert önzetlenül tudtam hallgatni őtet,
mint okos embert, mert a jó Zsanti az összes újonnan felbársonyozott
páholyokra s az újonnan felcsillározott plafondra s az újonnan
függönyözött és hátterezett színpadra nem volt olyan büszke s az egész
műsorra nem volt olyan büszke, mint arra, hogy ő okos ember és az Alagon
meg Káposztásmegyeren körbe futó lovakhoz meg hotelberendezéshez meg
étteremvezetéshez meg egyéb ilyenekhez, a világon a legnagyobb kaliberű
dolgokhoz Pesten senki sem ért annyit, mint ő, a jó Zsanti. Azt meg kell
mondanom neked, ha véletlenül nem tudnád, hogy a jó Zsanti a turfon
folyton leégett és hogy établissement-alapításaival már hatszor
tönkrement az életben, de hát ez csak pech, kérlek. Azt a jó Zsanti is
elismeri, hogy neki pechje van.
Kérlek, ha sokáig fenn voltam a kaszinóban és úntam ott a teremben
azokat az állandó nőket nézni, sokszor hátramentem a szeparék
folyosójára, hol reggel három órára vacsorát terítettek egy kis asztalon
a jó Zsantinak meg a szép Lezsinek és odaültem inkább e mellé a két
józan és szolíd férfi mellé s néztem, milyen gusztusosan mártogatnak a
jószagú marhapaprikás levében és hozzá szelíd pilzeni sört iszogatnak
pezsgőspoharakból és hallgattam, amit tárgyalnak ott szép komolyan
favoritokról és zsokékról, meg rheumáról és a masszírozás öröméről és
egészségéről, míg ott sorba a szeparékból cigány meg danolás meg
pohártörés meg kurjongatás, meg zongora meg ugrándozás meg röhögés meg
sikolyozás hallatszott össze-vissza, mint egy bolondokházában. A szép
Lezsinek volt kedvenc témája a rheuma meg a masszőr-tudomány, mert a
szép Lezsi, mint balettmester szenvedett a lábaival, igen, ez is oly
csodálatos volna, ha nem volna a legáltalánosabb tünet ezen a földön,
hogy épen a balettmesterek, akiknek ott kell a parketten éjszakaszámra
táncolni a nőkkel, épen ők kapnak az ifjúságban rheumát a lábukba. Azt
hiszem, erre mondják, hogy a fák nem nőnek az égig!
Egy szóval ott maradtam a bejáratnál, nekidűltem az első kis páholy
falának és belefeledkeztem a Casino vásárjába. A társaságom már beült
egy páholyba. Nem nagyon vágytam közéjük. A színpad elől eljött az az
öttagú kis zenekar, a zongorista, a prímhegedista, brácsista, flótista
meg az üstdob-cintányér- és trianglista, kik ilyenkor, mint szolíd
zenészek, hazamennek, kivéve a zongoristát, aki a szeparék felé
gravitál, meg az üstdob-cintányér- és trianglistát, ki mint nőtlen szőke
álmodó itt szokott maradni reggelig a cigányokhoz közel, egy székre
ülve, mindig ott a kályha mellett és a fekete fadózniból cigarettákat
sodor és elszívja őket egy kis meggyfaszipkából. A cigányok a kályha
mellett hátul, a nekik odacsinált dobogón munkába léptek abban a
pillanatban, mikor a műsornak vége lett és a varietézene lezárult ott a
függöny előtt és a zongorista boldogan felugrott és a billentyűkre
lecsapta a fedelet és a prímhegedista meg a brácsista kihúzták a
zsebkendőt a nyakukból és letörülték az arcukat vele és visszatették a
zsebökbe. Azon nyomban kitört a cigányzene, mert a zenének egy fél
percig se szabad elhallgatni ott a Casinóban! És akkor olyan zaj és
olyan mozgalom van abban a percben ott a meleg teremben, ahol mintha
augusztus volna mindig, úgy be van fűtve s olyan világos van és mintha
perzselne, mint a napsütés, az a sok villany! A pincérek szaladgálnak a
pezsgős vedrekkel és a poharakkal és a lányok repkednek elő mindenfelől
a középre, hol az asztalok közt egy nagy tisztás van, mint az erdőben. A
szép Lezsi az ő vén konzervált frakkjában és sarkatlan escarpinjában
kilép a terembe a mögül a függöny mögül, amelyiken át a színpadra járnak
fel, ugyanazzal a göndör frizurával és ugyanazzal a fehér masnijával,
mint tegnap és ugyanazzal a hirtelen kiderülő arcával és kezel azokkal a
vendégekkel, akik az útjában ülnek és néz körül és kiabál erre meg
amarra: