gondoltam, hogy szórakozott, vagy csak unatkozik, vagy legfeljebb egy
kicsit kíváncsi, hogy őtet nézik-e s hogy tetszik-e azoknak is. Igaz,
Pánczél úr már kezdett kihagyni, aminek persze csak örülni tudtam. Mikor
már háromszor egymásután nem találtam a nő mellett Pánczél urat, sőt
megláttam az utcai oldalon, hogy ott ül vagy hat nő közt egy asztalnál,
nem állottam meg, hogy meg ne interpelláljam:
– Mondja, hát Pánczél hova lett?
A nő felhúzta a vállát és csodálkozni kezdett:
– Mit tudom én! Mi közöm van nekem Pánczélhoz?
Hirtelen olyan bátor akartam lenni, mint egy gyerek és követelve
kérdezni, hogy csakugyan, mondja meg nekem, világosítson fel, hogy mi
köze, vagy mi köze volt Pánczélhoz? Az isten áldja meg, mondja, hadd
lássam az életet, mi az tényleg, hogy sétál és összeül egy ilyen Pánczél
úrral egy asszony, hogy mutatja magát vele, beszélget vele, barátkozik
vagy mi. Mit jelent ez? Mennyit, mit merjek e mögött gondolni? Hogy van
ez? Hogy megy ez maguk közt, mondja! Szerette?
Még nem volt ott más és négyszemközt érezhettem magam a nővel. Még se
mertem semmi ilyen őszintét kérdezni. Azt hiszem, dadogni kezdtem:
– Csak, csak kíváncsi vagyok. Mégis, olyan régen látni magát Pánczéllal.
– Hát aztán. Ismerem.
– És egyszerre elmarad. Megharagudott rá valamiért?
– Miért?
– Én nem tudom. Hisz azért kérdeztem, mert nem tudok semmit.
A nő a teáját öntötte ki, arra figyelt, úgy felelt, könnyen:
– Egyszerűen unom ezt a bácsit. Nem hallott még ilyet? Unom. Adja azt a
süteményt, legyen szíves.
Odatoltam az üvegtálat a süteményekkel és figyeltem, hogy babrál benne,
mintha az érdekelne. S rátettem a szemem egy pusszerlire s megkérdeztem:
– Úgy szeretnék valamit tudni. Megmondja nekem? Mondja, az ura nem volt
féltékeny Pánczélra?
A nő ideges lett:
– Nézze, hagyjon békét.
Én zavarba jöttem:
– De kérem! Talán ne is jöjjek többet ide?
– Miért ne. Sőt.
Ettől a sőttől megint hódító Robur lettem és feladtam az egész lelkemet.
A nő még belekente a kicsavart citromot a csészébe s elnevette magát:
– Az uram különben jól van nevelve. Nagyon jól vagyok férjnél, hál
istennek! – Felfordította a citrommal a kezét és a középujjának a kis
könyökével kopogtatott az asztal szélén. Épen befutott Feltünésiné
Mindignével és Pörgettyűnével, persze az egész Pánczélt abbahagytam. Azt
hiszem, örültem, hogy nem tudtam megtudni semmit se. Redő Oszin kívül
Sréth is megjelent aznap, úgy emlékszem, őrült zaj volt az asztalnál és
én hamar elszaladtam.
Mit regélhetek erről a télről neked? Kérlek:
_Politika._
Semmi politikám nem volt a nő körül. Az volt a politikám, hogy a fülem
mindig a szívemen volt. Hallgatóztam, mikor egy kis csend volt. Egy
harangjáték mikor fog megindulni benne, a nő hangjával és egy olyan
gyönyörű nagy örömmel, amilyennek még nem vagyok bemutatva vagy egy
olyan csuda fájdalommal, nem tudom, nem tudtam, barátom, öröm vagy
fájdalom-e a szerelem. Minden nap valami olyant képzeltem, hogy másnap
meggyulladok mint egy hasáb fa vagy mi s úgy fogok lángokban a nőhöz
elszaladni! Egyszer álmodtam vele, kérlek. Azt álmodtam, hogy megyünk,
megyünk egy szánon ketten egy fehér földön Lengyelországban vagy hol.
Messzire rózsaszín kastélyok látszottak behavazva s a szán előtt három
paripa vágtatott valami bűbájos édes zörgőkkel és mintha kékek lettek
volna azok a lovak s oly tűzvörös sörényük volt, mint a nőknek a vörös
haja s a kocsis állott elől a szánon mint egy fejedelem és a nőnek a
mellemen volt elbujva a feje s én öleltem a derekát és ő zokogott, nem
tudom mért, talán a boldogságtól és az olyan volt, mintha dalolt volna
valamit. Nekem meg majd kiszakadt a szívem, olyan jó volt nekem itt
belül és a fejem a haján volt és mindig megcsókoltam a haját és mindig
azt mondtam: drága, drága, drága s mindig jobban húztam, hogy drááá-ga!
s úgy volt, ahányszor ezt kimondtam, mintha drágakövek hullanának a
szemem előtt, de mindig más: rubint, meg zafir, meg smaragd meg tűzopál,
meg gyöngy, de olyan színű gyöngyök jöttek, mint amilyen sárgaságok meg
kékségek, meg rózsaszínek csak a felhők közt vannak alkonyatkor.
Érdekes, hogy meleg volt, pedig végig hó volt, ahol futott a szán velünk
s valami hallatlan halk zengés volt köröskörül, az isten tudja mitől,
olyan, mint mikor az embernek a füle kezd csengeni s én mint egy bolond
ugráltam fel a szánon és néztem előre, talán sietni akartam valahova,
pedig hogy repült az a szán! A nő meg mindig húzott lefele, elkezdtem
vele dulakodni, mire sikoltozott és kiabált, hogy: kikaparom a szemét és
megmondom a főnök úrnak! A szán állott velünk és néztem a nő arcát. Nem
Illetőné volt, hanem az a szalmahajú kaszírnő a Koronából. Hallottál már
ilyen butaságot!
_Napihírek._
Kérlek, este hatig a bankban időztem. Vacsorálni rendesen a Kerületi
Körbe mentem, aztán ott bakkoztam éjjel félkettőig, félháromig, négyig,
esetleg ötig. Az alvást úgy hoztam be, hogy egy jó negyedórát
rendszeresen késtem a bankból. Süteményt a kávéházban nem ettem a
kávéhoz, mert úgy tovább tart a reggeli. A bankban sikerült egy félórát
mindennap úgy könyökölni, hogy a tenyerem alatt be lehetett a szemem
húnyva. A Dréherben ebéd után míg a fizető jött, szintén aludtam öt
percet. Ha nagyon lusta nem voltam, haza is mentem a Pesti Otthonba a
szobámba egy órát expressz ágyban aludni s mikor volt pénzem, hogy
konflison menjek be délután a bankba, a konflisban is aludtam nyolc
usque nyolc és fél percet, ha meg gyalog mentem be, rendesen megállottam
még a Fürdő-utca sarkán a hirdetőoszlop előtt, mintha végigolvasnám egy
színlapon a szereplőket, s ott állva is aludtam két percet, körülbelül
míg végig lehet olvasni mondjuk az Ember tragédiája személyeit. A
plakátalvást úgy fedeztem fel, hogy egyszer így tényleg el akartam
olvasni, kik játszanak az Ember tragédiájában, de Lucifernél elaludtam.
A telefonfülkében is aludtam mindig a fülemen a hallgatóval, másfél
percig, míg a központ nem jelentkezett. A borbélynál délben míg vártam
és míg szappanoztak, természetesen én is aludtam mint más rendes ember.
A baccarat-asztalnál míg a téteket kifizették, ott is aludtam hirtelen
egy harminc másodpercet. Evvel azt hiszem egyedül állok vagyis ülök a
bakkozók társadalmában. Különben már régebben feltettem magamban, hogy
ha lesz egy finom nőm, nem fogok többet kártyázni.
A nő karácsonykor felment a Tátrába két hétre. Fel akartam utána menni,
legalább karácsonyra, hogy ott inkább jöhet majd valami, egy szép nagy
csók a néma havas fenyvesekben, egy tiszta séta kettesben, eltévedünk,
egy nagyon nagy meleg hangulat és egy vallomás… kérlek leadtam az egész
kis pénzemet akkor egy nappal karácsony előtt. Egy vas nélkül sétáltam
haza reggel. Különben az egy rémes éjszaka volt, minden koporsóból három
vagy négy coupja volt a pointeurnek, a többi a banké volt. A bankárok
elmentek és az egész Kör ott ült a teremben leégve s vörös szemekkel
merengve, hogy mit vegyenek másnap estére a gyerekeknek. A nő különben
küldött egy anzikszot a Tátrából. Csak az volt rajta: nagyszerűen
mulatunk! Mindigné is alá volt írva. Sréth is alá volt írva.
_Szinház, Zene, Szórakozóhelyek._
Elmentem a prömierekre, pedig nem izgattak a darabok. Illetőnét néztem a
prömieren. Mert ő mindig ott volt. A szerzőnek meg Illetőnének ott
kellett lenni a prömieren. Pardon, hát Mindignének meg Feltünésinének!
Kezdtem csudálkozni, hogy őróluk másnap semmi sincs a tárcákban a
kritikákban. Te nézted már, hogy tapsol Feltünésiné ott az előkelően
feszülő Mindigné mellett az elsőemeleti páholyban? Hogy hajol ki abból a
veszélyes páholyból, amely alatt nincs háló s hogy hogy néz körül
bólingatva, mintha mindenfelől üdvözölnék, hogy biztatja az egész
színházat, hogy lehet tapsolni, mert ő is tapsol s hogy milyen előre
nyújtja a két karját a tapssal s hogy jár a feje s hogy ragyog és hogy
integet annak a szerzőnek: nagyon jól van, nagyon jól van, mintha csak
őhozzá nézne fel az a szerző, mikor ott megáll a lábai előtt a kínzó
villanylámpákkal, hogy vajjon Feltünésinének megfelel-e a darab s
szimpátiával fogadja-e az ő megjelenését? Isten bizony az ember úgy
megsajnálhatja azt a szerzőt, akinek bizonyosan valami remek ábrándja
lehetett valamikor arról, hogy majd prömierje is lesz! És az ember így
körülnéz a színházban és látja, hogy tényleg az a legszebb, amit itt
kaphat az a szerző, ez hogy Feltünésiné ilyen kegyesen és bizalmasan
tapsol neki. Nekem barátom olyan fádaknak és oly batyubálízűeknek
tetszettek, azaz nem tetszettek ezek a budapesti prömierek. Mindig azt a
dísztársaságot pillantottam meg köröskörül a páholyokban, mint egy
ringlispilt, ahol megint azok a kipingált hattyuk és aranydisznók jönnek
elő s azt a prózai világot a földszinten, akik mintha elfáradtak volna
az utcán s épen csak bejöttek volna leülni abba a zsöllyébe s felrakni
egyik lábukat a másikra s a cipőjüket leporolni. Azok a sárga meg vörös
körúti férfiruhák s azok az illúziótlan fejek a ruhák fölött! Egy-egy
plastron szinte kísértetiesen tűnt fel az első vagy a második sorban! Én
barátom ezelőtt akármikor mentem el a színházba, felvettem a szmokingot
és csak akkor színház előtt mentem a borbélyhoz és a hajamat
huszonötször átfésültem és a masnit a nyakamon is legalább tízszer
kötöttem meg, míg valahogy bele bírtam nyugodni. Színház! Azt az
ünnepélyességet mindenkin, amit vártam, azt az ittasságot, ami ott az
életünket leönti, azt a karban való halk zokogást vagy majális-ujjongást
és kihasadó danolást és szent ölelkezést, amit én mindig vártam
ilyenkor! Semmi, barátom! És a daraboktól mindig azt vártam, hogy
álmaimat és halálomat fogják ott kiárasztani, mint valami oceán, ó, de
mennyire nem! Csak hallgattam és figyeltem és semmi nem szólt hozzám,
hogy én mért vagyok boldogtalan és mit gondoljak én a szerelemről és mi
lesz a világon énvelem.
Mikor aztán én is prömier-publikum lettem Illetőné miatt, úgy ültem ott,
hogy van egy szép titkom: ő, s füleltem és tanulni akartam, hogy tudjak
majd stílust, taktikát, szavakat, mindent, ha komoly lesz a nővel a
dolog! És nem tudtam ott magamban egy udvarlót kiképezni, egyáltalán
nem! Viszont néztem fel a nőhöz a páholyba egész felvonások alatt, egy
kicsit összehúztam a szemem, hogy csak őt lássam külön és messzebb, mint
ahol van és még szebbnek, mint amilyen szép, ünnepélyesebbnek,
grófnőnek! Sokszor gyönyörűen tudott ott mozdulatlan maradni egy kicsit
eltartott fejjel és a keble olyan fehér volt, mint a kréta a sötét
derékban és egy gyémánt ék úgy hunyorgott a nyakában, mint valami
csillagzat. Úgy volt, mintha diktáltam volna magamnak: te, prömieren
vagy, egy asszonyt nézel ott a páholyban, aki a tied lehet, fiatal vagy,
itt az élet, ez az, te hisz ez nagyszerű, ez valami gyönyörű, te, te! A
nő közben kérlek diskurálni kezdett ott Pörgettyűnével meg Pörgettyűvel
meg Illetőhöz is szólogatott meg Redő Oszihoz is hátrahajolt, mert Redő
Oszi ott lovagolt leghátul a páholyban és hogy lásson, egész előre volt
a feje buktatva s a kopaszság szinte kacagott a fején. Undorodtam és
csodálkoztam: hogy mer egy ilyen kis kopasz egy egy nőre rá is nézni!
Észrevettem, hogy a szomszéd páholyból átpisszegnek az ő páholyukba,
mert néha már nagyon éltek ott! Akkor megmeredtek mind. Illetőné az ő
kis aranyozott gukkerjét felvette s körülgukkerezett a homályban az
egész nézőtéren. Aztán meg hogy hátraáll a tükörhöz és ott veregeti a
haját és pedri a szemöldökét. Meg hogy ül és a reticulejében babrál és a
festékes stifttel bekeni tükörből az ajkát és zsebkendőt használ az
orrához. Az ilyen pillanatok kérlek olyan kínt csináltak bennem, én nem
tudom miért, ilyenkor mindig inkább odanéztem a színpadra vagy elkezdtem
olvasni a Magyar Színpadot. Szünetben esetleg felmehettem volna
vizitelni hozzá, egyszer mikor felköszöntem neki, intett is a
gukkerjével, hogy jöjjek fel, de részint irtóztam Pörgettyűékkel ott
együtt zajongani, részint Redő Oszival mint vetélytárssal vagy mivel nem
volt gusztusom a páholyban együtt futni s még volt egy problémám
azonkívül, az hogy Illetőt nem ismertem személyesen és kerülni akartam,
hogy bemutatkozzunk. Úgy éreztem, hogy egész fölösleges a férjjel
megismerkedni. Minek nekem a férje? Ha ismerem ezt az őszes fejű,
cvikkeres molett embert abban az örökös zsakettben, akkor már az ügy
nagyon enged a romantikájából! Tudni se szerettem arról, hogy Illető a
világon van. Viszont fájt azt a búcsújárást látni Illetőnéhez a páholyba
s szépen kimentem a kapu elé elszíni egy fél cigarettát és egy kicsit
fázni s nézni a szép csukott fiakkereket s gondolni, hogy milyen forró
szerelemmel suhanhatnak bennük párok és párok, akik nem kíváncsiak a
második felvonásra, a harmadikra se, se semmire ezen a világon, csak
egymásra.
Aztán kérlek, voltam azon a télen három koncerten a nő miatt, mert
jelezte hogy el fog menni. Feinhalsnál voltam a Vigadóban meg a
Filharmonikusoknál, mikor a Csajkovszki Pathétique-jét adták elő, meg
egyszer a Royal termében egy privátnak a dalestélyén, akiért Illetőné
meg Feltünésiné mindenkit fellázítottak, azt hiszem Feltünésinének a
sógornője volt, aztán Illetőné volt az, aki nem is nézett oda a
dobogóra, csak emelte folyton a fejét köröskörül, hogy ki van ott és ki
nincs ott. Legalább engem nézne! Észrevett engem is és rezegtette a
fejét és kacsintott a dobogó felé, hogy úgy-e milyen szép! de aztán
tovább kapta a szemét és féltékenyen kezdett egy szép nőt gusztálni. Én
se tudok zenét, de a privátnak a dalestélyén legalább a
zongorakíséretből tudtam élvezni Schumannt, a Vigadóban meg majd
elpityeredtem a Pathétique utolsó tételénél, olyan fájdalmas és olyan
szép volt az, de a nő ott is toaletteket és frizurákat vizsgált a terem
felé fordulva, onnan a legdrágább helyről, a zenekar elől. Én a nőért
mentem el oda s az volt a sejtelmem, hogy a zene felszakítja majd bennem
az óriási szenvedélyt a nő iránt. De akkor olyasmit éreztem, hogy inkább
elválaszt tőle a zene, mint hogy összekössön vele. Még hozzá Redő Oszi
ott a háta mögött, még az kellett nekem. Hogy kínlódtam ott! Soha
egyedül ezt a nőt nem tudom látni, egyedül, mint egy arany rámában! Ha
behúnytam a szemem és rá gondoltam, a barátnői, meg Redő Oszi, meg
Pánczél úr, meg mind a többi pofák ott ugráltak az ő arca körül s
beleröhögtek a szivembe!
Jaj te, fáradt vagyok. Kérlek, hogy hű maradjak a tényekhez, hát arról
is beszámolok előtted, hogy ebben az érzékeny állapotomban azért egész
jól tudtam mulatni, mikor fiukkal elmentem itt-ott orfeumba, meg a
Foliesba a kis Rottot élvezni vagy a moziba. Akkor még azokat az őrült
párisi humorosokat adták a moziban, amikben az egész utca kergeti mindig
Max Lindert, meg azokat az exotikus felvételeket. India, Japán, a
cambodgei király udvara, Tahiti szigete, meg tenger és tenger meg
cow-boy históriák viharos lovaglásokkal a vad erdőkön át, hogy szerettem
én az ilyen képeket! Volt hogy magamban mentem el este valamelyik moziba
és akkor ott a sötétben úgy elképzelődtem, mint egy hülye, minden vízi
felvételen, ahol hajó indult vagy ha csónakáztak a képen szerelmesek,
úgy beugrottam minden nyavalyás hangulatnak, még az az ordináré
zongorálás is le tudott a lábamról venni, oh, így kéne lenni a nővel
együtt, így egy csónakban elfeledkezni a napos folyón vagy így a tengeri
hajón megismerkedni s a fedélzeten így a korláton könyökölni egymás
mellett és nézni a nőt, amint a lekötött sapkájáról a fátyol repked
hátra s uszkál össze-vissza a feje körül és a nő néz a tengerre előre s
a hajó megy és mi megyünk rajta nem látni hova, a végtelenbe. Mit
lehetne ott beszélni! Mily szépet beszélhet ott az a moziszinész, akinek
ugrál a szája, hisz mindent szabad ott mondani! Erővel a magam arcát
akartam ott látni a képen a moziszinész tengerész-sapkája alatt, a nő
idegen arcának a helyére meg Illetőné arcát akartam odaszuggerálni
persze! És közben mintha nehéz ólmot öntöttek volna belém, olyan nehéz
lett a mellem. És aztán egy kocsin tűntek fel így ketten a képen. Egy
országúton nyargalt elő egy kétlovas kocsi velük fák közt, mintha
egyenesen a mozipublikumba rohannának bele a mindig jobban látszott az
arcuk, ahogy közeledtek és a vászon sarkában elkanyarodott a kocsi velük
hirtelen és még látszott, hogy a férfi összecsókolózik a nővel és utána
a nő mosolyogva les a publikum felé, mielőtt eltűnnek. Kérlek, egy
nehezet nyeltem és egyszer csak egy melegség jön a gégémbe s a szemem
mögött is ilyen meleg lett és elhallgathatnám, mert nem látott senki,
hisz sötét volt, de hát tény barátom, nem lehet rajta változtatni: egy
könny kicsúszott ott a szememből. Azaz kettő, mert mind a két szemem
részt vett ebben a mozgalomban. Sőt ez se lehet pontos, hogy két
könnycseppet prezentált a szemem, azt hiszem három-négy könnycsepp jön
össze olyankor az ember szeme alatt, mikor azt mondja az ember: egy
könnyet ejtettem. Meglehetős dagadt kis langy vízmennyiség az, ami
megáll az ember szeme alatt és úgy ródlizik aztán le az arcon végig. De
ezt nem vártam be, barátom, azon nyomban felvettem mint egy itatóssal az
öklömmel onnan. Minden pillanatban megállhat a kép a vásznon és akkor
világos van a moziban.
Ez például foglalkoztatott akkor. Otthagytam rögtön a mozit és az utcán
megállottam átvenni ezt a dolgot. Ez valami: könnyeztem a nőért! Olyan
hangulatom jött, mintha vőlegény volnék. Jaj, te szép asszony, szeretni
foglak! Vagy már szeretlek is talán! Viszont olyan közönségesen láttam a
villamost, a rendőrt, az embereket, a cégtáblákat, mindent az utcán és a
nőre gondoltam és semmi lobbanást nem észleltem magamban. Hát hogy
lehet, hogy nekem az imént könny jött a szemembe? Mi az a könny? Egy
gyanu lepett meg, az, hogy azért a kétlovas kocsiért pottyant ki a
könnyem. Az országút szépségéért. A csókért egyáltalán. Az idegenekért,
akik élnek messze s akikkel sohase fogok beszélgetni. S a tengerért lett
oly nehéz a szivem odabent. Azért a tiszta széles és egyenes vizért
amelynek nincs foglalkozása s ilyen buta ifjúsága itt Pesten s nincs
ilyen forró és tanácstalan furcsa hajas feje, egy kék és ragyogó, vad,
örökös sorsa van! Talán az a nagy só, ami a tengervizben van, talán csak
az vonzotta elő ezt a pár csepp sózott vizet a szememből. A tenger
csinálta tán ezt a kunsztot, a tenger talán, még a filmen is ilyen ereje
van a tengernek! Ott ment el a járdán doktor Lakk és köszönt nekem,
elkésve vettem észre, mulyán kalapot emeltem utána s hadartam:
vanszerencsém. Azt hiszem megundorodnak az embertől, mikor így hiába
köszönnek neki mint doktor Lakk köszönt ott nekem.
Igaz, elég gyakran felmentem a Casinóba is a Kerületi Körből éjszaka ha
hamarabb vége lett a baccaratnak. Rendesen összeállott egy kis társaság
ilyen felületes barátokból, akik a baccaratszobában melegedtek össze
vagy mondjuk összelangyultak s ha nagy nyerés volt, együtt elmennek
örülni valami tánchelyre s ha nagy vesztés volt, akkor meg elmennek
együtt búsulni s felejteni. Hisz te is eljöttél velünk akkortájban
egyszer vagy kétszer, most jut eszembe. Akkor még bakkoztál te is.
Emlékszel milyen szórakozott voltam a bakknál? Emlékszel, mikor egyszer
megfogtál és az ablakba húztál és azt kérdezted: öregem, tart még a
dolog a nővel? – úgy néztem rád, mintha bicskát szúrtál volna belém. És
hebegtem: hogy érted ezt? S te nevettél és oly könnyen, mintha azt
kérdezted volna hány óra, úgy kérdezted: nem ugrottál még el tőle? Én
iszonyú kedélytelen arcot csináltam és abban a reményben, hogy nem
látszik, hogy el vagyok pirulva, kértelek: ha barátom vagy kérlek ne
érintsük ezt a témát. Nem emlékszel már? Te mintha csudálkoztál volna s
aztán fölényesen mondtad: ugyan, nem értelek. Én erre azt mondtam: pedig
magyarul beszéltem. És szépen elsétáltam mellőled és odamentem az
asztalhoz és már kiabáltam: tíz korona annonce! S a tablóra bámultam és
mintha lázt kaptam volna, úgy tüzelt a fejem. Nem is gondolkoztam, csak
ugrált összevissza a fejemben, hogy mi az, amit te hiszel és hogy hogy
viselkedtem én most veled szemben, te bántottál-e meg jobban engem vagy
én téged? Te kíméletlen és cinikus voltál, mint akármelyik ordináré
alak, én meg viszont talán meghagytalak most abban a feltevésedben, hogy
Illetőnével viszonyom van és ez egy szemtelen hazugság részemről. Átment
a fejemben, hogy csak hadd higyjed, legalább imponálok neked vele.
Tényleg, nevetséges lehet, hogy már egy fél éve mászkálok a nő körül és
semmi alapom nincs arra, hogy diszkrét legyek! Aztán egy kis gyűlölet
fújt belém irántad, hogy te milyen közönségesnek látod azt az úri nőt!
Komolyan, ha nem vagy orvos, talán nekedmentem volna, mint egy bolond,
de az, hogy orvos vagy, oly gyerekes tiszteletet és bizalmat tartott
bennem mindig teirántad. Szégyelni kezdtem magam. Azt éreztem, hogy oda
kell mennem hozzád: Lacikám, én úgy beszéltem veled, mint egy majom.
Gyere, őszinte leszek. Menjünk be a biliárdszobába, ott nem zavarnak,
gyere, elmondom neked, hogy semmi de semmi nincs a nővel, én nem tudom
hogy kezdjem el vele, meséld el tenálad hogy volt az ilyen komoly
viszony. Beszélj, te, mondd milyen az élet! Én nem ismerem ki magamat.
Hallgasd meg a szimptomákat és mondd meg, hogy én hogy vagyok?
De oly féltékeny voltam úgynevezett érzelmeimre s az a féltékenység
mindig húzott vissza attól, hogy valakinek egy szót is kinyögjek! És
azonkívül kérlek beleestem akkor egy bankszériába s ott ragadtam.
Kábultan harcoltam, hogy a pénzt visszahozzam. Jön barátom a
_Sport._
A nő tudniillik kijárt a nagy jégre, mikor a Vigadónál meg az Oktogonon
fenn volt a kis zászló a kék-piros táblán, hogy a jégpálya ma nyitva. Én
diákkorom óta nem csatoltam fel a korcsolyát. Most is lusta lettem volna
korcsolyázni, nem gondoltam én korcsolyázásra, csak nő és nő kellett már
nekem, nő barátom! Ellenben mikor a banknak vége volt, rohantam a
pályára mint vendég, azaz a büffébe Illetőnét látni. Hallatlan, hogy
hatott rám, mikor a büffébe belépkedett a korcsolyával a lábán avval a
kicsipett arcával, mint a pünkösdi rózsa s oly nagyokat és édeseket
lélekzett nevetve a friss örömtől, úgy hogy alig tudott szavakat adni s
úgy nézett, mintha azt akarta volna mindig mondani: szép vagyok, te, oly
jó a hideg, mert meleg az élet! Oly karcsú volt abban a kurta szoknyában
és egy kis lágy bársony kalapja volt és nem tudom, oly antiknak
tetszett! És aztán leült és evett sandwichet és leszúrta a két korcsolya
sarkát a padlóba, kissé szétvetve a lábát és: mi ujság? És: maga mért
nem csatol? És: jaj most tanulok bógnizni, ez a Sréth, nahát milyen egy
betörő ez! És: tudja, hogy ma kétszer estem? És: mondja, mit szól ahhoz
a kekk sapkához annak a ronda nőnek a fején?
És már jött be ordítva Sréth sveaterben, az a hosszú állat, a
korcsolyával még hosszabb volt és ugrált befelé valami jambósipkával és
muffal, kérlek, Redő Oszi, meg Pereczky, olyan kosztümben, mint valami
dán attasé a moziból és megint vége volt, hogy jól érezzem magam a nő
mellett. Azok ott vitték a hangot, én meg hallgattam és hagytam a
fülembe zörögni az evést és sisteregni azt a leányrajongást köröskörül,
csatolásról meg esésről, meg hármasokról, meg nyolcasokról, meg
kadettugrásról, meg angyalkázásról. Megtettem, hogy el se köszöntem
Illetőnétől, otthagytam őket és felmentem inkább a kis hídra ott a
ligetben és onnan könyököltem bele a pályába s lestem a nőt abban az
uszkáló fekete tolongásban. Furcsa volt ez, onnan a korcsolyázást nézni.
Mint egy-egy emlék mélyről az életből, úgy jöttek a fiuk hangjai s a kis
lányok apró sikolyai s aztán az az egész mozgás odalenn az ívlámpáktól
világítva, mintha egy világ lenne holdak alatt, ni, ezek élnek ott és ez
valami idegen nekem. Ezek futnak és keringenek és elhajolgatnak és
hátráznak. És én állok és könyökölök. Olyan szorongás és ámulat vett
elő. S a zene úgy hangzott, mintha messziről zúgna. Rendesen valami
csehet játszottak, az úgy elnyomott engemet! Hiszen ez katonazene,
elmulás és búcsú! Teneked nem a halált hozza mindig a katonazene?