megnéztem magam. Úgy, mintha új ruha lenne rajtam. Valami új alak voltam
magamnak. Úriasszony babám lesz! – ezt ígértem magamnak a szemébe a
tükörbe, vagyis ő, aki a tükörből nézett vissza, ő hencegett így bele a
szemembe! Valami rangot vagy egy büszke állomást éreztem hogy elértem.
Én is egy olyan garszon úriember leszek most már, akinek diszkrét
viszonya van! Majd mondom, a Gianaklisem tüzére fujva a füstöt: a babám
egy úriasszony, kérlek. Egy hosszút nyújtóztam a tükör előtt, láttam a
két szememet lusta mosolyban és a két karom kinyúlt az ajtó felé meg az
ablak felé, szervusz, szervusz, nyögtem édes nyügösséggel a távolba az
összes uraknak, akiknek úriasszony babájuk van és a derekamban oly
kellemes erő volt és fordult a derekam jobbra meg balra, mintha nem
férnék a bőrömbe s lecsaptam a két kezem a két combomra egy édes nagy
sóhajjal s levágtam a díványra magam s még ott fekve is éreztem, hogy a
szám mosolyogva maradt és emlékszem arra a bolond ideámra mielőtt
elaludtam, hogy elmegyek az anyámhoz és bejelentem neki, hogy egy
úriasszonynak udvarolok és hogy a nő az enyém lesz, az enyém lesz,
anyám! Meg fogom hódítani! Anyám, itt tartok, látod! A nevét nem
árulhatom el még előtted sem, anyám, mert a diszkréció kötelez! Érdekes,
te, tényleg, hogy az ember az édesanyjával soha egy szót se beszél
arról, ami a világon a legjobban foglalkoztatja az embert, a legrémesebb
bajt és a legdrágább örömet, az egész nőt az életben egyszerűen
lehallgatja az ember az anyja előtt.
Én nem tudtam hányadán vagyok a nővel, vagyis magammal. Azt se bírtam
megállapítani, hogy tetszem-e a nőnek, vagy egyáltalán közömbös vagyok
előtte. Ha a nővel voltam, egyszer úgy vettem ki, hogy nagyon jól esik
neki velem beszélni, dacára annak, hogy semmi intimet nem diskuráltunk,
– máskor meg azt hittem, hogy csak azért diskurált velem, mert muszáj
volt, ha már odaültem hozzá. Egyszer azt mondtam neki: nézze, Margit…
erre belevágott, hogy ne mondjam neki Margit, ő Margó, mondjam neki
Margó. Mondom, én szebbnek találom az iskoláskorbeli nevét és hogy azért
is jobban esik Margitot mondani, mert mindenki Margónak hívja. Azt
mondta: á Margit az egy buta név, unalmas. Csak legyek én magának is
Margó, azt mondja. Engem ez bántott, viszont azt is gondoltam, hogy
alapjában véve mi jogon szólítok én Margitnak vagy Margónak egy nőt, aki
másnak a felesége? Aztán kérlek, ha vele voltam, néha azon vettem észre
magam, hogy semmi melegség nem fog el iránta, semmi meglepetés, semmi
ünnep vagy mi nincs bennem, mert mellette ülök és ha elmentem, akkor
éreztem olyasmit, mintha összeköttetés lenne kettőnk közt, mint egy
városból a másikba megy a telegráfdrót és ez húzódik, ez a drót, ha
messzebb megyek és oly hihetetlen, hogy az ilyen összeköttetés, az
ismeretség, az érdeklődés, a gondolat, nem látszik a levegőben két
személy közt és hogy a levegő tényleg üres és tényleg nincsenek ott ezek
a vonalak az elválva járó emberek közt. De voltak napok, mikor ez épen
fordítva volt. Míg ott voltam a nő mellett, az élet melegedett bennem,
mint egy szamovárban és képzeltem, hogy ez az ő melegsége bennem és hogy
biztosan ő benne is így hat az, hogy én ilyen közel vagyok és hogy ez
így lehet egy-egy férfi és egy-egy nő közt a világon, akiknek közük van
egymáshoz. És olyan volt ülni mellette, mintha bebiztosítva ülnék minden
rossz ellen, hogy nincs szél és betegség, és munka és gond és semmi
kellemetlenség. Ha meg elmentem, egyszerűen kiment a fejemből a nő, nem
játszott szerepet a hangulatomban és mikor így egy pillanatban eszembe
jutott, hogy nini, nem is gondolok rá, akkor olyan mulyán kezdtem nézni
egy plakátot vagy egy kirakatot és egy csalódás ült le rám, csak nem
tudtam kiben vagy miben csalódom. Nincs valami dolgod, kérlek?
Sokszor szerettem volna a legidegenebb barátaimnak előadni, hogy mi van
bennem és megtudakolni, hogy őnáluk hogy ment az, ha beleszerettek egy
privátba, vagy hogy viselkedtek ők egyáltalán a priváttal, akivel
elkezdtek? Viszont úgy féltem, hogy minden szóval, amit kiadok, csak
rontanék az ügyön, csak taposnám azt a gyenge kis virágot, ami lehet
hogy kidugta már a fejét valahol lent a szívemben. És aztán mondd meg,
ki lett volna az, akivel úgy megbeszélhettem volna az egész szívemet,
ahogy vágytam volna. Hogy hiányzott mindig egy ilyen barát, akivel oly
gyöngéden lehet érintkezni, mint egy barátnővel. És barátnőnek hogy
kívántam mindig olyan nőt, akivel mint egy baráttal, oly őszintén és
korlátlanul lehet beszélni. Kétségbe voltam esve, hogy rám van bízva az
ifjúságom és magamnak kell gondolkozni mindenről, az egész életemről!
Elkezdtem akkor megint a magányt keresni. Magány, mi az Pesten? Mikor
nem tudtam otthon elaludni, vagy ha magamban mentem haza éjjel, vagy ha
eltévedtem a Józsefvárosban, mikor egy utcát kerestem, ilyenkor éreztem,
hogy egyedül vagyok. De milyen rémes kis magányok ezek! Az emberre rájön
valami, én nem tudom, sokszor úgy volt, mintha nem is lenne igaz, hogy
élek és elkezdtem néha félni magamtól, mint egy őrülttől és azt hittem,
holnap okvetlen eljönnek értem a mentők és kivisznek a Lipótmezőre. De
volt nekem egy rendes magányom, az, hogy délután, mikor kijöttem a
bankból, be szoktam menni a Koronába kávézni és ott ültem az ablakban
egyedül egész estig és kinéztem a Váci-utcába s elszíttam nyolc-tíz
Gianaklist. Nem, nem a fizetésemből telt nekem Gianaklisra, hanem tudod
hogy akkor már bakkoztam és oly mindegy volt, hogy mennyit költök.
Rászoktam az egyiptomira s ha egy krajcárom se volt, akkor is volt
Gianaklisom. A Koronában, kérlek, nem ismertem senkit, de úgy szerettem
ott azokat a szép tiszta öreg urakat, akik órákig tartanak a kezükben
egy Budapesti Hírlapot és olyan nyugodtan ülnek, hogy el se köhögik
magukat egyszer se.
A Váci-utcában a sétálásban sok ismerős jött, fiúk és mindenféle nők,
akiknek tudtam a pedigréjét és mikor a kirakatok úgy elkezdtek a
gyémántokkal ragyogni, mint egy tűzvész és kezdődött az a tolongás előre
és hátra a kocsiúton és bejött az ablakon át az a meleg téli duruzsolás,
barátom, hallgattam és a szemem úgy nézett állva, mint egy halé s a
szívemet úgy elkezdte csavarni valami mint a mosogatórongyot és
gyűlöltem barátom azokat a nőket odakint, gyűlöltem, hogy majd
megvesztem ott értük! A lámpák úgy elcsókolták az arcukat és mikor
átmentek a lámpafényeken, a szemüket is láttam élni s a szájuk nevetett
és repkedett és olyan teintjük volt, mint a tearózsának és oly finom
hidegek voltak, mint az alma s oly karcsúak voltak és a síma szövetjük
és azok a nagy muffok és azok a vak mély szőrmék a nyakukon! Úgy
kívántam mindet egyszerre! Szerettem volna kiugrani és közéjük gázolni,
mint egy ló, mikor megvadul! Hogy sasíroznak itt, mintha egynek se volna
se gyereke, se férje, se otthona, se semmi külön élete, csak a
szépségük, csakhogy a fiatalembereket szerelemmel jóllakassák. Csak
azért jönnek ide, hogy mutassák magukat és kívántassák magukat, tessék
választani! S nem adnak egy csókot, nem barátom és egyhez közel menni,
micsoda nagy ügy, micsoda komplikációk!
Nyomorultak, itt játsztok a férfiakkal, a hiúságotokat fürdetitek velük,
mint a hajatokat kék fénnyel, a teint-t konzerválja talán az nektek,
hogy a férfiak szeme mint a tüzes vasaló jár az arcotok bőrén. Jaj, ha
ezek az odahajló, röhögő, tornászó, hízelgő és viccelő víg fiúk, ha
egyszer mind szolidárisan elordítanák magukat odakint! Ha megtámadnák
őket egyszerre, ölelve a falhoz nyomnák őket és csókolnák erővel és mint
a részeg vakok tapogatnák őket összevissza! Ha borzadt arccal elkezdenék
kibeszélni hangosan, mi az ifjúságuk igazán, azokat a nyomorult
bujkálásokat éjszaka s azokat az ízetlen délutánokat a komisz helyeken!
Az utálatot, a gyámoltalanságot, a félelmeket és a rosszkedveket és
azokat a szomorú hecceket és a kétségbeesettséget és az orvost! Hogy
engedik ezek az úrinők várni és kínlódni az embert és romlani és
elcsüggedni, sohase kérdik az embert, sohase simogatják meg vigasztalni,
lelketlenek! Az egymásközti panaszkodásokat és tanácskéréseket és
ordináré viccelődést, ha azt kezdenék az urak odakint lármázni és
elkezdenének vonítani, vonítani!
Azután elbágyadtam ebben a keserűségben és a dühben úgy legyengült a
szívem. Észrevettem a sóhajomtól egy foltot az ablakon és széttöröltem
és csak égettem a cigarettemet és bámultam. És oly nemesek és drágák
lettek mind odakint. Már nem láttam meg köztük a kirívó ismerősöket,
csak egy szépséges úri hullámzást láttam, mintha két folyó folyna egy
ágyban, az egyik a másik ellen, csupa szeretetből, hogy folyton
összesímuljanak és mint egy ünnepélyt, úgy néztem az egészet és a
fájdalom énbennem úgy kísérte, mint egy zenélőóra ezt a Váczi-utcai
mozgást. Mért vagyok én ezek közül kitiltva? Az támadt ott rám mindig,
amire úgy szégyeltem gondolni, az, hogy én zsidó vagyok.
Ne bánts, amért megint felhozom ezt előtted. Kérlek, ne bánts. Igen
igen, mi ketten ezen a kérdésen túl vagyunk, de nekem ha magamban
vagyok, hidd el még most is sokat van ez a fejemben, úgy, ahogy a
mellbeteg csak arra gondol, hogy ő mellbeteg. Tehet ő róla? Pláne,
mikoriban ott a Koronában ültem és úgy rámjött a fájdalom és a
csudálkozás! Zsidó, kimondtam úgy, hogy csak az ablaküveg hallotta,
kimondtam, hogy elhigyjem, hogy tényleg van egy ilyen szó s kezdtem
egyáltalán nem érteni, mi ez: zsidó. Én zsidó vagyok? Hogy hogy zsidó
vagyok? Mi az? Sárga vagyok én vagy zöld vagy kék vagy milyen? Épen
olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én
itt zsidó legyek? Nekem bizonyisten eszem ágában se volt, hogy zsidó
leszek majd ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés,
mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban,
mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a
szerelem a hazám és az istenem a halál! És valaki rám néz és az tudja,
hogy én zsidó vagyok. Mintha ránéznek valakire, akiről tudják, hogy az
lopott egyszer! És nekem a szememmel ki kell tartani ezt a vádat vagy
ráfogást vagy elintézést vagy mi az, hogy az embert zsidónak veszik. És
nekem úgy kell nézni, hogy igenis, rendben van, jól van, zsidó vagyok.
Pedig énbennem ez egyáltalában nincs elintézve. Én az egész dologgal nem
vagyok tisztában. Nem vagyok ebbe beleegyezve, se belenyugodva, csak
ráhagyom, hogy zsidó vagyok, csak hagyom magam, mit csináljak? Engem
kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevethetném
magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, hidd el, én egész
ártatlan vagyok benne, csak nem fogunk ebben az érdekes életben
ilyesmivel is foglalkozni? Sokszor úgy voltam vele, mintha az egész csak
egy rossz vicc lenne, amit énellenem találtak ki, hogy ilyen butaság
miatt is szenvedjek. Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán
felosztani ezt, mint egy katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki
szolgáljon mondjuk egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell a
világon, hogy az ember zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember. A
gimnáziumban egyszer, azt hiszem hetedikbe jártam, igen, emlékszem,
valami jót beszéltünk ketten, akivel össze voltam ültetve, egy Hering
nevűvel és a hittanóra jött és nekem az előtt az óra előtt már haza
lehetett volna menni, de a tíz percet áttárgyaltam Heringgel és aztán
mikor csengettek, azt mondta Hering: maradj bent az órán. Akik ott közel
ültek, azok is elkezdtek örülni: te, maradj benn, maradj idebenn! Egy
fiú az első sorból odavisított hozzám: súgjál majd, én nem tudok egy
betüt se! Röhögtünk, bennmaradtam. Bejön a főtisztelendő úr, aki nekik a
hittant tanította, előveszi a noteszt mikor leült, néz körül a teremben,
egyszer csak elkezd nézni engemet. Egy fiú már röhögött az orrából. A
főtisztelendő úr odaszólt hozzám:
– Maga másvallású, nem? Mit keres itt az órán?
Mit mondjak neki? Csak felállottam és néztem rá, mert muszáj volt
ránézni. Azt mondja:
– Maga eltávozhat, fiam. Milyen vallású maga?
– Izralita.
Kivettem a fiókból a könyveimet és mentem és meghajoltam a katedra előtt
és kimentem az ajtón. A fiúk mind őrült komolyan néztek utánam, láttam,
mikor behúztam az ajtót. Hogy szégyelltem magamat és hogy fájt, hogy nem
maradhattam bent. És milyen rossz volt másnap reggel felmenni az
iskolába. A mi hittanóránkat mi nem vettük komolyan, egész évben
blicceltünk, mindig csak egypáran voltak ott és ha már el is mentünk,
hát egész órán szurkáltuk és hajigáltuk egymást és folyton röhögtünk
mint a sakálok, hihetetlen, mennyit tud az ember összeröhögni
diákkorában! Év végén azért mindig kitünőm volt vallástanból. Oly kedves
egy bárány volt a mit hittanarunk! Egyszer meg kérlek fizikaórán odafenn
ültem leghátul a kísérleti teremben és a tanár úr a leydeni palackot
mutatta be az asztalon, de hörögve beszélt és folyton köhögött közbe,
mert asztmája volt, szóval nem bírtam rá figyelni s a kísérlet se
izgatott, hát kibámészkodtam az ablakon és úgy, mint mikor eső akar
lenni, úgy jött valami nehéz, barna hangulat, egy olyan buta vad
szomorúság, amit az ember felnőve már el se tud tizenhatéves korából
képzelni, kérlek akkor is azon kezdtem töprengeni, hogy én zsidó vallású
vagyok. Úgy kétségbe voltam esve, mintha börtönre ítéltek volna,
komolyan! Emlékszem, hogy csak mintha messziről hallottam volna:
leydeni, meg hogy: polgármester és énbennem ez úgy visszhangzott, zsidó,
leydeni az is zsidó, polgármester az is zsidó és palack az is zsidó. S
kint, ami mászkálást láttam odalent egy szűk utcában, az egy ghetto volt
és azok a kendős, sovány asszonyok zsidónők, mennek valahova
panaszkodni. Ez az érettségi banketten is elővett ez a neveletlen
szomorúság, emlékszem, ez Budán volt a Diófában, az udvarban zöld fák és
lámpák közt, ami oly kedves ott este s cigány volt és cigarettázás és
ivás és minden percben tószt a tanárokra és vissza s folyton tust adott
a banda s én úgy ültem ott, mintha megbuktam volna. Azt hiszem, a
halálon képzelődtem. Látod, ez egy komoly dolog, nektek magyaroknak ez
nincs meg, az, hogy mikor semmitek se fáj és semmi kellemetlenségetek
vagy gondotok, vagy problémátok nincs, akkor is mindig legyen rajtatok
valami rossz, ami elveheti a kedveteket. Ez valami árnyék, ami nekünk a
napfényben is ott van. Nézz bele a zsidók fekete szemébe, akármilyen
fényes, egy bánat a szemükön rajta van. Ha semmi okom se volt búsulni,
egy okom mindig volt. Te, én gondolkoztam már ezen, de egész
elfogulatlanul, mintha nem is én lennék. Olyan gyanu vagy mi jött a
fejembe a sötétbe, mintha ez is, hogy valaki zsidó, ez is a halál miatt
volna, egy szere a sorsnak az illetőben, hogy evvel is könnyebben
megadja magát a végzetnek, hogy ne őrüljön meg a naptól és a rózsáktól
és ne követelőzzön hogy örökké éljen és csakis boldog legyen!
Mindenkinek, minden egyes lénynek be van itt adva valami, valami bajjal
mindenki meg van szelidítve, hogy képes legyen abba belemenni, hogy
meghalunk és hogy épen ezért tudjon élni. Csak épen felhozom neked, mint
egy adatot, hogy mik jönnek az ember fejébe. Hát kérlek, az akkor még
rémesen tudott fájni nekem és lehet hogy ez vitt legjobban a Koronába,
hogy gusztáljam az esti korzót, lehet hogy az vonzott úgy, bár nem
akartam, hogy szenvedjek ott magamnak! De hogy tudtam ott szenvedni,
barátom, komikus! Fájt bennem az élet, mint egy seb, olyan nyersen és
bele voltam az ablakba könyökölve s elkezdtem úgy lélegzeni: jaahj,
jaaahj. A fejem a tenyeremben feküdt, csoda hogy meg se mozdult, mikor
belül olyan őrjöngés volt! Fantáziáltam ott, egy esztelen szép világ
látszott előttem, mint egy velencei éj és az zenélt és égett és
tolongott és énekelt és kacagott és láttam magamat furakodni és
bukdácsolni és szaladni össze-vissza, márványlépcsőkön rohantam fel és
visszalöktek és lebuktam és kapaszkodtam fel alulról balkonra, hol
pezsgőzés volt lampionok közt és a két kezemet kezdték taposni és
rugdosni, hogy csupa vér lett és virágos és hárfás díszcsónakról
taszítottak vissza mese dámák és gavallérok és én a moszatos hideg,
rossz vízben jajgattam és fuldokoltam a Canale Grandén! Ez a kép kihűlt
előttem és a tényleges világon elképzeltem az életemet. Az egész
életemnek egy géne-je van, egy korlát vár, ha neki akarok szaladni a
világnak, ha felemelem a fejemet, mintha beleütném már egy plafonba. Ha
szemben állok veled, víz van köztünk, mint Pest és Buda közt és
Lánchídunk nincsen. Mi lehetek én itt? Apám azt akarta, hogy bankba
lépjek be, beléptem. Iksz és iksz év mulva aligazgató lehet belőlem az
Előkelő Banknál, feltéve hogy türelmem van ottmaradni s tegyük fel, hogy
egy finánczseni vagyok, ami nem vagyok s tegyük fel a többi tegyükfelt
és én leszek a vezérigazgató! De hát én nem vezér szeretnék lenni, én
élni szeretnék! Semmi se akarok lenni, csak boldog! Szabad és vakmerő
akarok lenni és hogy jogom legyen mindent a világon várni vagy kívánni,
ambicionálni vagy tervezni, vagy csak elképzelni akármit! Álmodni,
kérlek! Gróf vagy egy komoly szűzies kispap, vagy lakáj az udvarnál, ami
tetszik! Hát kié a világ? Ki rendelkezhet arról, hogy valaki, aki él, ne
is merenghessen úgy, ahogy merengeni jól esik?
Szeretném átölelni a világot, mint Aalbach Jacques énekli frakkban és
fehér glaszé keztyűben az orfeumban, de drága Jacques, mit gondolsz,
hiszen leütik a kezed, ha oda is ér, ahol nem reflektálnak a te nagy
szeretetedre. És Párisban se kapom meg az egész levegőt és Londonban se,
tudom, ott is csak alku és nyomor minden szerencse, ami érhet, s hiába
megyek én Amerikába és a Kanári-szigetekre, ott is lesz egy hotel,
amelyiknek a seffje magában leutálhat, mert zsidó vagyok. Volt olyan
rohamom, hogy végiggyűlöltem az egész fajomat, a többiek az okai, hogy
zsidó vagyok, igen, ha nem lenne zsidó a világon, nekem se kellene annak
lenni! De azért nem lettem antiszemita, hidd meg és nem vettem fel azt a
trükköt, hogy én kiabáljam a legjobban, hogy: zsidó, mennyi zsidó, itt
is teli van zsidókkal, nem lehet már sehova menni a zsidóktól, – ahogy
szokták Pesten. Magamban úgy sajnáltam mindet, mint magamat, de nemcsak
a magamfajtát és nemcsak a szegény részét, mind, kivétel nélkül, a
legfinomabb Lipótvárost is, a legkutyábbképű milliomosokat is, a
zsentrikkel összecsúszókat, a vadászokat és turfiakat és amatőröket és
tátrázókat és golfistákat is, mind, mind, akiknek mindnek van egy
bibijök, amin nem lehet segíteni.
Oly mindegy, mit csinálunk mi vagy mit akarunk, oly mindegy, hogy
fogyasztjuk el életünket, oly mindegy, mit gondolunk és mit beszélgetünk
egy életen át s hogy öltözünk és milyen zenéket hallgatunk, mit
szenvedünk és mit örülünk itt össze, oly mindegy, úgy nem számít! Oly
közömbösnek tűnt elő az egész sorsom, mert nem magam választottam és úgy
elpártoltam előre az egész életemtől, ami lesz. Tudod, milyen majomságot
csináltam egyszer? A Ferenciek temploma előtt mentem és egy úr jött ott
mellettem és leemelte a kalapját a templom előtt. Én is levettem a
kalapom, úgy mint az az úr, hogy illúziót csináljak egy pillanatig
magamnak. Rögtön az jutott eszembe, hogy a katholikus isten nekem biztos
nem köszönt most vissza az égből. Egyszer meg a Laudon-utcában mentem el
és egy vad zsidó ember jött a járdán szembe velem, csizmában, földigérő
überciherben és egy lekopaszodott bársonykalapban, egy gyenge, görbe
rongy, pincelakásszínű arccal és egy borzasztó sovány fehér kézzel a
pájeszét vallatta s lenézett a járdára. Nem tudom kimondani, milyen egy
szomorú emberarc volt az. Egy lökést kaptam a szívembe s ostromot
éreztem magamban, hogy kezet nyújtsak neki s mondjam, ahogy ismeretlen
szegény zsidók mondják egymásnak: sólem. Sőt odahúzzam a vállamra a
fejét és megöleljem és a hátát megsimogassam. Állva maradtam a járda
szélin és hagytam előttem elmenni. Kivettem a cigarettatárcámat, utána
léptem egyet:
– Rauchen Sie bitte?
Úgy nézett fel, mintha ráijesztettek volna. Aztán egy mosolyt alakított
azon az alkalmatlan szomorú arcon és kivett egy Gianaklist és a
mutatóujjával szalutált:
– Ich dank sén gnédiger Herr.
És ment és a cigarettát tapogatta és gusztálta. Utána néztem szegénynek
egy kicsit és gondoltam, ha például kikeresztelkednék, ez hogy
lesajnálna engemet, ez a hős, aki a pajeszét otthagyta a füle mellett,
úgy vánszorog át ezen az idegen világon.
Talán ábrándoztam már arról is, de komolyan sohase gondoltam arra, hogy
kikeresztelkedjek. Teszem, Gergely úr az áthelyezte magát a
kereszténységbe, de mikor kinyitja a száját, meghallani a hangján, hogy
zsidó volt. A hangját nem tudta átiratni. Az zsidó hang. Nézek rá, mikor
ott elkezd rendezkedni és kellemetlenkedni jobbra-balra: na, nyavalyás,
hát mit érsz vele? Őróla most már kettőt tudnak: hogy zsidó és hogy
kikeresztelkedett. Nekem nem volt kedvem segíteni magamon. Ez már beteg
dolog. Hol van ez az élet tiszta vidámságától! Viszont sokszor egy olyan
vak irígység vett elő, mikor néztem ott Prédlt és Lesznert és Sprungot,
akikkel együtt voltam az osztályon, milyen nyugodtan reszelik a körmüket
ezekkel a német nevekkel, mert ők eredeti keresztények, mily könnyű
nekik, nem is tudják! Mikor már Illetőnéhez odahorzsolódtam az életben,
akkor ott a Koronában veszíteni kezdtem abból a nehéz és ahogy most
felfedezem, sokszor édes árvaságból, amiben ott ülni szoktam. Feljött
bennem, hogy ő is zsidó s ez bántott s valamit levett az illúziómból. De
mint egy szép madár, úgy ült a fejemben a gondolataim felett az, hogy
Illetőné egy úriasszony és mondom, addig még soha priváttal semmim se
volt. Azon vettem észre magam, hogy most már nyugodtabban tudom nézni
azt az irígyelt népet a Váci-utcában, kaptam valami ajándékot és avval
vagyok elfoglalva! Gondoltam, hogy a nő odaát lesz a Gerbeaudban és egy
kis hő mozgalmat éreztem magamban, hogy fizessek és átfussak hozzá s
megmozdultam a széken és ott maradtam, a habozásban még simogatva a
combomat. Nem tudtam mennyi az érzelem már bennem és mennyi csak a
hiúság. A nő még talán nem ért el a szívemhez, de már úgy volt, mintha
rajtam lenne, a kabátom szövetében, mint mikor odkolonyt fujtatnak rá az
emberre. A nőnek különben egy nagyon jó orosz odkolonyja volt,
szerettem. Parfumt azt mindig másfélét szagoltatott velem a
zsebkendőjén, minden héten új illatba bomlott bele, vagy csak az
üvegecskéjükbe, vagy csak a cégekbe, vagy az illatok nevébe? Volt kérlek
Houbigant-ja, D’Orsay-je, Roger-Gallet-ja, Monna-Vannája, minden, s azok
a költői nevek, amelyek akkor tomboltak a parfumökön: Songe d’ivresse,
Souvenir d’une nuit, Tout le printemps, Caprice de ma Reine, Ame de
septembre és La folie, tudja a jó isten már! Én mindet szíttam és mindre
azt mondtam a nőnek, hogy ez a legjobb, mert mindtől oda voltam rögtön,
mind úgy lebódított és olyan finom kis őrültséget habart a fejemben,
kibeszélhetetlen másodpercnyi álmokat, mámort és fájdalmat és amellett
néha valami idegen émelyt és valami betegeset, én nem tudom, mi az
azokban a drága parfumökben, mintha unalom és fejfájás jönne az emberre.
Igen. Tél lett. Én így maradtam az én viselkedésemmel. Hol elmentem a
Gerbeaudba, hol nem. A nő mellett egy új alak is kezdett szerepelni,
Redő, Redő Oszi, nem ismered? A Kőszénbányáknál van, titkár vagy
micsoda. Egy kis kopasz. Én egypárszor összekerültem vele a nyári
Hangliban. Van egy trükkje társaságokban: hangokat utánoz. Nagyon
mulatságos. Tudja utánozni azt, mikor a gázt felgyújtják: ppah! Meg az
utolsó villamost Óbudán, hogy hogy zúg, meg a tehervonat hogy tolat
Kőbányán, meg a légy hogy zeng az ablak közt, meg hogy a fürdőkád csapja
hogy csepeg egész nap. Én nem tudom, hol ragadt Illetőnéhez. Szóval
kezdett ott ülni. Illetőné fel akarta fedezni nekem: »hallotta már
Redőt? Redő, hogy csepeg a fürdőkád?« Mondtam: ó, már élveztem,
köszönöm. De Redőnek a szája már elő volt készítve és végigcsinálta,
határozottan a szemembe nézve, azt hogy: pitty, pitty, pitty, pitty,
pitty, pitty. A nő félig lehúnyt szemmel gyönyörködött és csóválta a
fejét és suttogta: nagyszerű, nagyszerű, én meg csüngtem a Redő szemén
és gondolkoztam, hogy mit akarhat ez az alak a nőtől. Hangutánzással
csak nem lehet nőt hódítani? Különben épúgy szítta a cigaretátt és épúgy
pletykált és épúgy adott le adatokat azokról a nőkről, akik a vörös
szalonba érkeztek, meg akik távoztak onnan, mint mások szoktak és a nő
épen úgy diskurálta vele is azt a semmit, amit mindenről diskurálnak és
ami elmegy ott, mint az idő, akár énvelem, vagy Pánczél úrral, vagy
pedig csak hallgatta Redő urat és közben nevetgetett és nézett át a
keményen felatillázott huszárok kék gruppjához, akik a sarokban az ablak
mellett foglaltak állást, rézsút zsebbeillesztett kezekkel és előkelően
németül beszéltek és kinéztek és ide is néztek a nőhöz és engedték
szépen lefelé az orrukból a füstöt, mint egy leereszkedést.