akik újabban ott lábaltak a nő mellett, az az összenőtt szemöldökű
Pánczél, a Betonépítési főtitkára – ismered? – tudod hogy annak a
monoklija körül van gummiarabikumozva, különben nem áll meg a szeme
alatt? Szenzációs, szenzációs! Az zsenge ifjú korában valamelyik sötét
kőnyomatosnál dolgozott és még mindig üvölti mindenre, hogy szenzációs!
Meg Pereczky az a tehetségtelen piktor, aki a Biedermeier-korba
svindlizi magát a kabátjával meg a nyakkendőivel, azután meg az a vad
fekete huszárkapitány, akit biztos láttál már, aki messziről úgy hat,
mintha szédületesen mulattatná a nőt, pedig alapjában véve egy szót se
mond soha, csak nagyokat kacag minden ok nélkül és folyton kurjant: ej
ha! Meg az a nagy bohóc, az a Sréth, aki odajön délben a városházáról a
korzóra fehér gamásniban, mint egy gróf és az az élete, hogy minden
szezonban lehódítja a legkönnyebb nőt a korzóról és úgy szerepel, mint a
legnagyobb asszonytipró. Oly ideges voltam ott velük, kérlek, különösen
ez tett idegessé, ez a Sréth. Hogy jön ő ehhez a nőhöz? Csak tudja talán
a nő, hogy ki ez a Sréth, csak tisztában van vele, hogy ennek micsoda
kritikán aluli asszonykákkal szokott dolga lenni? És folyton
lefotografálta ott barátom. Folyton kapta ki azt a kodakot a hóna alól
és ültette a padra a nőt és mosolyogtatta és figyeltette bele a
lencsébe, mintha az a saját csábító szeme volna s már szavalt ott, hogy
milyen nagyszerű lesz a felvétel, najjszerű, becsületszentségemre mondom
nassáoasszoom ilyen felvételt még nem kapott. És hozta neki harmadnap
azt a kis tucat amatőrképet ragyogva, mint egy zseni: csodás, gyönyörű,
nassáoasszoom, becsületszentségemre nézzen ide! Oly kínos volt nekem
tudni, hogy ez az üres alak a tárcájában tarthatja a nő fényképeit, hogy
otthon kidolgozza az ilyen felvételeket, előhíja, fürdeti, retusálja,
foglalkozik otthon a nő képeivel, én nem tudom, úgy bántott ez, mintha
magával az élő nővel intézkedne.
Egypárszor azért olyan szerencsém volt, hogy nem járt senki mellette,
mikor kimentem. Ilyenkor ahogy örültem, úgy meg is voltam ijedve, hogy
most el kell kezdeni vele valami igazit diskurálni. Mit? Ha mint egy
diák, úgy bele lettem volna ájulva, én avval kezdtem volna: asszonyom,
mondok valamit: imádom. De hát még nem éreztem azt, hogy szerelmes
vagyok bele. Még csak kezdtem menni a szívem felé, mintha egy alléeban
elindultam volna és az allée végében ott állana egy berózsázott
filagória s odabenn lenne a sötétben a szerelem. Vagy mintha mennék egy
idegen városban az utcán este az opera felé, ahol még sohase voltam és
előre képzelném az operát belülről egy csodaszép publikummal és a heves
és illatos levegővel és köröskörül a bíbort és aranyat és a tűzszínben
elalvó csillárokat és a sűrű meleg zenét, amit nem látni és az édes
jajongást, őrjöngést, ami ott zokog egy olyan színpadon, mint az álom,
olaszul vagy spanyolul, nem tudom, milyen drága forró nyelven. A nő
megállott, mikor így meglátott elébe menni s olyan arca volt, mintha
örülne nekem és adta a kezét:
– Maga az? Na mi ujság?
– Jó napot – mondom. – Hogy van?
– Szoszo szo. Mi ujság?
Én hogyha valakit kérdeztem: hogy van? – én titokba mindig valami
érdekeset vártam hirtelen, nem érdekeset, hanem érdekesebbet annál, ami
érdekes szokott lenni; a szívem ütött egy meleget és úgy drukkoltam, jaj
ez most a mellemre esik és átölel és elkezd zokogni. Vagy megkapja két
kezével a kezemet és behúnyja a szemét és mosolyog és valami szépet kezd
beszélni, mintha álmában beszélne, vagy valami rémeset, mintha megőrült
volna. Hogy van? – hiszen ez hallatlan, hogy ezt kérdi valakitől az
ember. Mindig el voltam készülve, hogy az illetőben felrobban az élete s
úgy kezdi: óh te, nem birom már ezt a forradást a nyakamon viselni,
összerogyok, segíts! Vagy hogy: juhujjhh, úgy irtózom a haláltól, egész
nap az van eszemben ma, nem tudom mért, te gyilkos felelj, mért kell
meghalni nekem! Vagy: hagyjon, hagyjon, ne molesztáljon, én azt a szőke
lányt ott ni azt csábítom jelenleg, olyan vagyok mint a szirup és mint a
tűz a kazánban és vak vagyok és a karom egy todtsléger, menjen mert
leütöm! Vagy: savanyút, savanyút, savanyú uborkát, oly nehéz a hasam,
nem látja milyen lassan megyek, honnan jönnek ezek a szeplők ilyenkor,
én úgy csodálkozom, ni mindenütt ég van, a szemem mindjárt kicsüng mind
a kettő! Vagy: császármorzsa volt a tészta, most a nyelvemet forgatom és
harapdálok és cuppangatok idebenn a számban, nekem ez a legjobb a
világon és ha kitapogatok még egy mazsolát a lyukas fogamból, ezt nem
adom a te jövődért. Vagy: nekem az édesapám öngyilkos volt és énnekem az
a képzetem, hogy én is úgy fogom végezni, az egész családunk terhelt, én
ezt nem értem.
Ne nevess ki. Vagy nevess ki, hisz komikus, hogy az ember így kipakolja
a naivitásait. Én még most is olyan felelősséget vagy mit szoktam
érezni, ha csak úgy alig ránézve valakire kérdezem: hogy van? Szóval a
nő mindig azt mondta: Szszo szo. Vagy azt mondta: nna. Vetted észre,
hogy sokan el szoktak nézni, mikor felelnek az embernek: köszönöm, csak,
csak, középfinoman, lehetne rajtam segíteni. Már most mondd, mit
feleljek annak a nőnek, akivel elkezdem a nagy dolgot, mikor úgy lezser,
félig másfelé gondolva kérdi, mert a nyelvire ugrik neki magától:
– Mi ujság?
Hát mi ujság? Mit tudom én, mi ujság? Mit akar hallani tőlem? Hogy
micsoda megterhelési blankettákat adtam ki gépírni Hedvig kisasszonynak?
Vagy hogy mit olvastam az Uj Hirekben, amelyiket a Vigadónál leengedtem
a kezemből a flaszterre? Érdekes az, hogy mit szónokolt Tisza? Érdekli
őtet Tisza? Vagy hogy a Rózsa-utcában egy snellzider felborult és egy
háztartásbeli nő összeégette magát, azt az ujságot meséljem neki? Vagy
hogy milyen jó dolgot hallottam tegnap megint a Rémesék családi
életéből? Kell nekem ujság és miujság? Van egyéb ujság énnekem, mint
hogy az első úrinő megérkezett az életembe, itt van ni, itt lép
mellettem, ilyen közel, a jobbkarom, amelyik az oldala mellett lógázik,
horzsolódik az ő balkarjához, egyszer véletlenül és egyszer készakarva s
olyan édes melegedés jön ettől a szívemre. És a ruhája szövetén át
legfeljebb egy félcentire a bőre van, az a síma, fűtött fehér selyem bőr
vagy milyen, krém vagy rózsaszín, te, hirtelen csak a keblét képzeltem
el, hogy a mellemmel egy magasságban ott mellettem kifeszül a levegőbe
mint a szobrokon, de inog, valami hallatlan diszkréten és gyönyörűen,
attól hogy a nő lép és lép és az egész aktját végig nem is birtam
elképzelni mellettem, egy fehér elvakulás volt a szememben, lázító és
utána kis felhőbolyhok futottak össze a szememben, olyan volt ez nekem,
mint a napba nézni.
Haah, felnyitottam a szám és a szabad levegőből akartam a szerelmet
mellre színi, talán itt van a szerelem ebben a kimondhatatlan őszi
levegőben.
– Mi ujság? – kezdi a nő – mit csinálnak a nők?
– A nők? – mondom. – Mit csinálnak? Többek közt nem érdekelnek engem.
– Magát a nők nem érdeklik? – Hallja! – Nevetett.
– Nem, engem mindig csak egy nő érdekel.
– Ezidőszerint például ki érdekli?
Alig tudtam kinyögni:
– Valaki. Egy asszony.
– Szép?
– Őrület! – mondom.
– Na és?
Nem akartam érteni.
– Na és mi van vele?
– Semmi. Sejtelme sincs róla, hogy nekem mennyire tetszik.
– Mért nem szól neki.
Megállott a szám. Rémes milyen zavarba jöttem. Észrevettem, hogy az
ujjam közül leejtettem a cigarettát. Lenéztem és mintha fel akartam
volna venni, de persze nem vettem fel. Most megmondjam neki, hogy ő az a
nő? S mit mondanék utána? Itt mindjárt tönkretegyem magamat? Olyan
izgalom jött rám, ami százszor rosszabb volt, mint amilyen jó volt.
Abban a pillanatban nem birtam volna a szemébe nézni. Épen köszönni
kellett valakinek és ez jól jött. Valami mást kezdhettem:
– Mondja, szimpatikus ez a Bertók magának?
– Rém hercig pofa – azt mondja.
– Én nem tudok vele mit beszélni.
– Ő egy hercig!
– Nem unalmas az, mikor olyan sokáig ott ül az asztalánál délután?
A nő makacs volt, mint egy vádlott:
– Ő egy hercig!
Oly elszántan mondta! Mi az, hogy egy hercig? Egy herceg, az igen!
Hercig? És mit tud még? Nem szégyel egy ilyen felnőtt ember hercignek
lenni? A nő, kérlek, előadta, hogy tavaly a Tátrában ismerkedtek meg,
mindig ez a hercig Bertók vezette a bobot, ha láttam volna, milyen
hercig volt azon a bobon és milyen jól állott neki az a fehér dresz!
Senki nem tudott úgy kinézni a Tátrában! Sréthről meg azt mondta, hogy
az fess. Mikor az ilyen szavakat hallottam tőle, hogy hercig és fess,
undorodni kezdtem ezektől az uraktól, akik csak hercigek és fessek és
oly fölöslegesnek kezdtem érezni, hogy ők a világon vannak, pedig mit
vétettek ők nekem, nem igaz?
Hidd el, olyan nehezen ment nekem az ilyen diskurzus, amit alapjában
véve nem is énvelem folytat a nő, hanem egy alakkal, akit megismert csak
úgy kutyafuttában, mint a többit. Nem is én beszélek itt vele, mert csak
úgy felveszem a nyelvemre, mint egy grammofonlemezre, amit gondolok hogy
más diskurálna vele, akárki. Engem mindig fárasztott emberekkel is a
sablon beszélgetés, amiben bankdolgok vannak meg politika, vagy pletyka,
vagy lóverseny, vagy valami gyilkosság, vagy cigaretta, vagy viccek,
vagy akármi, csak nem az élet, az én életem vagy az ő élete, akivel
szembenézve beszélgetek. Milyen butaság minden más, milyen erőszak a
tüdőn! Kérlek, ott a korzón, ahogy mindenféle kis idegenségeket
beszéltem a nővel, közbe a fülembe jött a vízről egy hajó kürtölése,
vagy a propeller csengetése, mikor odafordul a hídhoz, meg az
eszcájgzengés a Pilzeni terraszáról, meg egy sarkantyú, amelyik elzenél
mellettem, vagy egy cigánygyerek cinicinije, aki odaáll a pasasoknak
muzsikálni, meg egy hulláma az elsétáló lányok duruzsolásának és ez
valami olyan volt bennem, hogy én nem is a nővel beszélek itt, hanem
ezekkel a hangokkal és mind ez a hang mondott nekem valamit, nem tudom
már mit. Egyszer, mikor elvált tőlem félkettőkor, felfordítottam a
kezefejét és megcsókoltam a keztyűjében azt a kis ovál fehéret, amennyi
kinn volt a tenyeréből. De utána rosszul éreztem magamat, mert azt
mondtam magamban, hogy ez egy olyan tempó, amit másoktól majmolok el és
ez könnyű és ez vicc, ami nem illik és aztán mégis már valami abból,
amit nem úgy akarok én elérni, hogy az csak a fizikum diadala és
boldogsága legyen. Egy szóval, nem ízlett a szívemnek az, ami a számnak
és a kiváncsiságomnak ízlett és elintéztem magammal, hogy ezt a frivol
kézcsókolást nem teszem többet.
Mikor hideg lett az ősz és csak a székek ültek üresen a korzón, éreztem
a hiányát ezeknek a déli lógásoknak a nővel. Egyszer október végén
direkt kimentem ebéd előtt a korzóra s egyedül sétáltam el vagy hatszor
a Hanglitól a Lloyd-palotáig meg vissza. Furcsa, te, ilyenkor kezdenek
ott koldusok mászni, késő őszszel, mikor már nincs publikum. Pechjük
van, gondoltam. Nyáron nem emlékszem, hogy ezeket a rongyos embereket
láttam volna a korzón. A leveleket láttam leesni a fákról a flaszterre,
valami kis zsörtölődést lehetett hallani a csendben a fán, mikor egy
ilyen száraz vörös levél a galyakon át lebukfencezett. Elhasznált és
kidobott vén alkalmazottakra gondoltam a levelekről. A miniszterelnöki
palota oly érdekes sárga volt, oly tiszta s néma, mint egy emlék. A
Várbazár oldala azokkal a rőt lombozatokkal, mintha gobelin lett volna,
melyre bánat van komponálva. Lenn a Dunán csak egy hajó ment, az is
üresnek látszott. Jól esett bebeszélni magamnak, hogy ez mind énnekem,
vagy énmiattam van így, ez a hallgatás és üresség és ezek a levelek és
azok a szép komoly szinek Budán és próbáltam magamat egy finom regénybe
beleképzelni, ahogy valahol egy külföldi városban megyek így őszi napon
egyedül egy drága nővel a fejemben, aki nem az enyém. Az eget is
megnéztem, különben is mindennap legalább egyszer körül szoktam az eget
nézni. Az ég szürke charmeuse volt mindenütt és amint néztem fel,
egyszer csak úgy jött, hogy a nőnek a szemébe is nézek, abba a két nagy
sikos és lágy barna szembe, melyek mindig vizeseknek látszottak egy
kicsit, lázas nedvességgel futtatva, mintha sírásba akarnának borulni
vagy mintha épen elhagyták volna a könnyezést. Ez a két szem most olyan
álmosnak látszott előttem és aztán mosolyogni kezdtek belém a bámuló
szemfehér közül sötéten és tükrösen és mélyen és úgy meglepett az a
gyönge barna udvara a két szemnek és oly szomorú s izgató volt és közben
kérlek a tiszta szürke eget is láttam és hogy a nőnek a két szemét is
láttam, ez így együtt megfoghatatlan volt nekem, oly nyomasztó szép, nem
tudom neked kimagyarázni. A vasrácson volt a két könyököm, nem is vettem
észre, hogy a fejem lehajlott és a két arcom a két tenyeremben van.
Behúnytam a szememet és kinyilt a szám és hallottam, hogy kimondom
magamnak a nő nevét:
– Margó.
Én azt nem tudom neked idézni szóról-szóra, mit gondol az ember valami
nagy hangulatban egy percig vagy meddig. Nekem a fejemben vagy hol,
lejjebb a bensőmben, az a kis szöveg vonulhatott el: istenem, istenem,
szeretni de jó volna, de jó volna, szeretni, de csodálatos, óriási,
szeretni, jaj, te jó isten, istenem, istenem!
Akkor bementem a Hungáriába ebédelni s hét kát fizettem. Majdnem öt
kával többet mint mindennap, mert a Dréherben két ká negyvenből kijöttem
minden délben.
Hogy is volt minden akkor őszszel? Mondom, ne várj semmi, hogy mondjam,
semmi faktumot, egy lapnak a napi híreiben akármikor százszor izgatóbb
dolgokat kapsz, mint ebben az egész szívügyben, amit itt a füledbe
húzok. Hát kérlek, rákaptam, hogy lássam a nőt. Bejártam estefelé a téli
Gerbaudba. A nő majdnem minden estefelé bejött egyedül vagy
Feltünésinével és ott ült a vörös szalonban, urak persze sohase
hiányoztak az asztalnál, jelzem, a hülye már soha nem volt jelen,
viszont Pánczél úr állandóan képviselve kezdett lenni, saját
személyében. Én ezt az ordináré alakot nem szenvedhettem és lehetőleg
egy szót se csevegtem vele, dacára annak, hogy több mint egy óra hosszat
kellett vele együtt ülni. Jelzem, félfüllel hallottam a bankban egy
délben, hogy Bertók szakított a nővel, Illetőnével. Mit szakított? Úgy
beszélnek itt egy asszonyról, mint egy darabról, amelyikről mindenkinek
joga van azt mondani, amit akar. Azt hiszem Sprung mondott ilyesmit,
hogy Bertók szakított a nővel. A gépírókisasszonyok a másik teremben
épen vihogtak valamin. Oly dühbe jöttem, mintha azok is a nőről
beszéltek volna, csak én az írógépek lármája miatt nem hallanám.
Különben is hallatlan undor volt hallgatni mindig azt az őrült
kelepelést az írógépteremből. Ha jogom volna most felugrani s ököllel
orrba vágni ezt a lenyalt fejű Sprungot, olyat nyomni arra az éles
orrára, hogy félrelapuljon és úgy tartsa félre az orrát, míg csak él.
Csak annyi közöm lett volna már a nőhöz, hogy ilyen vadat tehettem
volna! De akkor még voltak napjaim, mikor egyáltalán szünetelt bennem az
egész érdeklődés a nő iránt. Az a nap is véletlenül ilyen nap volt. Csak
egy bizonyos antipátia rakódott le bennem Sprung iránt akkor. Addig
Sprung személye oly hidegen hagyott, mint egy pohár víz. Igen, a
Gerbeaudban át szokott a nő menni a kis dohányzóba hátul, onnan szoktak
kinézni az ablakon a vörös szalonba, onnan jobban lehet gusztálni a
főhercegnő asztalát és mind a párokat, akik a vörös szalonban
kialakulnak és ott azokkal az elszántan unatkozó bárókkal versenyt
cigarettázni s fülelni, mit tárgyalnak ott a másik sarokban a díványon a
barátra alapított kisnevű színésznők vagy a kéjmámorszínbe öltözött dán
hastáncosnő egy Jardinbeli német gáladémonnal, akik mind ide jönnek
nagyvilági levegőt színi s valami lágy fantáziájú magyar nábobot esetleg
elkábítani. Hogy leste a nő az ujjaik és a tekintetük járását, hogy
nyomozta a parfumjöket az orrával, hogy itta a szemével túlzó cipőiket
és ezeregyéjjel dicsekedő gyűrűiket és fülbevalóikat és megőrült sárga
frizurájukat. Mit izgatják úgy és mit érdeklik őt egyáltalán az ilyen
nők! Direkt szóltam hozzá, egy kis rézmetszetet akartam mutatni neki a
falon, nézze, milyen bájos dolog az, vagy valami kis süteményt akartam
neki dícsérni, hogy milyen jó, vegyen belőle, – pszt, hagyjon csak:
leintett és tovább csüngött azok felé az elszabadult hurik felé, úgy,
mint aki zenébe van merülve. Én meg lenéztem és Pánczél úrnak a
harisnyáját néztem, mert Pánczél úr úgy fel szokta húzni a nadrágját,
mikor leült és áttette az egyik lábát a másik felett, hogy egy nőnek a
lábából se szokott több látszani s épen ezért Pánczél úr izgatott színű
stráfos selyemharisnyákat viselt és a lakkcipőjében a betét lila vagy
egy émelyítő krém szín volt, én túlzás nélkül mondhatom, hogy undorodtam
a Pánczél úr lábától. És a lábát nézve, láttam lelki szemeimmel a sűrű,
komisz, fekete haját is a fején meg azt a kétségbeesetten stuccolt kis
bajuszát, ami körül a borotválás kék pontozata látszik. Az arca is olyan
erőszakosan van borotválva s a homlokán fent és halántékán is kétfelől
el van a hajából egy rész borotválva, s a kezefején is észrevettem, hogy
borotváltatja róla a szőrt, fuj, te, ez az állat hogy nézne ki, ha
negyvennyolc óráig ott hagyná magán a szőrzetét! És a nő beszámolt
mindig, hogy mit hallgatott ki azoknak a fixre dolgozó tündéreknek a
csevegéséből és hogy élvezett mindent, ami ezek körül a nők körül
végbemegy, jaj, azt mondja egyszer, jaj, csak egy hétig ezt az életet
élni, őrült hecc lehet! Ránéztem: csak nem mondja komolyan? De mért ne,
– mondja – milyen hecc lenne ezt a pályát is átélni hirtelen. És még
kérdezett: mit gondol, lenne szükszém?
Volt nap, hogy nem találtam bent a Gerbeaudban, aztán volt nap, hogy nem
mentem be, mert nagyon nem kívántam vele látni Feltünésinét meg azokat
az alakokat, akik ott mászkálnak és odaülnek, Pánczél úrtól meg
egyenesen irtóztam már. Pánczél úr úgy viselkedett a nő mellett, mint
egy férj és nekem, ha jöttem, olyan kegyes fölénynyel húzott egy széket,
mintha csak őtőle függne, hogy én is leülhetek oda. Viszont leadtam
magam ebben az évben a Mindigné zsúrjára, mert ott a nő elő szokott
fordulni. Te is voltál egyszer Mindignénél, épen eleget tudsz arról a
világról, ami Mindignénél össze szokott szaladni. Én ott
agyoncigarettáztam magam és szeszeltem, amennyit tudtam és nézegettem a
Mindigné áttetsző selyemharisnyáját térdig, mintha Mindignének a
férfiasan mutatott lábát látni a legnagyobb gyönyör lenne nekem.
Illetőné nem tudott egy percig a helyén ülni, mindig egy másik sarokban
kacarászott azokkal a szép fiúkkal, akiket mint ilyeneket halmozott fel
a zsúrjára Mindigné, akik a Fővárosi Orfeumot röviden Fővnek mondják,
akiknek cigarettatárca áll ki a mellényzsebükből, akik kisztihanddal
udvariaskodnak és borotváltak mind és mindnek egyformán van a haja
választva, mint az étkezőkocsin a pincéreknek. Untam összeállani ezekkel
a könnyen röhögő kis csoportokkal, hagytam a nőt és csevegtem a
színésznőkről a Mindigné lorgnonjával, vagy hallgattam, mit ad elő a
fiatal Úri, aki Mindignénél mint művelt színész szerepel és a színpadon
oly bőszítő hamisan tud beszélni azokban a mellékes kis úrfiszerepekben,
amelyeket rábíznak.
Vagy Pereczkyt hallgattam lecsusztatott szempillákkal zümmögni a nagy
kövér Érdekesné hintaszéke előtt egy puffon az ő gitárjával, mert ide is
elhozta a gitárját és egy Mela Marskupléval próbálta a szenvedő
Érdekesnét andalítani, aki a morfiumról szeretett beszélni, mint a lét
egyetlen üdvösségéről és közben olyanokat ismételt a májas kenyérkékből
meg a pogácsás tálcáról, hogy azt hittem, nem fog tudni fölkelni arról a
szegény sovány hintaszékről, amely ringott alatta kínjában: jaj, meddig
ül még ez a nehézség itt rajtam, én úgy félek, hogy össze fogok törni!
Vagy hallgattam, miket beszél Anyagi a darabjáról Feltünésinének, úgy
bámultam ezt a kedves kövérkés kis alakot, aki épen úgy használta a
szavakat, mint Feltünésiné szokta, valami keleti dallamot adva a
beszélésbe avval a lipótvárosi hangsúlyozással, így:
– Felmentem _Bécsbe_, beszéltem az _ügy_nökkel, az ügynök azt mondta
nekem _hall_ja, én láttam a maga _da_rabját, én garantálok magának _száz
elő_adást…
Barátom, néztem ennek az Anyaginak azt a redőtlen babafejét és azt a kék
buti márványgolyó szemét és hallgattam, hogy énekel ott ennek a
Feltünésinének, aki nyakig benne van minden színházi ügyben és diktáltam
ott bambán magamnak, hogy ez az Anyagi híres ember, egy szerző. S ez nem
fért a fejembe. Hogy tud ez egy darabot megírni? Te, én úgy tisztelem az
írókat, mint a szenteket, de ha erre a kis szmokingos, aranyláncos, teli
mellényű, hajatlan babára néztem, ezt képtelen voltam tisztelni, csak
annyi volt az impresszióm róla, mint egy hülye kis vőlegényről, aki egy
milliót kap vagy egy borbélyról, aki megütötte a főnyereményt. Mondd,
szemtelenség ez tőlem? Én Anyaginak a szemében semmi istenit nem láttam,
sőt emberit is alig, kérlek, csak mintha mindig exkuzálta volna magát a
két csacsi szemével, ha ránézett az emberre: bocsánat, én nem tehetek
semmiről, a színház az oka, mert előadja a darabot, én különben nagyon
jó gyerek vagyok. Úgy tudom, azon a télen Mindigné és Feltünésiné
versenyeztek Anyagiért, nem tudom aztán, melyiket boldogította, tény
hogy a két nő haragba lett Anyagi miatt. Mondd, ki köthette le ott az
embert a Mindigné zsúrján? Az a Basedow-szemű Pörgettyűné, meg még az a
pár ponny-nő, aki ott ült és szaladgált, azok oly jelentékteleneknek
látszottak előttem, mint egy-egy darab gömbölyű kugler, valami kis édes
semmiknek! Csak bámultam, hogy ezeknek a pöttönségeknek úgy kell
mondani: nagyságos asszonyom. Én majd elnevettem magam. S mintha ők
maguk is komikusnak tartanák, hogy ők olyan nagy fogalmat képviselnek:
asszony, úgy néztek ki. Az embernek úgy jön elő, mint egy gyerekdarab,
hogy az ilyen kis molett mitugrálszokhoz oda van egy férfi sorsa ragadva
halálig, hogy ezek hitvesek, kérlek, szentek az államnak és a vallásnak,
hogy ezek olyan misztikus dolgokon vannak már túl, mint nászéj meg
szülés és nekik is van minden hónapban egypár rejtélyes napjuk meg
fűzőjük van nekik meg egy egész gépezet köti össze a fűzőjüket a
harisnyájukkal. Igazán, Illetőné volt az egyetlen ott köztük, akit
komolyan vehettem. Illetőné különben minden öt percben más szobában
volt. Mindig eltűnt valakivel képeket nézni. Egyszer én is átcsúsztam az
ebédlőbe vele. A kályhához szalad, kérlek, a paravan háta mögé áll:
jöjjön csak, nézze ezt a hercig kis tájképet. Ott volt felakasztva a
falon valami kis közepes dolog, igazán nem tudom kitől. Odabúvok, ott
állok a nő mellett.
– Na, szóljon – azt mondja.
Mit szóljak? Szép. Ezért a kis gicsért kellett idefurakodni a paravan
mögé? A nő leveszi a falról a szemét, lenéz az arcomba, nem is, a számra
néz direkt. A nő ajkai nyitva vannak, a fogaival behúzza az alsó ajkát.
Az orrán át hallom egy lélegzését. Úgy zizegett a selyem a testén. A
térde érintette a lábamszárát, olyan közel állott hozzám. Elkezdett a
térdem reszketni s a derekamba belenyilallott, mint mindig, ha valami
nagy izgalmam van. És olyat éreztem, mintha leöntötték volna kánikulával
az arcomat. A nőnek az álla le volt nyomva a nyakába, úgy nézett és még
közelebb hozta a fejét és úgy nézett valami borult édességgel és valami
dacossággal és nevető és kegyetlen arccal és egy mélyített hanggal
szólt:
– Naa?
Tudom. Oda kellett volna rántani a derekánál, meg a nyakánál fogva, haah
és csókolni azt a kész száját, míg elég neki. De én úgy csináltam,
mintha megijedtem volna. Pedig tényleg megijedtem. És felkaptam a fejem:
– Azt hiszem, valaki jön. Menjünk ki innen.
Elugrottam a paravan mögül. A nő elnevette magát.
– Érdekes egy fiú maga!
Kiszökött utánam, olyan szökevény lépésekkel, mint a kis lányok, úgy
futott előre, trallázva valami Lehárt, a haja nyomát szívtam a levegőben
utána s a szemembe világított a hosszúsarkú fekete félcipőjének a tiszta
új talpa, ami folyton felvilágosodott a lába alól. Már kinn volt a
zongoraszobában és agitált:
– Hát mi lesz, nem lesz itt tánc? Verebély jöjjön játszani. Egy
szteppet!
Olyan magány és csömör jött rám a Mindigné zsúrján egy bizonyos idő
mulva, épen mikor a zongora működni kezdett és esti hangulatot
csináltak. Alig vártam már, hogy kinn legyek innen és ott üljek
tizenegykor a bakkaránál a Kerületi Körben és beleszédítsem a fejemet
abba a nagy zöld asztalba.
Illetőné egyszer hamarabb elszaladt a zsúrról, mint én, jól megnyomta a
kezemet, mikor köszöntem neki s szinte belém lehellte, hogy: pá, mikor
látom? Attól mégis olyan nagyot tudtam lélegzeni s olyan tourbillon volt
a fejemben gőgből és elszántságból és hiúságból és forróságból és valami
puncsízű butaságból. Mondd, nem untatlak, őszintén.
*
Te, ha az ember eltehetné magának az ilyen órákat! Emlékezni, mit ér az?
Mit tud az ember visszakapni abból, ami meleg jelen volt, hangulat,
közérzet vagy hogy mondjam.