SZÉP ERNŐ
LILA ÁKÁC
_EGY FŐVÁROSI FIATALEMBER REGÉNYE_
BUDAPEST
_AZ ATHENAEUM R.-T. KIADÁSA_
_1919_
MINDEN JOGOT FENNTARTUNK, A FORDÍTÁSÉT IS.
9534. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
LILA ÁKÁC.
Elmondom neked, hogy csókoltam meg azt a lányt. Barátom, ott ült az a
lány a padon és nevetett: háhh, háhh! kacagott, barátom, át volt téve az
egyik lába a másikon, egyedül ült ott és kacagott mint egy bolond. Az
alléeban ollót játszottak valami kereskedősegédek meg üzleti lányok. Ha
ismered azt a játékot. Egyik fától a másikig kergetik egymást és akit a
két fa közt kézzel érinteni tudnak, az a fogó. Az kerget mindenkit
addig, mig ő is meg nem üti valamelyiket. A lányok szaladtak jobbra
balra mint a csikók és nagyokat sikoltottak közbe s a szoknyájuk olyan
suhogást és zúgást tett mint a szél. A fiatalemberek éleseket sipoltak a
szájukkal, kurjongattak és az automobill-tülköket imitálták szaladás
közben. Igy csinálták: huijjj, juijjj… És hallani lehetett, amint a
tenyerükkel megcsapják a fa derekát, mert az volt a jele, hogy már
célnál vannak és az ütés rajtuk nem érvényes. És erős lélekzeteiket is
hallani lehetett, ahogy a fánál állva maradtak, mint a kutyák heves
lehellését hallani kánikulában. A hajukat folyton elzavarták a
homlokukból a kezükkel. Mind hajadonfővel voltak ezek a fiatalemberek,
nem is láttam a gyepen se sehol kalapot, biztos kalap nélkül jöttek ki a
városból. Június vége volt, úgy emlékszem. A diákoknak meg fiatal
hivatalnokoknak meg üzletből való fiatalembereknek szokásuk volt
hajadonfővel járni a városban nyáron. Ezeknek a fiúknak tarka zsebkendők
lógtak a szivarzsebükből és némelyiknek ezüst óralánc volt a kabát
hajtókáján a gomblyukba fűzve s lement a szivarzsebbe s az órájuk, ha
volt, az ott állott és ott ugrált a szivarzseb fenekén. A gomblyukban
mindőjöknek valami sportjelvényük volt, egy kékkel futtatott acélgomb,
akkora mint egy krajcár. Valami biciklista-szövetkezetnek a tagjai
lehettek. Csak azért, mert az a gomb úgy ragyogott a napon, csak azért
jut eszembe, különben nem néztem meg, micsoda jel volt a gombokon. Az a
lány meg ott ült egy padon, nézte őket, hogy hogy püfölik egymást és
lecsapta a két talpát a földre és összeverte a tenyerét, úgy nevetett
nekik. Ihh, így nyerített. Volt egy fiú, az mikor fogó volt, olyanokat
adott a lányok hátába, mint egy football-labda. Ilyenkor az a lány majd
leesett a padról örömében.
Én ott jöttem és megállottam nézni, hogy ezek hogy játszanak. A botomnak
dűltem és úgy állottam, mint a pizai ferde torony és néztem azt a
hancurozó bandát. Én nyáron bottal jártam, télen meg bot nélkül.
Elmajmoltam másoktól. Azelőtt télen is, nyáron is szoktam botot vinni.
De úgy is volt már, hogy se télen, se nyáron nem kellett pálca. Érdekes,
hogy az ember mindenben olyan lesz, mint a többiek. Azon a lányon, aki
ott ült a padon, fekete selyemalj volt, valami vidéki hangulata volt,
olyan uj volt, mintha aznap vette volna fel először. A blúza meg fehér
volt, olyan semmi fehér nyári blúz volt, mintha csak ingujjban ült volna
ott. A fején egy egészen lehetetlen szalmakalap volt, egy kis szamárság
szalmából, ragyogott mint a napsütött barna zsindely szokott ragyogni és
egy kis csinált virág volt azon a kalapon körül, árvácska vagy mi, fakó
és petyhüdt volt, a művirág is tud hervadni, úgy látszik, csak virulni
nem tud. A kalapról egy kis fehér selyemszalag csüngött le, de már sárga
volt és úgy össze volt kunkorodva s az egész szalag, meg az egész
virágos kis kalap oly züllött volt, mintha megázott volna s kihajították
volna s a szeméten száradt volna meg. Félre volt a fején és úgy nézett a
világba: nini, engem meg feltettek ide! felnyomtak erre a hajra,
átszúrtak egy tűt rajtam, nahát itt vagyok. A könnyű blúzának az ujjai
csak könyökig értek, könyöktől cérnakeztyű volt a lány kezén, de csak az
egyik kezén ment fel könyökig a keztyű szára, a másik kezén le volt a
csuklóig esve. A lábai, barátom, vékonyak voltak, mint egy fiúnak a
lábai, az egyik térdig látszott, mert mondom keresztbe tett lábbal ült
ottan. Kurta kis félcipő volt rajta, az ember azt hinné, tényleg, hogy
egy nagy késsel elcsapnak a lábfejből egy darabot, hogy az ilyen rövid
cipőt fel lehessen venni. Páris jutott eszembe, hogy ott ezt a vékony
lábat néztem. Fekete harisnyája volt, ami lehetett selyem is így
messziről, lehetett fil d’Ecosse is, amilyennek párját nyolc hatosával
adták a Kovács Victornál. Egy fekete retikül feküdt a padon a lány
mellett, vagyis inkább csak egy nagyobbacska pénztárca fogóval. Az egész
nő azon a padon olyan könnyű volt, olyan egy semmi, hogy az ember azt
képzelte, hogy ha egy ventillátor ott mellette működésbe jön, úgy
elviszi a levegő onnan, mint egy összegyűrt papirszerviettet. És ott
nevet, barátom, ott nevet magának, hogy úgy mondjam. Mint az élet! Mint
a forrásvíz az erdőben folyik ugrálva lefelé s felkacag és felkacag. Mi
közöm lehet nekem egy ilyen kis ligeti szeméthez, nem igaz? Hogy jön az
emberhez egy ilyen kis, kis, nem is tudom minek mondjam. Azt hiszed
azért állottam meg, hogy nézzem, vagy hogy őtet néztem? Dehogy, azt a
játszó bandát néztem ott. Nem fáradtak el, pirosak voltak és a lányoknak
összevissza volt a hajuk a fejükön, egynek a kontya a nyakába volt esve
és ugrált a nyakára hátul és a lány folyton hátra babrált a kezével, de
sohase bírta megigazítani, folyton szaladni kellett neki s mint egy
őrült, olyanokat visított. Tudod, hogy egy asszonynál voltam akkor
érdekelve. Azért sétáltam ott aznap is, csak látni akartam, mikor
hazamegy a nyári Gerbeaudból.
Estefelé volt már, úgy hét után. Persze még egész világos volt, csak a
Kereskedelmi Múzeum lett sárgább mint amilyen sárga, én nem tudom az
alkonyattól valami izgatottságot kapnak a sárga falak és a vörös
bádogtetőre is mintha virulás jött volna vagy mi. A zöld fák meg
egyszerre úgy elkomolyodnak és mintha jobban látszanának a levelek a
fákon ilyenkor, legalább is feltűnnek az embernek külön-külön a levelek.
Olyankor a liget egy kicsit megcsendesedik, arról balról a vurstli
vásárja, meg ott a Kereskedelmi Múzeum előtt a gyermekek zsinatja, meg
annak a nagy szökőkútnak az erős locsogása, minden úgy halkulva jön elő,
mintha hó esett volna a hangokra, vagy mintha szordinát tettek volna
mindenre. Úgye? Ez a felhőktől lehet, esetleg. Kérlek, leültem arra a
padra. Arra, amelyiken az a lány ült. Csak odamentem és leültem mellé.
Lekönyököltem a két combomra és a két tenyeremmel nyomtam az arcomat és
néztem ott a porba magam elé. Azt hihette, hogy gondolkozom valamin vagy
pláne hogy búsulok ott neki. A bánat imponál jobban a nőknek vagy a
gondolkozás? Vagy a közöny hat rájuk legjobban? Én különben nem akartam
imponálni neki, egyáltalán nem törődtem vele, észreveszi-e, hogy
odaültem a padra. A harisnyája egész átlátszó volt, átlátszott a fehér
láb, közönséges cérnaharisnya volt, a legolcsóbb vacak ami kapható.
Hintálta az egyik lábát a másikon. A szoknyája alatt egy kis fehér rész
világított mindig elő, én nem tudom, téged is úgy izgat az ilyen
fehérség a szoknya alatt? Engem egy pár pillanatig mindig úgy elkábít,
akárkié, egy szobalányé is. A fehér alsója lehetett. Köhögött egyet. És
megint köhögött épen úgy, mint az imént. Ehe, hn. Műköhej volt, olyan
affektált. Elrúgtam egy pár kis kavicsot a lábom elől, mintha nem lett
volna nekem mindegy, hogy azok a kavicsok ott vannak-e vagy távolabb egy
húsz centivel. A fiakkerek jöttek már a Gerbeaudtól. Radics pianó
játszott a kertben, mintha már elfáradt volna. Úgylátszott, az utolsó
darabot adja le. Egy francia valcer volt: Ah, tu ne sauras jamais…
Elment a Freistädtler arany batárja, elment egy autó meg egy autótaxi
meg egy autó, ami sem nem autó se nem taxi, mert az autóügynök autója
volt és elmentek a köz- és magánfogatok. Elmentek a közös
huszárfőhadnagyok és egyéb főhercegek, meg a vezérigazgatók és a többi
grófok és a tőzsdeügynökök és más angolok és a közgazdasági szerkesztők
és más szellemi arisztokraták meg az orfeumi színészek és egyéb
gentrygyerekek, az összes hím babák, azután az összes nőnemű gavallérok,
te ismered őket, mindezeket a gentryasszonykákat, akiknek nincs uruk,
meg a lipótiakat, akiknek két uruk is van és mind a kettő ott van a
Gerbeaudban, az egyik is meg a másik is, csak egy pár heti távolság van
köztük és a színésznőket, akiknek csak barát kéne, hogy otthagyják a
színházat és a barátnőket, akiknek csak színház kéne, hogy tényleg
kapjanak már egy barátot. És a nőket, akiknek színház és barát egyformán
kéne meg a hastáncosnőket és egyéb Bécsből leereszkedett nehéz
szőkeségeket, akik feltörték a kalapskatulyát, amit a Kärntnerstrassén
vittek a karjukon, a modellt a saját fejükre tették és a skatulyát
eldobták a Kärntnerstrassén. Utoljára két kezdő létművésznő jött ki a
szép kerti kapun, konflisba ültek és elzörögtek a többi után. Spóroltak.
Le lehettek csúszva.
Már nem játszott a pad előtt az a társaság. A csend meglepett és
felnéztem. Mentek. Kanyarodtak kifelé egy úton a Stefánia felé, a lányok
elől, a fiúk hátul. Egymás vállán volt a kezük és még hallottam, hogy
egy Weiner-kuplét zümmögnek együtt, mintha amerikai fiúk lennének. A
dadák nyomták a gyerekkocsikat előre és a bonnok és a cselédek húzták
már magukkal a kis médiket és pubikat a diabolókkal és a nagy
karikákkal. Az öreg negyvennyolcas gyepellenőr sétált a vastag bottal és
kéksárga karszalagjával a virágágyak közt, még egy bokor alatt ült
valami rongy ember, mint Anonymus, esetleg őneki is kell a reggeli
lapokban szerepelni, mint öngyilkosnak a többi közt az elmúlt éjjelről.
A lánynak a feje felém volt fordítva. Észrevettem. Én is felé
fordítottam a fejemet, arra ő elkapta az arcát. Egy kis grimaszt
csinált, láttam. Sőt röhögni akart. Mi van itt nevetni való? A válla
felugrott egy párszor, vinnyogott magában, mert dugdosta a nevetést.
Rámragadt. Elkacagtam magam, kérdem:
– Mit nevet?
De szép volt az az ifjúság, mikor ott ültem a mellett a lány mellett. De
szép volt az ifjúság. Milyen keserves volt, milyen stupid volt, milyen
egy téboly volt, te, milyen rémes és milyen szép volt mégis. Csak nevet,
barátom. Úgy nevetett, mint a gyerekek szoktak az osztályban az óra
alatt, mikor úgy rájuk jön. Ilyen egy taknyos, gondoltam. A
balkönyökömmel meglöktem egy kicsit a karját, jobbfelől ültem neki
tudniillik.
– Mit nevetsz itt te?
Nem nézett rám.
– Hogy hogy ül itt – azt mondja. – Jó kis hangja volt, olyan új hangja
volt, vagy milyen, meglepő. Mint egy csepp eső, ami az embernek az
arcába esik.
– Hogy-hogy hogy hogy ülök itt? Hát hogy üljek? Hogy üljek itt neked?
Nevetett.
– Nem tetszik, hogy itt ülök?
– Hogy tegez itt! Hogy jön engem tegezni? – abbahagyta a nevetést, úgy
szólt hozzám, hogy azért el volt fordulva közben.
– Te, valami van az orrodon – mondom neki. – Mutasd.
– Semmi köze – azt mondja. – Hogy mer engem tegezni.
– Köszönöm, jól. – Ez egy új találmány volt akkor Pesten – ez a
»köszönöm jól«. A leány úgy tett, mint akinek a méltóságán sérelem
esett.
– Itt letegezi az embert, hö – azt mondja, mintha valami harmadikhoz
beszélne.
– Nézz már ide, te.
– Azér se.
– Hány éves vagy?
– Elmultam.
Ez is olyan vicc volt.
– Nem nézel erre? Mondd meg hány éves vagy.
– Va-agy? Hát te hány vagy? – Úgy tetszett neki, hogy vissza mert
tegezni, hogy kacagott egyet utána. Le kellett inteni.
– Ne szemtelenkedj.
– C! – így tett és idefordult, hogy végigmérjen, feldugta az alsó ajkát
és lenézett a cipőmre. Egész kedves arca volt, szép fehér szín.
Ragyogott az orrahegye. Kék szeme volt, fekete haja.
– Elég szép fiú vagy – mondom.
– Mér nem mondta ezt reggel, most már sötét van. – És megint elkapta a
fejét. Ezeket a válaszformákat ismertem az éjfélutáni világból. Ez is
tudja már a nyelvet?
– Mondd, kérlek, hol szolgálsz?
– Hallja, uram, ha egy pofont akar, csak szóljon, – azt mondja és a
szemem közé nézett, de nem állta meg, hogy ne nevessen és megint a másik
oldalra csavarta a fejét.
– Szemtelen vagy. Feltünően szemtelen vagy. Hogy hívnak?
– Nem szoktam utcán át bemutatkozni.
– Most nem vagy az utcán, most a ligetben vagy. Bemutatkozhatsz.
– Ne legyen olyan kíváncsi, hallja, hamar megöregszik.
– Nem mondod meg a neved?
– Mit érdekli magát?
Komoly képet csináltam, mint egy tanfelügyelő.
– Nos, hogy hínak?
– Kérdezze meg tőle.
– Te hülye – mondom és egy fricskát akartam adni neki. Felkapta az
orrát, aztán összehúzta a száját szemét és egy gesztust csinált, mintha
szavalni kezdene:
– Jó uram, nem találja, hogy ön túlságosan bizalmas?
– Eredj el innen, ha ilyen buta vagy.
– Eredj el – zéderanda! Saját padja ez talán itt a sligetbe?
Sligetbe! Ez is benne van a műveltségében.
– Hol veszed ezeket a jó dolgokat? Kitől hallottad mondani, hogy sliget.
– Az Operába járok, ott hallottam. Mit szól!
– Távozz, édesem, nem lehet veled beszélni – mondom és felfelé
legyintettem egyet, mint egy herceg, mikor a szabóját kidobja. Tényleg
untam ott vívni vele. Mit érdekelt egy ilyen nemtudommicsoda. Csak azért
bolondoztam egy kicsit vele, mert untam magamat és hát kérlek, elég jó
kis bőr volt. Kellemes volt ránézni, csak úgy, mint mondjuk egy
narancsra, mikor egyáltalán nincs is gusztusom narancsra. És olyan rossz
hangulatban voltam, mikor a Gerbeaudból a kocsik elmentek. Úgy el voltam
hervadva. Hova menjek?
– Hallja, dinsztelt úr, ne adja a bankot itten. Micsoda beszéd az hogy
távozzak? A saját lakásáról kilökhet, akit akar. Engem innen ki nem
lökhet. Zéderanda. Távozzon maga.
Elrántotta a derekát, felkapta a retiküljét vagy mijét és a térdére
csapta. Kinyitotta, kivett egy kis tükröt, hátrahúzta a nyakát, én is
láttam egy kicsit az arca fehérjét a tükörben. Meglöktem a karját.
Kiesett a kezéből a tükör. Leesett a földre. Rózsaszín kaucsuk háta volt
a kis tükörnek.
– Naa – azt mondja. – Finom egy modora van magának. Most vegye fel.
– Most mindjár, vagy még ráérek?
– Azonnal is ráér, édesem.
Nyögve hajoltam le.
– Öö, öreg csontjaim.
– Adja ide! – el akarta kapni.
Egy olyan bazári kis tükör volt. J betü volt rajta plajbásszal,
csuszkáló írással.
– Mi ez itt?
– Kérem, adja vissza a tükröm.
– Előbb mondd meg, micsoda szám ez itt. Telefonszám? – Egy szám is volt
a J alatt.
– Mi köze! – Ki akarta kapni a tükröt a kezemből. Odaütöttem a kezére.
Csak éppen hogy csesztem. Megint odakap a tükörhöz. A körmére
koppintottam a tükörrel. Elnevettem magam, őbelőle is kifutott. Teli
volt a szája nevetéssel. Igy ment egy kicsit, mintha csak játszani
akarnánk. A tükör ragyogott közbe köztünk, a tükör is nevetett.
– Na, ne üssön hát! Adja ide már!
– Ki ez a jé, mondd meg.
– Senkise. Dedektiv maga?
– Dedektiv, igen. Micsoda jé ez itten? Jenő?
– Hogy kitalálta. Milyen egy esze van!
– Egy fiú?
– Neem, majd egy leány!
– Ez meg a Jenő száma. Telefonja is van Jenőnek?
– Mit érdekli az magát. Hallja, adja vissza a tükröt.
– Nesze – mondom. – Nyújtottam. El akarta venni, visszakaptam. Megint:
– Na. Nesze hát. – Nyúlt, elhúztam a kezem. Elrántotta magát,
kopogtatott a sarkával a földön, hallgatott, mint aki haragba van.
Megint kínáltam a tükröt:
– Na, komolyan. Ne, vedd el. Tessék.
Egy darabig nem reagált, egyszer végre hitt a komoly hangban, odanyúlt.
Ráütöttem a kezefejére. Grimaszt csinált.
– Nézze, ne játsszon itt velem.
Felvettem az erszényét, beletettem a tükröt. Egy puff, egy zsebkendő,
egy kicsi parfümös tubus, egy korona, meg egy pár hatos, egy enyveshát
és egy kulcs volt az erszényében.
– Mit nyulkál a ridikülömbe! – kikapta a kezemből.
– Mutasd azt a képet. Muti.
– Mit akar vele. Fogja. Nézze meg, milyen randa vagyok. – Ideadta az
enyveshátat. Ő volt rajta meg egy fiú.
– Ez az a jé, ez itt melletted?
– Ez. Tetszem magának?
Megnéztem őket. A lány ebben az adjusztírungban volt a képen, ebben a
kalapban, ebben a blúzban és ebben a selyemszoknyában, az erszénye a
kisujjáról lógott lefelé, az egyik lábával lábujjhegyen állott, befelé
nyomott térddel és a sarkát jól feltartva hátra, mint a divatlapokban
állanak a modellek és mint a Dorottya-utcán ott Brachfeld mellett a
kirakatban a bundában lefotografált művésznők állanak egy nagy lépcsőn,
kicsit önmaguknak dülve, magosabbaknak tartva magukat és valami gőgöt és
merengést, valami idegent szimulálva, szinte letagadva azonosságukat,
valamit a távolból affektálva, Place Vendôme-i illetőséget vagy nem
tudom mit. De nézni ez a leány olyan őszintén nézett ezen a vacak kis
képen, olyan kíváncsian s egy kicsit ijedten, te, olyan valami meglepett
ünnepélyességgel, mint a csoportképen néznek az intézeti lányok vidéken,
akiket az évzáró ünnepélyen az udvarban fehérben és virágokban
lefotografál a helybeli legelső fényirdász. J., vagy tegyük fel Jenő, ő
egy vékony gyerek volt, keskeny karimájú Girardi volt a fejében
hátratéve, hogy a választéka kilássék a kalap alól. Középen volt a haja
kétfelé vasalva. Zsebkendő csüngött a szivarzsebéből és a gomblyukából
neki is lánc ment a szivarzsebébe s szűk dupla gallérja volt és csinált
csokor ugrott kétfelé a gallérnyílásból, Terézköruti chic, igen mély
kivágású gigerli-mellénye volt és csíkos inge, felvasalt nadrágja és
magassarkú félcipője s egy kis pálcát hajlított a földön maga mellett,
olyan vékonyat, hogy elesett volna, ha rá akart volna támaszkodni.
Egy cigarettet is tartott az ujjai közt a pálca felett. Jenő
kieresztette a szemét és eszesen és elszántan próbált előre nézni. Jenő
az arca után lehetett szivaros fiú a Jardin de Paris-ban, páholyhoz
vezető boy a Royal Vióban vagy liftes a Hungáriában, vagy még jobb
esetben színinövendék és a legjobb esetben kezdő moziszínész és egyben
ős turfbarát.
– Mit nézi annyit, adja már. Mit szól az arcberendezésemhez? Randa
vagyok, nem?
– Csúnyább is lehetnél – mondtam neki, hogy egyszer gyöngéd is legyek.
– Ez egy olyan piszok kép. Adja, tegyem el. Nem szokok enyveshátat
csináltatni. Ez a hólyag akarta, hogy álljak oda vele. De nem fogok
rendelni. Tizenkettőt csinálnak két kroncsiér. Levelezőlapra csinálják
rá az embert. Kell nekem? Azt hiszi, nekem kell levelezőlap evvel a
hólyaggal? Még oda is megyek, igaz, megnézem a kirakatban, nem-e tettek
ki vele. Majd még mutatom ott vele magam a kirakatba. Csipiszt.
– Micsoda fiú ez?
– Eegy.
Ebből értsek.
– Kedves pofája van – mondom.
– C, egy undok. Maga már azt hiszi, van vele valami.
– Nincs vele semmi?
– Frászt.
– Szeret?
– Pesten lenni. – Ez is egy olyan vicc volt. Szeret… Pesten lenni? –
kérdi egy lány a fiútól. Az után hogy: szeret, egy kis pauza jön, mintha
azt kérdezné: Szeret? Vagy ha komolyan kérdik a nőt: szeret? – arra is
rácsapja a nő: Pesten lenni. Hogy szeretek Pesten lenni. Én úgy
értettem: szeret ő téged? Szerettem a szívhez nyúlni, akárkivel
beszélek. Úgy izgatott mindenkinek a szíve, úgy érdekelt, ki kibe van
belebukva és ki hogy szenved és ki milyen boldog. Mindenkinek, aki
szembejött velem, a mellére néztem, a baloldalra, ahol a szív van.
Vajjon mi megy ott végbe? Egyszer, emlékszem, ültem a Kolegerszkiben és
néztem a népet és a katonazene játszott és ott képzelődve, mintha minden
kabáton és minden blúzon keresztül láttam volna egy nagy szívet, egy
szívalakú tüzelő lampiont.
– Nem szeret téged?
– Össze vagyok veszve. Tegnap összevesztem.
– Jenővel? Min vesztetek össze?
Dühös lett.
– Hagyjon már. Mit kérdez!
– Nagyon unalmas vagy. Mér nem felelsz rendesen?
– Mit feleljek itt magának? Kicsoda maga?
– Mér vesztél össze Jenővel?
– Azt hiszi, énvelem olyan könnyen lehet.
– Nem értem. Énrám mondod?
– Á. Az a hólyag. Mert leadtam magam sétálni vele, hát már mindjár
akart.
– Mit akart mindjárt?
– Nézze, édesem, ne faggasson, igen?
– Pssz. Te, mondd meg már a nevedet.
– Hagyjon békemet a nevemmel.
– Hát mást kérdezek.
– Na?
– Hogy hívnak?
Nevetett:
– Nagysád! Úgy hínak nagysád! Édes nagysád, kérem, legyen szivesss… – a
kezével egy előkelő gesztust tett, mintha helyet mutatna egy nagysádnak.
– Te bolond. Mér nem mondod meg a nevedet.
– Nem értem, hogy lehet arra kíváncsi. Én nem értem, mit akarnak az
embernek a nevétől.
– Én meg nem értem, mér ne mondanád meg, hogy hínak. Egész bátran
megmondhatod, úgyis elfelejtem.
– Hagyjon, mit… hagyjon – úgy mondta: chagyjon!
Elfelejtettem közbe mondani, hogy a lámpák meggyulladtak már a ligetben.
De még elég világos volt. Még jártak is az utakon, kocsik is mentek a
Stefánián, a Hermina-úton meg valami hangos népek vonultak folyton,
fütyölve és előre-hátra kiabálva egymásnak. Kőművesek vagy kövezők
voltak, hazafelé menet. A Gerbeaud mellett a fasorban két omnibuszkocsis
léptetett el két nagy dagadt lovon. Az állatokon lógott és hintált a
nehéz szerszám. Egy bokor alatt a füvön egy szentjánosbogár gyulladt ki.
Megfogtam a lánynak a kezét.
– Mondd, mér vagy ilyen undok?
– Hagyja a kezemet – azt mondja. – Engessen. Engessen.
– Húzd le ezt a keztyűt.
– Hát még mit nem.
– Húzd le a keztyűd, hadd nézzem meg a kezedet.
– Mit akar a kezemtől.
– Meg akarom nézni a kezedet.
– Igy nem lássa? Engesse már el.
– Húzd le már, mindig így kéreted magad?
– Ne izéljen. Én már megyek. Hagyja a kezemet.
Megfogtam a másik kezemmel a karját, húzgáltam a keztyűjét lefelé.
– El fogja szakítani a keztyűmet. Én nem bánom, megfizeti.
Már lenn volt. Az ölébe dobtam. Tetszett, hogy hűvös a keze. Zongorára
való nyúlánk ujjai voltak.
– Mit nézi, piszkos. Tudom hogy piszkos.
– A másik tisztább? Add azt, ha az tiszta.
A kisujján vékony aranygyűrű volt, csak annyi, mint mikor a cseresznye
szárából kötnek gyűrűt. Egy kicsi hígzöld kő volt benne. Oroszországban
szibirszkinek híják ezt a zöld követ.
– Hagyjon már, elmegyek. Engedjen elmenni.
– Maniküröztetni is szoktál?
– Ne nézze már. – Húzta a kezét, visszaengedte. – Tudom hogy csúnya.
A kiksz még rá volt ragadva a körmeire és a bőrvágás vékony aludt
vérszín emlékei látszottak egy-két helyen a körmei fölött. Elnevette
magát.
– Még csak kétszer lettem manikürözve. Barátnőm csinálta meg a kezet
nekem.
– Ki az a barátnőd?
– Kíváncsi? Az egy artistanő. Nem ismeri? A kaszinóban van.
Nekem tudni kellett, hogy a kaszinó, ahol az ő barátnője van, az nem a
Nemzeti Kaszinó, se nem az Országos Kaszinó, se nem a Lipótvárosi
Kaszinó, se nem a Józsefvárosi Kaszinó, hanem az egy édes kedves
kaszinó, hol nincs se politika, se kötelező öngyilkosság huszonnégy óra
múlva a kártyaadósság miatt, ott csak bál van örökösen, zene, dal,
szerelem, szeszelés, víg élet, francia világ: Casino de Danse.
– A kaszinóban? Hogy híjják?
– Hédi.
– Hédi?
– Hédi. Ismeri?
– Nem egy vastag?
– Az, vastag? Sőt egy nagyon sikkes alak.
– Fekete haja van.
– Áh. Tiszta vörös. Azelőtt gesztenye haja volt, most hagyta vörösre
festeni.
– Akkor nem tudom.
Hallgattam. Sóhajtanom kellett. Én itt egy Hédiről beszélek, aki vörösre
hagyta festeni a haját és akit nem is ismerek, egy ilyen lánynyal,
akinek még a nevét sem tudom. És a fejem és az egész napom és az egész
mindenem teli van egy nővel, akit most ismertem meg és akiről csak
hallgatni szoktam. Meghallotta, hogy sóhajtok. Erre is volt egy olyan
vicces kérdése:
– Mondja, kegyed talán breteg?
Nem is feleltem neki. Fogtam a kezét és néztem az aludtvér csípéseket a
körmei sarkában.
– Mit sóhajtozik itten?
– Ásítottam – mondom és imitáltam egy ásítást, hogy igazoljam magamat. –
Kérlek, ilyen buta nő mellett – mondom – muszáj ásítani.
El volt fordulva, láttam, hogy elnéz. Ő is sóhajtott.
– Hát te mit ásítasz?
– Hagyjon már – azt mondja – menni akarok.
Kedvetlen volt a hangja. Ki akarta szabadítani a kezét.
– Nem mégy még. Ülj csak itt szépen. Mondd már, te mi vagy? Otthon vagy
még?
– Naa, bizonyisten, engessen.
Odahajolt, hogy a kezét jobban el tudja rántani. A szalag a kalapjáról
az arcomhoz ért. Megkívántam hirtelen azt a tiszta fehér arcot. Meg
fogom ezt a lányt itt csókolni. Egy ilyen csóknak a szívemhez semmi
köze. Ettől még olyan boldogtalan lehetek, mint egy ház. Csak
megcsókolom, aztán hadd menjen.
– Ijj, ne szorítsa a kezem. Ne tartson itt fel, tényleg micsoda eljárás
ez, engessen menni.
– Te kígyó, még nem is ismerlek és már el akarsz hagyni?
– Jáj, az ujjam. Fáj, nem hallja? Mit gondol, majd itt ülök magával a
sligetbe. Mi vagyok én?
– Én nem tudom, mi vagy. Hát mi a polgári állásod, áruld el már az
istenért.
– Mit törődik avval. Az anyámnak a lánya vagyok.
– Te házilány vagy?
– Házi vagyok és kész. Úrinő vagyok, nahát. Jaj, nem engedi a kezeeem!
Dobolt egy pár taktust a két sarkával a földön.
– Hadd csókoljalak meg.
– Hooogyne.
– Akkor elengedlek. Hajolj ide, megcsókollak.
– Sietek!
– No.
– A kezem, hallja, én…
– Hadd csókoljam meg a szádat.
– Inkább ne.
– Nem engeded a szádat megcsókolni?
– Chaagyjon.
– Hát akkor a fogadat. Hadd csókoljam meg a fogadat.
Végre visszajött a nevetése, nem tudom, eddig hol volt eltévedve.
– Fogja, itt van.
Úgy csinált, mintha kivett volna egy fogat a szájából és nyújtotta.
– Ham – bekaptam egy ujját. – Most mind a két keze nálam volt. – Adsz
egy csókot? – mondtam, úgy, hogy az ajkaim nem értek egymáshoz, mint aki
borostyánszipkát tart a fogai közt és beszél.
Kirántotta az ujját a számból és rázogatta, mintha megégette volna.
– Ni, hogy megharapta. Fene egye meg.
– Boorzasztó. Mutasd.
– Nézzen ide, itt a foga helye.
Hozzáhajoltam, az orrom elé dugta az ujját. Megkaptam a balkezemmel a
derekát, elengedtem a kezét, a másik kezemmel a két orcáját fogtam be,
mint egy nagy harapófogóval és odahúztam a fejét a kalapom alá.
Szájoncsókoltam. Nem tudta a száját olyan hirtelen összeszorítani, csak
a csók alatt éreztem, hogy nyávogva erőlködik, hogy a száját behúzza.
Meleg levegő jött az orrából az arcomba. Meg volt csókolva. Elengedtem.
Felugrott, elfordult. Visszafordult.
– Disznó.
Képzelheted, mennyire megsértődtem. A szám vizes volt a szájától.
Szívélyesen néztem föl rá. A kalapom hátrament a fejemben, úgy hagytam.
Megláttam a ligeti tó hídján a világos lámpákat egy sorba mosolyogni. A
híd alatt a fényes fekete vízen két hattyú lassan úszott, mintha mindig
megállanának. Eltűntek. A fák sötétzöldek lettek. A csillagok fenn
voltak. Villamoscsengetés hallatszott és autópuffogtatás. Éreztem
valamit, azt, hogy élek és ez jó volt. A lány a kalapját ráncigálta a
két kezével.
– Itt a bugyellárisod – mondom. – Itt ne hagyd.
– Most már boldog? – mondta dühében.
Boldog. Ha ezt a szót hallottam, mindig a szívembe ment a nyilallás és
úgy lettem, mintha szédülnék, de nem a fejem szédül, hanem lejebb, a
lelkemben szédül minden, mint egy kiállítás, ami elkezd forogni s
elhomályosodik. Boldog. Direkt mosolyogtam, úgy néztem a lány kalapját.
Úgy vehette, hogy büszke vagyok vele szemben és mulatok rajta. Ha az a
nő, az a komoly, az az asszony, akitől semmim sincs, csak egy zűrzavar a
gondolatvilágomban, ha ő kérdezné tőlem egyszer, de nem így butaságból,
hanem valami nagyon komolyan és úgy, mintha ünnepnap volna, egy kis
szalonspiccel, ragyogva vagy sírva, nem tudom, úgy mélyről és messziről
és mégis a legközelebbről olyan hanggal, mint a zúgás a kagylókból, ha
kérdezné tőlem: boldog?
A Gerbeaud felé néztem, sötét volt és hallgatott a vasrács, a fák álltak
előtte, mint valami nagy szomorú bosnyákok és a pavillon tetejéről egy
fekete tű mutatott az égre felfelé. Azon vettem magam észre, hogy az a
lány ott előttem elkezd vihogni:
– Ni, hogy néz. Báá!
Igaz, ez is itt van. Már nem haragszik. Ebben a lányban annyi nevetés
van, mint lé a barackban. Micsoda nő ez itt? Különben nem is érdekel.
– Adja a ridikülömet. Maga marad? Maga tán itt szok hálni?
– Nem haragszol már?
– Mitt haragudjak – mondta fölényesen és félrerántotta vállát. – Jön
vagy marad?
Felálltam, odaadtam neki a kis tasakját.
– Én erre megyek – a Stefánia felé fordult. – Maga merre megy?
– Gyere, sétálj itt velem egy kicsit.
– Mit sétáljak, én nem szoktam itt este sétálni. Mi vagyok én?
Gondoltam, adok egy forintot neki, megérdemli.
– Kell két kroncsi?
– Két kroncsi! – kacagott egyet. – Nekem ne adjon.
– Nem kell pénz? Konflison mehetsz haza.
– Csak tegye el a pénzét, majd jól jön az magának. Nekem ne adjon pénzt,
c, hallja!
– Hát négy kroncsit elveszel?
– Hagyjon engem a pénzével! Jön vagy nem? Én itt nem megyek tovább.
– Gyere már, csak az épületig meg vissza. Olyan szép most itt.
– Kikapok otthon.
– Még csak nyolc óra, mit akarsz.
Jött. Elmentünk az öngyilkos előtt. Még meg se moccant azóta, hogy
odaült a padra. Ránk se nézett. Két másik padon ült már egy-egy áhitatos
esti pár. Az egyik padon a férfi gázember volt, ahogy nevezik. Barna
blúza ki volt gombolva és az ingmelle is nyitva volt, mert nem volt
benne gomb. Merengett a nő mellett és ép egy gázlámpát talált nézni
merengésében és úgy bámulta, mintha a legnagyobb újság volna neki egy
ilyen gázlámpa.
– Ott a Műszinkör, ni – mondta a lány. – Ott voltam délután. Milyen egy
hülyeségeket adnak ott, kár a pénzér, én mondom magának. Annyit
röhögtem.
Elnevette magát.
– Most mi jutott eszedbe? Valami darabra gondoltál?
– Olyan hülyeségek. Én nem értem, hogy lehet olyanokat előadni. Mondja,
látta maga már Bokori Pistát fellépni?
– Még nem láttam drágám. Legközelebb megnézem.
– Itt lép fel a Műszinkörben. Mint jassz és huszár szok kijönni. Hogy
mennyi rózsát kap ez a hólyag, mikor kigyön. Úgy tapsolnak, mintha
legalább is egy Sziklai lépne fel, de még ki se nyitotta a pofáját,
mindjár ahogy kigyön, egy olyan tapsolást csinálnak azok a tyúkok és ott
szaladgálnak a viráglányok, a kosár virágokkal, mondja, maga jár a
Műszínkörbe?
– Én, ritkán.
– Tudja, hogy ott direkt vásárolnak virágot a tyúkok. Húsz vas egy
csokor rózsa és telihajigálják a színpadot, ahogy kezd hátulról gyönni
az a majom és elkezdenek bőgni ottan: Bokorii, Bokoriii… Én nem mondom,
szép az alakja és higgye meg, csakis az alakjára buknak, mert a hangja
az olyan, mint a handlénak, aki reggel zokog az udvaron minálunk.
– Neked nem tetszett Bokori?
– Frászt.
– Melyik színészre bukol?
– Én nem bukok színészekre. Hallja, olyan hülye nőnek néz engem? Bokori
Pistáért milyen betegek azok a tyúkok, nahát!
Megint hihh, kiszaladt a jókedve.
– Mondd, egész nap így nevetsz?
– Én? Talán sírjak? Mit sírjak, nem igaz? Én úgyis csak meg fogom ölni
magam.
– Mit csinálsz, te?
– Semmit. Én úgyis öngyilkos leszek. Csekélység.
– Micsoda hülyeségeket adsz itt elő!
– Azt hiszi nem? Azt hiszi nem is merek öngyilkos lenni? Azt hiszi?
Igy mondta: asziszi? S hencegősen a szemembe nézett. Néztem, mi van
ennek a szemében. Két pici kerek kék eget láttam csak és egy-egy
csillagot benne.
– Te marha nő, te. Hány éves vagy?
– Én, tizenhat. Most agusztusban leszek.
– Hát hogy beszélhetsz ilyen hülyeségeket, hogy öngyilkos leszel.
– Mért ne. Mit éljek én?
Semmi lehangoltság nem volt sem a szavában, se az arcán. Olyan volt,
hogy mingyár a másik pillanatban nevetni fog. S nem nevetett. Nézett,
őszintén, könnyen és elszántan nézett rám. Mintha összebeszélt volna
valami túlvilági víg társasággal, mintha már mindenen túl volna ő, ami
itt található, mintha elvégezte volna a világegyetemet, mintha a
jégsarkok ismeretlensége s a bolygók programmja és a tengerfenék és a
villamosság és a művészet minden produkciója és a népek minden álma s
minden élvezet és minden csalódás a világon, az egész élet mind a
kisujjában volna és mintha bepakkolt volna s ő mehetne már innen
nyugodtan. Hogy tud ilyet kitalálni egy ilyen városi fű, egy ilyen vad
kis konty, hogy jön az elő, hogy még alig szipákol itten a levegőből
valaki, már kinyitja a száját halált mondani. Ez úgy meglepett, ez a
buta fordulat, a bolond locsogás után ami jött belőle s csak mert egy
ilyen nőt nem vehettem komolyan, hogy leadjam magam vele társalogni egy
ilyen nagy dologról, mint az élet meg a halál, hát csak azért tettem
magam, mintha viccnek venném a dolgot.
Én piszkáltam a pálcámmal a földön és leütöttem egy pár levelet a bokrok
alján, pedig eszembe se volt a leveleknek ártani s ő már danolt ott
mellettem, mintha nem is ő lenne, aki az imént azt mondta: megölöm
magam. Danolt szórakozottan, hogy:
Éé-és ennél a táncnál,
Hajlik a nő mint a nádszál,
Tárállá, lálállá, lálláhá…
Emlékszel erre a barna valcerra? C’est la valse brune… meg a többi
valcerra, amelyik jött Pestre, kék valse-ok és szőke és fekete és vörös
és sárga valse-ok Párisból és dzsiggelni való hadari dalok és mindenféle
bolondos zenék Londonból meg Newyorkból és egymásután végigszaladgálták
a színházakat, a kabarét, az orfeumot, a kávéházi cigánybandát meg a
bodegákat és a borozót hajnalban és a verklibe másztak és ott ugráltak
még egy darabig és egyik a másik után elhallgattak egyszer és elvesztek
a város muzsikájából örökre.
Rátettem a tenyerem a lánynak a vállára. Meleg volt a blúz alatt a bőre.
Az influenza jutott eszembe, olyan melegsége volt a bőrének. A sárga
múzeum hallgatott ott előttünk, a nagy ablakokban kékes világosságot
csinált a hold, mert a túlsó oldalon is ilyen nagy ablakok voltak
ezekkel az ablakokkal szemben.
– Ni, lila ákác – azt mondja. – Jaj szakítson nekem.
– Hol van?
– Ott a falon. Nem látja? Ott ni.
Tényleg láttam valami lilás virágot nagy levelek között. Oda volt a
falhoz ez a fa vagy futóka vagy micsoda simulva. Én azt hiszem, nem is
tudtam, hogy lila ákác is van. Amennyit én ákácokkal foglalkoztam itt
Pesten az iskolában, meg a kávéházban. Ezt csak úgy felhozom, mert egy
kicsit bántott, hogy ez a lány jobban ismeri a virágokat, mint én.
– Minek az neked?
– Szeretem a lila ákácot. Kedvenc virágom.
Odamentem a falhoz, lábujjhegyre állottam, téptem neki lila ákácot.
Megszagolta. Az orrom alá adta:
– Szagolja csak.
Odaszagoltam.
– Gratulálok – mondom. – Volt valami szaga, nem nagyon figyeltem rá.
– Tudja, hogy én imádom a virágokat? Szavamra, imádom!
Jó. Csak nem fogok ővele virágokról beszélgetni. Pedig az olyan szép
lehet, este járni egy kertben nővel és a virágokról beszélni ketten, egy
nővel. Ezt itt mellettem őrülten lenéztem. De azért megint a vállára
tettem a karomat, úgy mint egy boát. Hagyta és aztán a hátát
lesimítottam egyszer-kétszer. Odahajoltam az arcához. Csak úgy kívántam
egy csókot megint, mint ahogy az ember be akar kapni egy szem szőlőt,
amelyik a tányérján marad. Félrehúzta a fejét.
– Mit akar?
– Nem adsz egy csókot?
– Szépen!
– Látod, én adtam neked – mondom.
– Mintha én olyan nagyon kértem volna.
– Ha nem tetszik, add vissza.
– Jó, majd újévkor, csak ne hagyja elfelejteni.
Nem volt ott közel senki. Magamhoz kaptam, szorítottam a karommal a
derekát. Épen összeillettünk.
– Nem csókolsz meg?
– Eresszen, már megint kezdi. Ne nyomjon úgy. Tyhjaj!
– Csókolj meg!
– Nahát szemtelenség – és húzta hátra a derekát és elhúzta a száját
erőlködésében és így is olyan volt, mintha nevetne. A hold az arcát
egész világosra festette ki. Szép tiszta piros szája volt. A nyakát is
odahúztam a másik karommal.
– Csókolj meg!
– Mm.
Behúnyta a szemét. A szája be volt csukva. Szájoncsókoltam.
– Ááh, hogy nyálaz!
Félre tudta rántani a fejét. De nem szabadult.
– Csókolj vissza.
– Fuj, utálat – fuldoklott és a száját nagynehezen meg tudta törülni a
karján.
– Csókolj vissza szépen.
– Hagyjon már – azzal odaütötte a fejét és megcsókolt. Mint egy madár.
Csak épen az arcomhoz kapott a csőrével. – Na, engessen!
– Nem úgy. A számat.
– Kizárt dolog. Ne szorítson már.
– Mért nem csókolod meg a számat?
– Csak.
Farkasszemet néztünk közben és folyton éreztem az államon a lehelletét.
És úgy együtt állottunk, mintha kötéllel lettünk volna összekötve és
folyton csuszkált a cipőnk a földön, mert ő mindig menni akart, én meg
nem engedtem. Észrevettem, hogy kétfejű árnyék van a földön mellettünk
és hajlong, ahogy mi mozdulunk, mindig. Hű, barátom, ha akkor ott jön a
vezér és látja, hogy az Előkelő Bank egy reményteljes ifjú tisztviselője
ott tántorog evvel a kis ligeti nővel!
– Te buta, mért nem akarod a szám megcsókolni?
– Én csakis akit szeretek, annak csókolom meg a száját.
Elengedtem. Már nem is akartam. A csók már egy savanyú dolog volt, az
se, egy ízetlen semmi. Úgy szégyeltem magam. Magam előtt, nem ő előtte.
Éreztem, hogy a homlokom meleg. Biztos elpirultam. Hallani lehetett a
cigányt a Wampeticsből.
A lány a karomra legyintett a virággal, azt mondta:
– Pá magának!
És elszaladt.
Úgy éreztem ott magam, mintha hirtelen ősz támadt volna s hideg és sár
lenne. Alig vettem észre, hogy a lány otthagyott. Aztán utánaszóltam:
– Várj, hová mégy? Te.
A lány ugrott egyet futtában, visszafordult, de csak egy pillanatra,
intett avval a virággal, mint egy zsebkendővel és idekiáltott:
– Viszlát!
És megint hallottam, hogy nevet és szaladt és kifordult a Stefániára.
*
Mondd, voltál már szerelmes? Ha engem kérdezel, én nem tudok neked
igazán felelni. Én azt hittem akkor, szeretek egy nőt. Egy privátot. Egy
úriasszonyt, amilyet mindig képzeltem. Most úgy látom, hogy csak akartam
szeretni. Én még most se tudom, mi az a szerelem. Már sírtam nőért, nő
után, nő miatt. Sírtam az összes nők miatt, mikor nekem egy se volt.
Sokszor azt hiszem, ez a szerelem, ez, mikor nincsen szerelem és az
ember szíve egy barlang, amely teli van tűzzel és köddel. De akkor,
mondom, azt hittem, végre szerelmes vagyok. Forszíroztam magamban, hogy
szenvedjek a nőért. Speciel ezért a nőért. Nevetsz. Jól van. Tudom, hogy
te nem tisztelted ezt a nőt. Ma már én is tisztában vagyok vele. Igaz,
mondtad, mikor rajongtam előtted, akkor, annak idején, hogy ne dűljek be
neki, hogy csak annyit udvaroljak neki, mint egy jegyszedő-lánynak a
moziban, még annyit se, elég lesz ha megmondom neki rögtön, mit akarok.
De én nem azt akartam. Nem azt.
Arra csak úgy gondoltam, hogy mondjam neked? Bizony isten szégyelltem
magam, mikor eszembe jutott, hogy a végén az a vágyam. Hidd el, zavart
annak a képzelete. Azt mondtam magamban: én, én szerelmes vagyok, én
szeretek. Az, aki phisice élvezni fogja azt a nőt, az egy állat. Az az
állat is én vagyok, de az, amit én, az ember érzek, az nemcsak ez, sőt
majdnem ennek az ellenkezője. Én a szívét, a szemét, a kezefejét, a
hangját, a frizuráját, a nevét, a fogai világítását, a ruhája színét, a
cipője formáját, a márkáját, a parfümjét, az életét szeretem. És azt,
amit egy nőtől akarok, miután férfi vagyok, azt különben is úgy vettem,
hogy az neki százszor édesebb mint nekem, mindig könnyek és ájulások
közt lesz boldog velem. Láz és reszketés lesz mindig és csupa égő
sikoly, amit eltapos az ajkaival a párnákban és nem hallik a tapétákon
túl. Én azt a szót, hogy vágy, nagy betűkkel olvastam a versekben a
Hétben és éreztem, hogy az én vágyam is nagy vével van bennem és hogy
alapjában véve nekem is költőnek kellene lenni, mert olyan szentnek
érzek mindent és olyan szépen tudok elképzelni mindent, amit szeretnék
és mert úgy veszek mindent, ami az én ifjúságom, mintha husvét reggel
felöltözünk, mikor a bank be van zárva. Tudod, hogy mikor egy délben azt
mondtad nekem, hogy észrevetted, hogy az után a nő után mászok és én
arra röhögtem, akkor hogy szenvedtem magamban! Hazamentem és lefeküdtem
a díványra és azt hittem elbőgöm magam, oly csúnyán éreztem magamat.
Mért kell nekem Pesten élni? Miért kell az emberek között lenni, akik
állandóan látnak és akiknek hecc az, hogy én beleszeretek egy nőbe és
akik azt mondják: mászik utána, mikor én szédülve járok egy Éva mögött,
akinél a boldogságomat keresem, hátha őnála van deponálva. Ha ilyenkor
el lehetne tűnni ebből a városból egy idegen városba, ahol senki nem
ismeri se őtet, se engem nem ismer senki. Vagy ha Pest szétszaladna
olyankor, mikor az utcán meglátom őtet, gondoltam, ha az utcák
elúsznának és a bankok hirtelen messzire ugranának tőlem és eltűnnének
összes ismerőseim és a lakosság, az egészet úgy ahogy van elfujná a szél
valahová és egy erdő támadna körülöttünk és a madarak fütyölnének a
fákon, úgy menne előttem ez a nő és én úgy érném utól és egy vadrózsát
tépnék és azzal elébe térdepelnék és úgy néznék fel rá és mondanám:
asszonyom!
Először úgy voltam en deux vele, hogy a Váci-utcán, a hölgyfodrásztól
jött ki, én meg épen szembe mentem vele. Muszáj volt neki rámjönni.
Majdnem szaladtam a járdán elébe s úgy tettem, mintha nem is látnám.
Csak az utolsó pillanatban kaptam fel a fejem és lerántottam a kalapom
és hirtelen megálltam, mintha attól félnék, hogy belémütközik. Muszáj
volt, hogy megálljon velem egy kicsit. Addig csak úgy köszöngettem neki,
ő mindig mosolygott, mikor visszaköszönt, ahogy szoktak mindenkire
mosolyogni addig a pár másodpercig, míg fogadják a köszönést, de aztán
sietett tovább és én azt se tudhattam, hogy egyáltalában emlékszik-e
hogy bemutattak egyszer neki és nem az van-e a fejében, míg
visszamosolyog: ki lehet ez az alak?
Kivitt a Dunára. Szép őszi nap volt. Te is úgy szereted ilyenkor a
korzót délben? Nincs az a nagy tömeg, ami májusban szokott lenni, ami
szinte zabálja a szájával a napfényt és eszi egymást a szemével, mint
egy éles penecillussal. Ez nem az én esetem. Ez a fruskák szezonja.
Őszszel jobb népek vannak a korzón, több illúzióm van hozzájuk. Azt
képzelem, ők is mind olyan szerelmesek a sárga levelekbe és emlékeken
csodálkoznak és bánat jár a lelkében mindenkinek és úgy érzik a
szeptember végének és a Dunapartnak a drága hangulatát, akár csak én. Az
ember jobban érzi az életet őszszel, nem? A nők, azok szebbek ilyenkor,
nekem legalább úgy tetszik. Nincs már rajtuk az a szemtelen fehér ruha,
nem látszik át a lábuk szára a szoknyán, nem lehet azt a sötét
hónaljukat észrevenni és nincs az a rémes izzólap ott a hónuk alatt és
nem látni rajtuk azokat a kék meg rózsaszín csecsemőmasnikat az ingükön
a blúzuk alatt. Én nem birom ilyenkor komolyan venni a nőket. Csak
testet és fehérneműt látok bennük. Az őszi kosztümöket imádom.
A nőn egy kicsi fekete bársony francia kalap volt, a haja oldalt fel
volt lapítva, olyan volt, mintha hozzá lenne ragasztva a fejéhez. Az
akkor jött divatba. Szürke kosztümje volt, síma szoknyája és olyan
kabátkája, mint a zsakett, gazdag fehér zsabóval és francia félcipője,
fekete. Úgy éreztem magam mellette, mintha Párisban lennék egy
parisienne-nel. Mit beszéltünk? Tudomisén. Semmit. Őrülten dolgoztam,
hogy mulattassam. Feltálaltam neki mint egy pincér, amit tudtam,
szinházról, válásokról, szerelmekről. Barátom, most ha úgy
visszaemlékszem, azt hiszem oda se hallgatott. Folyton elnevette magát,
túlhangosan, olyankor is, amikor nem volt semmi értelme hogy nevessen és
közben állandóan nézett jobbra-balra, hogy köszönjenek neki az
ismerősök. Mintha csak azért menne ott végig, hogy inkasszálja a
köszönéseket. A fátyola alatt folyton megnyalta a száját. Ismered mikor
a nők hirtelen körülnyalják a szájukat? és a szájuknak a két szögletébe
is odakapnak a nyelvükkel, mint a kutyák. Ez olyan kiábrándító. Elkaptam
ilyenkor a szememet, ne lássam. Neki is vannak ilyen szokásai? De
viszont úgy ragyogott a szája a napon, olyan szép piros volt. Remek volt
az a száj, barátom. Mikor fogom én ezt a szájat megcsókolni? Úgy feljött
és olyan nagyot vert a szívem! Egy függöny mögött majd, vagy fák közt
este, ha társasággal sétálunk és hátramaradunk egy percre. Vagy egy
fiakkerben lehúzott függönyök közt, egy mellékutcán. Mit mondok neki
majd, mikor megcsókoltam? Van egy olyan szép szó, amit egy csók után
érdemes mondani? Azt mondom majd: szeretlek. Mielőtt megcsókolom is azt
mondom majd: szeretlek. Azt hiszem, ennél fényesebbet nem lehet mondani.
És nem is szabad egyebet mondani, hogy az ember meg ne bukjon. Izgatott
voltam és büszke voltam, mert ott megyek mellette.
Úgy éreztem, hogy a napon legjobban mi vagyunk megvilágítva s minket néz
mindenki. Nem tudtam mi szebb, egy rengetegben eltitkolva kettesben,
vagy így az egész világ előtt elvonulni. Vagy hatszor végigment velem a
Petőfi-szoborig és onnan vissza a Deliig. Azután lekísértem a Gizellára,
a földalattihoz. Mikor elváltunk, lehajoltam, megcsókoltam a keztyűjét.
Tolta fel az orrom alá a kezét, ahelyett hogy egy kicsit lefelé húzta
volna. Én úgy vettem, hogy mutatni akarja, hogy szimpatizál velem.
Visszamentem a korzóra. Leültem egy székbe, elnyújtottam a két lábam,
hátratettem a fejem és behúnytam a szemem és a nőt néztem, magam előtt a
sötétben. A nap sütött az arcomra. Olyan bizalmas ez az őszi napsütés.
Olyan jó volt, mintha direkt a szívemre jönne a nap. Egész
elfelejtkeztem a vendéglőről. A nő állott és járt előttem, én balról
mellette a pálcámmal előrenyulkálva a flaszteren és egy-egy pillanatra
eltűnt ez a kép és rózsaszín fodrok voltak a szemem előtt. A
napsütéstől. És a fülem csengeni kezdett véletlenül. Oly furcsa volt,
csak ezt az egy fájó hangot hallottam ott. De édes volt. Boldogság,
mondtam magamban. Nem vettem észre, hogy Buchwaldné odajött és letépte a
jegyet.
– Fiatal úr. Fiatal úr, tessék már jegyet váltani. Meddig álljak itten?
Kinyitottam a szemem, a barna jegyet néztem, meg a Buchwaldné
bőrtáskáját. Benyúltam a nadrágzsebbe és azt mondtam neki merengve:
– Szakaszt.
*
Várjál kérlek. Szeretném neked nagyjából leadni az én históriámat evvel
az Illetőnével, pedig nem szívesen foglalkozom a nőnek az emlékével. Még
teelőtted is olyan nehéz nekem beszélni róla. Látod, ő nem is tudja,
hogy nekem valami történetem van ővele. Neki csak egy kalandja van
énvelem az életben és azt is, lehet, elfelejtette. De nekem mégis egy
hosszú históriám van ővele, olyan, mintha vízírással volna leírva
előttem, attól a perctől fogva, mikor a Vígben egy felvonásközben zene
mellett úgy megtetszett nekem egy páholyban, egész addig a percig, míg
kitettem a szűrit a szívemből. Hát kérlek, az egy szezonvégi előadás
volt, mikor ott a földszinten állva a gukkeremmel beszíttam az arcát.
Frédi ismerte a nőt, odajön, azt mondja: mit bámulod úgy, bemutatlak, ha
akarod. Akkor nyáron bemutatott neki egy délután kinn a Gerbeaudnál.
Akkor a nőt mindig avval a közhülyével lehetett látni, Bertókkal, a
Tanügyiből, de hát kérlek, én abszolúte nem gyanakodtam. Csak nem fogja
magát egy ilyen Frimmdiadalával szerettetni. Az összes minisztériumok
nem tudnak ilyen hülyét produkálni, mint Bertók a Tanügyiből. Egyszerűen
leintettem magam, ha eszembe mert jutni, hogy ennek a léniának, ennek a
Bertóknak, ennek a hülyének sánszai lehetnek a nőnél. Akkor őszszel
végre sétáltam egy délben a korzón a nővel. Ezeken a szép őszi napokon
még ikszszer csatlakoztam hozzá a korzón. A nő minden délben kinn volt.
Kezdtem háromnegyedkor meglépni a bankból, mert ha egy óra után mentem
ki a korzóra s ha nem fogtam el rögtön a nőt, akkor el is passzoltam,
mert a nő negyed-félkettőre már haza szokott menni. Amellett kérlek, az
a nyavalyás Gergely bemondott az osztályfőnöknél, amért egy óra előtt
kivontam magamat a forgalomból. Az osztályfőnök behivatott és azt
mondta, hogy demoralizálom a levelezési osztályt, hogy melegen ajánlja,
hogy gondoljam meg a következményeket satöbbi, kérlek, ilyen undok
dolgok, mikor a boldogságra készülök! De gondoltam, ez már szenvedés a
nőért. Őrült kedvem volt elveszteni az állásomat egy szép napjáért az
életemnek! Különben Gergely urat beszüntettem és ha ott is maradtam néha
egy óráig, azt csak azért tettem, hogy direkt elkéssem a nőt a korzón
kóstolni, hogy fáj-e, hogy nem láttam és olyankor kijelentettem, hogy
Gergely is hallja, hogy csak lustaságból vagyok még itt, elvben már
félegykor távoztam, akinek tetszik, mehet rólam információkat adni.