XV.

Előadtam az egyezményes rendszert ugy, a mint előkelő bajnokai

tárgyalták, s hagyák fölismerszeni eddigelé. E rendszer kórságát, ugy

hiszem, kimutattam, s véleményemet felőle őszintén, bátran kitüntetvén,

igyekeztem érthetően is szólani dolgokrul, tárgyakrul, melyek kevéssé

sőt talán sohasem voltak fejtegetve irodalmunkban. Szembeszökőleg

mutatkozott előttünk az egyezménynek Hetényi és Szontagh általi

különböző magyarázata, magának a rendszernek a jelen idők és emberiség

elleni fordulása; mikor csakugyan kétségbe vonhatni annyira emlegetett

gyakorlatiságát; mi nálunk fölöttébb ajánlatos czime fogott volna lenni.

Az is tisztába lön állitva, mi véknyan függ össze nemzetiségünkkel az

egyezmény, nemcsak, hanem irodalom, melyben a fensőbb szellemi élet

megindult, a nemzetiség koczkáztatása nélkül járhata, jára is különböző

nyomokon, mint a régi görög vagy az ujabb kori nemzetek példája mutatja;

sőt csak is ez a szellem szabadsága, élete oly bizonynyal mint az

ellenkező eset rabsága és halála volna okvetlenül. Ez okbul óvást kell

tenni minden saját és kizárólagos nemzeti bölcsészet ellen és pedig a

bölcsészet nevében. Az nem lehetne más, mint hatalomszó, s a lélekre

ráparancsolt szabatosság, miben soha sincs köszönet. Az egyezmény, mint

önutu és saját módu keresése az igazságnak, ám virágozzék, és fejtse is

magát lehető emberi szépségben, tökélyben közöttünk; mikor bizonyosan

meg fogja érdemelni az irodalmi elösmerést; de a legszentebb érdekek,

vallás és állam féltésének aggodalmaival táborozni körülte az

igazságkeresés más módjainak rovására, s mintegy közvetve a hatalom

éberségét, őrizkedését zaklatni föl kiválólag az eszmei bölcsészet

ellen: hogyan lehet komoly férfiak szándoka, megfoghatatlan. Pedig nem

kevesebb, mi az egyezmény hőseinek szavaiból kirí, s ez több mindennél.

A vád noha terhes, de be van bizonyitva.

Szerencsére csak a mi kisded irodalmunkat emlitve is, tényleg máskép áll

a bölcsészet ügye. Nem szükség hogy a történeti mezőre kibocsátkozzam, s

kiszinezzem a a különböző filozofiai feleket. Azt mégis lehetlen

mellőzni előadásom folytán hogy az üldözőbe vett spekulativ

filozofiának, melyre Hetényi annyi kiméletlenséggel annyi nem

tisztességes czimeket halmozott szent haragjában, Szontagh annyi sok

helytelen élczet csinált könnyü jó kedvében, nemcsak multja van hanem,

mint remélnünk szabad, jövendője is a magyar elmében s irodalomban. De

megigérvén már, hogy elő fogom tárni a felőle kivehető nyomokat: ám

legyen. Bár rövid leszek, előadásomból mégis ki fog tetszeni, hogy

közöttünk e század eleje óta nem is volt élete, azaz előmenetele,

gyarapodása más bölcsészetnek, mint az elmélődőnek. Mert a kanti

rendszer vallói nem hogy fejtették volna tudományukat, hanem inkább

megfeneklettek a dualizmus kettős zátonyán, vagy a mi nem jobb,

visszaestek a Kant előtti tanokra, névszerint a skotok közérzelmi

tanaira. Az ekklektikus, vagy más lehető felekezetbeli bölcsészek, azok

ma is, mik hajdan: szedegetvén mindenünnen, vagy elülkezdvén szokás

szerint az érzéki természetességen, melynél megállapodtak. – Továbbá

gyakorlatiságot tekintve, nem ugyan a szabad ég alatti tárgyilagosság

értelmében, hanem spekulativ szempontbul, az én magyar irodalmi

buvárlataim s mindennapi észrevételeim nyomán, csak ott mutatkozik

szembetűnő életrevalóság, hol a régi felfogási módokban kezd alábbhagyni

az irodalom s az ujnak enged befolyást. Emlithetek tudományt, mely derék

mivelői fáradozása mellett is azért halad kevésbbé sükeresen, mert

mindez ideig sem fogadta be a spekulativ elmejárást; ilyen az

összehasonlitó nyelvészet. Utoljára és az előbbeni adatokból, rövid

irodalomtörténetként fog már eddigelé nyilatkozni az elmélődés ügye;

melyben akár az irók számát, akár müveik bensőségét tekintsük, ha

neveket emlitek, egynek sem lesz oka pirulni a társaságért, melyben

emlittetik.

Kant után a bölcsészetnek két utja állt nyitva Európaszerte. Az eszmei

ut követése mihamar nyilvánvaló lett irodalmunkban is. Erdély, hol a

gondolkodás – mert költői alig voltak Erdélynek – oly régidők óta lel

kedves tanyát, valamint Cartes korában Apáczai Cserével, ugy Fichteében

is megelőzte Magyarországot Sipos Pál és Aranka György bölcsészeivel.

Fichte mély forrongásu elmélkedéseit amaz előbbinek munkáiból érzé ki a

magyar tudós világ még szászvárosi tanársága idejében már, majd később

Sárospatakon, hová 1805. nov. 12-én iktattatott be tanárnak. Itt az

irodalommal, különösen Kazinczyval jővén közelebbi ösmeretségbe, azonnal

felhangzott az ember hire és iratott hozzá a nevezetessé vált

„Manikheussá lettem“ kezdetü bölcsészköltői episztola. Száraz

bölcselkedő valószinüleg unalommal fogja e költemény sötéttiszta

merengéseit olvasni; de ha nincs megvonva tőle minden költői sugallat és

elevenség, magas gyönyörrel kisérendi a gondolatok emez iránykereső

tétováját, s kiveendi belőle az alanyiság erejét, a fichtei

alapgondolatot. –

Schelling bölcsészetének, irja Balogh Pál[36] jutalmazott

bölcsészettörténeti pályamüvében, „különösen a természettudományokkal

foglalatoskodók hódoltak.“ Tehát mint külföldön. Első, ki ezen filozofia

szellemében szólott nyelvünkön, Zágoni Aranka György. Ő vénente bár,

Kant bölcsészetét hallgatá Marosvásárhelyen, de később „olvasásai után

természetbölcseleti nézeteknél állapodott meg.“ Ugyancsak Schelling

követői voltak Pethe Ferencz, dr. Rácz István, dr. Bódogh Mihály. Nyiry

„Mathesis intensorum“ czimű munkájával, nemkülönben schellingi befolyás

után fogott uj rendszeren szólani. Készite is egy nagyobb munkát, mint

buvárkodó elméjének maradandó emlékét, de a mely özvegye által, mint

meghagyta volt, néhai gróf Teleki József pártolása alá tétetvén le, hová

lett, még eddig nem tudhatni. Világosan kivehető a schellingi tudomány

Balogh Sámuel bölcseletéből. Ő „az empirikusok és idealisták szektáit,

mint két oldalt, mely az egységet alkotja, soha egymástól el nem

választhatja, ha csak minden isméreteit felbontani nem akarja; ha

értelme láttatik is azt megkülönböztetni, de az észben változatlanul áll

az egység“[37]. Ugyancsak Schelling követőjeül vallja magát Balogh Pál;

mégis ugy tartom, hogy az azonsági rendszer alkotójának senkire sem volt

oly eldöntő befolyása mint Schediusra, ki valóban ott fogta fel a

mestert, a hol legméltóbb volt felfogatni, t. i. az izlés dolgában és

önálló eszthetikai kézikönyvét[38] az azonsági bölcsészet ihletése után

irta. Mocsy Mihály természettudományi értekezései hasonlóul Schellingre

mutatnak vissza.

A hegeli észjárás, gondolkodás mint bölcsészet, majd negyven év óta

isméretes már közöttünk, tehát szinte egykorulag németországi

elhirhedtével. Tanát legelső ízben a széles tudományu Fejér

Györgynél[39] olvassuk 1818. évből, kinek a filozofia, Hegel szerint,

„észtudomány, mennyire az egész létet megtudja.“ Azonban Fejér,

ekklektikus létére már elvénél fogva sem gondola Hegel általános

eszmeiségében netaláni oly önálló rendszerre, minő vala Kant birálati

bölcsészete. Sőt a mennyiben Hegel a történeti fejlődés szálaira füzé az

egész bölcsészetet, bizonyos, miszerint alig láttak rendszerében mást,

mint valami bölcselkedő regényt a tudomány kedveért; igy kevésre

becsülték; a hol pedig a gondolat határozmányaival, az eszme

alkotmányával küzd és addig elé homályos, kemény nyelven szól: nem

értették; s igy megint föl sem vették. Tüzetesen, világhirében felfogva

Hegel bölcsészete jóval később, azaz 1830 után egy pár évvel, Pápán a

ref. főiskolában kezde tanittatni Tarczy Lajos által, ki érte a

tudományos világ háláját vivta ki magának. Mind a mellett nem talált

köztetszésre. Ugy hallom, hogy a süker nem volt valami szembetünő. De

nem is lehete alábbvaló mint azelőtt, Márton István idejében, Krug

rendszerével, vagy akárkiével Pápán vagy másutt. Ha ismérjük a hazai

tanintézetek állapotát, nem fogunk rajta csudálkozni. És megtörtént, a

mi nem példátlan, de mégis jobb lett volna, ha soha meg nem történik,

hogy a tanárnak megtiltatott Hegel szerint tartani előadásokat. Homéri

kaczaj az alvilágban! Kant bölcsészete is tiltott portéka volt egy

időben, Cartesiusé is. A sárospataki főiskolai évkönyvek bőven szólnak

felőle, hogy a tanárnak kikötötték, megtiltották: ne tanitsa Cartesiust.

A pápai esemény azóta sokképen használtatott fel mint adat, a hegeli

tudomány ellen, nem ugyan békés, nyugodt érzelmü polgárok, vagy

féltékeny vallásfelekezetek, vagy pedig türelmetlen kormány, hanem

egyenesen bölcsészek által. Szerencsére! Mert, noha bölcsészeti

müvelődésök kiskoruságát fogja is az eset ama bölcsészekre bizonyitani,

mégis jobb hogy általok történt. Ne is tulajdonitsuk azt másnak mint ama

hibás felfogásnak, hogy a bölcsészetet ugy nézték, mint szokták a

kenyértudományt. Mégis eljárásuk épen oly igazán érdemli meg az „odium

philosophicum“ czimet, mint a kölni jézsuitáké hajdan Reuchlin ellen

azért, mert ez héberül is tudott, következéskép nem lehete jó

keresztyén, méltán czégéreztetett mind e mai napig ösmeretes „odium

theologicum“ nak. Ám szabadjon hinni az idők folyásárul, miszerint

gyógyit a hibás nézeteken, és munkál az elmék éredésére; szabadjon

egyuttal föltenni, hogy a nevezett főiskola igazgatósága nem veszi jó

kedvvel, ha valaki bár legjobb akarattal is emliti eme tudomány elleni

galád eljárást. Ez legyen vezeklése!

A pápai esemény vagy az uj filozofiának kitiltása nagy hirré ment ki az

országban. Kezdtek róla himet varrni. Az 1836. Tud. Gyüjtemény VIII. és

XI. kötete polemiát is hozott az uj tudomány ügyében N. J. mint támadó,

Tarczy mint támadott fél között. Az egészben legnevezetesb, hogy N. J. a

Tarczy oskolai kéziratának első és utolsó szakaszát metszé ki, s mutatta

fel. No ennyiből ki ne fogná megitélhetni Hegelt, Tarczyt! Pár év mulva

már nagyobb vita keletkezett az „Athenaeum“ elismert tekintélyű

tudományos és szépirodalmi lapban. Vecsey, volt debreczeni tanár,

gondolom, a pápai esemény hirére, sürgető kérdést intéze a hazai

tudósokhoz: fedeznék föl: minő bölcsészet az a „hegelizmus.“ Warga,

Szeremlei, Taubner mint jelzött hegelisták, szóltak a kérdés

felvilágositása körül, de a csatát elvesztették. Mi e vitatkozásból

emlékezetre méltó felmaradt, leginkább a különböztető értelem éles

voltát, találó elmésségét mutatja egyik oldalon, mig a másikon nehéz

mozgásu tanultság, hitszerű komolyság uralkodott. Nem annyira

meggyőződést mint inkább nevetőket szerezni volt az erősebb fél

törekvése. Ez a hangulat azóta folyvást is uralkodik bölcsészetünk

„athenaeumi“ nyertes töredékén. Komoly egy dolog, midőn a filozofiát

bohózatnak kell kisegiteni!

De a mi régi, nem tartja ki sokáig; s az ó tudomány ez erős védelem

alatt összeomlott. Egy más felekezetnek kelle támadni uj néven, uj

alapon. A szükség érzete hazai tünődéssel párosulva hozá elő a „magyar“

filozofiát Szontagh „Propylaeumaival“, melyből Hetényi hozzájárulta után

„egyezményes,“ végre pedig egész neven „magyar egyezményes“ filozofia

lett, mikép előadtam. A szükség érzete, mondám. Különben nehéz volna

kimagyarázni ama hirtelen változást, mely szerint némelyek mihamar

hagyák el a birálati rendszert és visszamentek a régibbhez, mikép az

egyezményesek; vagy ellenkezőleg teljes odaadással estek az ujnak, mint,

állitólag, a hegelisták. És imé e szavakban igazolva látnók valamely nem

hegeli de nem is kanti gondolkodás feltünését. Nevezetes hogy ezen uj

gondolkodás az igazi kantiak által, noha ellenök volt, nem fogadtatott

egykedvüleg, mert ezek is jobban szitottak olyan ujhoz, mely az ő

tudományuknál régibb, és a multra vezet, mint olyanhoz, mely fiatalabb

és előre mutat. Épen ugy az uj felekezet minden más felekezettől

különbözni akarva is, megegyezett másokkal annyiban, hogy ellensége lön

az elmélődésnek; s ezen fölül magának igényelte a hegeliek meggyőzését,

noha e dicsőség tulajdonlag Vecseyt illeti, ki pedig sohasem emlittetik

az egyezményes bölcselkedők sorában. Igen természetes ily módon, ha nem

általa nyert győzelem hatalomjeleit tűzvén ki mutató czimerűl, roszul

találta be magát a győző szerepébe; azaz nagylelkű diadalmas nem

lehetvén, hol könnyen nevető hol komoly feddőzésű, de mint két esetben,

gunyolónál több nem telt ki belőle. Hanem a hegeli tudomány hiveinek

vesztesége, mint az idő meg fogja mutatni, nem volt egyéb

látszólagosnál. Azért igen jól tudák titkolni veretésök fájdalmát. A

győzelem más oldalrol nem használtatván fel gazdája által, idegenre ment

át, s ennek, mint nagyon természetes, roszul állt a nyertes örömét

vallani. Gondolkodó elmének, ki valami előmenetelt vára e tudományos

vitábul, alkalma és módja esett ily formán kérdést tenni nem egyszer:

hát annyibul áll az egész irodalmi süker, hogy a bukott fél egyre

gunyoltatik a nélkül, hogy a tudomány velőbe ható itészettel

biráltatnék, czáfoltatnék máskép, mint az első egy két tételnek, a

hegeli lét és nemlét kategóriának pelengérre állitásával. Semmi sem

használt a hegeli rendszernek annyit, mint eme lovagiatlan eljárás.

Kiváncsiak lettek reá az emberek, rokonszenvet tápláltak iránta, mely a

jó indulatnál aztán nem állapodott meg, hanem lassanként elfoglalá az

elméket, a vizsgálódó fejeket. Mert a nap süt, ha roszul beszélnek is

róla, és a szellem munkás, ha nem foglalják is rendszerbe minduntalan.

Mint előadám, az általános eszmeiség nem kellett; de a szóban erő volt

és megtartá magát. Mulatságos e részben amaz eljárás, hogy az

„eszmeiség,“ a mi ellen még eddig nem volt kifogás, elvettetett, az

„általános,“ a mire kigyót békát kiáltottak, elfogadtatott. Diviserunt

vestimenta ejus! Az „általános“ kifejezés divattá lett. Az is beszélt

róla, a ki nem értette; de azért ugy beszélt róla, mintha értené.

Annálfogva használván, használta roszul, mint Hetényi. Mert az a szellem

titka, hogy az emberekhez, a felfogáshoz méri magát. Egyikre divat,

másikra vélemény, harmadikra tudalom képében hat. Nincs mód ellene

állni. Ha el nem fogadod önként, elfogadtatja magát veled kényszerüleg.

Mi lehete már korszerübb, mint általánosról, általános egyezményről

beszélni? Korszerübb alig lehete más, de észszerübb volt minden

bizonynyal az általános eszmeiség. Ugyanazért az ujonnan fölmerült

egyezményes rendszer szóhajtásainak, a Kant és Fries lanyha

tiszteletének közepette is megőrzék az elmék az ujabb elmélődés iránti

vonzalmat, mignem a hegelizmus követésének hangja ujra megneszszent az

irodalomban. Azaz másoknál is mutatkozott a hegeli nyom, nemcsak a

régieknél, kik meggyőzettek, de csak egy perczig sem hagyták el

zászlójukat. Sőt Horváth Czirill valamennyit megelőzé vizsgálódásaival,

s ha nem számittaték a rontónak árult bölcsészet hiveihez, ildomos

fölléptének tulajdonitható. Ő ugyanis nem csinála zajt szóval, hanem

annál erősebben ragaszkodott az ujhoz tettleg. Régidő már az, mikor ő

ily tételeket hirdete: 1) dolgok, melyeket nem látok, bizonyosan

léteznek az észben; 2) nincs filozofiai rendszer, mely valódi becs

nélkül szükölködnék; 3) a történeti álláspont az, melyről most a

józanabb rész a filozofiai tüneményeket vizsgálja; 4) a filozofiában

puszta ellentéteknél vesztegelni káros egyoldaluság; 5) a rendszer mint

egy organizmus; mely számtalan elemet elfogad, de valódilag csak azokat

sajátitja el közülök, melyek megvalósitására szükségesek[40]. – Ezek

mind Horváth Czirill, akarom mondani, az általános eszmeiség tételei. De

ő nevet nem monda, különösen alig csak alig hogy emlité olykor Hegelt

értekezéseiben, s nyugton maradt mind ez ideig. De nyugton maradt

tudománya is. Mert noha épen ő állapitá meg közöttünk, hogy nincs

bölcsészeti rendszer, mely valódi becs nélkül szükölködnék: mégis épen

az ő bölcsészi irányának ismértetésére van megjegyezve az Uj M. Muz.

szerkesztője[41] tollával, hogy a Horváth Czirill és Hetényi által

követett bölcsészet „egymást kizáró, tagadó, engesztelhetlen.“ Ez, mint

már volt érintve, nem áll. Az általános eszmeiség épen azért eszmeiség,

hogy minden bölcsészeti mozzanatokat beölel, méltat, s felhasznál ön

szervületének táplálatára. De áll igen is, minden másféle bölcsészetre,

legyen az birálati, tapasztalati, anyagi stb; mert csak az eszmeiségben

van végetlenség, általánosság; csak az eszme oly végetlen elv, hogy

benne az anyag is megalapittathatik, mi az anyagról, megforditva, nem

mondható; és igy az eszmeiség nem anyagiság; bármennyire szivesen

ohajtják is némelyek összekötni Hegellel Moleschott Jakabot, Vogtot;

mely utóbbiakat épen a hegeli tudomány védői szokták rendre utasitgatni

Németországban, mint sok legujabb időbeli czáfolati példák mutatják.

Méltán gyanuba vehető ennélfogva egyrészrül szóban levő bölcsészeink

önállása, másrésztül tudománytörténeti jártassága. Meglehet, s a

valószinüség oda hajlik, hogy nem Hegel tudományát roszalják, hanem

inkább nevét. Megvallom, nem ohajtom hogy e részben igazam legyen, de

mégis legyen inkább nekem igazam, mint hogy iróinkra bebizonyodjék,

miszerint ösmérve is üldözik Hegelt. Amaz gyarlóság volna, ez gyalázat.

Mert vegyünk hazai tudósokat, kik párti érdekből, mely személyekre hajt,

sohasem szólottak, s független vizsgálódási nyugalmat sőt tartózkodást

tanusitottak az uj iránt, s becsülő figyelmmel vonzódtak a régi felé,

minők a boldogult Fejér György, az élő Szilasy János és Purgstaller

József: mindez irók ismérik Hegelt, felejték-e el magokat egy perczig is

annyira, hogy belőle veszedelemnek státusra, egyházra lettek volna

határzott jós papjai? Még Szilasy legtartózkodóbb. „Philosophiai

tanulmányai“ nem mutatnak föltétlen odaömlést Hegel keblére, de

visszataszitó ellenszenvet sem. Ő nem örült a győzőkkel, hanem folytatta

elmélkedéseit, s mindjárt a Hegel miatti pör végződtével felolvasásokat

tartott az Akademia kebelében. Azokból kitetszik, hogy csak nem

bátorkodott hive lenni az ujabbkori bölcsészetnek, de megvallja, hogy „a

vele való foglalkozás szép eszmékre szolgáltatott alkalmat,“ hanem

rendszere annyira homályosnak és beburkoltnak, iskolája oly ingatag és

habozónak, részint bontó és rontónak látszott előtte, hogy vele

társaságba lépni nem tartá tanácsosnak[42]. Ennek daczára mégis fontos

Hegelre nézve ugyancsak Szilasy nyilatkozata. „Részemrül nem bánom,

itéljen Hegel felől kiki, a hogyan neki tetszik; de azt mint bizonyost

állitom, hogy Hegel és iskolája mellőzvén a logika, metafizika és

pszükhologia s más effélékre való befolyást, különösen hatott a

filozofián alapuló nagyobb tudományokra, milyenek a theologia, politika,

hisztória, fizika és az eszthetika[43]. Annyi vád ellen, mennyi Hegelre

nálunk szóraték, ez is igen elég védelem. Mit mondjak Purgstallerről, ki

évek óta egyezményesnek, s a mi ezzel azonos jelentésü, az általános

eszmeiség ellenségének is hireszteltetik? Ő, ugy veszem észre,

bölcsészeti meggyőződéseivel másutt áll, mint állott akkor, mikor

„Észtan, vagyis gondolkodás és ismetan“ czimü bölcsészeti munkáját irta.

Névszerint az ujabbkori elmélődésre vonatkozólag, kimélettel, mi az

elismerésnek csalhatlan kezdete, szól Hegelről. Világosan kimondá e

bölcsészünk, hogy a Hegelre hányt kövek, vagy saját szavaival: „a régen

elhunytra (Hegelre) szórt kárhoztatás nincs eléggé okkal támogatva; s

föltéve hogy rendszerében pantheizmus rejlik, tiszte a kritikának

szigoruan vizsgálni: van-e czáfolhatlan észokkal támogatva; mert tegyük,

hogy ama világnézet tudományilag van igazolva, ugy a tudomány kénytelen

azt türni[44]. Fejér Györgyöt már idéztem, s körömhöz képest illően

méltattam.

A most emlitett bölcsészek egyike sem állván vitában Hegel miatt

senkivel, pártatlanság tekintetében valamennyi szaktársaikat

felülhaladják, Ők, egyen kivül, ma is élő és legmunkásb müvelői a

bölcsészetnek irodalmunkban. Rólok és utánok önként jut eszembe az

egyháziak, különösen a kegyesrendiek nagy érdeme a bölcsészet körül.

Kegyesrendi volt Cörver Elek is, és épen egy századdal előzte meg mai

utódait, midőn a peripatetika filozofia után oly sükerrel és első

müködött az akkoriban felkapott wolfi bölcsészet meghonositására,

hagyván szent hagyományt szellemi örököseinek.

Irodalomtörténeti tényül, s teljes határozottsággal állitható ezen

adatok szerint, hogy az ujabb elmélődés midőn megbukni látszott, nem

bukott el, hanem csak védelmezői hanyatlottak meg. Ez okbul reá, mint

olyanra hivatkozni, mint történettani lényre mutatni, még igen korai.

Sőt inkább élő elevenség az közöttünk. Mert nem felfogta-e ujból az

elmélődés ügyét Térey még 1843-ban mindjárt Szontagh ellen, birálván

ennek Propylaeumait[45]; aztán nem tört-e egész bátorsággal lándzsát

Hetényivel[46] Bocsor István ugyanez időtájban[47]; mig a régi harczosok

mindegyike folyvást hive maradt az ujnak e jelen óraig, sőt egyes

tudományokra is többen átvitték a hegeli bölcsészetet, mint különösen

nevelésre Warga és Szeremlei; ez utóbbi a jogbölcsészetre is; ki, miután

még 1841-ben adta volna ki a hegeli rendszert ily czim alatt „Az uj

filozofia szellemvilági fejletében[48], 1849. év folytán jelent meg tőle

“Jogbölcsészet[49]. Mindkettő önállóan. Folytassam-e a neveléstan ujabb

alakulását? Csak jó emlékezettel fordulok vissza néhány sorocskára,

melyet ama nemes törekvésü, alföldi kisded irói kör, a „Néptanitók

könyvének“ alapitói[50] Hegel ügyében jó alkalommal Eötvös ellen, ki az

uj kor Arisztotelesét kárhoztatja, mert igy tanit: „a mi van, az jó,“

védelem gyanánt elmondottak. Emlitsem-e továbbá a „Protestans theologiai

könyvtár“ dolgozó társait, s ujból egy kis önczélu szaktudós irodalmi

kört, mely Hagenbach után a velőkig van meghatva az ujabb kori

bölcsészet által? Ők a theologiát Schleiermacher elvein, a mint ezeket a

hegeli befolyás meghatotta s módositotta, irják, tanitják; s egyuttal

beösmerik, hogy mai nap puszta józan észszel, tudomány dolgában, nem

sokra mehetni. Még nem szóltam a történetirásról, jog- és széptanról.

Nem is akarok oly határzott itéletet mondani, mint ha példaul az ujabb

és valóban uj történészek, Csengeri, Szalay, Wenzel iskolailag tanulták

volna be Hegelt, s kapnák az ihletést utána. Ilyet nem mondok, mert négy

fal közötti elmélkedéseiket nem ismérem. Igaz mégis, hogy munkálataik át

meg áttörvék a hegeli elmejárás verőfényével. Sőt többet mondok.

Henszlmann Imréről, önvallomása után, mihez nem fér kifogás, tudom, hogy

sohasem foglalkodott Hegel széptanával, mégis, mint én kimutattam, semmi

sem igazolja ugy egymást, mint Hegel theoriáját Henszlmann gyakorlata,

az viszont ezt, elannyira, hogy mindkettőnek széptani nézetei, habár

különböző oldalrul indultak is, egy nagy igazsággá jöttek össze, mint én

az egykor kigunyolt „eleven, czélirányos, jellemző“ három szépalakot a

hegelféle „jelvi, remek és regényes“ müformákkal ugyanegynek

bizonyitám[51]. Mondhatnék s pedig egész jámborsággal, magamrul is

annyit, hogy előbb voltak afféle meggyőződéseim gondolkodás után, mint

tanulmányaim könyvből; de hát ki hisz mai világban az irói

önvallomásoknak? Végezetül legyen az eszmei bölcsészet javára felhozva

Győry Sándor[52] nagy becsü értekezése az Uj M. Muzeumból. Őt nehezen

fogja érthetni könnyed külföldi tanultság, ifjusági kapkodás

ellenvetése. „Az emberiség eszményi fejlődése,“ ez az értekezés czime,

az uj filozofia sarkköveit rakogatja le. Hadd szóljon Győry maga. „Az

általános filozofia, mint egy másik uj korszak az elméleti világban nagy

részvétet gerjesztett és szintugy számos követőkre mint megtámadókra

talált. Legkellemetlenebb benyomást talán az tehetett az elmélkedni

szerető közönségre, hogy a legmélyebb gondolkozó fők, milyenek minden

kétségen kivül az általános filozofia alapitói, ugy hurczoltattak,

meglehet méltatlanul, a fel nem világositott nagy közönség törvénytelen

itélő széke elibe, mint éretlen gyermekek vagy szinte tébolyodottak. Az

általános filozofia követői közönségesen idealizmussal, pantheizmussal,

atheizmussal, erkölcs elleniségre vezető elvekkel, fatalizmussal

vádoltatnak és minden egyébbel, ha van még valami, mely irántok

gyülöletet gerjeszthet. Ezen vádaktól távol azon férfiak nyilvános

élete, a kiknek tanitmányait látjuk előnkbe terjesztve, és ha a

filozofiában elégnek tartatik néhány betanult szavakkal vitázni, azoknak

értelmét hol ide hol amoda huzni vonni, azokhoz következtetéseket

aggatni, mind addig mignem föltett eredményünkhöz jutunk, ugy hadd

menjen a maga utján, nem sokat törődünk vele.“ – Igy szól Győry Sándor

elfogulatlanul és eléggé idős korában, hogy éltesek által ifjunak ne

kisebbittessék; és fejtegetvén az ujabbkori elmélődést, ezen tételben

mondja ki megnyugvását, s az eszme iránti hódolatát: „korunk az

általános filozofia kifejlődésénél állapodott meg;“ és ez alapon szövi

további okoskodásait az emberiség eszményi (talán inkább eszmei[53])

kifejlődése körül. Elég, elég, hogy az eszmeiség ócsárlói ellen bástyát

találtunk legyen okoskodásaiban. –

A helyett, hogy a tudományoknak nem a divatos vagy jobban: a régi skot-

és kantféle bölcsészet nyomán való haladását részletesen és tovább is

bizonyitgatnám, egyedül a nyelvészetről van egy két szóm, részint magam

igazolása végett, részint a nyelv körüli más más utú törekvések

összehozására. Én, mint másban, ugy itt is szeretem együtt tartani az

elméket, s nem látok semmi veszedelmet abban, ha Czuczor egyik, Hunfalvy

másik utat követi a nyelvtan megalapításában. Ez nincs az én általam

követett bölcsészet ellen; azonban más oldalról nem kis aggodalmak

keletkeztek az iránt: lehet-e Czuczor utját jogositani. Én, részemről,

jogositottnak hiszem, tartom; s nem támasztok gyanut okok ellen, ok

nélkül. De honnan van hát nyelvészeink aggodalma, kik a bölcsészeti

nyelvészettől, mint Hunfalvy Pál, féltik a nyelvet? Felelet: nem

elegendő bölcsészeti műveltségből, vagyis az egyoldalu gondolkodásból,

mely szerint a történeti vagy összehasonlító nyelvészek elvetnek

mindent, a mit a nyelv külső történetéből nem merithetnek, vagy más

szóval: semmit sem hagynak az élő tudalomra, a nyelvösztön és érzékre,

holott a magyar nyelv nem oly teljesen bevégzett jószág még, melynek

csak története volna már, hanem van folyvást eleven, munkás élete,

szülemlő képessége, mely szerint ha nem teremt is minden nap uj alakot,

de legalább ujraszülheti a régieket, mint ujra is szüle már sokat; nem

is említve az egyszerüséget, mely a tisztultság, éredés tagadhatlan

jele. – Hibáznak továbbá nyelvészeink abban, hogy a nyelvet, mint

bölcsészetit, nem a képzet, hanem teljesen a gondolkodás müvének hiszik;

legalább ide vág Hunfalvy Pálnak ellenem felhozott okoskodása, melyben a

betük jelentességet, az organizmus szolgálatát a nyelv körül, elveti.

Mert ha valamit állitok is „a magyar betük ősjelentéséről,“ ez még nem

azt teszi, hogy annak „minden más nyelv betüiről is okvetlenül“ állani

kell. Épen az a nyelvek sajátsága, hogy bennök nem azon abstrakt

egyetemesség dolgozik, mely nem is egyéb, mint egyetemesség, hogy a mi

egy nyelvben történik, másikban is ugy történjék. Épen abban áll a

nyelvek szelleme, hogy a mit egyik nép igy fejez ki: a másik amugy

fejezi ki, vagyis a dolgot, mely egy és ugyanaz, p. a napot, egyik

mondja nap-nak, a másik sol-nak a harmadik Sonne-nak, igy az isten,

világ stb. szavak végetlenül. A mit már élő nyelv körül tudni lehet, az

nem foglaltatik mindig oklevelekben. Sőt a nyelv élete épen a tudalom

maga. Soha se keressünk azért oly egyetemességet, a mi csak névleg az,

ne különösen nyelvekben; ne is fogja rám senki, mintha én olyan bolondot

állitanék, „hogy egyedül a mi nyelvünk hű lenyomata az emberi

organizmusnak, s a többi nyelvek elkorcsosultak“[54]; mert ez az én

bölcsészeti meggyőződésemmel ellenkezik; holott más oldalrul nem

csudálom, ha olyanokért tétetem felelőssé, a mik a régi elvont

bölcsészeti gondolkodással épen egyeznek. Ilyen már az a meggyőződés,

„hogy a nyelv bölcsészeti müvelése az élő tudalom és ezer meg ezer

példák nyomán fölösleges, mert a bölcsészet egyetemes tudalom dolga, igy

tehát bölcsészeti nyelvmüvelés után a nyelvek között nem volna

különbség, holott a tapasztalás ellenkezőt tanit.“ És épen mert a

tapasztalás ellenkezőt tanit, azaz a nyelvek különbségét: ezért kell

lenni a magyar nyelvben is valami különböztető határozmánynak,

tulajdonkép sajátságnak. És ez a sajátság nem épen az, mi a magyar

nyelvnek, példaul az uralaltaji nyelvek közül, mint felmaradt rész, jut,

hanem az, a mi a magyarnyelvet folyvást élteté s virágoztatá addig is,

mig uralaltaji nyelvekről nem is álmodtunk. Ez pedig a nyelv mai élete,

melynek törvénye nincs megirva előre a rokonság határai között.

Hasonlóul hiába való törekvés „a magyar nyelvnek minden izikéjét

oklevelesen meghatározni“ akarni, mert a nyelv oly szabad alkotásnak is

helyt ád, minő a legszilajabb költői képzelődés vagy kedvcsapongás

mögött sem marad hátra. Én tisztelem az összehasonlitó nyelvészetet, s

erről Hunfalvy P. is vön értesülést, hanem az még nem minden. És

Hunfalvytól nem vehető épen rosz néven, ha emlitvén „a hires filozofia

tudományt,“ kicsinléssel szól felőle, mert ez neki már szokása, másfelől

az a bölcsészeti gondolkodás, a melyre munkáiban ismerhetni, nem is

egyéb mai nap, mint csak épen hires. Ő, hiszem azon bölcsészetről szól

kicsinléssel, a melyet ösmér; tudnillik a magáéról; ez jogában áll.

A nyelv, mint emberi szellem müve, dolgok tárgyak neve. A dolog vagy

tárgy (nap, isten, világ) ugyanegy; a név (nyelvek szerint) különböző,

hasonló vagy épen ellentétes. Lucus a non lucendo. De a dolgok nem üres,

holt lények, hanem bennök erők, törvények munkálnak, nyilatkoznak; és

pedig elménk meg szokta különböztetni bennök a lényegest a látszattól,

az allományit (substantiale) a járulékitól. Egyik tárgyat elnevezé az

ember egyik, másikat másik tulajdona után; vagy épen a magyar ember a

lényegi, másik csak a látszati oldalt vette észre, s fogadta el inditóul

a dolog elnevezése végett. Sőt tetszett valamely nyelvnek ugy és nem

máskép álkotni szót, mint Humboldt irja: aus freier Lust, teremtői

játékból: ki veheti kérdőre? Az összehasonlitó nyelvész? Soha! A mit a

képzetek társakozása egy Shakspearenél, egy Jean Paulnál vagy magánál a

népnél, dalai, meséi, közmondásaiban szabad, senkitől nem engedelmezett,

de nem is kért módon összehoz: mindazt előhozhatja, mindazt a

szabadságot követheti a nyelv és jaj a nyelvnek, a mely ebbeli

szabadságát nem követi, nem használja, mert megkövesül, elveszti

szülemlő erejét utóvégre. Mondom, ismét mondom, „okleveli bizonyosságot“

ne keressetek a nyelvben; ne is feszitsétek a szellemet a tudvalevő

szabályokra, és ugy ne a nyelvben, mint ne egyebütt. A maga önutú,

szeszélyes, daczos alakaiban a nyelvet követni, a nyomokat kimutatni, ez

nem épen oly csekélység, mint pusztán az adatok emberei gyanitják. Tiz

összehasonlitó nyelvészünk lesz addig, mig nem kettő olyan, minőt,

előbbiek után, ohajtok, Czuczorban pedig jó formán birunk is már.

Ha tehát történik, hogy valamely tárgyat ez a nyelv talán lényegi, amaz

ellenkezőleg látszati oldalrul foga föl és nevezett el, és erre a betük

vagy hangok segitségét sajátságos módon vette igénybe: nem lehet-e

szólni bölcsészeti nyelvmüvelésről, mint ezt, Czuczor után, tömérdek

példában isméri a magyar olvasó már eddigelé? És ha nyelvünkben talán

inkább lényegi mint látszati oldaláról van elnevezve a dolog, nem

mondhatni-e, hogy a magyar elme inkább bölcsészi mint költői

határozmányait ragadta meg annak, vagy mgforditva? Igy a bölcsészeti

nyelvmüvelésről, igenis, lehet sőt kell szólni, ha nem akarjuk

egyoldaluságban szilárditani meg a nyelvészetet, mitől isten őrizzen. De

ez a bölcsészeti nyelvmüvelés korántsem azt teszi, hogy mindig

kategóriákat pergessünk ajkainkon; hanem ez uton lehet szólni valamely

nyelvnek bölcsészeti vagy költői hajlamáról, de akár ezt, akár azt

mondjuk, mindig bölcsészkedve, okot fejtve szólunk, különben az egész

nyelvészetet igen közönyös dolognak tartom, olyannak, melyben semmi

sincs egyéb emlékezeti tudatnál, a lélek bensősége nélkül.

Mindezektől azonban elüt Hunfalvy P. értelme a bölcsészeti

nyelvmüvelésre nézve. Szerinte „bölcselmi magyar nyelvtudomány az leend

egyszer, mely felfogva a nyelvek közötti egyezést és különbséget, fel az

altaji nyelvek általános jellemét, azok mélyébe hat, s a magyar nyelvnek

minden izikéjét oklevelesen meghatározza“[55]. A mi ezenkivül van,

szerinte, ráfogás, ugyhivés. Látni való, hogy ő pusztán csak adatokat

szeret a nyelvben még pedig irott adatokat. Ez igen fontos egy dolog, de

az élőnek van élete is nemcsak története, jövője is, nemcsak multja. Én

ezt is becsülöm Czuczorral és Lugossy és Ballagival együtt, mig ő csak

amazokhoz ragaszkodik. Ez érdeme egy részrül, mert munkássága eddigelé

is bámulatos, és hibája más részrül, mert türelmetlensége már is

kiállhatlan. A bölcsészeti nyelvmüvelés nem törli el a nyelvek közötti

különbséget, ha bár egyes hangokat, szókat végső elemekig bonczol is.

Ugyanazon hangot máskép veszi más nép. Ugyanazon tárgyat más tulajdonság

után nevezi el más nyelv. Ugyanazon nyelvtani alakot más módon

szerkeszti más nyelv. A hang egy, de a felfogás különböző. A tárgy egy,

de sokfélék a benne fekvő tulajdonok. Egy az értelem, de más az alak, p.

a mondat formája.

Ha tehát emliti Hunfalvy, hogy nem tudja: „miért nevezte el az ökröt a

régi hindu a vah (vehere) szótul, a görög a boare-tul s a magyar az

öklelni-tul;“ ha nem látja be „azon belső metafizikus szükséget, melynél

fogva különböző uton nevezték el a nyelvcsinálók az ökröt;“ és ha „az

erre adandó felelettől függ az igazság, melynek hódolni fog“[56]: ugy

előbbeniekben kész az eligazitó felelet. Hiszen a magyar sajtói

Tárczában hozza fel maga Hunfalvy, hogy „némelyek a szanszkr. uksan-t

(taurus) seminatornak értelmezik.“ Hogy ez épen valami nagy metafizikus

szükség volna, arra semmi szükség, mert a nyelv a képzet dolga, nem

pedig a gondolaté s épen azért különböző. Ha a gondolaté volna, ugy nem

volna különböző; mert a gondolat egy és ugyanaz, p. az ökör sehol sem

tartozik nem szarvas állatok közé, de tulajdonai után egy osztályba

eshetik lóval, tevével; s a lovat, tevét is el lehet vala nevezni vah

(vehere) szótul a nélkül, hogy mindaztal ló és teve összetévesztetnék az

ökörrel. De az öklelni-tul lovat már nem igen fog nyelv nevezni soha,

mert a ló nem öklel. És igy a metafizikus szükség mindössze is a dolog,

a tárgy maga. „Vah (vehere), seminator öklel, boare,“ mind tulajdonságai

az ökörnek, ennélfogva lehete is közülök akármelyik után neveztetnie;

mint nem fogna meglepni, ha körme, szarvai után neveztetnék is valamely

nyelvben talán szarvasnak, körmösnek stb.; mikor csak annyiban volna

beleszólója a bölcsészetnek, a mennyiben elitélné hogy melyik nyelv

nevezi lényegesb vagy kevésbbé lényeges oldal után ugyanazon tárgyat. –

Igy jár el szellemünk a nyelvalkotás körül. És gyanus az a bölcsészet,

mely nem tudhatni vél oly dolgokat, melyeket még nem tud, ellenkezőleg

nem tudni vall olyakat, melyeket tudhat. Ennélfogva semmi nagy

bölcseséget nem látok abban, hogy „miért nem jelent a menni szó

repülni-t.“ Ez a szőrszálhasogatásnál is finomabb, és lehet, hogy igen

gyakorlati, de a „lét és tudat“ bölcsészetének vele semmi köze. –

Térjünk vissza ennek ügyéhez közelebbrül és végezetre.