XVI.

Ugy tetszik, legalább nekem, hogy az a fenséges tudomány, melyet

mondaszerü adatból Püthágorás óta filozofiának hi a tudós világ, jelen

korunkban megállapodott. Lehet, hogy az időjárás vön uj fordulatot, s az

ugynevezett gyakorlati szellemeknek viradt fel, de hihetőbb mégis, hogy

valami nagy esemény történt a tudomány életében, mely miatt, vagy mert

akadály, vagy mert fontos előhaladás, lehetlen kissé hosszabb időre meg

nem állapodni; első esetben, hogy elhárittassék; másodikban, hogy reá

mivelődjek a kor, s utána érjenek az elmék. Én ez utolsót hiszem.

E részben a német szellemet illeti a dicsőség. Ezt bevallani az

igazságnak vitt hódolat. Egyszersmind állithatjuk, hogy a bölcsészet

elérte férfikorát, vagy legalább tulvan a fejlődési korszak vergődésein.

Ezen nyilatkozattal, megvallom, azon tudósainknak ohajtok egy kis örömet

szerezni, kik a németországi bölcsészeti mozgalmakban, miképen Kant óta

történt, megrovandónak lelék a rendszerek egymásutáni gyors

következését. De ugyanazon tudósainknak mondok más oldalrul keserüséget,

ha állitom, hogy ilyes felfogással s ellenvetéssel akaratlanul is

elárulják, hogy igen elmaradtak, vagy tévuton járnak, talán vég

meghasonlásban is vannak a mai bölcsészeti tudalommal.

Ma már nem igen nagy szerencse az a bölcsészet, mely tapasztalat,

kétely, birálat s több efféle vezérige után indul. A tudomány megnyeré

immár a lehető szervületet, s amaz elemekből elfogadta mindazt, mi

bennök életrevaló, elsajátitható volt; minek öntáplálkozása végett

hasznát vehette. Hasonlóul elvirultak a váladékos (ekklektikus)

bölcsészet tavaszi napjai; szinte késői dolgok a nemzeti bölcsészet

ferdén látott alakulásai: az angol vagy skot közérzék, a franczia

felvilágosodás, a német alanyiság részszerintiségei.

A tudomány épületén egy uj emelet van készen; ezt kell meglaknunk,

megerősitnünk, hogy tovább épithessünk. A szellem, ugy látszik,

megfáradt a nagy munkában, s hosszabb időre pihen, a mig uj irányt lel.

Láthatni ugyan mai nap is némely nyomokat, de koránsem uj, hanem csak

megujitott kezdettel. Az eszmeiségnek (idealizmus) sükerült a rendszerbe

ömlés, a tudományi alak megnyerése, mig a másik oldal, az anyagiság,

mind hiába küzd szervületért, alakért, elevenségért. Most tehát emez

utóbbi ujra kezdi a harczot[57], mint Macready Macbethe, mikor már

haldoklásábul még egyszer fölemelkedik, s megerőteti magát utoljára.

Mert mióta a természet, az anyagi világ is átszellemült, azaz

tüneményeiben magánál fensőbbre, nemesebbre utal, senki okos nem lesz

eléggé bohó a természettudományok itélő széke elé vonni az eszmeiség

elvét. Pedig ez volt a rendes eljárás. A természet, mint tények országa,

volt az itélőszék, a legfelsőbb biróság. Hányszor állittatott szembe

egymással ész és anyag, szellem és természet? Mai nap épen a legnagyobb

természetbuvárok, Liebig, Humboldt stb. tesznek tanuságot a szellem

ügyében.

Ha tehát megujult az anyag és szellem ős kérdése, körülbelül annyi

várható utána, mint a mi eddigelé történt, hogy az eszmeiség ujra

megfelel magaért, föltevén, hogy legyen valakinek kedve folytatni a

vesztett ügy csatáját.

Erre gondoltam én már, midőn a bölcsészeti fejlődés megállapodásáról

szólottam. Legfőbb az, hogy ezalatt időt nyerünk elérni az előre

haladott irodalmakat s egy szivonalra emelkedni velök. Csak az a kérdés:

miképen használtassék fel az eltölteni való idő. Mert ennek is több

módjai lehetnek. Nálunk az volt eddig szokásban, hogy a bölcsészeti vagy

általán, tudományos jelenségeket a külföldön kelle megszeretnünk előbb s

aztán nagy ügygyel, bajjal ültetnünk által, s honositani meg. Ilyenkor a

mi tudósaink belé kapaszkodva egy egy külföldi nagyságba, vitték a nevét

s tudományát csudálatra méltó buzgósággal, tüzzel, vassal; inkább mint

honfitársai oda haza. Sohasem szerették jobban Coccejust, Voetiust,

Ramus Pétert saját népeik, mint mi. De az ellenkezővel, a gyülölettel is

igy voltunk. Sohasem, üldözték jobban Hegelt oda haza, mint nálunk.

Azonban a szeretet épen olyan volt mint a gyülölség: bün. Mind a kettő

tekintély rovására történt; s ez mutatá és mutatja ma is azon

álláspontat, melyet a bölcsészet, mint tudomány, irányában elfoglalva

tartunk. Igy hallhatni közöttünk ma is sokféle bölcsészetről. Rousseau

és Voltaire felől, ha tetszik, ujdonságképen csak jelenleg olvashatunk

eligazitó elmélkedéseket. Van embere a mult századi bölcsészetnek oly

meggyőződéssel, hogy a mi azóta történt, mind hiába történt. Igy

rothasztjuk az életet fölösleges tudni valókkal, miket már régen el

kellett volna felejteni, vagy csak annyit tartani meg belőlök, mennyit

ételből a gyomor, t. i. a táplálkozásra szükségeset. – Mind e

jelenségből mégis annyi esik dicséretül a magyarság szellemére, hogy nem

volt oly habütése az eszmék mozgalmának Európában, mely közöttünk nem

érzett volna. Mindenkor belé estünk a mozgalom körébe, s fejlett

körültünk a szellemi tériség, mint naptól a világosság. Ez nagy

szerencse, igy és nem máskép magyarázható meg, ha nem hullottunk ki,

mint önmiveltségü nép, az idő rostájából.

De a mi bününk, szeretet és gyülölséggel egyiránt, igen természetes volt

mind eddig. A népek egymásnak mesterei. Egyik a másiktól tanul; és nem

mutathatni nemzetet a földön, melynek hiányzott volna a maga mestere.

Történik aztán, hogy a kezdet durvasága lebárdoltatik a müveltség simitó

befolyása által; s a nemzetek rokonulnak a pallérozódásban. Azért egy

részről időelőtti volna kedvünket veszteni a munkához, mert még nagy

tudományi multtal nem dicsekhetünk, de más részrül férfiatlan is, mert

erőszegett állapotra mutatna, mintha félnénk a munkától. Tanuljunk csak

más népeket, irodalmukat: meglátjuk, hogy a mi nem nekünk való, bizony

nem ragad ránk erőszakosan, csak el ne hagyjon bennünket az eszmélkedés,

a magunkra gondolás. Arra, hogy tudományban eredetiek, önállók legyünk,

nem is oly szükséges a nemzeti eredetiség, mint az emberi szellemnek

fölismerése. Költőénél e részben kedvezőbb a bölcsész sorsa, mivelhogy

nem oly lényeges nála a nyelv és ebben rejlő forma, mint a költőnél. De

ha még a költészet is idegen formák után müveli magát és még sincs

elzárva előtte az eredetiség, mennyivel kevésbbé van okunk kételkedni

magunkszerü bölcsészeti önállóságon, ha szinte ellene mondok is más

részrül minden olyan lehető nemzeti bölcsészetnek, mely az értelmi és

érzelmi természet valamely saját vegyülése, aránya után, égalji

viszonyokból származnék, mint a „Propylaeumok“ szerzője akarja.

Bölcsészeti önállóságot azonban nem ujonnan fölmelegitett módok és

elvek, oldalvásti elmélkedések, viszketeg különczségek adnak, hanem

egyenlő méltatása mindannak, minálunk az idők folytán az eszme javára, s

érdekében nyilatkozott. Ez volna már az a másik üdvös foglalkozási mód,

melyet az eltölteni való idő alatt fölhasználtatni, nemzetünk s

irodalmunk részéről, ohajtok. Tehát valamely történeti szempont volna

elfoglalandó, s erről tekintendő át a magyar szellemnek e tárgy körüli

forgódása.

Nem én vagyok első, ki ezt sürgetem. A magyar akademiáé e részben az

elsőség, mert felállása után mindjárt, 1831-ben már fontosnak hitte

pályakérdésül adni fel: tudományos mivelődésünk története időszakonként

mit terjeszt elénkbe a filozofia állapotja iránt; és tekintvén a

filozofiát, miben és mi okra nézve vagyunk hátrább némely nemzeteknél.

És épen az, hogy nem én vagyok első, hanem az akademia, mutatja,

miszerint tárgyam földeritése a nemzeti tudományosság ügyébe vág. A

beadott pályamüvek lehet, hogy megfejtették a kérdést, de a további

nyomozást nem tették fölöslegessé. Elismérve Balogh Pál és Hetényi

pályairataik becsét – mert ők voltak a versenyzők – annyiban mégis

hiányosnak mondható mindkettő, hogy első inkább támaszkodik a bölcsészet

iróira, összeköttetésben a külfölddel; másik, történetére; az irók

bővebb ismértetése nélkül. Mert ha kifonják is a tudomány történetének

szálait, de az első csak halmazosan, nevek egymás után rakásával

elégszik be; a második némi tartalmat is ád régi bölcsészeink irataibol,

de mind a mellett csak egy pár helyen, mig legtöbb esetben nem hagyja

belátni: honnan, mit és miért állit, ekképen nem vagyunk minden lépten

biztositva iratában, hogy jó helyen járunk-e csakugyan; s a történeti

alap mintha ingana lábaink alatt. Megértjük példaul, mikép Arisztotelest

vagy Cartest követé egyik vagy másik bölcsészünk, de nem többet ennél; s

nem marad egyéb hátra, mint szavukra hinni belátás nélkül.

Ez oldalrul kivánatos volna minden egyes bölcsészt át meg át

tanulmányozni, s kivonatban közzé tenni, mások itélete alá is bocsátani

az irodalom utján, hogy a holt kelme megelevenednék lelkeinkben. –

Alapos reményeim vannak hozzá, hogy bárminő parlag is a mi régi

tudományosságunk mezeje – mégis csak a mienk az – nem egy buvárkodó

elmének fogja, épen ezért, maga felé ragadni szeretetét.

Ha mégis a történeti szempont fölvétele után aggodalom keletkeznék az

iránt, hogy adataink sovány multra, szégyenlendő kezdetre fognának

visszavezetni: ez a legalaptalanabb aggodalom volna, s épen ellenkező a

történeti szemponttal. Hiszen a történetnek épen azt kell mutatni, a mi

történt, a mi megesett; s megvallom, én nem volnék oly nagyra vele, mint

közönségesen a történetirók, hogy a mi eleinknek a tüzimadással nem épen

legalább való fogalmuk volt istenről. Sőt egyáltalában kétséges előttem

minden nagy kezdet; akkor pedig, ha netalán az utódok a nagy kezdet után

is alászállottak, nevetséges. Sohasem vált szégyenére a görög elmének,

különösen az ion iskolának, hogy Thales a vizet, Anaximenes a léget,

Anaximander a vizet és léget, Heraklit a tüzet, Empedokles az elemek

khaószi vegyületét tartá a dolgok kezdetének, mig Leucipp és Demokrit a

parányokat (atomokat). Ki veti szemére a Püthágorás által alapitott

olasz iskolának, hogy istent az anyaggal együtt hivé öröktőlinek s ezek

egymásra mükődésének harmóniájából hozta ki a világot? Igy vagyunk a

többi oskolákkal is. És miért nem volnánk igy továbbá minden egyes

népekkel és tudósaikkal? Nekünk magyaroknak, utoljára is csak magunknak

kell magunkat felfogni, megismerni; s vajjon aggodalmasan kell-e

nyulnunk Laszkói Csókás Péter bölcsészetéhez, mert ő a lelkeket, a test

halála után, egész saját, nekik való helyen egy nagy társaságban együtt

tartja, mit bölcsésznek tudni alig lehet; piruljunk-e, ha Pósaházi előtt

nem látszott épen nevetségesnek a föld napkörüli forgása, mig Sartori

Bernát egy századdal utóbb is lehetlennek hitte azt?

Szokjunk hozzá észrevenni a kicsiségeket, majd rá kapunk a nagyra is.

Hibábul, tévedésbül még a kicsi jó. A történeti szempont már

legbiztosabban juttat bennünket eme nem irigylendő jóhoz; de ha egyszer

nincs jobb, az is több semminél. És ha netalán ugy látnók, hogy az a

nagy bölcsészeti tökély másutt is csak nagy idők és törekvések munkája s

eredménye, nem kapnánk-e vidámságot, kedvet a tudományhoz inkább, mint

bölcsészeink szokásos gyakorlatával, kik elsajátitván a fő eszméket a

külföld tudósaitól, vadonat ujdonság gyanánt bevetik közinkbe rágódni és

veszekedni rajtok mint Pósaházi korában Cartesen, Rozgonyi korában

Kanton, Szontagh Gusztáv korában Hegelen? Ki látta fejleni azon

körülményeket s föltéteket, melyek alatt, által és között az emlitett

bölcsészek tudománya nem épen szörnyeteg szülött, vagy az emberi

elmejárásnak ficzamos gyermeke, hanem rendes maga utjáni teremtmény

gyanánt mutatkozik, s természetesnek találtatik? Senki! – Pedig ha

egyszer bevétettek tudósaink által, kellett annak valami belső okának is

lenni. Az nem lehetett puszta ránktapadás. Ily módok előadásával

ohajtanám én elfoglalni egy időre bölcsészeti irodalmunkat. De még eddig

elhanyagoltatott közöttünk a bölcsészetnek ily utu müvelése; szakadékos

jelenetek mutatkoztak folytonos velebánás helyett. Fölvettük, letettük a

tárgyat, mint a pert; s nem adván semmit lelkünk elevenségéből a

tudományhoz, elidősült, elócskult a legszebb ujdonság is, mig végül

hasznavehetlen jószág gyanánt rajtunk veszett, rajtunk száradt mint a

gyalázat. Hiányzott a szerves munkásság, fejlődés.

Mindez semmi volna magában, ha némileg elvből nem történnék. Talán

minden gonoszkodás nélkül állithatnám, hogy mi, magunk között elméletét

állitottuk fel a nemgondolkodásnak. Valaki elkiáltá magát egy rosz

órában, hogy a magyar szellem fellengősdi járásu, és legott elkezdtünk

lenni gyakorlatiak, életbölcsek s ellenségei minden elmélődésnek.

Hetényinek szüksége volt a gyakorlat erősbödésére, s igyekezett

bebizonyitani, hogy a magyar „keleti faj“ és „gyakorlati irányu“; igy

felhőt támasztott a szobatudósság ellen. S általában a tudós czimet

gunyul szokták használni akademikusok épen ugy mint ujdonságirók, előtte

utána, kivétel nélkül. Aztán velőnket veték latba, s mérlegelék az

érzelmi és értelmi természet vegyarányát. Honnan mindez állitások?

Felmutatta-e valaki: miben áll a magyarság szelleme, gondolatjárása

kezdettől mostanig? Művelődési történetünk csak most kezdődik, mióta az

irodalmat, s tudományosságot fejtegeti egy két elme, de még nem

jutottunk el a magunk megismerésének határpontjához.

És legyen kárhoztatás nélkül mondva, de mégis megmondva egyszer és

őszintén, hogy a történeti életére oly sokat adó magyar népnek bizony

nem válik dicséretül az a fél meleg fél hideg indulat, melylyel a

legujabb magyar irodalom történeti irányát fogadja, ha még most is csak

áldozatul kell vinni az irónak minden tudományát, erkölcsi s anyagi

haszon kétes kilátásával. Mit nem követ el az irodalom, hogy kellő

méltánylást gerjeszszen Szalay, Teleki, Toldy e nemű vállalata iránt?

Micsoda mesterséges az a kelet, mely a „Nemzeti könyvtárnak“

csináltátott? Az „Erdélyi történelmi tár,“ a tudós társasági „Magyar

történelmi emlékek“ hasonló utánalátással remélhetik az életet. Az ember

ohajtana ilyekrűl nem beszélni, mert kinos kinnal esik. De a

kényszerüségnél, mely ilyekrül beszélni kötelességül teszi, fájdalmasb

volna mégis a hallgatás.

Senkisem olvasta hivebben a történetirókat, mint én; de hát hol volt az

a magyar történeti munka, mely kielégitett volna? Hadainkról, katonai

erényeinkről meglehetősen hallottam; valamint jelenlenni véltem magamat

nem egyszer a Rákoson vagy Budán a nemzet tanácskozásaiban. Figyelemmel

voltam az ipar, czéh s jobbágyrendszer multjára, s már már történetiró

lett belőlem, de mind nem láttam, mind nem találtam még fel azt a

lényeget, vagy inkább ős alapot, mely középpontja fogott volna lenni az

én bölcsészet-történelmi dolgozatomnak. Mikép a föstész, midőn arczot

másol, a szemet rajzolja ki legelőbb, hogy mintegy folyvást nézhessen a

másolandó egyén lelkébe: ugy kerestem én azt a szemet, melyen a

magyarság szellemébe láthassak, s nem találtam.

Kiki megérthet, hogy az én tekintetem s vágyódásom belső történet után

sovárog, melyhez az irodalom ismérete ad vezérvilágot. De az irodalomnak

sem minden ága ver ide. Mert más valamely tudomány története a nemzet

irodalmában, más ismét oly tudományé, mely magának a nemzetnek belső

története, s alaplényiségére vonatkozik. Mint az egyes igen rég óta vesz

és tesz, alkot és ront az életben, mielőtt teljes tudalommal birna minde

felől: ugy a nemzet. És pedig a szellemnek ilyféle nyilatkozása hiába

mondatik egyesben ifjui megnemgondolásnak, nemzetben kezdeti müveletlen

kornak; annál jobban magyaráz és fest mindkettő. Nem ok nélkül vetettem

hát én magamat utána ilyen mozgalmaknak a magyarság szellemi életében;

nem ok nélkül kerestem össze a nemzet dalait, közmondásait, meséit, s

ohajtanám ismérni most bölcsészetét. Nekem az alapvonásokat nem adja ki

a polgári vagy világi történet. Nekem a polgári élet körülményessége,

közel és távoli befolyásoktól függése a legmeglepőbb eseményeket adhatja

had és békében; de maga az egész polgári élet olyan, hol sokan csinálnak

egyet. Melyik a sok közül a mester, nem birom kivenni, mert gyakran a

vezér is vezettetik. A szellem függ, határoztatik. Mennyi játéka van

mindenféle ingernek az ember lelke körül. A dicsvágy még legártatlanabb,

noha legbizonyosb. De a kül s erőszaki befolyások! Ha észreveszem is a

sok egyesben a nemzeti lelket, de sokkal inkább rajta kapjuk a szellemet

az igazságon, midőn is ten, világ, lélek eszméivel foglalkozva lepjük

meg az egyest; midőn gondolatait, és érzelmeit vallás, bölcsészet aztán

szépmüvekben tárja elménk, szivünk elé; s ugy gondolom, hogy eme dolgok

ismérete az a szem, melyen a nemzet lelkébe pillanthatunk.

Nem kisebb tehát ohajtásom, mint belátást, meggyőződést szerezni arról:

micsoda fokát birja meg szellemünk az elmélkedésnek, s mi a magyarnak

belső embere a gondolkodás szerint; s hogyan mutatkozik ez a bölcsészet

történetében. És ha mind ezt ki tudnók fejteni, magyarázni! Ha módunk

esnék a földig alázott bölcsészeti müveltséget nem lábra állitani, hanem

mélyebb sülyedéstől megovni! Mert ha százszor derűl is aranyidő az

anyagi érdekekre, melyek hatalom és nyervágy uralkodása által szinte

divattá emelvék: még sem fognak lehullni magasságukból az égnek

csillagai, melyek a világutazót vezetik; ezek pedig épen a magas

metafizikai eszmék, a szellemi világ vezérszövétnekei. És ha csakugyan

elvéljük s meggondoljuk: miben áll parányiságunk, mint nemzeté, saját

népé; mi vitte elő eddigi sorsunkat vallás, polgárzatban; mi az, minek

nevében annyiszor formáltattunk ujjá ezer év alatt: ugy fogjuk találni,

hogy az mindig és kivétel nélkül valamely észiség, változott

meggyőződés, emberiségünkhöz méltóbb felfogás, értelmi alap nevében s

érdekében történt; és ha külön czimet szán is müvében az anyag ügyének a

történetiró, s megjegyzi az időt, mikor külső jóllét, vagyon előmenetelt

vőnek: mégis a nagy életet intéző mozzanatok mindig az eszme, az

igazság, a magasabb gondolkodás ereje által születtek; sőt magának az

anyaginak többre becsülése is onnan van, mert tisztultabb felfogás bánik

vele; holott értelmi gyarapodás, eszmék körüli jártasság nélkül az anyag

igen könnyen megöl.

Mivel pedig nálunk hamar elszaggatják egymástól az élő igazságot, minő

például ez is, hogy anyag nincs szellem nélkül, s megforditva, de mégis

emez utolsó a nemesb, óvást teszek minden egyoldalu, ügyvédi felfogás

ellen, mely csak ellentétek szerint, a maga eltépett állapotában képes

fölismerni az igazságot, s arra, hogy anyagot és szellemet összerüen,

együttesen fogjon fel, végkép gyarló, s egyáltalában képtelen Az ilyen

felfogás ellen óvást teszek, s ujra mondom: ama nagy változások, melyek

az európai népségek közt idegen magyar elemet megtartották, koronként

elővitték, mindig az eszmeiség jelszava mellett történtek. Hogy ne volna

hát érdekes tudni ama változások mélyebb fekvésü okát, vagyis az idő

lelkében működött értelmet, meggyőződést; mert hogy a keresztyénség, a

hübériség, a hitujitás, a szabadelvüség csak külsőleg ragadtak volna

reánk, s nem meggyőződéseinkben vertek volna gyökeret, alapot:

megfoghatlan. A történészet ugyan kijegyzi helyét most német és

bizanczi, majd szláv és vegyes természetű befolyásoknak, ugyszinte bevon

bennünket legujabb idő szerint, az európai bölcselkedés ármozgalmába: de

kimagyarázni, okot fejteni még eddig vagy módjában nem állt, vegy

érdekében. Ide járulnak azután a hidegség, közönyösség utáni

meggyőződések az emberekben; például az a meggyőződés, hogy a magyar

sohsem törődött az elvont eszmékkel; az nem természetéhez való; ha

őseink nem sokat gondoltak velök, miért lennénk mi különbek, mint voltak

apáink?

Ez igen fontos ötlet némely történeti egyoldalu miveltség előtt, de

máskülönben nem igaz. Mind a mellett bizonyos, miszerint a kik a

történetet az emberi szellemen kivül keresik, vagy történeteikből a

tudat, a gondolat életét kitudják: előbb utóbb kiesnek a történetből

mindenestűl magok is. Részletesség, töredékesség soha meg nem tart. – S

megvallom, e ponton engem egyes, társalgási mondatok, önkénytelenül

elejtett szavak is érdekelnek jóra való emberek szájából. Itt azonban

nem szükség urát adnom: kitől, noha ma is élő magyar irótul hallottam

ily határzott, egyenes nyilatkozatot: „a tudományok legközelebbi

változása, tökélyesbülése abban fog határozódni, hogy a metafizika

elenyészend közülök“. Egy ily mondat bárminő elszigeteltnek látszik is a

papiroson, mégsem áll magában. Ám enyészszen ki a tudományok sorából

minden metafizika, jobban lesz-e akkor? De a mondat egyáltalán

helytelen. Hogy ez megtörténhetnék, embernek tulajdonlag nem

kevesebbről, mint eszéről kellene lemondani. Azonban kérdés:

lemondhat-e? A vakand tur, mert neki turni kell; az ember gondolkodik,

mert ez által ember. De továbbá az sem hiábavaló kérdés: mi minden fogna

ez esetben maradni tudománynak metafizika nélkül? Bizony legfölebb is

meddő, sivatag tekintet a külvilágba, mint az állatok megrebbenése. Még

csak heraldikára sem lehetne kilátásunk.

Igaz ugyan, miszerint nagy emberek, sőt egész tudós felekezetek

ovakodtak a metafizikától. Névszerint Newton, de csak a természettanban;

mind a mellett semmi sem bizonyosabb, mint hogy maga sem tette. Az ilyen

ovakodási beszéd aztán nagy névi tekintély gyanánt foly ki a világba.

Isten tudja, hány ember hiszen ugy mint ő kitalálta ejteni a szót, ha

szinte nem érti is. Hasonlóul tilt a metafizikától az anyagi s

tapasztalati bölcsész, de még sincs avagy csak egy is, hogy tudta volna

óni magát Locketól kezdve Moleschottig.

Se a természet, se a szellemi világ nincs addig kiösmérve s kellően

felfogva, mig átlátszóvá nem tétetett a buvárló gondolkodás által. Mint

nem puszta vakeseményt látunk a természetben immár, ugy kell

kiösmérszeni a szellemnek a történetből, mely az összes emberiség vagy

egyes népfajok szerint válik emberiség vagy nemzet szellemvilágának

tűkörévé. Mert a történet nem csak tények halmaza, előszámlálása; de sőt

inkább a tények magok is akarat, elhatárzás, meggyőződés müveletei. E

szerint a mi nálunk az idő folytán ténynyé vált, az egyszersmind

visszamutat a lélekre, a meggyőződések mibenlétére. Csak a tények és

meggyőződések szigoru egybefoglalása viheti oda müveltségi haladásunkat,

hogy saját egész valónk, nemzeti méltóságunk, magunk és az emberiség

irányában önisméretté világositassék fel, s egész történelmi életünk

átlátszóvá tétessék a nemzeti öntudalomban.

Ennyi, a mit mondani akartam, ennyi az, minek végbevitelére szólitom fel

a magyar tudományosság embereit azon idő elfolyandása alatt, melyre a

bölcsészet jelen korunkban megállapodott, vagy legalább megállapodni

látszik. Különösen minden szeretettel fordulok a hazai bölcsészet

müvelőihez. Emlékeztetem őket az eddigi foganatlan kisérletekre a

bölcsészet utján, melyek mint rendesen idegenből jött mozdulatok, csak

függelékei a külföld munkásságának, mint ügyekvés csak vesztegetése az

erőnek, mint előmenet, csak toldozásai a szellem életének. Azonban a

szellem soha sem fog előmenni a maga természetén kivül. A szellem élete

a gondolkodás, előmenete a szervesség. És ha már az anyagi világban is

oly szerepet játszik ez: mennyivel inkább a szellemiben. Sőt szervesség

a szellem igazsága, egészlete. Azon kivül csak töredék, összefüggetlen

részenkéntiség. Ohajtásom ennélfogva bölcsészetben is visszafordulni,

meddig csak nyomokat lelünk, a mult emlékeihez. Helyezzük be hát

magunkat, bölcsészetileg is, a történeti állás jogaiba, mint a

költészeti oldalon eddigelé behelyeztük már. És midőn ezt ohajtom, nem

beszélek valamely soha nem gyanitott eredetiségről, hanem

gondolkodásról, olyanról a milyenről: ez lesz az eredetiség. Mert az

eredetiségre nem szükség egyéb mint az emberi szellem buvárlása,

fölismerése. Ez uton senki elől sincs elvéve az. Ily formán együtt

vagyok azokkal, kik a külföldi bölcsészet mozgalmaitul ónak: de koránsem

nemzetiségi önségből, hanem, mert szeretem hogy mi is gondolkozzunk,

nehogy megemésztessék belső emberünk. Együtt vagyok továbbá azokkal is,

kiket anyagiakban a külfölddeli verseny dicse ösztönöz: de reszketek ama

szellemi szolgaság előtt, melybe már eddig is sülyedtünk, hogy eszméink,

gondolataink sincsenek, mielőtt idegen könyvet át nem lapoztunk. Ez oly

vivmány, melyért nem magunk fáradtunk; oly dicsőség, mely magunk előtt

aláz meg; oly előmenetel, melyből még igen sok van elmaradva; oly

nyereség, mely veszteséggel ér föl.

Tudom én hogy a gondolkodás egyetemesbe visz: a nemzetet összeköti az

emberiséggel. Tudom hogy minden folyó a tengerbe siet, de mégis a tenger

a folyók éltetője, folyók a tenger élete. Kölcsönhatásban áll egymással

a kettő: nemzet és az emberiség, folyók és a tenger. Tudom, hogy a

vizcsep természete nem más akár Tiszábul, akár Rajnábul merittessék, de

mégis a Tisza délre foly, a a Rajna északra. Ilyen lenne talán az, mit a

hazai bölcsészet neve alatt értek? Ugy vagyon! mert az egész csak

hasonlitás. Hanem az igaz szó ennyiben áll: bölcsészeti multunk

összeállitásábul folyó fogna elő állni a szellemi élet mozgalmával,

elevenségével; és ki fogna tünni a munkarészlet, melyet a magyarság

elméje vön a gondolkodás nehéz pályáján. Az a részlet, melyet nemzetünk

az ész, a tulajdonképi emberiség ügyében leszolgált. Azon illetőség,

mely reánk mint nemzetre, az emberiség egy családára, világpolgári

kötelesség gyanánt esett a közös teendőbül.

Vajha senki ne lássa magát oly nagynak, hogy kicsit lásson ebben s

méltatlan magához! Vajha előitéleteink földet veszitsenek a bölcsészet

mezején, s adassék ellenkezőleg tám az önisméretnek és a nemzeti

tudalomnak az által, hogy az idők rendiben mindig volt annyi

életrevalósága szellemünknek hogy, ha rátelt az idő, szert foga rendesen

a szellem, a gondolkodás nehéz, de dicső munkájában. Öt hat század

beszélhet nálunk a bölcsészetről; s a mit ők beszélnek, az lesz a

magyarság szelleme, s bölcsészete okvetlenül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nyomási hibák,

Lap. Sor. Helyett Olvasd.

75. felülről 19. hat. i. ha t. i.

84. – 14. vitágot világot.

94. – 8. tökéletetlenebb tökéletlenebb.

95. alulról 6. bélyege nincs, mód bélyege, nincs mód

107. felűlről 8. vegyik vegyük

120. alulról 9. ogitare cogitare.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Philosophiaí pályamunkák. Első kötet. Budán, 1835.]

[Footnote 2: A magyar philosophia történetirásának alaprajza. Uj Tudtár.

1837. 2. köt. 76–164 lap.]

[Footnote 3: Munkái, azon kis logikán kivül, mely a

Széchenyi-katalogusban találtatik, a sárospataki főiskola kéziratai

között: 1) Pneumatica, 2) politica, 3) ethica, 4) grammatica, 5)

rhetorica, 6) logica, 7) philosophica, 8) annotationes in logicam etc. –

Leirattak 1656–1659 folytán.]

[Footnote 4: Philusophia; ennek utóbbi része sophia, nőnév; köznyelven

kicsinyitve: Zsófi. Tehát zsófiféle talán asszonyi, férfiatlan,

mendemonda filozofia? Propylaeumok 1839. 103. lap.]

[Footnote 5: Uj Tudtár. 1837. 2. k. 90–91. lap.]

[Footnote 6: Philosophia. Irta Ercsei Dániel. Első db. Debreczen, 1813.

Előljáró beszéd 8–9 lap.]

[Footnote 7: Erdmann. Grundriss der Logik und Metaphysik. Zweite

verbesserte Ausgabe. Halle, 1843 22. 23. lap.]

[Footnote 8: Erdmann, fentebb idézett munkája 66. lap. jegyzetében.]

[Footnote 9: Hegels Werke. Encyklopaedie. Sechster Band. Zweite Auflage.

Berlin 1843. 254. lap.]

[Footnote 10: Uj M. Muzeum 1853. VII. 346. lap.]

[Footnote 11: Hegels Werke. Encyklopaedie – 327. lap.]

[Footnote 12: Az egyezményes Philosophia stb. 41 l.]

[Footnote 13: Buhle, Geschichte der Philosophie. Göttingen 1802. 7.

kötet, 433–34 II.]

[Footnote 14: Buda, 1837. 76–164 lap.]

[Footnote 15: Pest, 1853. 204. 223. 263. stb. lapokon]

[Footnote 16: „Értelmek“ áll, nyomási hibából, mint én hiszem, a

szövegben.]

[Footnote 17: Athenaeum 1841. febr. 16-ki számában *) alatt: mutatvány

ily czimü, kéziratban levő munkából; „Szépélettan, vagy az egyezményes

rendszerre épitett fensőbb filozofia.“]

[Footnote 18: M. Akademiai Értesitő. 1853. 273. lap.]

[Footnote 19: M. Akad. Értesitő. 1853. 275. l.]

[Footnote 20: U. o. 242–3. l.]

[Footnote 21: Magyar Akadem. Értesitő. 333. l.]

[Footnote 22: A Magyar Egyezményes Phlosophía. Irta Szontagh G. 24.

lap.]

[Footnote 23: Toldy. M. irodalom története. Pest, 1851. 8dr. Első kötet,

137. lap.]

[Footnote 24: A Magyar Egyezményes Phil. 11. lap.]

[Footnote 25: Chalybäus. Historische Entwickelung der spekul.

Philosophie. Vierte Auflage. Dresden und Leipzig. 1848. 258–9. lap.]

[Footnote 26: Magyar Akad. Értesítő. 1853. 211. lap.]

[Footnote 27: A Magyar Egyezm. Phil. 29. l.]

[Footnote 28: A Magyar Egyezm. Phil. 21. l.]

[Footnote 29: Hegels Encyklopädie. Sechster Band 282–3. lap]

[Footnote 30: A Magyar Egyezm. Phil. 24. l.]

[Footnote 31: Chalybäus „Historische Entwickelung d. spekul.

Philosophie.“ 230–341. l.]

[Footnote 32: Vörösmarty Csongor, és Tünde. 2. fv.]

[Footnote 33: Geschichte der Philosophie. 15. Band. 3. Abtheilung.

Berlin. 1836. 516. l.]

[Footnote 34: Anglia története. Irta Macaulay; magyarul Csengeri Antal.

I. kötet. 21–22. l.]

[Footnote 35: A Magyar Egyezményes Phil. 40. lap.]

[Footnote 36: Philosophiai pályamunkák. Első kötet. 121. l.]

[Footnote 37: Tud. Gyüjtemény. 1822. X. kötet. 73. lap.]

[Footnote 38: Principia Philocaliae seu Doctrinae Pulcri. Pestini. 1828.

8 dr, 184. l.]

[Footnote 39: Tud. Gyüjtemény. 1818. Első kötet. 10. lap.]

[Footnote 40: M. Tudós Társaság Évkönyvei. Negyedik kötet. 60–86 lap.]

[Footnote 41: Uj M. Muzeum. 1854. VII. füzet. 13. lapon, alul,

szerkesztői jegyzésben.]

[Footnote 42: Philosophiai Tanulmányai. Pest. 1856. 202. lap. –

Olvastatott a magyar akademiaban, febr. 26. 1844.]

[Footnote 43: U. o. 196. lapon.]

[Footnote 44: M. Akademiai Értesitő. 1853. 41. lap.]

[Footnote 45: Térey. Elmélet és szemlélődés. Pest. 1843.]

[Footnote 46: Hetényi. Palinagonia. Protestans Egyházi és Iskolai Lap.

1843. 477–95. l.]

[Footnote 47: Protestans Egyházi és Iskolai Lap. 1844. 128. lap.]

[Footnote 48: Pesten, 1841. 8dr. 183 lap.]

[Footnote 49: Sárospatakon, 1849. 8dr. 158. lap.]

[Footnote 50: Egyház és oskola. Szarvas. 1852. 42. lap.]

[Footnote 51: Uj M. Muzeum 1855. 353–369. l.]

[Footnote 52: Uj M. Muzeum 1856. VII. VIII. füzet.]

[Footnote 53: Eszményi = ideal, eszmei = ideel.]

[Footnote 54: M. Akad. Értesitő. 1855. II. sz. 151. lap.]

[Footnote 55: M. Akademiai Értesitő. 1855. II. 155 l.]

[Footnote 56: Magyar Sajtó Tárczája. 1857. 21. vagy január 27-ki szám.]

[Footnote 57: Feuerbach, Vogt, Moleschott.]

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: