Nem fog meglepni, ha az egész idealizmusi tan nem mondatik is egyébnek
elmés hüpothezisnél, mint Szontagh által. Ilyen észrevétel jó
szolgálatot tehet a maga helyén; és a világon minden hüpothezis annak, a
ki be nem látja; ezt pedig, ugy hiszem, az egyezményes bölcsészet
szószólóira bebizonyitottam, hitelöket a Schelling Hegel fölötti
biráskodásban lerontottam. Ők ez ügyben többé nem illetékesek. De ha
mégis amaz elmés hüpothezis minden következményekben igazoltatnék, mint
a Fulton gőze, Kopernik tudalma: akkor is csak hüpothezis maradna-e? Nem
gondolnám! Hiszem és remélem, hogy bölcsészeti előhaladásunk
legközelebbi fokozatát az idealizmus megértése, elfogadása fogja
képezni. Hanem addig is maradjunk egy perczre még az „öntudat tényei“
vagy az „egyezmény“ bölcsészeténél. – Az öntudat csupa ellenmondás, nem
csak az egyesben, hanem az egész emberiségben is. Ha már mint szemünkkel
a tárgyak szinét, alakját, mozgását, ugy foghatjuk fel minden előre járó
gondolkodás nélkül az igazat, az istenit: megfejtendőnek marad előttünk
az a titok: miképen esik hát meg az igaznak, isteninek, erénynek stb.
annyiféle módu felfogása, mint a különböző népeknél, idők és helyek
szerint tapasztaljuk? Igaz, hogy elmondhatja az egyezményes, eszmei,
anyagi bölcsész egyiránt, épen ugy mint a franczia, muszka és
hottentott, valamint az ó, közép, s jelenkori ember, hogy „keblünk
legbensőbb mélyeiben helyeslést okoz az igazság, tetszést a szép,
imádást az isteni;“ tehát elismerhető a tétel egyetemessége. De kérdezd
meg aztán egyiktől mint másiktól, hogy mi lesz egyiknek mint másiknak
igaz, isteni, szép: látni fogod, hogy tételed egyetemessége üres
egyetemesség, mely csak épen nagy széles kiterjedésü, s mint pallium a
szobrokra, kivétel nékül rá illik a párisi és hottentott ember
igazságára; e szerint az egyezmény gondolata csak forma, mely a
tartalmon van, nem pedig a tartalom maga. Vagyis, mert a forma és
tartalom külön esnek egymástól, s a forma csak befödi a tartalmat, nem
pedig mint kellene, kiegésziti s betölti egymást a kettő: az egyezmény
bölcsészete tárgyas ugyan, de khiméra jő ki belőle, mert a néger
hihetőleg majmot, a parsz tüzet, a keresztyén a nemgondolhatlant vagy
szükségkép gondolandót fogja isteni gyanánt eléd állitani; s igy leszen
sorsa az igaznak, szépnek; s ez lesz a te tárgyilagosságod vagy
egyezményed érvénye a tárgyilagosságban; azaz igazságod csak formai,
elvont, egyoldalu, alanyi, melyből épen a tárgyilagosság van kimaradva.
Nagyon sivar üzlet!
Bármi hódolattal legyünk is az ilyen egyetemes igazságok iránt, mégsem
lehet megelégedni velök a bölcsészeti tudalomnak, mely összerüt,
életrevalót, elevent akar. Nem titok többé azok érdeme. Az emberiség
megunta már azt a leczkét, hogyan kell lenni, menni a világ dolgainak;
azon egyetemességek pedig csak puszta kellés, parancsolás, „categoricus
imperativus.“ Tudat lét nélkül. Állapitsd meg már példaul, hogy az
„öntudat ily közvetlen ténye“ föltétlenül igaz; és bár a bölcsészeti
magasabb fokon álló gondolatot (p. vallásban a keresztyén hitet) akard
is tárgyasitani oly népeknél, melyekben a tudat, a meggyőződés nem
fejlett ki eléggé: meg fogod látni: mennyire téveszted az idő járását.
Mindent tudhatsz, csak azt nem: hányat ütött az óra. A mit tudsz, igaz,
de létbe nem megy át; mert igazságod abstrakt, olyan, melyben nincs
számitva a létre, a létesülésre. Az ily egyoldaluság ezer meg ezer
esztendők óta gyötri már az emberiséget, Pizarro és Cortez példaadása
előtt és után. Megjelent az életben, történetben, meg is bukott mindig
szerencsésen. Tanulságos főleg francziaországi szereplése, mit,
megvallom, csak azért hozok fel, hogy idézhessem Hegel szavait, ki ugy
van elhirhedve nálunk, mint ha a gyakorlatisággal végkép meghasonlott s
ellene pártot ütött volna. „A mi az államot illeti,“ mond ő, „a franczia
bölcsészek ingyen sem gondoltak még forradalomra. Kivántak, ohajtottak
javitásokat, de főkép csak alanyilag: hogy a kormány szüntesse meg a
visszaéléseket, alkalmazzon becsületes egyéneket, a kik javitsanak.
Aztán ilyen módok látszottak szükségesnek: adassék jó nevelés a
herczegeknek, legyenek a miniszterek becsületesek, a fejedelmek
takarékosak stb. Nekik csak egyetemes gondolataik voltak, elvont
eszméjök arról: hogyan kellene lenni, nem pedig arról, mi kivihető“[33].
Az ilyen közönséges tételek, betanult aksziomák és makszimák aztán igen
nagy hangba mennek át; de mai nap már nem hisznek bennök. Hetényi
aksziomái; áthozva Görögországból hozzánk, innen másuvá, mintha valami
nevezetes gyakorlatiság feküdnék abban, ha egy igazságot felállitunk,
mint kaptát, s reá szabjuk a világot. Mintha bölcsészet volna az, mikor
az egyezmény köpenyébe minden idők meggyőződését, szükségét beállitjuk.
Ez értelmi bölcsészet, értelmi gondolkodás: egyoldaluság. Nincs könnyebb
mint azt mondani státusra, egyházra, társadalomra: nem jól van igy.
Ennél nehezebb azt vitatni: hogyan legyen. De legnehezebb eltalálni:
hogyan legyen addig, a mig oda érünk, a hol ugy lesz, a mint szeretnők
hogy legyen, vagy lenni kell. Történetet is irtak ugy, drámát is egyebet
is az emberek: a mint lenni kell, vagy szeretnők, hogy legyen. Mai
eszmék szerint fogattak nézpont alá ó és középkor eseményei. Azért lehet
már végetlenül becsülni, oly történészt minő Macaulay, ki okoskodásaival
kiséri az időket, s nem pedig eléjök szabja makszimáit. Ez nem volt
mindig igy. Csak Rottecket vegyük példaul. Hemzseg benne az eszmék
anakronizmusa; csupa refleksziók halmaza, émelyitő egyetemességek. Nem
azt irá: mint fejlődött a történet, hanem azt: mik az ő nézetei, melyek
szerint ő csinálná a történetet. Ellenben a történet semmit sem ad az
ily abstrakcziókra, s megy a maga utján. Az angol történész pedig az
események tövébe áll és szemléli az elvonuló jeleneteket, oldja fel az
ellenmondatokat, s engesztel örökké, békitvén a visszásságokat. Mert a
fejlődés nem is mehet máskép életben, történetben, eszmei világban. És
ha kérdeztetnék: miért erős ország Anglia? felelhetnénk Macaulay
szavaival: „bármi nagy legyen a változás, melyen (Anglia) szerkezete az
utolsó hat század alatt átment, fokonkénti kifejlődésnek s nem
lerombolás és ujra alkotásnak volt az eredménye. Soha sem vala pillanat,
midőn a létezőnek főrésze nem a régi volt volna. Sikerült a forradalmat
az elévüléssel, a haladást az állandósággal, az ifjuság erélyét az
emlékezetet haladó régiség fönségével párositani.[34]
Valóban az egyetemes igazságoknak, ugy nevezhető „locus communis“ oknak
becse alászállott. A bölcs ragaszkodik hozzájok, s azon veszi észre
magát, hogy hopon marad. Emlékezzünk az irodalom, az élet, a történet
folyására, alakulására. Az a csudálatos, hogy a tapasztalati bölcsek
mind a mellett megvetik a tapasztalást és ragaszkodnak a magok sovány
makszimáihoz, bölcsészi táruk készletéhez; s beczövekelvén igazságaikat
az eszmei világba, hozzájuk kötnék a történetek pályafutását. Ez valóban
félreértése magának az idők tapasztalásának, s nem csuda, ha
legszárazabb metafizikánál egyéb nem terem utána. És mégis ez a nézet
van kifejezve Szontaghnál az egyezményes bölcsészet feladatának
kitüzésében. „Megmenteni a világot,… visszavezetni az emberiséget az
elhagyott természethez, a régi görög harmóniához, s az ujabb kori
müveltséget a természettel egyesiteni, harmóniába hozni a testet és
lelket, az embert önmagával, embertársaival és a természettel: ez
feladata az egyezményes filozofiának.[35] Tehát visszavezetni! Ez nagy
szó! És nem is egyéb. A görög müveltség alapkövét teszi az utána jött
emberiség haladásának, de hozzá visszatérni? Megvallom, ezt szeretném
látni. Hanem tréfán kivül kérdezhető: érti-e a mai kor müveltségét, a
szellem utait valóban, ki folyvást görögökkel, talán annyi sok hányt
vetett isteneikkel, helótáikkal, vizeszü polgáraikkal álmodozik? Más
szóval: érti-e magát s a világot, ki az eszmét, az igazságot mai nap is
csak a képzelődés alakjában örvend felfogni s nem inkább a gondolatéban
is? Óh az ember gyarló! Korszerű, életrevaló bölcsészetével kiéli magát
a világból s a keresztyénség közepéből mint klasszikusokon lelkesedett
ifju költő, zarándokutat vállal egy pár ezer esztendővel hátrálni
visszafelé a történetekben. De akkor mi törekvéseink legyenek a jövendő
számára? Itt vége szakad minden lehető ujabb kérdésnek. Az egyezmény
kimondá a végszót. Nincs egyéb hátra, mint fölvenni a vándorbotot és
indulni visszafelé az elhagyott természethez, Görögországba. Diogenes,
Diogenes! Senki sem akarja hinni, hogy te panaszkodál, s fényes nappal
embert keresél lámpásoddal. Anaxagorás számüzetik, Szokrates bürökpohárt
iszik, Arisztoteles megfut, nehogy szinte akként járjon; a legnagyobb
hazafiak kicserepeztetnek (ostracismus); Themisztokhles, Epaminondás
stb! Mondom, ha Görögországrul van szó, senki sem hisz egyébnek, hanem
csak a képzelődésnek, mely arany időket fest a háttérbe. És ha csakugyan
az a tudomány feladata, hogy visszaforduljon Perikles hona felé, akkor
ereszkedjünk Morfeus karjaiba, s álmodozzunk előre, mint Beranger
„ábrándos vándora,“ a hajdani Görögországról.
Nem életrevaló bölcsészet biz ez, uraim! hanem mesterségesen kicsinált
rendszer, tákmű; melynek épen azért van szüksége mindenünnen
összekoldult tartalomra, mert magában semmi elevenítő ereje. Csak a
költészetet hozom fel! Nem megfürösztöttük-e azt is Hümettus minden
illatában, mézharmatában; mégsem volt szánk ize szerinti. Addig játszott
velünk a görög képzelődés, hogy utoljára sem értettük. Bölcsészetben még
akaratosb a szellem. Mert ugy hiszi, hogy a mi jó és megmaradni való
volt a görög világnak ember, isten, és természetisméretéből, megvan, él
a mai kor tudalmában; hogy az folyvást müködik bennünk és hatja
gondolatunk világát. Az emberiség a férfikorba is felhozta magával
ifjukori gondolkodásából, a mi benne életrevaló volt s az eszmét nemcsak
a képzelődés játékában, hanem a maga saját elemében, a gondolkodáséban,
is akarja felfogni és felfogatni; és a patakot senki sem tériti vissza
kutfejéhez. Vagy az emberiség élete mind azóta hiába folyt, története
hiába nyilatkozott volna?
Itt esik már egyenes válaszszal felelnem azon kérdésre: minő rendszer az
egyezményes a bölcsészetben. Tartalmára nézve halmaz: skot közérzelem,
franczia ekklekticzizmus, német kriticzizmus, görög harmónia: magyar
egyezmény. Formájára nézve, mert egyezmény nem lehet egység nélkül,
közelit az identitáshoz, de ezt Hetényi ellöki, Szontagh nincs épen
ellene, de nem is öleli; s megmarad a kettősdiség elvénél, mikép hajdan,
és nem teremt „szunyoglábat.“ Mint mondám: az egyezmény a legjobb
akaratu, tárgyavatatlan dilettantizmus Egyezmény, melyből csudálatos
módon hiányzik az egység. – Harmónia, melódia nélkül.
Mind ezek daczára, azon merev szemközti állás után, melyet évek óta tart
elfoglalva hazai bölcsészetünk az ebbeli haladás ellenében, jól esik ha
látom, hogy kezdik az emberek változtatni helyzetöket. Bár nem sokat
adok az egyezményes bölcsészetre, de Szontagh Gusztávnál mégis haladást
veszek észre általa, nem ugyan az egyezmény javára, hanem annál inkább a
tudomány érdekében. Maradjunk meg csak ama, bölcsészünk által fölvett és
mihamar letett, igazságnál, hogy „ész van a természetben is szintugy
mint az emberben,“ s vegyük az észt észnek ugy a természetben mint az
emberben, azaz mondjuk: örök ész nyilatkozik a természetben az egyes
természeti tárgyak által, melyek magokra nem gondolhatnak, tehát
öntudatlanul; és örök ész nyilatkozik az emberi szellem előhaladásában a
történetek által, melyben az emberiség mindig magára gondolva, tudatosan
müködik: leomlik azonnal minden közfal az az ész és külvilág között.
Mert ha ész van a természetben, vagy a természet „a mindenható gondolat
létesülése“ (Szontagh szavai) egyes tárgyak által, és ha ész van a
történetekben, vagy a történet a megvalósult isteni gondolat az emberben
és ember által, mindaz pedig, a mi léttel bir vagy a természet- vagy a
történetbe esik: miféle istenkisértés lehetne a lét és tudat egységének
tanában?
Én tehát az egyezmény tanát elfogadom s megjelölöm, mint haladási
mozzanatot, vagy az ugynevezett kettősdi rendszerek mély kerekvágásából
való kimozdulást az egységes bölcsészet felé; igy mint a hazai
bölcsészetnek tudva, nem tudva megtett ujabb előre lépését, nem törődve
vele: magyar-e vagy nem, mert a nemzetiség nem bölcsészeti fogalom, de
megemlitve, hogy ha a harmónia oly igazán nemzeti magyar szellemünkben
gyökerezett tudalom volna, mint állittatik, már régen baráti lábon
kellene állnunk a természettel: „erőit ismérni, az elemek káros hatásait
megelőzni“ stb., birnunk kellene, továbbá, öntudatlanul is, minden lelki
testi bajaink óvószerét, vallásos, erkölcsi, társadalmi állapotaink
orvosságát benne, miután hogy tudománynyá lehessen, már eleitől fogva
hatni és forrni kellett vala tudalmunkban, mint Hetényiként életelvnek,
életszépitő, észderitő, léleképitő ösztön és hajlandóságnak. Azonban ne
beszéljünk ilyeket. A mi az elmében van, jöhet is belőle. Ráfogással nem
termékenyedik a szellem; hanem, midőn eljő ideje, s a lelkek megindulnak
szeretete által, kijelenti magát.