XII.

Előadám föntebb, mily kevésre becsülte vagy épen lenézte Hetényi az

ugynevezett tudatfilozofiát, s mint nem adott ennek helyet az életben,

az iskolán kivül. Szerinte az nem élettudomány, hanem iskolai

bölcsészet, szobatudósság. A mester szava azonban elenyészett, s

közvetlen utóda, Szontagh, már nem gondolt vele s besodrá az egyezményt

a tudat és lét örvényébe. – Nevezetes az, mit Szontagh (Egyezményes

Philosophia 28. 29. lapjain) mond: „az ember és természet sarki

ellentétök s különféleségök daczára, a mindenség szervezett egységéhöz

tartozván, lényegökben szintazon eszmék szerint alkotvák, szintazon

törvényeknek hódolnak; a természet csak öntudatlanul, az ember

öntudatosan. Ész van a természetben is szintugy mint az emberben;… az

összes valóság a mindenható gondolat tárgyilagos létesülése levén, egy

kutfőből, és pedig gondolatból eredvén, szükségkép szintazon

alaptörvényeknek is hódol, csakhogy az, a mi a valóságban a lét

törvénye, isméretünkben a gondolkodás törvénye.“

E szavak épen azok, melyekre czéloztam már, midőn állitám hogy Szontagh

egyik legjelzöttebb követője lön Hegel–Schellingnek. Miért ez ügyben

magam helyett hagyom szólani Chalybäust, ki a schellingi azonságtant

kivonatosan de elég világosan adja elő a végre, hogy megérthessük utána,

miszerint a mi bölcsészünk (Szontagh) értelme egy és pedig ugyanegy az

emlitett német bölcsészekével. Különösen pedig Schelling levén az

elhirhedt tannak felállitója, Hegel rendszerezője, egyiket idézvén, e

pontban, a másikat is ugy nézhetni, mint hasonértelmüt. – „Vegyük fel,“

irja Chalybäus, „hogy az anyagiság csak legalsó lépcsője az egyetemes

természet életének, mely a magasb, különösen a szerves lények

lépcsőzetén mindig nagyobb ervvel (energia), belső önmozgékonysággal

fejlődik; tegyük föl előre, hogy eme fejlődés, a kő merev életétől mind

odaig, hol ember agyában játékot üz a gondolat, egy és ugyanazon állandó

törvények után megy, ugyanazon, mindegyre magasabb hatványu

önmozgalomban áll: megismérjük a természet ezen munkásságában a világ

törvényét, mely a legfelsőbb fokozaton magát eszméli és isméri, és

észnek neveztetik, a legalsó fokon pedig csak mint (más által) tudott

süket természeti ösztön képzelhető. Igy érthetővé teszszük ezennel a

(schellingi) rendszer alaptételét: minden egy és ugyanaz,

lényegében[25]. Ugyancsak Schelling más hires tétele: das Reale und

Ideale sind eins und dasselbe in ihrer Wurzel. – Folytassuk Schelling

értelmét. „Ez a lényeg magában már élet s neveztetik természetnek

(natura naturans) oly értelmében, a mint először képesség és lehetőség

gyanánt, melyből minden lehet, gondoltatik; és neveztetik egyetemnek,

világnak (natura naturata), a mennyiben folytonosan azzá lesz vagy lett,

a mivé lenni rendeltetése. Mindkettő: a természet mint alap, és a

természet, mint önmagának eredménye, ugyanaz, egy, egész általános. A

kifejlett természet vagy minden egyes természeti lények, nyugosznak ama

természetben, mint alapjok és lényegökben. Mivel ők mindösszeséggel csak

formái, alakjai a lényegnek, mely az alakokban magát tárgyasitá, s

kinyilatkoztatá. Magokban nem volnának egyebek hanemha üres formák

tartalom és fenállás nélkül. A mennyiben pedig mind emez alakokba ama

lényeg szállott be s belsejöket teszi: bennünk és körültünk minden nem

más mint a mindenütt jelenvaló örökös lét és lényeg, a maga

fejlődésében. Ezért szemlélhető mintegy kicsinben, minden egyes dolog

fejlődése folytán az általános törvény és lényeg. Az egyes az egésznek

visszatükrözője“ (i. h. 260. lap).

Imé a lét és tudat, vagy az ugynevezett azonság bölcsészetének nagyszerü

felmutatása Schelling által. Igy tanit Szontagh is. Tanitmánya, más

szókkal, épen ez. „Az összes valóság a mindenható gondolat tárgyilagos

létesülése; egy kutfőbül és pedig gondolatbul ered.“ Ugyanaz, mit az

eszmei bölcsészet állit; azaz lét és tudat (alapjában) egy. Az összes

valóság (lét, a létező világ) a gondolatból (ész, tudat) ered. És igy ha

egyik a másikból ered ugy Szontagh mint Schelling szerint, miért volna

oly rettenetes dolog a lét és tudat bölcsészete, mint tizennyolcz év óta

rémitgetik vele bölcsészeink a hazai olvasó közönséget? Látnivaló ezért,

minő gondatlan beszéd az Hetényitől, midőn igy ir: „állitni, hogy lét és

tudat egy, ez már csakugyan gunyüzés az emberi köz észjárással: mert

hányszor megesik, miként a gonosztevő tudja azt jól, hogy tilos az, mit

ő most tenni nem irtózik, mégis ezen tudattal ellenkezőleg

cselekszik“[26]. – Bármi kegyelettel viseltessünk is Hetényi emléke

iránt, őt a megrovás alól föl nem menthetjük. Mert ámbár ugy kell

hinnünk, hogy ő isméretlenül nem czáfolhatta Schellinget, valószinü

mégis, hogy soha nem olvasta, minden isméretet munkái felől alkalmasint

csak ugy, hallomásból, meritett. Ha ezekután Hetényi czáfjain el akarunk

menni, s őt tekintélyül ismérni: óvakodjunk hitelessége körül. Eljárása

épen nem használt tudósaink szavahihetőségének. Bölcsész előtt az ilyen,

lélekisméretben járó dolog; nekem fáj, hogy ő hamisan szólt. A tudat,

melyről a bölcsészet tanit, nem a gazember tudata, hanem az isteni

tudat, Szontagh szerint, a mindenható gondolat. Ez a felfogás a helyes.

Ellenök esik már Hetényi következő nyilatkozata: „Schelling az egyoldalu

idealizmus mérgétől szabadulni nem birt; Fichte alanyi idealizmusát

tárgylagos idealizmussá csavarta, mi épen annyi mint fábul csinált

vaskarika.“ Nem hiszem, hogy a magyar bölcsészi olvasók előtt a

nyilatkozónak minden hitelességét le ne rontsa ily nyilatkozás.

„Ész van a természetben is, mint az emberben,“ mondja Szontagh,

„csakhogy amabban öntudatlanul.“ Helyesen. Hasonlóul mondta már előbb:

„minden való tárgy, igy a mindenség is magában, különféleség egységben,

és egység különféleségben.“ Aliusque et idem. Ez szintén ugyanegy az

identitas bölcsészetével. Továbbá igy folytatja: „ha a mindenség,

lényegében, szintazon törvények szerint van alkotva, mint az ember, ha

gondolkodásunk alakjai a lét alakjai is: ugy gondolkodásunk fő

törvényének a lét fő törvényének is kell lennie“ (30. l). Kevés kell

hozzá, hogy e tételekben azonnal fölismertessék, miszerint Szontagh

többé nem az eszmei bölcsészet ellenére hanem részére szól s ugyanekkor

állitja, mit eddig tagadott. Kezei között a bölcsészet ügye mind a

mellett sem látszik a legjobb kezek közt lenni. Mert még ugyanazon

iratában folytonosan csépeli Hegelt, Schellinget, mi a fentebb mondattak

után megfoghatlanná kezd válni. Hihetőleg Szontagh is csak ugy isméri

Hegelt, mint Hetényi. Az ellenkező nem épen valószinü; s annál leverőbb

reá nézve. Igen roszul esnék, ha ő ama bölcsészeket csak németországi

ellenes birálóik, vagy csak az Allgemeine után ismérné. Legalább az a

biztosság, melylyel ő Heinét több helyütt szivesen idézi tekintélyül

Hegel, Schelling ellen, mutatja, mennyire isméri ő a maga embereit. Ha

Heine, mondja egy német iró, ugy tudá vala mint én, hogy Kantnak mindig

utána vitte az esernyőt inasa, nagyobb lármát csinál vele, mint Kant a

tiszta ész birálatával. Hátha épen csak magyar szószólói, az

„athenaeumi“ szerencsétlen felesélesek után ismérné Szontagh Hegelt? Nem

lehetlen; de hogy magábul ismérné igy, az lehetlen. Csudálatos egy

állapot! Mind Hetényi mind Szontagh váltig czáfolják Hegelt,

Schellinget, s mondják hogy nem értik. Én meg azt nem értem, hogyan

lehet azt czáfolni, a mit nem értenek.

De „ész van a természetben is, mint az emberben,“ mondja Szontagh.

Schelling szintén igy tanit. „A magát örökké ujra szülő természet

magában ugyan vak erőzet (dynamismus), ne mondjam, hogy gépezet. Ezen

erőzet vagy szervület az öntudatlan gondolatot állitja elénk a maga

valódiságában. Ezen tudat nélküli gondolat dolgozik bennünk emberekben

is először ugyan öntudat és akarat nélkül, hanem majd, saját

viszfényében jelentközvén, magára ismér és tudja magát. E szerint a

természet minden munkássága nem pusztán előttünk fog czélszerünek

mutatkozni, hanem magában is olyan lesz; habár semmit se tud is a

czélokról, melyeket akaratlanul követ és elér. A természet általában

czélszerüen müködik, de nem czéltudatosan. Ezért mondhatjuk: a természet

tudalom nélkül is észszerüleg müködik, vagy az élet és hatásnak a

természetben mutatkozó rendszere maga a meglevő (existáló, magát

kiállitó = existere) ész; az a tétel, veti utána Chalybäus, melyet Hegel

később az egészre, a történet világára is kiterjeszte ily formában:

minden, a mi valódi észszerü; was wircklich ist, das ist vernünftig,

vagy Szontagh szerint: gondokodásunk fő törvényének a lét törvényének is

kell lennie, más szóval, ugyanő szerinte: a lét törvénye a gondolkodás

törvénye[27]; mi azt teszi: lét és gondolkodásnak, lényegében, egynek

kell lenni.

Ezekből is belátszik, hogy nincs igaza Szontaghnak ha irja, hogy Hegel

bölcsészete le van verve, hogy Szeremlei, Taubner elhallgattak, hogy

Hegelt csak Térey vallja még Losonczon (azaz mai nap Rimaszombatban);

vallja még más is; és pedig ő maga Pesten. Mindezeket tudva, nem lehet

eléggé csudálkozni ama széthányt gondolkodási módon, mely szerint

Szontagh nem birva szabadulni bevásott rögzeszméjétül, olyat hirdet a

lét és tudat egysége tanának szine alatt, miszerint példaul ha én

gondolom, hogy legyen házam a pesti nagypiaczon: azonnal lesz. Legujabb

munkájábau is olvasható még az eszmei (lét és tudat egy) bölcsészet

ellen: „hogy valaki való elemet, élő lényt, vagy csak annak valamely

szervezett tagját p. o. egy szunyoglábat teremtett volna, ezt –

általános tudásuk daczára – még a szemlélődő filozofoktul sem

hallottuk.“ – Ez jött ki Szontaghnak a lét és tudat egységéből; és ő ezt

majd husz esztendő óta mindig igy vallja és hiszi! Ellenesei nem

követhettek el rajta nagyobb kegyetlenséget, mint hogy meghagyták e

boldogtalan hitében.

Mondottak, ugy hiszem, nem a legjobb vért fogják csinálni némely

bölcsészeinkben; különösen meg fognak lepetni, ha Szontagh mind folyvást

igy harczol az eszmei bölcsészet ellen: „a gondolat által alkotott tárgy

mindig a tárgynak gondolata és soha sem válik valóvá.“ Továbbá: „a való,

létező tárgy a gondolattal soha sem ugyanaz, mert mindig azon kivül van,

mindig tárgyilagos és létező, a gondolat pedig alanyi és eszményi. A

kikiáltott azonsági elv tehát nemcsak puszta és hamis hüpothezis, hanem

elvéből dialektikai uton, azaz pusztán gondolkodás által, valót épen oly

kevéssé lehet alkotni, mint Fichte eszményi elvéből“[28]. Ezen vádak

mind fölötte nyomosak volnának, ha azt, mit lerontani akarnak, tanitotta

volna valaki; de most szerencsére máskép van a dolog. Jó lesz azt

czáfolni, mit más mondott; vagy az én felebbi gyanum valónak bizonyul

annál hamarább. Ez alkolommal nem tartom fölöslegesnek Hegelt magát

idézni. „A valódiság és gondolat vagyis az eszme,“ igy szól ő,

„parasztosan egymás ellenébe szoktak állittatni, a mikor gyakran

hallhatjuk: ez s ez gondolat helyes volta, igazsága ellen nincs szó,

hanem a valóságban olyan nem találtatható, vagy kivihetlen. De a kik igy

beszélnek, elárulják, hogy se a gondolat se a valódiság természetét nem

fogták fel méltányosan. Ugyanis egyrészrül ily beszédekben a gondolat

egynek vétetik az alanyi képzettel, tervvel, czélzattal, másrészrül a

valóság (valódiság) egy értelmünek tartatik a külső érzéki léttel

(Szontaghnál: a létező tárgygyal). Közéletben, hol könnyedén veszik a

kategóriakat s más ilyen megjelöléseket, efféle megjárja, s megeshetik

hogy valamely adóterv példaul, vagy annak eszméje magában jó és

czélirányos, de a jelen körülmények közt ki nem vihető. Ha azonban az

elvont értelem kapván ezen határozmányokon, a bennök levő különbséget

oda csigázza, hogy ezek szilárd, merev ellentétek, s azért a való

világban tul kell adni az eszméken, ez, a tudomány és romlatlan ész

nevében, határzottan visszautasitandó. Mert egyrészrűl az eszmék nemcsak

pusztán a mi fejünkben rejlenek, s az eszme különösen nem oly tehetlen

valami, hogy valódivá tétele a mi tetszésünk után történhessék, vagy ne

történhessék meg, hanem az inkább a valósító és való; másrészrül a

valódiság nem oly rosz és esztelen, mint gondolat nélküli, vagy a

gondolattal meghasonlott s alászállott gyakorlati emberek

ábrándozzák[29].

Mint láttuk, Szontagh szintén tanitá, hogy „a mindenható gondolat

létesült tárgyilagossá;“ de ő ehez nem ragaszkodik elegendő szigorral,

hanem sürgeti minduntalan az alanyi gondolatot, vagyis a képzetet,

melyet mi teszünk a tárgyakba, példaul a költői (jelvi) gondolkodásban.

Az eszmei bölcsészek már ha gondolatról beszélnek, nem vegyítik ezt

össze a képzettel, mely, mint érintém följebb, ugyanazon tárgynak

különböző felfogása, mig a gondolat örök és állandó, melyet nem mi

képzünk a tárgyon, hanem meglelünk a tárgyban, mint öröktől fogva benne

rejlőt, s ez által, mondhatni, részeseivé leszünk a gondolatnak, az

isteni tudatnak. Innen már közéletben is van szó örök igazságról. Tehát

a gondolat nem az, hogy kivül volna a tárgyon, sőt inkább a gondolatban

él a tárgy, vagy benne van létele a tárgynak, s ha azt, mi a tárgyakban,

magok az anyagiakban is, gondolat, azaz ős, örök erő, törvény, lényeg,

kiveszszük a tárgyakból, megsemmisitjük a tárgyakat mindenestül.

E ponton zsibbad meg a térde minden tapasztalati s lélektani

bölcsésznek. Azért igen avatag módon nyilatkozik Szontagh, midőn igy

tanit idézett legujabb irata 19. lapján: „filozofiában főkérdés a

tárgyas igazság kérdése, tudnillik: képzeleteink összeegyezése vagy nem

egyezése a tárgyakkal.“ Akkor volt ez igaz, mikor még a fizika is a

bölcsészetbe tartozott, mint Sartori Bernátnál, ki a képzelet

összeegyezése után vitatá, hogy a Kopernik rendszere nem igaz, hanem a

Tychoé igaz. De a képzetek, vagy képzeletek összegyezése annyiféle, a

mennyi a képzelő. Bölcsészetben nem is képzetről van szó hanem

gondolatról; a gondolat pedig egy; csak a gondolatban lehet egység; vagy

népszerűbben: egy az igazság. A képzetek összeegyezése ugyanazért csak

puszta ugytartás, ugyhivés, vélemény, alanyi felfogás. Ezen a

bölcsészet, minden kérkedés nélkül legyen mondva, mailag már tulvan; ha

tárgyiról, azaz tárgyilagosról tanit, ezt nem a tárgyak héján szemléli,

hanem a tárgyakban észreveszi, mint örök mozgató erőt, gondolatot,

fogalmat; mi csak tudható, nem pedig szemlélhető is oly szinről szinre,

mint a tapasztalati bölcsészek erőnek erejével akarnák. Ellenben az

eszmei bölcsész nem véli isten ellen való támadásnak, ha az embert, az

összes emberiséget, tehát nem pusztán egy személyben önmagát, az igazság

megismerésére, az isteni tudatra képesnek hiszi, vallja. Vagy mi bennünk

mindössze is annyi volna minden tudalom, és szellemiség, hogy csak

megbámuljuk a tárgyakat, vagy csak a tüneményeket, a tárgyaknak hozzánk

való viszonyát lehetne megismérnünk, s nem többet is? Mintha bizony más

valamiből állna a tárgy mint nyilatkozásaiból; vagy tárgy lehetne

nyilatkozás és emez amaz nélkül, s ezek csak külön eshetnének az emberi

tudás alá! Ez olyan, mond Hegel, mintha helyes belátásunak tartatnék

valaki oly hozzáadással, hogy ő mind a mellett nem képes az igazságot

megismérni, hanem csak az ellenkezőt vagy az igaztalanságot. A minő

esetlen volna ez utóbbi, épen oly esetlen volna afféle megismérése az

igaznak, mely a tárgyat nem ugy ismérné meg, a mint van magában.

Itt tetszik meg igazán, minő egyoldaluság és valótlanság az, mi a

tárgyilagosnak oly nemű felfogásábul ered, mintha csak az volna

tárgyilagos, mi kézzel fogható. Ugy vélem, a csillagász nem sokat

törődik vele: akármiféle anyagbul van kigyurva hold, nap, csillagok, ha

egyszer a keppleri törvényeket isméri. Sőt azt is valónak tartom, hogy

igazi tudós nem is törte még az égi testek anyagán a fejét, hanem

törvényén. A minő szegénysége volna a gondolkodásnak oly feladat

sürgetése, épen oly fölszines gondolkodásra mutat a tárgyilagosnak

olyszerű értelmezése. Ha mégis valakinek itt „szunyoglábat“ teremteni

jut eszébe, az oly erős képzelődést árul el, mennyinek a bölcsészet már

nem veheti hasznát.