Hetényi nem valósithatván igéretét, hogy az egyezményes bölcsészetet
utóbbi változott nézetei szerint kiállithassa, tudósaink közül néhányan
ugy vélekedtek, hogy a nemzeti tudományosság érdekében munkálódnak, ha e
félben maradt egyezményes rendszert kiviszik. Valamennyi között Szontagh
volt legjobban megkapatva általa, annyival inkább, mert a hazai
bölcsészetet mint nemzetit ápolni, müvelni, alkalmasint hamarább fordult
meg az ő, mint Hetényi, elméjében. Hanem Hetényi először saját rendszert
födöze föl az egyezményben; Szontagh ezután nemzeti bölcsészetet vitata;
nem sokára pedig Hetényi már magyar rendszernek is mondá az egyezményt;
igy ketten tőnek egyet. A Hetényi kidöltével árván hagyott rendszer,
melynek csak a neve maradt fenn, kifejtendőnek ajálkozott előtte. „A
hiányt,“ irja Szontagh, „nekünk hátramaradtaknak kell kipótolnunk s e
munka kivált engem illet, ki a boldogultnak osztálybeli akademiai társa
valék, s ki rendszerében a magyar filozofia életbe léptetését látom,
azon filozofiának, melynek már Popylaeumaimban utját egyengetni
törekedtem“[22].
Szontagh, hogy az igen sok mellékes kérdést hát mögé hagyjam, minő
példaul azon állitás hogy Hetényi nem tartá eredetinek az egyezményes
rendszert, mire nézve én Hetényi saját igenlő szavait idéztem s őt
megczáfoltam; uj-e vagy nem a harmónia elve a bölcsészetben stb.,
ünnepélyesen magaévá teszi az ügyet, és legelőbb is a magyar bölcsészet
történetében akar lelni alapot arra, hogy az egyezményes rendszer nálunk
már Hetényi előtt is járta, hogy Hetényi azt csak kikiáltá. Ezen állitás
támogatásaul idézi Szontagh legelőször is a tulajdonképi bölcsészek
közül Imre Jánost, Köteles Sámuelt, és a „Propylaeumok“ at, mely munka,
Hetényi szerint, az egyezményes rendszer szellemében van irva, tehát
magát; aztán Purgstallert, ki azon szives elismerésre, hogy ő is olyan
szellemü, rendszerü bölcsész, mint Szontagh hirdeti évek óta,
gyermetegül hallgat, s folytatja, mint kell, vizsgálódásait és pedig más
irányban; mikép elő fogom tüntetni. Mübölcsészeti irók közül Berzsenyit
emeli ki Szontagh, mint olyat, ki a müvészet főelvéről egyezményes uton
bölcselkedett, nemcsak, hanem meg is előzte vele Hetényit.
Ezen történeti fölfedezést és „megmutatást“ oda lehetne kibőviteni: soha
sem volt bölcsészet a világon, se ma se hajdan, mely annyira igénytelen
lett volna, hogy még csak egyezményes se akarjon lenni, pedig sokkal
régibb idők óta, mint mikor Püthágorás egy kovács pőrölyeinek ütéséből,
történetesen, kivevé a hangtant, s a harmóniának bölcsészetben is
érvényt szerzett. Magyarországban szintén voltak hegyek, még mielőtt
Köteles vagy Imre harmonizáltak volna; kiknél jócskával régebben élt
Pósaházi s ő is emliti a harmóniát. Mert mit kerese a gondolkodó ész
egyebet, mint összeköttetést való és eszme, anyag és szellem, lét és
tudat között, Imre János szerint: amicum foedus rationis cum
experientia? Talán nem volt bölcsész, ki a harmóniát nem tanitotta volna
a sférák zenéjétől kezdve Leibnitz „praestabilita harmoniáján“
keresztül, Hetényi harmóniájaig. Azonban a bölcsészet nem egyezményt
keres, hanem egységet. Amazt lehetlen föl nem találni, mert épen utjába
esik az egységnek; de azért ki a harmóniát feltalálta, még nem találta
fel az egységet. Tulajdonkép amazt nem is kell keresni, mert a szemeit
felnyitó ember előtt, a legelső széttekintéskor egyszerre nyilatkozik a
még érzékileg ismérő elmének már; az egység pedig annál nehezebb, mert a
természet, a meglevő világ minden tárgyai egymástól külön álló,
független valókul tünetköznek, s minden dolog akként mutatkozik, mint ha
magára hagyott önlét, elszigetelt állomány volna, melybe maga
emberségéből szállt volna be valamely mozgató erő, s különválva egyik a
másiktól szeszélyesen pattant volna elő földbül, légbül, mint a „rideg
Somló“ egy sikság közepén. Pedig ez a rendes bölcsészi, azaz
bölcsészietlen gondolkodás. Ridegség, elvontság; mely megfagyaszt, s
eltép minden eleven bölcsészetet; melynek aztán ellenlábasa még a régi
bölcs (Heraklit) nagyszerü kijelentése: minden foly; vagy bölcsészeti
rövid szigorábul kifejtve: a természet és szellem minden lényei
egymásnak föltétei, alapjai. Egyik nincs a másik nélkül. Ok és okozat
egymásba folynak feltarthatlanul, és szülvén egymást, előállitják a
minden pillanatban jelenlevő örökkévalóságot.
Lépne föl német, franczia, skot, vagy bármely kalmuk bölcsész, mindenik
oly bizton, bátran merhetné állitani, hogy az egyezmény franczia vagy
skot, azaz nemzeti bölcsészet, és igaza volna; mert a harmóniát ugy nem
kerülheti ki az emberi gondolkodás, mint nem az ok és okozat, belső és
külső, én és te, itt és ott, fő és melléknév viszonyát, mivel az oly
emberi és egyetemes, hogy nem is lehet kizárólag nemzeti, mint nem a
„quantitas,“ melynek az csak egy része; és oly kezdetleges felfogás,
hogy rendesen a tudomány fejlődésének megindulási korszakát képviseli.
Kezdette bár valaki reál vagy ideál szempontbul a bölcsészetet, mindig
oda ment ki, hogy egyiket a másikból magyarázta, s én fel vagyok
jogositva állitani, hogy igen tisztelt bölcsészeti elődöm, Erdélyi
Boétius[23] dömés, Nagy Lajos királyunk idejében már, Arisztotelest
magyarázván, nem kerese mást mint a mit utána öt száz évvel később Imre
János: amicum foedus rationis cum experientia. Apáczai Csere vitatá
Cartes „cogito ergo sum“ ját, Ladivér mondá: universale in intellectu
est res, igy tovább; azaz „bizonyos“ tekintetben minden bölcsészet
harmónia, egyezményes, nemcsak az, melyet a mieink öten hatan csináltak
és csinálnak.
Hanem alkalmasint, fogja ellenmondani az olvasó, az „egyezmény“ szóra
lesz itt fektetve különös nyomaték. Meglehet. A mi felvilágositást eddig
Hetényi föntebb idézett filozofusi bombasztjában vettünk, tévelyit
inkább mint utba vezet; azért idézem Szontaghot. Szerinte az egyezményes
filozofia „sajátságos jellemét képezi fő elve, az egyezmény; ezt
alkalmazza végfolyamatban tárgyilagosan ember, világ, isten, alanyi
czéljaink, az igaz, szép, jó és isteni magyarázatára, és pedig alaki
szintugy mint tárgyas tekintetben, bebizonyitván, hogy ezen elv nemcsak
összes gondolkodásunk főtörvénye, hanem főtörvénye egyszersmind az
összes valóságnak élete minden müködéseiben ugy, hogy ezen elv fenállása
nélkül isméretet sem önmagunkról sem a természetről nem képezhetnénk,
sőt még egymás közt a világban fen sem állhatnánk, de maga a mindenség
sem, mert az egyezmény minden isméretünknek szintugy mint az összes
létező fenállása és törvényes munkásságának legáltalánosabb elve
általában“[24]. –
Nevezetes hogy mind Hetényi mind Szontagh sokat tartanak az érthető,
világos előadásra; helyesen; de magokat mind a mellett sem birják
világosan kimagyarázni, s tömik a nagy szavakat tárgyaikba. De a szó nem
megy a tárgyba, ha egyszer nincs benne. Igy bár Szontagh csufot üz a
keleti bölcsészekből, a mit felőlem bátran tehet, mégis követi őket.
Tudjuk, mikép keleten divatosak a hoszu czimek, elnevezések. Istent
magát sok nevünek hivják, mert reá ruháznak minden lehető jelzőt, mely
néminemü tökélyt mutat: mindenható, mindentudó, ezer karu, szemü stb.
Hasonlóul a kalifák, szultánok sok szép czimmel, névvel birnak. Igy,
magyar bölcsészeinknél a filozofia, mint a tudományok kalifája, szintén
sok szóval tiszteltetik. Megjegyezvén egyfelül, hogy a bölcsészeti
tudomány, mikor igen népszerű akar lenni, ellaposodik, másfelül a nagy
világosság benne hamar lesz taütologiává, mert ha az egyezményes
filozofia főjellemét csakugyan az egyezmény képezi, akkor utoljára is
igaza van Ballaginak, ha mondja, hogy ez a magyarázat amaz isméretesre
hasonlit: a kirchenparádé (sajátságos jellemét képezi a) kirchenparádé.
Én ezt nem hozám vala föl, ha később tán kifejtetik az egyezmény
mivolta, mi örökre elmaradt, mert minden utóbbi magyarázat ide megyen
ki: egyezik az egyező.
Azonban ezzel nem igen sok van megmagyarázva; sőt csak egy derekas lépés
sincs téve ama két nagy bölcsészeti ellenmondásnak: anyag és szellem,
tárgy és alany, lét és tudat, egymáshoz közelebb hozására, pedig épen
ez, a mit évezredek óta keres a bölcsészet. Az egyezményes bölcsészet e
szerint nem lehet más mint egyoldaluság, megfejtetlenül hagyván a másik,
vagyis az ellenmondási oldalt. Ha kérdezzük, Szontagh szerint, mikor hat
és müködik a mindenség törvényesen és mikor törvényellenesen, a felelet
igy hangzik: „midőn munkásságuk saját maguk törvényeivel egyezik vagy
ellenkezik“ (M. Egyezm. Phil. 30. l.). Ezen tétel aztán alkalmaztatik
folyvást. De legyen minden aggatózás nélkül kérdezve viszont:
létezhetik-e valami a maga létele törvényein kivül még akkor is, ha ugy
látszik, hogy ellenkezésben van magával; vagy nem inkább a létel
törvényei maga a lét? Ha létem törvényei az én létem maga, s ez nincs
különben: ugy az én létem egyezik a maga törvényeivel; vagyis a
bölcsészet ős feladatára vive át az alkalmazást: minden lét és mindenkor
egyezik a maga törvényeivel, és az anyag anyag, a szellem szellem, mert
mindkettő létezik és a maga törvényei szerint, de hogyan lesz harmóniába
hozva a kettő? Ez az, mit az egyezményes bölcsészet Hetényinél tudni sem
akar, s megfejtetlenül hagy, mi Szontaghnál is csak törekvésbe oszlik
fel, kivánt eredmény nélkül.
Azonban hagyjuk az emlitett főtétel taglalatát; nincs azon több taglalni
való; hanem jegyezzük meg előre, hogy, legalább az én belátásom szerint,
az egyezményes bölcsészet, mai nap már e tudománynak magas fejlettségi
korszakában, csak népszerüségi, életrevalósági számitás, tulajdonkép
csak bölcsészeti dilettantizmus. Jegyezzük meg továbbá, hogy Szontagh
nem folytatja Hetényi rendszerét; végre, hogy épen azért, mert nem
folytatja: mozdulóban van régi állásábul azon bölcsészethez, melytől
eddig veséje titkaiban irtózott. Saulus Paulus: egy betü különbség. A
jelenet minden esetre örvendetes. – E szerint a mondott három tétel
közül avagy csak egynek is bebizonyitása lön ezennel föladatommá, s nem
kivánok mást mint figyelmet, hogy a többit is belássa olvasóm.