X.

Mielőtt Hetényi tudományát Szontaghéval, mely annak folytatása, sőt

kiegészitése akar lenni, összefognám, idézek néhány tételt a Parthenon

előcsarnokaiból, melyek ugyancsak kiemelendik azt a bölcsészietlen

álláspontot, melyet Hetényi a bölcsészetben elfoglalt. Ilyen már a

franczia bölcsészetről való jó megemlékezés; mivel az „nem az

ellentétben keres üdvöt, mint a berlinizmus, hanem az egyesitésben (M.

akad. Ért. 229. l.).“ Ez magában derékül hangzik; de hát mit egyesit a

franczia bölcsészet? Olyat, a mi egyező? Ez nem egyesités, hanem csak

hozzá toldás. Ellentéteket? Ez jobban van mondva, s ehez hajlik Hetényi

is, mondván: „értenünk kell tudományban, mint életben az ellentétek

kiegyenlitését (216. l.);“ de vajjon a berlinizmusra bebizonyitotta-e

Hetényi hogy az ellentéteket csak magokért szereti, nem pedig azért

szedi külön, hogy egyesithesse? Hetényi semmit nem bizonyított, hanem

csak ráfogással élt, s ugy látszik, mindannak mi a franczia mellett

dicséretül mondatik, ellentételét, a berlinire titkon, nyilván hajlandó

átruházni. Annálfogva Hetényi ünnepélyesen állitja, hogy az (a berlini)

„nem tiszta irányu Parthene, nem tiszta jó akaratu filozofia többé,

hanem undok csábitó Circe, fensőbb életünknek, és emberi méltóságunknak

aláásó Phryne (217. l.).“ Szép! Hasonlóul kidicséri Hetényi a régi

görögöket, mert „az ellentétekben nem lelék kedvöket, a tárgyakat épen

nem állitották élökre (137. l.)“ – „A nagy természetben csak az

tökélyes, a mi harmónikus és mennél öszhangzatosb valami, annál inkább

diszlenek azon a természet és müvészet alkotó ujjai; minél

ellenmondásosabb, annál tökéletlenebb és megvetendőbb (276. l.).“

„Ellentét nélkül nincs harmónia, az élet föltéte a mozgás, ellentét

nélkül összefolynának a lények és az ős khaószba merülnének (283. l.).“

– Ezek egymás után mind megjárják a papiron, de fejben igen zavarosra

mutatnak, mert ha „ellentét nélkül nincs harmónia,“ kell mégis abban a

berlinizmusban valamely harmóniának lenni; mikor a franczia

bölcsészetben, ha csakugyan oly ellentét nélküli, alig van harmónia,

mert ez nincs ellentét nélkül; s hihetőleg innen ered aztán, hogy a

történet bizonysága szerint Francziaországban „a lények“ annyiszor

folynak össze s merülnek az ős khaószba. – Azonban Hetényi emlegeti az

„anyagiság és szellemiség egyesitését“ (266. lap); s ezt is harmóniai

müveletnek mondja. Ellentétek vagy különbözők vannak-e itt egyesitve?

Nem, hanem ellenmondók; s bármennyire vesződik is Hetényi az

ellenmondásokkal, mégis az a legszebb harmónia, melybe nemcsak az

ellentétek, hanem az ellenmondások (contradictio) is befoglalvák,

beszeliditvék. Hanem az ő „igénytelen harmonisztikája összesit minden

együvé illőket (327. l.); aztán a változatosságot is észreveszi az

életmüves testekben, létezik az emberi észben, mely az észjárás

változatossága daczára eleitől fogva egy volt; az erkölcsi, a széptani

világban (328. l.);“ mik után bátran érthető, hogy ellentét nélkül se a

természet, se az ész, se az erkölcsi, se a széptani világ nem

szükölködik. Ekképen ki mondja meg, hová megyünk az ő harmonizmusával?

Hetényi, midőn a harmóniát főelvül felállitandónak elhatározta, ingyen

sem vélte, hogy az ellentétek s ellenmondások természetét félreismeri, s

nem gondolta hogy velök a harmónia uralkodása mellett igen nehéz bánni.

Jónak lelte annálfogva kénye kedve szerint gazdálkodni velök, azaz

bevevén a harmóniaba az ellentéteket, ok nélkül zárá ki az

ellenmondásokat. Ez, ha ugy tetszik, féluton való megállapodás, mert az

ellentétet nincs mód megtartóztatni az ellenmondásba való átmeneteltől;

ugyanazért ennek is be kell az egyezménybe foglaltatnia. De továbbá épen

ez által azonságot, mit pedig gyülöl, állit fel, mely szászorta roszabb,

mint a schellingféle, mert kizárván egyezményéből azt, mit össze kell

egyeztetni, t. i. az ellenmondást (anyagot és szellemet), nincs benne

mit harmóniába hozni, mikor valóban ködbe ir hamuval; holott az észi és

összerü harmóniának épen az a természete, hogy tartalmáva teszi az

ellenmondásokat s mindazt, mi az ellenmondások közé esik, példaul a

különféleséget, ellentétet, s igy semmi sem marad ki belőle. Az ő

harmóniája tehát azonságok harmóniája, vagyis üres, tartalmatlan,

egyoldalu jószág, melyre miként fog aztán illeni az általánosság

bélyege, nincs mód belátni; sőt inkább észi helyett leszen az, elvont,

értelmi egyezmény; a mint alább még jobban ki fog mutattatni. Hol itt a

szükségesség, a kényszerüség? Nyert-e vele a logika, ha elveül az

egyezmény van elfogadva, mint Hetényi nagy önkényesen (217. lap)

elhatározza?

De Hetényi harmóniát kiván, minő van a jó zenében. A példa bármennyire

világos, még sincs jól választva. Ki nem tudja ugyanis, hogy az

ellenhangok (contrapunkt) összehozása meriti ki a harmónia lényegét, s

annál tartalmasabb leszen az, mennél távolibb hangok vannak benne együvé

foglalva, öszhangba engesztelve. Igy beszélhetni a szinek harmóniájárul

is példaul föstészetben. És bár helyén legyen felhozva szin és hang,

melyekkel üzi játékait az egyezmény, mégis csak külsőségnek marad a

harmónia mint ellenmondók egyezése, ahoz képest, a miben alapul a

különbözők, ellentétek, s ellenmondók egyezése. Ezért Hetényi

alaptételét, mely igy hangzik: „csak az lehet igaz, mi egyezik, a mi

pedig ellenmondásban van, nem való (217. l.),“ igy kell módositani: csak

az lehet igaz, miben az ellenmondások kiegyeztetvék. E tétel körül forog

a bölcsészet sorsa; s felőle, ugy látszik, Hetényinek is voltak

sejtelmei, mert különben hogyan szólhatott volna „szellem és anyag

egyesitéséről“ melyek az igazi ellenmondások; de nem voltak bölcsészi

meggyőződései, hanem szivesen járt egyezményével a változatosság,

ellentétek körül, mikép a hangokban és szinekben, melyek ugyancsak külső

tapasztalatiság dolgai, mig az ellenmondásoknak egységre vivése

valódilag metafizikai eljárás, melyre illik aztán az általános czimezet.

– Ennyit a harmóniáról ezuttal.

Az egyezménynek ama béna felfogása, melyet fentebb kimutattam, okozá,

hogy Hetényi nem birván a tárgygyal, maga erejéhez méri azt. Innen ő

szerinte „a józan filozofiának nem szabad az alapi és fensőbb élet

teréről lelépni, és fürkészhetlenek után kapdosni, minők példaul a

léleknek, a világnak, a főlénynek benső természete és lénye.“ Azonban e

tilalom az ész feljebbviteli törvényszékinél: semmi. Szabad, nem szabad:

a szellem, az ész nem kérdi, hanem világosodik és világosit. Hasonlóan

nevezetes állitás mai nap: jobb lett volna az embernemet a hit karjai

között szunyadni hagyni;“ akkor volt az ember „elégült, életvidor, a

főhatalomnak engedő és boldog.“… „Mi európaiak a tudományok föléledése,

a müveltségnek elterjedése óta már nem lehetünk ily egyszerüen

boldogok[19]. – Ilyen állitások megjárták a mult században; de az

alapok, melyekre voltak helyezve, kiszedvék alólok. Ha mai nap is

halljuk még uj alapok nélkül fölmelegittetni: eszünkbe jutnak a guggon

ülő indusok, kik egyebet sem csinálnak, mint igen nagyon hisznek.

Egyébiránt a hitet elszigetelve tartani, s minden időkre megállapitani,

lehetlen. A hit karjairól senki sem tépte le, nem is fogja letépni az

embert, hanemha saját gondolkozó természete fog változtatni hitén, a mi

ellen nem tehetünk. –

Eredeti jámborság az, melylyel Hetényi kijegyzi a józan filozofia

teendőjét, mondván: „nyujtson ez kristálytiszta elveket a politikának.“

Ilyen követelésre könnyen rámondhatjuk: tehát nyujtson! – „Képezzen

emberbecsülő fejdelmeket.“ Tehát képezzen! – „Képezzen népet is, mely

távol legyen az ábrándos népfenség, korlátlan szabadság és egyenlőség

hagymázától, és minden alkalmat ne használjon kirugásra[20].“ Mi is

ekképen gondolkozunk, és ohajtjuk hogy képezzen mindent olyat, mint

Hetényi követeli; de hát csakugyan olyan számadó gazda volna már a

bölcsészet, hogy mindenért ő vonatnék felelősségre? Ezt a munkafelosztás

napjaiban még sem gondoltuk volna!

Különös metafizikára lehet következtetni némely tősgyökeres igazságaiből

Hetényinek; ilyen már ez: „ha reál dolgok léteznek e világon, kell

létezni ezek reál okának is; és ha van reál világ, kell lenni reál

istennek is“[21]. Egyet jelent-e itt a „reál“ szó ha világra és istenre

is vitetik egyszersmind? Mert nem lehet oly könnyen megengedni, hogy a

„reál“ mindkét esetben helyén álljon. Különben az okoskodás igen

gyermeteg ájtattal folytatható ily formán: ha van testi világ, kell

lenni testi istennek is, mert ha van testi világ, van testi oka stb. Igy

ott vagyunk, a hol mondám, hogy a harmónia az egyoldalu azonság

hibájában szenved, s mint egy bekötvék szemei az eszmeiség felfogása

előtt, nem birván belátni, hogy annak, a mi reál, az oka ne reál, hanem

talán ideál is lehessen. A reál szó e tételben hamis játékot játszott

Hetényivel; s ő a reált bölcsészetben használta, de bizonyosan nem vette

ki jól értelmét.

Kalandszerü állitások, egy pontra vihetlen tévedések. Csalódásai egy

minden jóra való elmének csak azért, hogy a mi ellen maga is harczol,

rendszert, ujat, alkosson. Csuda-e, ha Platótul Hegelig minden nagy

gondolkozót, egy kettőn kivül, szándékosan mellőz, s hazafias

bölcselkedési vágytól elragadtatva, meglepetik ön maga által?