IX.

Irodalmunkban a bölcsészet leginkább a kijelölt két uton müvelteték a

legujabb idő szerint, melyhez számitható az eszmei bölcselkedés is noha

csak kezdetileg még s alig egy pár elme hozzájárultával; miről igen kora

volna ezuttal végleg itélni; mind a mellett egy két szó nem fog ártani

utóbb, jelenségei felől. A közérzelmi bölcsészetet Hetényi fogta fel, a

kantit Szontagh; végre pedig megtörtént a fuzió, melyben a kettő egygyé

olvadott s én ki fogom mutatni mindkettejök irataiból, miképen jött e

két gondolkodó fej kölcsönhatásba egymással apródonként, mignem

csakugyan megállapodtak egy nagy szóban, melyet czimeül ajánlanak föl

valamely magyar bölcsészetnek.

Előadom pedig legelsőben is Hetényi tanait, észjárását lehető röviden,

mégis világosan. – Hetényi bölcsészetének legelső hire a m. t. társaság

kebelében pendült meg egy pályairattal, valamint ott érte el tetőzése

fokát is a „Magyar Parthenon“ felolvasásával. Az előbb emlitett

pályairat megjelent az uj Tudtár második kötetében[14]; a Parthenon

pedig a Magyar akademiai Értesitő füzeteiben[15]. E két dolgozat, mint

kezdet és vég, függ össze, sőt ez utolsó épen összesége akar lenni

mindannak, mi Hetényi lelkét mint bölcsészet izgatta, hevitette, s igy

amaz első, valamint a közbe eső számos értekezéseket is magába foglalja.

Mind a mellett lássuk gondolkodása menetelét.

Hetényi midőn emlitett pályairatával a bölcsészet eszméjének

meghatározásába ereszkedett, igy fejezte ki magát a filozofiáról: az,

„magános és társas életünk szépitésére vezérlő, a természet, főleg

emberi és müvészet lelkébe mélyen beható vizsgálódás utján szerzett

elveknek alapos és erős rendszere (80. lap).“ – Kifejtvén ez értelmezés

tartalmát, ily tételeket állit: „a filozofia tárgyai nem annyira

iskolaiak, mint életbeliek; nemcsak magunkra vitetik ez a tudomány,

hanem a társaságra is; a mi a társas és magános életre nézve nem

érdekes, az az iskola dolga. Induljon a filozofia elvekből és adatokból;

a tudást a gondolástól szorosan megkülönböztetvén. Legyen rendszeres;

nem töredékes, hanem összefüggő, következetes, törvényharczczal vagy

antinomiákkal magán nem segitő. Végre fejtse az élet kérdéseit, kövesse

a szerény életszépitést, kalobiotismust: ez az én saját eredeti

rendszerem (81. lap).“ – Hetényi tehát, midőn értelmezte a bölcsészetet,

tökéletesen hitte, hogy uj rendszert fedeze föl, de milyet, még nem

mondotta meg világosan, hanem ugyanazon pályairatának vége felé már hagy

sejtetni valamit felőle, midőn földicsérvén különösen a német

filozofiát, „mely Kant elveire épittetett“; igy szól: „visszatértünk a

tiszta izlés, természetes ész, és erkölcsi egyszerü érzelmek[16]

harmoniájához; és ezen egyezmény mód nélkül szépiti saját és társas

életünket“ (151. lap).

Ugyanis „ezen (kanti) bölcselkedési rendszer nemcsak az iskolában

pendült meg, hanem a nagy világban is, a tudósok minden osztályai között

érdeket gerjesztett; utóbb folyóiratokban sőt költészek munkáiban is

megjelent. Reformálta Némethonban a szentirás magyarázást. Nyert általa

sokat a hittudomány, morál és kultus“ (158). „Még szembetünőbb befolyása

a nemzetek polgári életére nézve (159. l.).“

Igy mutatkozott Hetényi előtt, pályairata szerint, a kanti bölcsészet;

hogy utoljára visszavonja állitásait, meggyőződéseit felőle. Mert nem

soká, ugymint 1841. elején az Athenaeumban[17] ily czimet, s czim alatt

értekezést olvasunk Hetényitől: az egyezményes rendszerről, hol azonnal

„ujdon és teljes joggal magyar filozofiai rendszernek“ nevezi azt, mint

valamely fensőbb filozofiát. Egyezmény, serinte, „a fensőbb filozofia

legérdekesb kérdése, nem az, mit az iskola tüz ki magának; jelesen:

melyik az a bő erü elv, melyből az egész filozofiát ki lehet fejteni,

vagy pedig, egy-e a lét a tudattal, vagy ezek külön nemü dolgok-e? Hadd

rágódjanak ezek megfejtésén az iskolai bölcselők (Athen. febr. 18.

szám).

Hetényi, mondom, tökéletesen hitte, hogy fölfedezte az egyetlen

bölcsészetet in natura, s nem szünt meg örvendezéseit folyvást

jelentgetni, mind a mellett az Athenaeum szerkesztői nem tarták az

értekezést bölcsészetinek, hanem a tárgymutatóban oda sorozák a nyelv és

„aesthetika“ rovat alá ily czimek közé: Goethe és Schiller; mü és élv; s

okunk van hinni, hogy ezt nem tették ok nélkül, vagy tévedésbül, hiszen

mindjárt utóbb oda sorozhatták volna a bölcsészeti rovatba, hol

Szeremlei Gábor értekezése: „bevezetés az uj filozofiába;“ Könyves Tóth

Mihályé: „rationalismus és supernaturalismus“ állanak; miből ugy

vélekedhetünk, hogy Hetényi fölfedezése inkább a szépészet mint

filozofia mezején történt az „Athenaeum“ szerkesztői előtt is.

Azonban az egyezményes rendszernek, a fölfedező gondolkodása szerint,

eszthetikainál magasabb rendeltetés volt szánva; tudnillik egyenesen

bölcsészeti. Nagyobb mérvü előadása, és kiépitése az egésznek, Hetényi

halála után, az Akademiai Értesitőben láta világot, s mondhatni nem

kevés figyelmet gerjeszte az irodalomban. Ha igazat kell vallanom, én

sohasem voltam elragadtatva Hetényi bölcsészete által; s az akademiának

azon tagjai közé tartozom, kik, midőn Hetényi rendes tagi székfoglalót

olvasott fel az akademia termében, megunván „az ész és filozofia

fennségéről“ szóló értekezést, a titoknoki szobába vonultak ki néhányan.

„Hát filozofia ez?“ kérdé tőlem egy tag, ki még hamarább igyekezett

menekülni.

Szokása volt tudnillik Hetényinek elragadtatni tárgyától vagy belé

szerelmesedni annyira, hogy más hozzá sem juthatott a sok

szuperlativustól, föltételtől, posztulátumtól. A honnan az a

szerencsétlenség is megesett rajta, mi némely szüléken, hogy mikor igen

dicsérik saját gyermeköket, annál kevésbbé tudják megszerettetni

másokkal. És mégis a mi neki nem sükerült, az a nyelv, az előadás. Mert

nézze meg bár ki az ő előadási nyelvét: meg fogja látni, hogy ama

dekantáló modor az irodalmak történetében azon időszakra esik, mikor már

veszti elevenségét az eszme, s romló félben van a világ. Nem is hagy

annálfogva semmit az olvasó vagy hallgatóra, hogy utána gondoljon a

tárgynak, s elmélkedjék fölötte, hanem elmond mindent oly bőven és

nagyitva, mintha csak ugyan elmondana mindent, és nem is volna szükség

többé ujra találkoznunk, hogy beszélhetnénk megint felőle valamit. Izlés

embere, ki meg szokta választani, hol, mit és mennyit mondjon valamiről,

ki a tárgyat önmaga ereje által is engedi hatni, undort kap az ilyentől;

egyszersmind megszökik ama sok minden jótul, mely reá erővel tolatik a

bölcsészet kegyelméből.

Minden további kétkedés nélkül mondhatni, hogy a bölcsészet és annak

eszméje van ez által lealacsonitva és pedig csendes hatalmu

természetéből kivéve, zörgő géppé változtatva, mely lármáz és altat mint

a malom. Valóban az a türelmetlenség, várni nem tudás, melylyel Hetényi

a bölcsészet imádását sürgette, hasznait a közvetlen szomszédságig elénk

hozta, mutogatta: repczetermesztőre emlékeztet inkább, ki minél hamarább

szeretné felcsipni a jövedelmet, mint bölcsészre, kinek tudni kell

várni, kinek elég magában örvendeni a nyilvánosság tapsai nélkül is.

Hetényi pedig ebben volt gyönge, legalább nem oly szeretetre méltó, hogy

meg ne unassék, midőn egy akademiai értekezést megrakva

posztulátumaival, szuperlativusaival mind az olvasó mind a hallgató

részéről teljes kimerülésig zaklat. Nem csuda ennélfogva, ha az ember

szabadulni ohajt és másutt keres enyhülést gondolkozó elméjének, mint

oly sétahelyen, hol fátul nem látszik az erdő.

Ide igtatok példaul egy idézetet Hetényi Parthenonából, hadd éreztessem

az olvasóval, mint nem kell irni bölcsésznek, ki férfiakhoz ir. „Az ész,

mely záloga isteni eredetünknek, oly fenséges lény, hogy ha ez az őt

sokkép leverő állati szükség, előitélet, szenvedély bilincseiből

kiszabadulhat, a józan bölcselés által magasb kiképeztetést nyer, a

széptani izléssel párosulhat, és, mint a nap, a ködökön felülemelkedve,

fényszekerén diadallal tündökölhet, tisztán emberivé, széppé és boldoggá

teheti mind az egyéni, mind a társalmi életet; mely életszépség vagy

harmónia aztán csalhatlanul tetőpontja minden szellemi vágyainknak,

czélja létünknek, legfőbb indoka minden cselekvényeinknek. Ennél én

sarkalatosabb, magasb, életérdekesb igazságot, főbb elvet nem ismerek,

mely, ugy vélem, viszhangzik minden emberészben és szivben; ugyanazért

méltó, hogy minden filozofia alapelveül tekintessék sőt tétessék.“

Szükségtelen mondani, hogy ily bölcselkedésnél nincs könnyebb. Mert

föltéve, hogy, ha ez meg ez történik az észszel: akkor az ész

legérdekesb, magasb, sarkalatosabb stb. Ez csupa föltét, kivánalom,

követelés; de hát addig, mig az megeshetnék, mint csináljunk az észszel?

Lemondjunk róla, vagy elvárjuk, mig bilincseiből kiszabadulhat,

párosulhat, tündökölhet? Ez az ugró pont, ez az égető kérdés! Látnivaló

hogy a legszebb szavak el vannak vesztegetve utópiai gondolatokra, s a

legközelebbi lépés helyett a legtávolabbi van szemmel tartva; s mondatik

hogy ez életbölcseség és nem szobai tudósság!

De mielőtt végitéletet kérnék az olvasótul ama lelkesedéssel vitatott

egyezményre, szállá fonom ki Hetényi okoskodásait. Hetényi mikor

bölcsészeti nézeteit „Magyar Parthenon“ czim alatt egybe alakitá,

hihetőleg azon kéziratát dolgozta ujra, melyből az „Athenaeum“ ban közle

már mutatványt, mint emlitém. Legalább a tartalom teljesen egy; s az

egyezmény vitatása oly módu és irányu. E részben Hetényi elméje

állhatatos és saját nyomon járó. Ő csakugyan horda fejében egy eszmét,

gondolatot, melyért tuda lelkesülni, fáradni megnyugvás nélkül. Jele,

hogy szerette a bölcsészetet. – A magyar Parthenon előcsarnokának, ugy

veszem ki, három oszlopa van: ész, élet és harmónia. Hetényi e hármat a

görög világban leli együtt, s különösen Szokratesban hiszi megtestesitve

oly formán, hogy Szokrates elisméré ugyan Anaxagoras tanát az észről –

νȣς – „de ő már nem az eget és földet tevé vizsgálata tárgyaul, hanem az

ember és ennek erkölcsi életét tüzé ki tanulmányul, és azt: mi szépiti,

mi rutitja annak életét.“ Ámde, folytatja H., „a tudat viszketegétől

elfoglalt zofizmus“ szüknek lelé e tudományt. Már Plató tulment rajta.

Igy Arisztoteles, Antiszthenes, Zeno, Arisztipp és Epikur. – „Ezen

szomoru jelenet korunkban szinte megujult. Kant, eleinte visszatért

Szokrates elveihez, de majd az isméret és tudat alaposságát vette kérdés

alá, és ez által oly általános alanyiságba sülyedt, mely az őt

követőkben gyógyithatlan kórbetegséggé válván, az egész filozofiának

ferde irányt adott.“ „Mihelyt elveté (Kant) az alanyiság Éris-almáját,

rögtön felkapá azt Fichte“, s annyira vitte hogy „Schelling ezt

megsokallá, de azért az egyoldalu idealizmus édes mérgétől szabadulni

mégsem birt; mert Fichte alanyi idealizmusát tárgylagos idealizmussá

csavarta, mi ép annyi, mint fábul csinált vas karika.“ – Továbbá

„Schelling hogy kiszabaduljon a kelepczéből, az azonságtanban, keresett

védelmet, egyesitve, sőt – mirabile dictu! – egynek és azonnak mondva a

tudatot a léttel. A tudatot a léttel ugyan,“ mond Hetényi, „öszhangba

lehet hozni, de azt állitni, hogy ezek egyek és azonok, ez már csakugyan

gunyüzés az emberi köz észjárással; mert hányszor megesik, miként a

gonosztevő tudja azt jól, hogy tilos az, mit ő most tenni nem irtózik,

mégis ezen öntudattal ellenkezőleg cselekszik.“ – „Sőt Hegel még vállat

vonit és nagy hidegen azt mondja: a filozofia csak az által filozofia,

hogy az értelemnek és józan észnek ellene mond, mely viszonyban a

filozofia világa általán fogva megfordult világ.“

Természetesen, hogy Hetényi többé nem a régi becsülője Kantnak, annyival

kevésbbé aztán utódainak, kik, mint fölebb láttuk, történeti

haladványban müvelték a bölcsészetet. Egyszersmind értékét veszszük

Hetényi állitásának „az emberi köz észjárás“ felől, mire szintén

megadatott már a felelet azon illető rang kimutatásával, melyet az

ugynevezett józan ész számára isméreteink szerzése körül

megállapitottunk.

Eme balvégzetü meghasonlása Hetényinek a jelennel, hol semmi életrevaló

bölcsészetet nem lát, sőt csaknem őrülteknek mondja ujabbkori hőseit,

okozá, hogy lépést tegyen hátra felé, s visszatérjen a mult századba, s

dicséretet hangoztasson a közérzelem, az illem bölcsészetének, melyről

szintén volt emlékezet a VIII. szakasz elején. „Ezen, még a mult

században ajánlatos, szerényen haladó, alapos filozofia,“ mond ő,

„korunkban elpártolva az élettől, a józan észjárástól, a lélektan soha

nem nélkülözhető vezérletétől, el a tiszta, világos, igazán tanitni és

épitni akaró előadástól, napjainkban ellenkező ösvényre tért;… iszonyu

alanyiság-állitásba sülyedt.“ – Ilyen állitások után joggal gyanitható

hogy Hetényi kész akarva tette tul magát igen sok tudnivalón, s itélt

oly dolgok és elmékről, melyeket és kiket ugy nem ismért, mint ha

sohasem történtek és voltak volna.

„Csekélységem tehát,“ irja ő nagy szerényen, „a divattá vált általános

alanyiságnak az általános harmonizmust teszi ellenébe, mely egységet,

öszhangot állit ugyan a világban létezni, de oly nemüt, minő van a jó

zenében; harmonizmusom helyet ad mind a mérsékelt idealizmus, mind az

empirizmusnak, és meg nem engedi, hogy ezek egymás ellen irtó háborut

kezdjenek.“ – Hetényi már ugy véli, hogy az általános alanyiság

(helyesen eszmeiség) védői elnézik, ha eszme és tapasztalat, tudat és

lét kiirtják egymást, és mindenben ellenkezőt tanitanak azzal, mit az ő

„igénytelen“ harmonizmusa vall, tanit, parancsol. Az általános eszmeiség

(absolutus idealismus) neki lélektani csoda, szörnyü tévely, tébolydai

kórhoz illő gondolatok, herosztratusi merény, rögeszmén alapuló

zofizmus. – Ki nem fog itt a rhetorika diadalaira emlékezni az ujoncz

vitatkozók virágkorából, s különösen ki nem fog itt a valódi magyar

bölcsészet hangzatos voltán megdöbbenni. Ha már a kezdet is ilyen, hát a

folytatása minő lehet!

Hetényinek megvan a maga jó oldala. Erkölcs, életszépités stb. minden,

minden kész szivvel igértetik, két kézzel nyujtatik általa; de ovást

kell tenni az ő „szerény, mérsékelt, igénytelen“ eszmeisége, idealizmusa

ellen. Roszul jő ki bölcsészetben ez a nagy ovakodás, ez a nagy

középszerüség. Nagy és mély gondolkodás ellen, melyről azt mondják, hogy

nem veszi be az élet, hogy érthetlen, miért oly nagy szenvelemmel

táborozni! De mégis ha bőviben volnánk a mély gondolkodóknak! Ha

vérünkben volna, magyarokul, merni az eszmék világában! El kell ismérni

továbbá, hogy Hetényi bölcsészete járatlanra csábitó, jártasra gyötrő;

levén minden rend és szigor nélkül, mire amaz nem gondol, mi nélkül emez

utolsó el nem lehet. Az ő elméje fuladásig telve volt jóra való

eszmékkel, melyek szónoki beszédben, erkölcsi tanitásban, mint sok

olvasás, buvárlás utáni halmaz isméret, jól fogtak volna elhelyezkedni,

de bölcsészetnek igen szónoklat, rendszernek igen esetlenség. Ő nem

szereti a rendszert. Ki is mondja ellenszenvét iránta; mintha bennünket

valaha megrontott volna már erkölcs- vagy országilag is a rendszer. Be

is teljesedik rajta, hogy „a magyar Parthenon előcsarnokai“ meglehetős

zavar, mondhatni, szószaporitás, mert a mit a három első lapon ir, a

többi ugyanannak rhetorikai változata; őrizkedvén folytonosan és számos

helyen a tovább lépéstől, mint egy miniszter, mondván: „most róla (a

harmonisztikárol) csak ennyit! Majd annak helyén és idejében megmondom.

Itt többet a harmonisztikai metafizikáról mondani nem lehet.“

Hetényi felől tehát nem tudjuk, mi volt tulajdonkép az a harmonisztikai

metafizika; ugy látszik, hogy későbbi idők tanulmányai előtt fog, ha

ugyan fog, egyszer tisztába jőni az egésznek szerkezete. Némi

ösmértetésül ide igtatok egy helyet a magyar Parthenon előcsarnokaiból,

melyben a harmónia igy magasztaltatik: „roppant eszme a harmónia;

világtörvény, éltetője a sféráknak ép ugy mint a parányi lényeknek.

Kulcsa ez a világegyetemnek, melynek uralma alatt áll a porszem ugy,

mint a fönséges napország. Ez teszi lényét a test és lélek minden

gyönyörének; ez központja minden szebb és nagyszerübb eszméknek; ennek

törvénye legfensőbb, melytől foly ki mind fenn, mind alatt minden

törvény. Ez fentartja uralmát minden szabály és norma mellett és fölött.

Ez törvényadója minden magasságnak és mélységnek: ennek trónját tiszteli

különösen minden élet, és ha tőle eltér, a halálnak esik martalékul.

Megfoghatlan lelke ez a világnak, irányadója minden alárendelt erőnek.

Ez állitá meg a szellemi és testi világ fejleménye rendét, és ennek

pálczája alatt áll minden lény, minden élet, minden törvény. A mi amaz

alól elvonja magát, az mint törvénysérv, más egyéb mint rut, valótlan és

jogtalan nem lehet. Ez mint legfelsőbb lény, magánal fensőbb hatalmat

nem ismérhet; azért a szellemi világban is olyan, mint a kozmikaiban az

általános sulyerő, melynek uralma alól a legtávolabb eső fényfelhők

napjai is magokat ki nem vonhatják. Ez szolgál a bölcsnek kalauzul,

midőn azon főlényhez tekint fel, kihez a hiuk vagy ritkán fordulnak,

vagy ha fordulnak is, a szenvedély szele az érzelem világát gyakran

eloltja bennök. Ez biztos vezérök, midőn a világ nagy könyvébe

tekintenek, mely fénylő csillagbetűvel szól hozzájok; ez iránytüjök,

midőn saját testök óramüvét vizsgáljak, ez, midőn az ész, a tudományok

és a müvészet, ez, midőn a családi és társalmi élet viszonyait

fürkészik“[18].

Tehát ez az alapgondolat; s a fentebbi előadás ennek magasztassá lenni

akaró kifejezése, de nem egyéb rhetorikai dagálynál, mindenes, üres

egyetemességnél. Képzelhetni, mennyi sok törődés előzhette meg eme nagy

eredményül felmutatott nyilatkozványt. Sok van itt összefoglalva, minek

igazolása nincs máskép, hanem ha csak mondva; nem sajnálandó-e

annálfogva, ha, jó, rosz eredménynyel bár, örökre elmaradt az

egyezményes bölcsészetnek, mely különösen magyar bölcsészet is,

bevégzett felalkotása? Igy Hetényi rejtély, mint én hiszem, magának,

rejtély maradt még inkább a világnak. És akad-e majd, ki e nyomokat

lépve, utjába igazodik, folytatni szerencsés a félbeszakadtat?

Részemről oda járulok meggyőződésemmel, hogy Hetényi hallott az

általános eszmeiségről, s talán rémlett is előtte valami annak

természete felől, de az igazságnak végire járni elmulatta; s megnyugvék

az ellennézetü bölcsészek vádjai, kifogásai, ellenvetéseiben. Ugy tartom

továbbá, hogy az egyezményes bölcsészet emberi tehetségeink, talán az

érzelemmel áttört ész s képzelődéssel fokozott gondolat titkos,

rejtélyes forrásából ered, s homályos vidékekre fut ki, félig

bölcsészetnek, félig költészetnek. Ezért ragaszkodik oly lelkesülten a

görögökhöz, név szerint a görög világ kihimzett és nagyitott

harmóniájához, de minden esetre olyanhoz, mi letünt immár az élet

szinvonaláról. Más idők, más erkölcsök! Ha mégis életfilozofiárul van

vele szó, ezt csak a multra, a görög életre kell és szabad érteni, nem a

jelenre; de igy aztán élet és tudomány alig ha fog használni nekünk, a

kik sem görögök, sem rómaiak, de még csak pogányok sem vagyunk immár.