VIII.

Visszatekintve röviden a mondottakra, ugy hiszem, hogy érvényre vivtam

fel azon állitásomat, hogy bölcsészetünk mai emelkedésének akadályai sem

a multban nem keresendők, sem valami rendfölötti dolgok, hanem különösen

három előitélet, ugymint életrevalóság, népszerü köznyelv, és nemzetiség

követelése. Első eredett a tárgyilagosság elégtelen felfogásából, mely

szerint e kategória igen takarékosan pusztán a tapintható, vagy

érzékelhető világban mondatik érvényesnek, mikor hit, isten,

halhatlanság stb. metafizikai lények aztán nem birthatnak

tárgyilagossággal, s az eszme csak eszmének marad az érzékeinket

meghaladó tulban, létrejöhetlen elvontságban. Másik eredett azon

képesség számba vétele nélkül, mely a nyelvekben, különösen a magyarban

is, feltalálható, t. i. a bölcsészeti hajlam; mintha szó és gondolat

örökre kivül esnének egymáson, s a népek nyelvalkotó tehetsége minden

ihletést, öntudatlan tudalmat végkép nélkülözne. A harmadik előitélet a

különös fogalomnak egyetemesre átviteléből származott, mely szerint

nemzetiségi sajátságok, idő és tér utáni adalékok vétetnek föl

bölcsészeti alapul, holott a bölcsészet egyetemességek tudása, vagy a

gondolat tudománya. Legnevezetesebb pedig, hogy mindez előitéletek a

józan ész nevében tanittatnak, ápoltatnak.

Mielőtt azonban tovább mennék, elő kell adni nézeteimet az annyiszor

emlitett józan ész körül azon kérdés fölvetésével; megmaradhatunk-e ezen

vezető ige szövétnekénél minden isméreteink szerzésében; elegendő-e a

józan ész bölcselkedésre? – Első boldogság a jó ész; mondják már

közéletben, mintha mondatnék: van rosz ész is. Hasonlóul mondatik

valakire, midőn nem helyes gazdálkodás, viselet után jobbra tér:

elővette a jobbik eszét. Azonban ez még mind nem józan ész. Hanem látunk

jeleneteket embertársaink között, midőn egynémely a nélkül hogy

tudományosan müvelte volna magát reá: jól gazdálkodik, kalmárkodik.

Hivatalviselésben ügyesen, óvatosan jár el, keze alatt minden sükerül,

annálfogva szokták reá mondani: életrevaló, józan eszü; de leginkább

mégis azt tartják felőle, hogy szerencse fia. A józan ész tehát, a vele

született hajlam és ügyességnél fogva egész erélylyel üt szét a köznapi

valódiság között, és rendin van a dolog. Egy falusi biró, egy

csendbiztos igen könnyen államférfit s rendőrfőnököt fog megszégyeniteni

vele. A mi való: való; e tekintetben a magyar népnél sok józan észt

lehet tapasztalni. Nevezzük tapintatnak, természetes gondolkodásnak,

vagy az ész fortélyának: mindegy, de az csakugyan igen dicséretes,

jóravaló tehetség, istennek különös ajándéka. Mind a mellett ugy

látszik, miszerint a józan ész nem elegendő magában, hogy az ember

nagyra menjen vele, s ahoz még egyéb is kell. Egyes józan eszüre, ki

rendesen a mi népünknél falu esze, falu szája, őszintén szokták

elmondani: püspök lett volna belőle, ha iskolába járatják. És e ponton a

józan ész, midőn maga magát igy felfogja s megitéli, a tetőzést éri el,

s bebizonyitja józanságát, az önisméretben.

Hanem a józan ész elméletét elrontották a bölcsészek, midőn többet

csináltak belőle, mint a mi; többet fogtak rá, mint a mennyi tőle telik.

A józan ész idom, mely felsőbb rangu nevelés, müvelés nélkül

természetesen tud, s itél s annál biztosabban, mennél szükebb körre van

szoritva. Az eredeti, vagy ehez közel eső állapotban élő népeknél

uralkodó nézpont; a természet fia megeszméli vele az időjárást, az egy

két napra való jövendőt, a legközelebbi tárgyakat, s kimondja felőlök

itéletét szabadon, őszintén, föltétlenül. Ha tán csalódnék, nem sokat

törődik vagy pirul miatta, hanem más oldalrul kerül a tárgynak, s a mit

kivesz belőle, minden elfogultság nélkül elfogadja; és csalódjék bár

ezerszer, mindig elül kezdi s gyermetegül vallja be: az ember nem isten;

nem lehet mindentudó. Igy a józan ész. Ha keresnők: miféle népnél van

legjobban kifejlődve, előhozhatnók Pallas után mindjárt a kalmukokat,

Haraszty amerikai utazásából az indiánokat, kikről csodálatra méltó

adatok olvashatók, p. megismerik a láb nyomáról az életkort, és a láb

nyomát lehullott leveleken stb. A pásztorembernek szinte sok józan esze

van. Lehajlik éjtszaka a föld szineig, s ugy nézi marháit az ég

enyhében. Mondhatnók: van az isméretnek oly alsóbb köre, melyhez szintén

igy le kell hajolni, s a józan ész ez ismekörben járja meg mint vezető

elv.

De alkalmazzuk csak felsőbb ismefokon, kérdezzük itéletét túl a

szomszédos közvetlenségen, meglátjuk, minő sokképen törik ki az emberből

előitélet, önfejü dacz alakjában, de együgyüen sőt nevetségesen is majd.

Emlékezzünk vissza elmult néhány évünk tapasztalatira, ki volt, a ki

okot is tudott mellette mondani, hogy jobb a régi mint az ujmódi

gazdálkodás? Széchenyit rendesen a józan ész nevében ostromolták, ő a

zavart eszmékről alapos, érdekes leczkét ada elleneseinek, midőn

fölfedezte nekik, hogy a lótenyésztés nem hazafisági, hanem gazdászati

osztályba tartozik. Ezóta nem is hallom, a gazdálkodásban legalább, a

józan ész emlegetését; azt szivesebben mondják okszerünek, ellentétül a

régihez, mely igazán a józan ész szerint folyt. Aztán nem tudom, minő

rangu észt tulajdonitsak azon igen tisztelt hazafiaknak, kik féltek,

hogy a gőzhajó elveszti a tutalyosokat, elkergeti a halakat, rontja a

partokat, drágává teszi a piaczot; hogy a gőzkocsi tönkre viszi a

szegény fuvarosokat; vagy mint tapasztaltuk, azon értelmes nagy

sokságnak, mely kétkedett benne, ha termelhet-e a világ annyi vasat,

hogy ki lehessen rakni vele az utat, mint kővel szokás, ha már csakugyan

vasutat akarnak épiteni. Hasonlóul nem tudom, követelhetem-e a józan

észtől, hogy felfogja, megértse: mikép csakugyan a föld forog a nap

körül; hogy van abban valami becs, ha őseinkről sokat akarunk tudni; ha

kivánatos előttünk távol országok ismérete; ha nyelvünket

hasonlitgatjuk, bölcsészileg fejtegetjük; ha mesterinasnak előbb

pontokat és vonalokat irunk, mint azt mondanók, hogy példaul a

kerékgyártó inas „pingáljon nekünk egy hátulsó kereket, a szabósuhancz

pingáljon egy szál czérnat.“ És pedig mennyi van ilyen felfogás; de hát

szabad-e kérdeni: józan-e vagy nem józan? és melyik ilyen vagy amolyan?

Mi lehet nagyobb áldás emberen, mint a nevelés, mind a mellett belátta-e

szükséges voltát minden, a kiről föl lehetett tenni, hogy bir józan

észszel? Még nem régen is több gond volt nálunk a dolgokra, mint

személyekre; juh, marhanemesités hamarább lett közteendővé, mint az

ember nemesitése, és mondatott, hogy a nevelt ember csak jobban fogná

érezni bajait. A falusi asszony pedig azért nem hagyá irásra tanittatni

leányát, hogy levelet fog küldeni szeretőjének. – Nem lehet megmondani,

mi mindent lehet és nem lehet várni, tudomány dolgában a józan észtől.

Az utazók beszélnek Amerikában egy szép láttani csalódásról, mely, mikor

eléretik, azonnal elenyész. Látszik valaminek, de semmi. Point,

no-point. A hol keresem, nincs, a hol nem keresem, találom. Ha nevelést

adok a józan észhez, elrontom; ha e nélkül veszem, elvet sértek. Vagy a

józan ész lesz oda, vagy az elv. Sohasem tudom, hol kezdjek valamit

vele; mennyi kell vagy nem kell hozzá a tudományos müveltségből.

Firenczében láttam egy föstvényt, mely Galileit ábrázolja, a mint a

mozgás elméletét egy haránt lapon szemlélteti, fejtegeti. Ott lebeg az

uj eszme a tudós feje körül minden villanyosságával. Körötte pedig papok

gyülvék össze itéletmondásra; s meglátszik rajtok, hogy remegnek az

istentelen gondolattól, melyet a bölcs földünk mozgásárul kiejte. Azért

előhozatik a szentkönyv. Czáfolatot keresnek benne a tudós ellen, ki

várja itéletét. – Mi lehetett akkor ez embernek lelkében, minő kin, minő

fájdalom! Vajjon melyiket hitte akkor józan ész emberének a világ; és

kit hisz ma; s vajjon épen józan, vagy talán müvelt észnek inkább? Sokat

merengtem azóta e képen, mely avatlanok elől el van zárva, és

hasonlitgatám egybe a fájdalmakat, melyek dulhatják ember belsőjét a

méltatlanság, a vesztés, a csalódások miatt. De midőn, mert több esze

van mint másnak, szándékosan, okoskodva üldöztetik a tudós, a mi több,

vallás és erkölcs rontója, emberiség káromlója gyanánt is kiáltatik ki a

világ előtt, ez oly kegyetlenség, igaztalanság, mely csak a józan észtől

telhetik ki. Ugy tetszik, hogy ilyenkor az emberi lény végetlen részébe

dulakodik be a gyötrelem, s bennünk, noha csalódom, az isteni fáj. –

Galilei arcza e föstvényen mély és nyugodt. – Még oly ritka példáját sem

láttam a józan észnek, mint Pilátusban, ki nem itélt hanem megmosá

kezeit.

Elvégre téhát miben látjuk szerepelni az ugynevezett józan észt? Az

eszme története ugy tanitja, hogy az ujitók, akár Galilei, mint

természetbuvár, akár Széchenyi, mint államgazdász, akár Kazinczy, mint

nyelvész. lett legyen az, rendszerint a józan észtől kapják az első

ellenmondást; legalább a legelső követ mindig annak nevében és még

hozzá, teljes jóakarással dobják az ujitóra. A józan észnek tehát van

joga ellene szólni az ujnak; van joga makacsnak lenni, és bevásni az

előbbeni szük világnézletbe, s bolondnak tartani mást, mint tartatott

Fulton, Colombo. Van joga nyilvánosan vádolni a legüdvösbet, szóval: van

joga lenni farizeusnak és irástudónak. Igy a józan ész mindig a

bevégzettet akarja, vitatja; ujjá megeredni, megujhodni már nincs

módjában. Ellenben a szellem mind a mellett folytatja maga utját, viszi

elő a világot, mialatt a régi emberek kidölnek és ujabbak állanak

helyökbe. És mert a józan ész mindig a bevégzettet akarja, örömest

ragaszkodik a kész igazságokhoz, melyeket valamely bölcsészeti vagy

politikai felekezet valaha elvekké tett, mintegy örökig tartó

érvényességgel felruházott. Ilyen igazság és elv példaul a stoa

bölcseitől: a természettel egyezőleg élni; aztán sok számos egyes

tételek, a magok körülményeiből, az egészből kikapva, minők nagy részt

Horácz müszabályai; a a közép ut dicsérete: legjobb a közepes szerencse;

extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita! Baco mondatai a

tapasztalati bölcsészeknél; aztán a régi: „semmi sincs az értelemben, mi

nem volt az érzésben;“ ilyen volt a nemesi szabadság ezen szavakban:

réven, vámon nem fizet. Mindezen bölcsészeti, erkölcsi, politikai

igazságok nagyon kedvesek az értelem előtt, és épen azért kedvesek,

mivel oly kereken kiválnak az egészből, mikor aztán ily különösségben az

idők megszokásai által minden perczben kész pénzül szolgálhatnak. A

törvénytudók, gazdák, orvosok aztán az ilyeket „maximákká“ dolgozzák ki,

s az ügyvéd nem is ügyvéd, ha ezeket nem tudja; a gazda leginkább

időjárást jósol velök, az orvos pedig életrendi szabályokat csinál

belőlök versben, prózában. De a megszokás, az avulás ezeket is megrontja

előbb utóbb; mint példaul a stoikus tételt: „naturae convenienter

vivere“ mivé tette az a nagy megnyugvás, mely szerint oly bizton

támaszkodtak hozzá, hogy utoljára elvesztette valódi értelmét s egészen

a külső, gyepes és árnyékos természetet értették alatta. Oka, mert a

tétel bölcsészeti tekintélyre volt emelve, s vétkellették közelebbről

venni vizsgálat ala; mig nem szájantivá lön annyira, hogy semmi köze sem

maradt vele az észnek; vagy ellenkezőleg ismét felkapva, mint

Rousseaunál, egyetemessé tétetett mindenkép. Ha ezek kiavulnak, onnan

van, mert az emberi ész tulment rajtok, a nélkül, hogy a magok helyén

lemondana rólok, miért csak módjával, annak rendi szerint, és többé nem

általánosságban isméri el igazságukat. Példaul „a természettel egyezőleg

élni“ vajmi szép dolog „bizonyos“ tekintetben; de azért nem szaggatjuk

fel vassineinket, távirdai sodronyainkat, bárminő természet elleni

dolgokul látszottak is valaha. –

Bölcsészetben a józan ész rövid de hatékony szerepléssel mutakozott a

skotoknál ezelőtt száz esztendővel. Reid volt a józan ész tanainak

legméltóbb hirdetője a legelső felüdülés pillanatában, a mint a Hume

skepszise által megdolgozott bölcsészet kezdé magát ujra összeszedni.

Szerinte „vannak az ember lelkében bizonyos, a tapasztalástól független

alapigazságok, melyek után kell okoskodni, s okoskodik is nemcsak minden

ember, hanem a legmélyebb gondolkozásu bölcs is, ha t. i. értelmesen

akar okoskodni. Ezen alapigazságok mintegy ösztönszerüleg határozzák el

az értelem itéléseit, s kiállitják mint tartalom, a közös emberi

érzelmet (common sense). Mihelyt az ember ezen alapigazságokat megérti,

kénytelen azonnal hozzájok állani. A képesség, hogy megérthessük, velünk

született és közös minden emberrel. Hozzá se nevelés se müvelés nem

kivántatik. Hanem szükség hogy az értelem ki legyen fejlődve, érettségig

jutva, s balitélettől szabadon. Az ilyen elvek léte közönségesen

elismertett[13]. E tudomány tételei két osztálybeliek. Elsőben vannak az

igaz és bizonyos, másikban a valószinü isméretek. Utóbbiakhoz tartozik

p. ez: két tanu hihetőbbé teszi a vallomást, mint egy, ha másként a

tanuk egyforma hitelüek; aztán ama newtoni tétel: tulajdonok, melyek az

eddigi tapasztalás szerint minden testben és az anyaghoz szoros

viszonyban találtatók, az anyag egyetemes tulajdonai tartoznak lenni.

Ezek valószinüek. – Az alapigazságokat vagy az első rendbelieket nem

lehet kétségbe hozni, vagy ha igen, az nem tarthat sokáig. Azokat nem

lehet tulajdonkép s egyenesen bebizonyitani; hanem megforditva

(indirecte) az által lesznek bizonyithatók, hogy ellentétök mindig

nyilvánvaló lehetlenség. Tételei közül nevezetesbek: 1) mindaz, mit

belsőleg a tudalomban észreveszünk, igaz. 2) Minden gondolat, érzemés

valamely alanyéi; ez az én vagy a lélek. 3) Minden, a mire tisztán

emlékszünk, valósággal volt. Az emlerő oly közvetlen bizonyosságot ad,

mint a jelen tárgy tudalma. 4) Meddig a tudalom és emlerő visszament,

mindig ugyanazon én, ugyanazon személy voltam. 5) A dolgok, melyeket

külérzékeinkkel világosan szemlélünk, kivülünk valósággal megvannak. Az

emberi természethez tartozik az érzékek tanuságában korlátlanul

megbizni, még mielőtt nevelés, hamis képzet megrontották volna. Érzékek

által ismerjük szüleinket, rokonainkat, barátaink s embertársainkat.

Általok veszünk minden oktatást. Egész társas éltünk azon bizalmon

nyugszik, melylyel az érzéki tanuság igaz volta iránt vagyunk. –

Ellenben az eszmeiség (idealismus) alkalmatlan rendszer. Megfoszt

szüleink, rokonink, barátink, polgártársainktól; jóakaratunk elől a

tárgyakat elvonja, tökélyünk és üdvünknek árt, s viszályban áll

tudalmunk és érzésünkkel. Ugyancsak felhordja Reid, hogy Cartes,

Malebranche, Locke, Berkeley hadat üzentek a józan észnek,

bölcsészetökkel. 6) A mit értelmünk világosan és teljesen ismér s mint

hamisat vagy igazat különböztet meg, az ugy van. Egyedül az érzelem azon

tehetségünk, melylyel itélhetünk, gondolkozhatunk. Hume állitását,

miszerint az ész nem elve a mi cselekvéseinknek, hanem szenvedélyink s

hajlamink szolgálója, Reid azzal verte vissza, hogy az emberi

cselekvések különféle czéljai közt olyanok is vannak, melyekről ész

(Vernunft, reason) nélkül még csak fogalmat sem szerezhetünk. Ha ilyen

fogalmaink vannak, ezek után cselekszünk, s ezek észi, vagy okossági

elvek (rational principles). –

Ugy látszott, hogy az egységesnek hitt közös érzelmen alapuló bölcsészet

összeforrasztja ismét azt a sebet, mely a skepticzizmus által üttetett a

tudományon. Az élet s bölcsészet kibékülése váraték tőle; s voltak is

követői. Benne valami realitás mutatkozott volna az empirizmus számára;

tehát tisztult és növekedett volna a tartalom; mind a mellett a

bölcsészeti fejlődés átugrá a közös érzelem vagy józan ész tanát, mert

ez csupa bizonytalanság. Volt idő, midőn az egész világ hitte, példaul,

hogy a nap forog a föld körül s ez mozdulatlanul áll középen, mégsem

volt igaz e vélemény. Igy a józan ész bölcsészete semmit sem gyámolitott

a tapasztalás esendő voltán, hanem megmaradt maga is esendő

tapasztalásnak, melyet még Locke tanaiban megdönte Hume, s nem volt

többé szükség megdönteni.

A mi a skot bölcsészetben kecsegtető, az tulajdonkép az előbbeni

metafizikának, melyet Wolf után Baumgarten, Crusius, Mendelsohn egészen

ellapositottak, lett volna ellentéte, ugy szintén belső forrása

isméreteinknek, mely értelemben jótékonyan, szépen dolgoztatott fel

morálra leginkább ugyan magok a skotok, de francziák s németek által is.

Az a sok illendőségtan mind itt veszi gyökerét, s befutá a világot, mint

valamely folyondár növény. Bölcsészek dolgozták az „etiquette,

convenance“ rejtelmeit, világba lépő ifjak, leányok számára ilyforma

czimek alatt: a nyájas, vidám társalgó stb. Ezt aztán előkelő

szeretettel mondák a szó szoros értelmében gyakorlatnak, életszépitő

mesterségnek, az iskolát az élet elejének, a könyvet utlevelének.

A skot bölcsészeti elv, a mint látszik, a szellemet valamely választott

ponton akarja meglepni s alapul lefoglalni: a hajlamok, érzések válságos

pontján. Erkölcsi érzelem, rokonszenv, jóakarat, sok minden jó dolgozik

együvé, hogy a bennünk levő kötelességérzet kifejlődjék, az isméret

megalapittassék. – „Az ily okoskodás,“ mond egy bölcsész „a

tapasztalásból ered, és mind a mellett kényszerünek akar látszani

valamely erő után. Példaul: a társalmiság oly mozzanat, mely megvan a

tapasztalásban; a társaság hasznot terem az embernek. Hol alapszik tehát

a társaság kényszerüsége? A társalmi hajlamban. Igy szokták általvetni a

természettudósok az okot és okozatot egymás helyére; név szerint hogy a

villanyos tünemények alapja az erő, mely azokat előhozza. Ez puszta

visszalépés a külsőrül a belsőre, meglevőrül a gondoltra, ugy hogy ez

ismét meglevőül tekintetik. De mindez annak tudalma nélkül esik, hogy

alakra nézve átmenetel van a fogalomtól a létbe, és visszájára;

tartalomra nézve pedig a tünemény valóságos esetiség. Látjuk a villanyt,

épen ugy mint azt, hogy az emberek társalmiság által ösztönöztetnek,

rokonszenvvel birnak stb.“ – A közös érzelem, vagy közrendü értelem

bölcsészete a mint hamar felkapott, ugy hamar is letünt; s Hume óta, ki

a tapasztalást megkétlette, s ez által lényeges mozzanatot hoza elő a

bölcsészeti haladásban, angol bölcsészetről, tudománytörténeti

szempontból, mai nap már nem lehet beszélni.

Az, hogy a közös érzelem az észt csak ugy mellesleg veszi, még

eltürhető; hanem felötlik, legalább én előttem, Pristley azon

észrevétele, mely szerint ez a különben illödelmes elmélet megöli az

igazság keresése körüli türelmet, s annyira téveszti követőit, hogy

örömest czivakodnak és gorombák. – Ez, a nélkül, hogy kapnék a gyönge

oldalak felhajhászásán, nálunk szinten megtörtént, ismétlődött. Az a

nagy tüz és pathósz, melylyel nálunk az „előre járó gondolkodás

nélküli“, mondhatnám pisztolyból kilőtt, igazság védetik, ajáltatik,

fejünkbe veretik: igazán fejbeverés. Az ember nem tudja, mikor mondják

bolondnak, eszeveszettnek, ha nem hódol mindjárt az ugynevezett józan

ész tanainak. Még az előadási modor is rendesen oly emelt hangu, hogy az

ember kisértetbe jő azonnal valamely lármás nemzet bölcsészeteül tartani

az egészet. – Gar és zaj, gőg és szánakozás más emberfiak iránt.

Csakugyan meglátszanék ez elmélet dogmája, követőin?

A régi (wolfi) bölcsészet maga ellenkezőjévé, azaz egyoldalu

idealizmusból egyoldalu tapasztalatiságba fenczezvén át, a közérzelem

bölcsészete más alakot öltve mint alanyi értelmi bölcsészet állott elő,

s született az ugynevezett viszelmélő (reflektáló) gondolkodás. Ennek az

a tulajdona, miről már én többször tettem szót, hogy igen szeret

különböztetni, mikor elvonván (abstrahálván) egymástól a tárgy jegyeit,

örökösen különit, s különitéseiben makacsul megmarad. Mint józan ész,

nagyra van vele, hogy ellenébe tétetik az okoskodó észnek s magának e

fölött gyakorlati elsőséget követel. Igy a józan ész, máskép közös

érzelem, tartalmára nézve gazdagnak, formájára nézve legegyszerűbbnek,

első tekintetre belátható világosnak (selfevident) hivén magát, magánál

sem többet, sem világosabban tudni nem enged. A mi ezen tul van, agyrém,

hóbort. Igazság az érzéki valósulás. A gondolat csak gondolat; eszmét,

gondolatot tárgyilagos lét nem illet; ezek egyedül akkor valók, ha

érzéki szemlélet járul hozzájok. „Midőn a gondolkodás igy lemond az

észről, az igazság fogalmát veszti el, csak annyira levén szoritva, hogy

alanyi igazságot, tüneményt, csak oly valamit ismérjen meg, a mi nem egy

a dolog természetével. A tudat vélemés rangjára esik alá.“

A közvetlenül ismérő tehetség, vagy a skotok közérzelme itt egy fokkal

magasbbá rangozta magát. Többé nem gondolás nélküli munkásság, hanem

ugyancsak különböztető eljárás lön belőle különösen Kant föllépése

által. Mind a skotok, mind Kant Hume után és ellen keltek föl, de a

skotok bölcselkedése helyszerü maradt, mig a kanti észjárás elfoglalá a

világot; mely két irány mintegy az ősökhez való visszatéres örömével

nálunk mai nap, állitólag, előkelően pártoltatik, s ezuttal legyen elég

rólok ennyit mondani. – Legközelebb visszatérünk a hazai bölcsészethez.

–