VII.

Adjuk meg a történetnek is a maga követelését, ha csakugyan tanit

nemzeti bölcsészetről. – A történet hely és időszerü tények közlője, s

nem vét önrendeltetése ellen, ha emlit bölcsészetet angol, franczia,

német földön; igy lehet arról beszélnie magyar hazánk multjában is. De a

különbség minden hasonlat mellett is roppant elütő. Mert idehaza a

gondolat tudományának müvelése alig volt egyéb, mint a külföldrül való

betelepitése az időnkint feltünt ujabb ujabb mozzanatoknak a legujabb

korig, midőn Berlin adja bölcsészetünket egy részről, vagy a skot föld

száz esztendő előtti bölcsészetét ajánlgatják, ültetgetik át más

részről. Nekem ez ellen semmi kifogásom; jőjön az isméret akárhonnan,

csak jőjön. De van ám kifogásom ama ferde és hiányos egyoldaluság ellen,

mely szerint a bölcsészetnek határ iratik, mint az országnak.

Sem az angol, sem a franczia, sem a német, vagy akármely más nemzet sem

tön egyebet, mint forgott a gondolat müvelése körül – bizonyos

eszmefokozat vagy kategóriák szerint; és igy minden nemzet bölcselkedése

nagy közös együvé munkálás a bölcsészet templomának fölépitéséhez, nem

valami különös nemzeti ösztön, hajlam után, hanem az emberi ész

egyetemességénél fogva. Szerintem ugy nem található bölcsészeti nemzet,

mikép nem talalható nemzeti bölcsészet. Ismérjük a régi logikában a

kantféle kategóriákat: mennyiség, minőség, viszony, észvisszony.

Tanultuk volt, hogy a gondolat ezen fokozatokat szokta megfutni az

emberi tudalomban; és hallottuk, hogy példaul Kant fölülemelkedett a

„quantitás“ kategóriáján a „relatióig“ de a „modalitáshoz“ már nem birt

feljutni. Ki volt jelölve előttünk, hogy például az angol bölcsészi

szellem a quantitás szerinti, vagy mert ez a kategória a tapasztalatiság

világában szerepel főkép, a tapasztalati, érzéki bölcselkedést fejtette

ki legjobban Locke hires munkája által; mig a franczia inkább a

„qualitás“ kategóriáján lelte föl magát Cartes eszmeiségével; igy tovább

az eszmei és tapasztalati oldalnak együttes, vagy különös müvelése által

fejlett, fejlett a gondolat s emelkedett azon fokozatra, hogy a

tárgyakban levő viszony kiemelése volt fő, p. az állomány és járulék

kategóriájával, Spinoza szerint, mi annyit tesz, hogy Locke a mennyiség,

Cartes a miség, Spinoza pedig az állomány és járulék szempontjából

kezdettek bölcselkedni; vagyis egyik egy, másik más fokon müvelte a

bölcsészetet.

Igy tanultuk ezt valaha még az iskolában; igy kellett tanulni; és csak

ez a helyes felfogás, ez a biztos kiindulási pont. – Ha már a nemzeti

bölcsészet önálló, történetileg külön váló szellemi munkásságul nézetik:

ám legyen; érjen, a mit érhet; de annyit tudok, hogy nemcsak az angolnak

volt képessége a tárgyakat quantitás, azaz érzéktapasztalati uton

müvelni, hanem akármely népnek; s müvelte is a franczia, szinte a

legvastagabb materializmusig. Ha tehát angol bölcsészetről van szó, ez

anyit tesz: az angol bizonyos fokig müvelte a gondolatot, vagy ennek

tudományát történetileg. És pedig ugy látszik, hogy ez idő szerint

leghajlandóbb az igazságot érzéktapasztalati uton megállapitani.

Megállapitja-e, más kérdés; mert Locke tanát megdönté Hume stb. – Ha

franczia bölcsészetről van szó, mondhatjuk: miszerint ez az angol

tudományt tulságig vitte a mult században, mint mai nap talán a német

eszmeiséget fesziti a végső határokig társadalmi bölcsészetében. Igy

lesz-e mindig vagy nem, azaz megmarad-e ugy bölcsészete mint nemzetisége

mellett, kétlem; de hát oda lesz-e nemzetisége, ha müvelődése

változtával, más fokra jutásával bölcsészete is változik? Épen nem, mert

bölcsészet és nemzetiség nem egy. Különben Locke-kal, Hume-mal, Reid-del

mindig mássá kellett volna lenni az angol nemzetiségnek, épen ugy mint

mássá a francziának Cartes, Condillac és legujabban Leroux Péterrel.

Egyébiránt nincs, nem képzelhető oly egyoldaluság vagy tulajdonkép

egyenruhai szabatosság, hogy egy nemzet igy és nem amugy is

gondolkoznék. Ott van a német idealizmus mellett ennek tagadása épugy,

mint az ekklekticzizmusnak czáfolata a francziáknál; ott van az angol

Reid, Battie és Oswald józan észi bölcsészetének legerősebb lerontása

magában az angol irodalomban Pristley s mások által. Szerencse, mond

Leroux, hogy Cartes spiritualizmusa ellenére feljött Gassendi, s

megtartá a testet. A mi magyar irodalmunk, minden kicsisége mellett sem

lehet oly egyoldalu, hogy kizárólag csatlakozzék ide vagy oda; mert a

bölcsészet nem oly kész jószág, mint az „egyszer egy“; hanem élő

elevenség a lelkekben, a szellemekben uj meg uj nyilatkozásokkal a

nélkül, hogy magáról lemondana, s minden uj alakulásokban ne magát

szülemlené ujra ismét, meg ismét. – Ide vágó példa volna már név szerint

az, mi a gazdálkodás külön ágaiban itt vagy ott üzetik. Igaz, hogy az

angol pompás marhatartó, és a marhatartás egyik ága a gazdászatnak.

Igaz, hogy Hollandiában roppant előmenetelt vön a kertmüvelés,

Lombardiában a csatornázás, selyemtermelés stb. effélék. De ez csak

ennyit tesz: Lombardia ebben, Hollandia abban, Angolország amabban

tünteti ki gazdászatát. Vajjon ezek közül akármelyikben külön áll-e a

gazdászat? Sohasem, hanem a gazdászat magában foglalja mindegyiket. A

gazdászat már mint tudomány nem abban áll, hogy a marhatartást s ennek

minden csinját, binját kimeriti, hanem abban, hogy a csatornázást, a

kertmüvelést, selyemtermelést, vaj és tejgazdálkodást is és még sok

tömérdek is-eket befoglalja, tárgyalja stb. Hasonlóul ha nekünk a

bölcsészet mint tudomány csak oly mértékben ajánltatik mint a hogy azt

akár Angol, akár Franczia, akár Németország kimüvelte, tehát a

nemzetiség ostyájában: akkor nem kapunk egyebet résznél, töredéknél.

Töredékesség után csak a törpék nagyok.

Mégis a lélektani módszer bölcsészei ekkép okoskodnak: ha van görög,

angol, franczia, német bölcsészet, azaz ha nemzetiség szerint birható ez

a tudomány: miért ne lehetne magyar bölcsészet is, hiszen a magyar

szintén egy saját nemzet? De ezt igy lehetne folytatni: ha van római,

arab szám, miért ne lehetne angol, német s magyar is? Hasonlóul lehetne

mondani: amerikai gőz, mert a gőz erejét amerikai ember tette

világhirüvé s használatuvá; amerikai villany, mert amerikai ember

ragadta ki égből a villanyt; továbbá olasz delejtü, mert Olaszországban

találták fel azt; lengyel naprendszer, mivel Kopernik lengyel volt stb.

Azonban, miután a római számjegygyel alig mehetünk tovább, mint a tiz

ujjunkkal, az arab szám pedig sokkal több munkálatra elegendő: Róma

számjegye akár ne is volna. Hasonlóul: mi köze a villanynak, delejtünek

a nemzetiséggel?

Mindezek ellenére a nemzetiség csatornáján veszélyes előtitéletek

nyomakodtak be hozzánk a bölcsészet dolgában. Az angol persze és

franczia iparos, gazdag nemzet; van politikai ereje, nagysága,

tekintélye, mert, ugy mondják bölcsészeink, szereti a gyakorlati

müveltséget, a produktiv isméreteket; s mindezt a józan filozofiának

köszönheti. Ez a tétel azért nem bizonyit semmit, mert nagyon sokat akar

bizonyitani. Épen ily okon lehetne felhozni a khinai népet, mely sokkal

régibb mint az angol, és a mi fődolog, nem is keresztyén, mind a mellett

porczellánt, szőnyeget pompásan tud késziteni, hihetőleg mert nem él

(vagy akár ha él is!) az idealizmussal. – Azonban ne feszitsük ennyire a

nemzetiséget. Sok történhetik az életben a bölcsészet minden hire tudta

nélkül. S ha oly messzi viszszük a bölcsészet felelősségét, nem tudom,

hol állapodunk meg vele. Mert a produktiv tapasztalati isméretek

kutatása is lehet olykor veszélyes, széditő, legalább azon bölcsészet

szempontjából, mely az életrevalóságot, s gyakorlatiságot papolja, s

ebben különösen az angolokat dicséri. Az angol igen derék nép, mind a

mellett oly impraktikus vállalatra is veti fejét, minőtül a becsületes

magyar ember nem magát, hanem jó házi kutyáját is óná. Már nevezetesen,

minek küld ő hajókat oda a jéghegyek közé, az éjszaki sarktenger

kikémlésére. Nem hallotta-e, hogy ott megfagy a lehellet is! Hát azt a

Nilus forrását minek fürkészik egyre? Nem elégszenek meg vele, hogy

utoljára is van olyan folyóvizök belőle, melyet gőzöseikkel föl s alá

szeldelhetnek. Bizony, mondhatná a magyar egyezményes bölcsész, az angol

nép igen szellengő nép, felhősdi számitó; nem tudja a maga hasznát,

midőn ily sükerülhetlen járatokra költ. Nem régen is alig találtak egy

darabkát azon vállalkozó tengerészek bakancsából, kik oly messzi mentek

a jeges tengerbe, hogy desperáczióbul utoljára egymást ették meg.

Tréfa vagy komolyság? A mint bölcsészeinknek elhatározni tetszik. – Nem

ugy, urak! Az isméret mindig isméret, legyen akár tapasztalati, akár

eszmei. A földsarkak rejtelmeit közvetlen nézlés, tapasztalás után

megközeliteni oly szent, bár még eddig sükertelen ügyekezet, mint az

elmélődő szobatudósé, midőn a szellem országát vizsgálja, korlátait

feszíti, s a lehetlennek látszót lehetőségre, megadásra szólitja fel. –

Az isméret becses jószág, csak az a baj, hogy szerzését nem egyformán

birja minden nép s minden egyén anyagilag is segiteni, előmozditani Nem

akarom védeni az e szempontból üldözött németet, olaszt; nagyobb az ő

bajok, mint hogy az én védelmem orvosolhatná; s mélyebb, mint hogy

minden, a ki felettök itél, megmérhetné; és mégis van olyan ága az

isméretnek, melyben e két nép volt az emberiség tanitója.

Nem! a bölcsészet többé nem ily szempontbul felfogandó. Mert, ismétlem,

ugy, a mint mai nap történeti fejlődésében s tudományos formájában

előttünk áll, nem egyes, hanem valamennyi müvelt nép csinálmánya. Az

emberi ész nyilatkozása időnkint: az emberiség közös müve. Mennyiben

járult hozzá egyik vagy másik nép, a tudomány történetéből kimutatható;

valamint az is, hogy nem volt nép, mely állandóan egy nézethez,

kategóriához ragaszkodott valna, sőt tanita sok egymással ellenkező

tant, véleményt vagy nézetet, melyek közül nehéz volna kivenni: melyik

volt már igazán odavaló, hazai, nemzeti. És e sok törekvésből,

vergődésből állott elő a bölcsészet, minden egyes bölcseletek rendszerbe

öntése által tudománynyá, mely egészen akar ismértetni s nem részenkint,

mi a tudás dolga; de hogy micsoda bölcsészetet honositson meg valamely

nemzet, ez nem esze s érzékisége valamely szerencsés arányától függ,

hanem igen sok mástól, mit egy szóval bátran nevezhetünk a népek jó vagy

bal sorsának. A német más körülmények között épen oly gyakorlati

lehetne, mint az angol; vagy legalább nincs megmutatva, hogy mindig ez

állapotban maradna; igy az olasz, igy a magyar. A héber nép irtózott a

kereskedéstől; ma egyebet sem szeret. Hajdan költő volt, ma csupa

kalmár; sőt a régi görög, virágzása fő pontján, jobban különbözött saját

magától, a mint kezdetben volt, hogysem mástól.

Az ujkori bölcsészet, hogy a régit mellőzzem, Francziaországból indult

meg Cartes hatalmas „cogito, ergo sum“-jával, mely három szó egész

mélyében rendité meg az emberi tudalmat. Utána jött az amsterdámi

Spinoza, kit a hannoverai Leibnitz, kit a német-latin Wolf váltott fel

egymásután, fokozatosan. Más oldalról, a tapasztalatiságot Locke és Baco

nyomták erősen, kik után a skot Hume jött, s megtöré a tapasztalatiság

örök érvényességét kételmeivel; s bölcsészete szikráiból gyulamlott meg

utóbb az itészet fáklyája, Kant kezében.

A königsbergi bölcsészszel igy megint az európai szárazra jött által a

gondolat müvelése, s ezóta mind mélyebben vette magát a német elembe. –

Kant, ha szabad igy szólani, tudományos végrendeletet tön a bölcsészet

iránt, megosztván ezt a tapasztalatiság, eszmeiség között. A kettő

közötti hidat ő még nem ismérte. Utódai lelkesen láttak mindkét oldal

müveléséhez. De a tapasztalatiság követői s vallói mihamar fenakadtak

törekvéseikkel. Ők véges elvet követtek, mely nem képes a végetlent

magába ölelni. Aztán a világ sem volt igen jól érzülve tudományuk iránt

a mult századi franczia események miatt, mikor az anyag volt minden;

csak benne ész, erő, isten. A másik rész örökösei méltónak lelvén a

szabad eszmeiséghez ragaszkodni, ez uton haladtak. A mester ugyan eléggé

ovakodott egyiket vagy másikat tolni előnybe; ha inte az idealizmus

kicsapongásaitól, szintugy elevenen hagyott emlékezni a tapasztalat

förtelmeire is; ekkép tehát valamely közép ut lett volna választandó, de

nem volt még rá készen az idő. A franczia materializmust ugyanis a német

idealizmusnak kelle más oldalra kiegésziteni, s ez megtörtént részben

már Kanttal, de teljesen Fichtével, Schleiermacherrel, s oda dölt el a

filozofia sorsa, hogy az eszmeiség ismértetett el végetlen alaknak, mely

a tapasztalatot is magába veszi, uralkodó elvnek, mely után a lét is

kimagyarázható, az anyag és szellem a legfelső fokozaton összehozható.

Igy Schelling még egy lépéssel hatolván előbb, már az egész természetben

eszmeiséget látott, s a kültárgyak világát is észi léttel gazdagitotta

föl. Hegel pedig öszszefoglalván mindazon fokozatokat, melyeken a

gondolat fejlődése áthaladott, rendszert alkota belőlök, melyben a

tapasztalat mint kezdő ismérési mód épen ugy megleli méltatását, mint a

legfellengősb eszmeiség, Locke mint Cartes, Baco, mint Fichte; s atyja

lön az általános eszmeiségnek (absolutus idealismus). Az emlitett nagy

elmék körül csoportosulnak már a kisebb nagyobb tömbök nemzet és idő

szerint; de valamennyien, kicsinye, nagya, képeznek egy egészet, s

álliták fel a mai bölcsészet dicső alkotmányát. Ki mai nap mint bölcsész

akar megjelenni az irodalomban, nem mint ábrándot vagy észficzamodást

tekintse a tudomány legutóbbi fejlődési fokát; mert ez történeti

jelenség, nyomrul nyomra kimutatható haladási mozzanat. Az idők senki

kedveért nem térnek vissza egy két száz esztendővel. A mi történetileg

megjelent, azt nem lehet oly könnyen kitudni a világ folyásából. Azt meg

kell érteni, vagy ha nem, kénytelenek vagyunk az idő nyelvét

utándadogni, mint a beszélni kezdő gyermek, ki „mondja s nem érti

szavát.“

Nem példátlan ugyan a müvelődés történetében, hogy a nemzetiség

egyetemes kategória gyanánt nézetik. Egy gondolatnak sincs tetsző alakja

máskép, csak ha ennek birja kenetét. Szerencsés a nemzet, mely minden

intézetein valósitá ezt annak idejében, azaz: mikor még ifju volt s

abban állott minden ereje, hogy fenállhatásért küzdött az egyetemes

emberiség vagy különböző népek ellen, hogy beléjök fel ne olvadjon. Mert

a nemzetiség különös eszme, azaz választó, elfalazó, különitó, tehát

épen azért tagadólagos. Azonban nem lehet mindig csak különösnek maradni

az egyetemes irányában; mert összeütközés esetére amannak nincs

megállása imez utóbbi ellen. S körülbelül e pár szóban foglaltatik ama

sok jött, ment népek története, melyek a közvándorlás időszakában neki

neki esvén Europának, jogot kértek, helyet kerestek benne, és egymás

után mint a kő, tüntek el az események folyamában. Szerencsétlenek! Nem

volt erejök egyenlő szinvonalra emelkedni a meglátogatott népekkel, nem

állhaták ki a szellem héfokát. Annyira magokszerüek voltak, hogy nem

birtak másfélék lenni, s kivesztek az életből. – A nemzetiségnek tehát

ki kell adni magát annak idejében, s valósulni az élet és cselekvés

minden alakjain, azaz: lenni először különösnek faj és nyelv szerint, de

azután jő az egyetemes müveltség, és lenni bölcsészinek, vagy az

egyetemes világforgással haladónak.

Éljünk hazai példával. Meg kell vallani, hogy a nemzetiség eszméje

sokképen hevitett és csalt bennünket. Vajjon miben állhatott akkor a

magyar nemzetiség, midőn diák nyelven folyt a müveltségi élet? A

nyelvnek hire sem volt a tudomány embereinél egy két szerény irón s a

népen kivül. Szent-István kora azért volt és marad is nagy, mert az

európai uralkodó eszmék szinvonalára emelte, s vivta föl nemzetünket. És

mégis hallottam a szent királyról nagy dicséretet és nagy kárhoztatást.

Tudnivaló, hogy nemzetiségi elv után járt ki számára ez utolsó, eszmei

szempontbul az első. Kérdjem-e; melyik a méltóbb gondolkodás, s igazabb

itéletmondás? Igy vannak olykor összeütközései eszméknek; mely esetben

csak a tiszta, minden előitélettől ment, szabad felfogás az egyetlen

biztos vezető. Minő hazaárulás, nemzetiség elleni bün volt 1841-ben egy

akademiai beszéd! Azt nem mondhatta jó hazafi. Akkor legalább ugy

hittük. Hiszszük-e még ma is? Mindig csodáltam Kölcsey szép

parainezisét; de azt soha meg nem foghattam, hogy „Zrinyi csak egy

Magyarországért halhatott meg.“ A hazafi örömest hall ilyet, s örvend

magyar emberben látni valósulva haza és fejdelem iránti kötelességet. És

Zrinyi mégsem a hazáért halt meg, hanem kötelességérzetből. E nélkül

senki sem hal meg szabadon Magyarországért; s ez nincs kizárólag a

magyar szellemhez kötve. Az magasabb fogalom; és Magyarországon kivül is

vannak hősei a feláldozásnak. – Hasonlóul el vagyok ragadtatva

költészeink nemzeti lángolása, emelkedése által. Érzem, hogy e lángolás

engem is hevit és hevitett szóban, tettben; sőt szabad hinnem, hogy ezt

mások is tudják és becsülik törekvéseim között: mégis nem tudom eléggé

megköszönni Vörösmartynak, hogy e néhány szót irta: minden ember legyen

ember és magyar. Ugyszintén végetlenül le vagyok kötelezve a bölcsészet

nevében Eötvösnek, hogy Karthausiában egy gondolatot kér, mely megtartsa

e világot. Vajjon azt a gondolatot értette-e, mely magában tehetlen,

élhetlen, a mi fejünk alanyi koholmánya, és valamelyik égalj alá

különösen tartozik; vagy azt, mely a dolgok lelke hatalma,

tárgyilagossága; melyen mint szálon függenek az idők meggyőződései, mely

örökös, szünhetlen nyilvánulásban mutatja erejét, hatékonyságát, minő a

keresztyénség, a polgárisodás szelleme?

Az e részben tudnivalót következőleg fejezem ki. Való ugyan, hogy az

emberi nem több fajokból áll elő, melyeken vallás, égalj, életmód

szerint egymástól messzi elütő különbségek észlelhetők. Igaz, hogy a

müvelődés története soha sem volt oly kegyes, miszerint Afrika forró

vagy a sarkak hideg öve alá vette volna utját, hanem a történeti kor óta

előkelően a mérsékelt földtájakon ment, leginkább a középtenger mozgása

körében forgott s a partok fejlődéseit követte; ez igaz. De ha még ennyi

és több különbséget tudunk is fölfedezni égtáj szerint a fajták között,

ez mégsem alapszik az emberiség fogalmábau, azaz fogalmilag, a lélek

állománya szerint nincs annyi különbség a fajták, annyival kevésbbé

szomszédos népek között; nincs oly különbség, hogy a bölcsészetet, mely

egyetemességek tudása, különösségbe ugy be lehessen foglalni, hogy semmi

ki ne maradjon belőle. A nemzetiség különösségek öszlete, véges elem.

Jól veszi ki magát benne a vélemény, rövidlátás, előitélet, ha

bölcsészetet akarunk belőle csinálni; ellenben a lelkesedés, költészet,

müvészet, édes hazaiság: ha nem akarjuk körén tul fesziteni –

szétpattantani.