VI.

Sokak előtt feltünő lesz, vélem, ha még a nemzetiség is előitéletül

nézetik a bölcsészeti müvelődés ellenében; talán annál feltünőbb, hogy

épen jó magam állitok fel ilyen nézetet. Azonban én a nemzetiséget

elismérém, fejtegetém az irodalom más terén; de ha bölcsészetben

általános becsre nem méltatom, ez sincs ok nélkül. – A nemzetiség szép

szó; alkalmazása igen helyén esik az ember lelki életének alsóbb

fokozatán, midőn szellemén a természeti befolyások után előállnak az

égalji, életmód utáni sajátságok, a földirati helyzet és fajtaiság

különbségei; s épen azért bölcsészeknél, kik a bölcsészetet nem a

tiszta, minden fékeitől ment szabad gondolkodás, hanem a lélektan utján

keresik, megjárja. Ily módon van szó nemzeti vagy égaljhoz és más

módositó befolyásokhoz alkalmazkodó bölcsészetről.

Azonban nem kell sokáig tépelődni fölötte, hogy belássuk, miszerint ez

nem más mint a helyiség adaléka; és gyönyörüen veszi ki magát a

költészetben és mind abban, mi ehez tartozik. Már a felsőbb foku

szellemi élet, a vallás, körében kevesebb sulya van a nemzetiség

fogalmának; vagy tulajdonkép nemzeti vallásról csak addig lehet szó, mig

valamely nép a kezdeti állapotot éli, s az érzések árnyalatai szerint

tudja magát legjobban kifejezni; azaz, mig a főigazságokat, melyek

tulajdonkép eszmék, gondolatok, az érzés nyelvén szólaltatja, s az ész

tárgyait is érzési felfogással teszi magaévá. Ezért van együtt minden

ifju népnél költészet, vallás, bölcsészet még fejletlen, egymástól külön

nem vált, azaz feltisztulatlan gyermeteg állapotban. Vallás, bölcsészet,

mely a primitiv világnézlettel azonos, igen jól neveztethetik

nemzetinek; de hozzájok járulván a gondolkodás, mindkettő változik és

idővel kinő a nemzeti korból, ellenben a költészet soha sem nőhet ki

veszedelme nélkül.

A nemzetiség elve tehát folytonosan erős a költészetben, gyöngébb a

vallásban, végképen megszünik utóbb a bölcsészetben. Ezt igy tanitja a

történet, a mivelődés története is, mely tulajdonkép az emberi

szellemnek az események folytában nyilvánult másolata. Első korban

minden nép az ösztön és tapintat sugallata szerint tesz és vesz. A

szellemi világ ezen kezdő fokozata teljesen öntudatlan, mint a

természet. Egyes gondolkozók helyett a közérzület uralkodik a lelkekben,

az egészben. A nemzet mint egy raj. Ez a kor a kiválólag nemzeti kor.

Mint ha mondanók: nem okoskodnak a történet felett, hanem csinálják. A

szellem közvetlenül hat; az ész beéli s elvegyiti magát szóba, tettbe,

mint rendeltetés, mint hivatás. A népek első müveltsége, nyelvben

polgári szerkezetben ezen öntudatlan tudalom gyermekei a közvetlenség

bélyegével, s induló pontjai minden utóbbi előhaladásnak. Annálfogva

eddiginél nagyobb előszeretettel fordul ma minden nemzet az előidők

hagyományaihoz, hogy megtudja, mi volt, ki volt ő egykor a történetben;

hogy mai felvilágosult eszével lássa: micsoda figyelemre méltó nyomait s

ereklyéit leli öntetteiben az észnek; hogy lássa: minő eszmélkedései

voltak az ősöknek valami, embernél magasb lényről, természetben dolgozó

munkásságról, halál utáni állapotról, erkölcsi rendről, az örök dijról,

vagy a jutalom és megtorlásról; mert ezek csak akkor övéi, ha bennök a

gondolat, mint magaéiban ismér magára; s viszont csak igy vetnek sulyt a

nemzeti tudalom mérlegébe. A nemzet ha nem érzi multját, elveszti

jelenét. A nemzet volt, van és lesz – a tudalom által.

A kezdeti müveltségben tehát már benvannak a bölcsészet csirái,

különösen a nyelv alakjában vagy először még csak szó szerint, mihez

járulnak minden mese, monda, hagyományfélék, mint ugyanannyi

eszmeburkok. A szókat meg kell érteni, magyarázni, a burkokat lefejteni.

Én már ezekről irtam a közmondások alkalmával; egyenesen kijelentvén,

hogy a közmondások nem átalános igazságok, hanem leginkább az

állapotokból és körülményekből kifejlett állitások. Hasonlóan itél

Hetényi: „felednünk nem kell, hogy bár becsesek ezen közmondások: a

rendszeres bölcsészet hiányát azonban mégis soha ki nem pótolhatják. Sok

közmondásaink részint csak félig meddig igazak, részint nem tiszta

morált rejtenek magokban.“ – Afféle régiségi burvárlatok, mint a bátor

Ipolyi Arnoldéi, a történetnyomozásinál sokkal többre becsülendők

világnézleti tekintetben. Azok szinte bölcsészeti magvak, ébrények,

melyekből egyképen fejlődhetik mind a mellett csodagyermek és Antinous.

Mindezen érzékleti, vagy ha tetszik közvetlen, első szemre való

felfogásai az igazságnak, a gondolatnak azonban nem adnak nemzeti

bölcsészetet; sőt egyedül akkor kezdenek becsültetni, mikor a magára

térő, magát fölismérő lélek mintegy visszatekint a multba, s örvend

birodalmának, hogy a homályos eredeti müveltségtől a napfényi

tisztaságra birt bölcsészeti igazságokig minden az ő műve, először ugyan

öntudatlan, de később öntudattá viradott állapotban. Ez oka, hogy a

szélsőségek itt is, mint másutt érintkeznek, és a kezdeti müveltséghez

oly szivesen hajlik a valódi bölcsészileg müvelt elme; mig a közrendü

értelem föl sem veszi azt; habár mindennek, még egytemes elvnek, is

vallja a nemzetiséget, ereklyéit pedig századok óta tapossa.

A bölcsészet, mint egyetemes igazságok tudománya, a tiszta gondolattal

foglalkodik, vagy azon adataival a szellemnek, melyek az egy és

megoszthatlan ész nevében a föld népei által, nemzetiségre való tekintet

nélkül, egyformán fogatnak fel. A természeti, erkölcsi és polgárzati

befolyások, minők az égalji helyzet, földirati fekvés, fajtaiság, élet,

keresetmód, népekkeli hasznos vagy káros szomszédság, érintkezés stb.

tagadhatlanul nyomnak bélyeget a nemzet arczára, enyhesebb vagy ridegebb

modort bölcsészetére, de lelkét, melynek minden lényege a gondolkodás,

nem alakitják kivételessé. Én igen nagy kedvteléssel olvashatom a népek

jellemzéseit a szerint, a mint az éjszaki vagy déli sark felé, forró

vagy mérsékelt égöv alatt élnek, meglep az a sok minden ujdonság,

eredetiség, melyet csak a saját módu élet adhat: de azt nem hiszem, hogy

a gondolat, az eszme fokozatai máskép fejlődnének egyik mint másik

oldalán a földnek; azaz: más volna az állomány és járulék (substantia és

accidens), a fő és melléknév (substantivum és adjectivum) egyiknek, mint

másiknak. A honnan ezen kérdésre: mi, főnévvel; erre: minő,

melléknévvel; erre: mit csinál, igével fog válaszolni minden nyelv;

hasonlóul a fölismert állomány és járulék közül soha sem fogja ez

utóbbinak adni az elsőséget de semmiféle nép.

Mondhatnák ellenem, hogy ez igen elvont beszéd, légbe épült vár. Mind

türhető ellenvetés, csak igazam legyen. Mind a mellett áll, hogy a

bölcsészi gondolkodásba, kivált nálunk, szivesen vegyül be a nemzeti

töprengés, óvakodás. E tekintetben legsajátságosabb nézetet Szontagh

Gusztávnál ismérek, még a Propylaeumokból, hol a magyar filozofia

megállapitása körül elmélkedvén igy szól: ha a kellő „föltételeket

teljesitendjük akkor saját, önálló, akkor magyar filozofiával fogunk

birni: azaz tárgyra ugyan nem, de szellemre s előadásra a többi müvelt

nemzetekéitől különbözővel, ugy, mint a nyelvszokás megkülönbözteti a

német filozofiát a francziától, ezt pedig az angoltól stb. mert minden

nemzeteknek képzet módja mint az egyedeké, különböző.“ (280. l.) – Utóbb

igy folytatja: „hazánk földe dél és éjszak között a középvonalon terül

el, s nemzetünk szellemében az érzékiség és ész közt ritka egyensuly

találtató, melynél fogva félszeg empirikai vagy raczionalisztikai

kicsapongásokra nem lehet hajlandó (281. l.). Ugyanezen nézet hiven

másoltatik elénk ismét ő nála, midőn az egyezményes bölcsészetről ir,

állitván, hogy ez más kutfőből nem is eredhet, mint saját nemzeti

szellemünkből, a mennyiben hazánk emlitett égalji helyzeténél fogva, a

mi kedélyünkben „szerencsés arány s összehangzás van az érzékiség,

érzemény és ész közt“ (7. l.).

Fölkérem az olvasót, hogy kisérjen figyelmével. – A mennyiben ritka

egyensuly, szerencsés arány s összehangzás mondatik lelki tehetségeink

között, legelsőbb is kérdés támadhat iránta: nem válik-e kivételessé a

magyar elme épen az által, mint a kender vagy más növény a föld után? Ha

már ezen arány vagy egyensuly elménk javára van, s előnyössé tesz

bennünket valamely talpra esett bölcsészet birásában: miért nem

tüntettük ki eddig magunkat tudomány, ipar, mesterség stb. minden

ágaiban a müveltségnek? Ha tán nem üt ki előnyünkre, akkor ne

emlegessük, mert megint Jornandest fogunk, a ki hun eleinket nem is

tartá emberi fajnak. – Van a német embernek esze? tudakozá egy könnyelmü

franczia régen. – De továbbá legyen az a szerencsés arány és

összehangzás tény, abból más nem következik, mint hogy az ugy van; mert

az egész égalji fekvés oly bizonytalan fölvét, melynek igazsága egy pár

évnél tovább ki nem állja; számtalan mellékkörülmények dolgozván

körülötte. Ha ezen égalj csakugyan oly erős befolyásu, meg kellene

látszani nyomának a történetből, mely szerint minden fajta nép, mely itt

hosszabb ideig élt, megkapá ama szerencsés arányt, s összehangzást elmei

tehetségeire nézve, mikor nagyszerü fölfedezéssel örvendeztethetők vala

meg a világot, ha a kozmikai viszonyoknak a föld ezen pontján oly

hatékony voltát bizonyithatók be. – Utoljára az arány és összehangzás

oly kategória, mely szerint a lélek nem a maga lényegében fogatik fel,

hanem inkább anyagi módra, s külsőlegesen. Ez ellene van a lélek

állományiságának; s arányról az elme tehetségeinél csak beteg állapotban

lehet szólani, midőn mintegy fensőbb fokról alábbira sülyed a lélek, s

oda esik a külső befolyások, körülmények urasága alá; különben az oly

élő, eleven egység, mely szerint ellenére van minden olyas felfogás,

mintha külön, önállókul nézhető erők vagy tehetségekből, vagy épen

vegyülékből, melyek egymáshoz igy vagy amugy aránylanak, állana.

Bármennyire alaposnak látszik is azért az égalj utáni arány felhozása,

ez magában igen kevés a tömérdek összemunkáló befolyások nagy seregéből,

melyek előszámlálása nem is a bölcsész dolga. A mi pedig az arányt,

összehangzást illeti, mindkettő alrendü kategória és megjárja például a

tapasztalatiság világában, hol fődolog a mennyiség, ezeknek egymáshozi

viszonya, mit legjobban fejezünk ki számokkal. Lehet példaul a magyar

szellemben arány az ész és érzék között akkor is, ha kevesebb eszünk van

mint másnak, mert akkor érzékünk is kevesebb; mikor változván egyik

oldal, változni kell a másiknak is; és az arány mégis ugyanaz marad, p.

4: 8 = 16: 32. Itt az arány egy, a különböző oldalak mellett is, azaz

semmit se mond. Hasonlóul szinte gyönge kategória az öszhangzás, a lelki

tehetségekre alkalmazva. – A öszhangzás tulajdonkép a különbözők

egymáshoz tartozása, egymássali egyezése. Azért helyén van szinek,

hangok ellentétei s összeegyezésénél. A szellem és tehetségei, t. i. az

ész, érzékiség más nemü ellentétek; itt mindegyik ellentét a másikat is

magában foglalja; más szóval: eszmei a viszony, mert nincs oly egyes

tehetsége szellemünknek, hogy munkásságában ott nem volna mindig az

egész lélek, akár itél, akár emlékezik stb. A sulyegyen épen

alkalmatlan, ide nem való kifejezés; népszerűnek talán népszerü, de

semmi esetre sem bölcsészi.

De legvastagabb tévedés mégis ott mutatkozik Szontagh beszédében, a hol

azt irja, hogy minden nemzet képzetmódja különböző levén, birhat is

különböző filozofiával mindegyik. E ponton ismét le kell mondanom minden

kedvező czimről az alaposságon kivül, ha szinte unalmas lennék is.

Abból, hogy minden nemzet képzetmódja különböző, nem az következik, hogy

külön filozofiája is legyen, hanem az, hogy különböző nyelve; a minthogy

ugy is van. Honnan tehát Sz. tévedése? Onnan, hogy a képzetet a gondolat

helyére emeli, s a bölcsészet alapjaul veti; holott a képzet épen azért

képzet, hogy azt a mi magában egy és ugyanaz, különbözőleg tudja

előállitani; p. ezen gondolatot: szellem, a latin és magyar nyelv a szél

fuvásának külső jelensége után adja elő; a német pedig Geist-nak mondja

talán eredeti s nem átvitt értelmű szóval. Igy a hegy, latinul (mons),

talán a franczia monter (fölmegy) igével rokonosan azon képzettől van

véve, hogy föl kell reá menni, a német Berg talán a bergen, verbergen

(elrejt) igével rokonos, mit én tudom? de azt látom, hogy ugyanazon

tárgyat különböző oldal vagy szempontbul nevezték el a nyelvek

különbözőleg, máskép az egész világ nyelve egy volna; a minthogy a

rokonság épen a képzetek olykori lehető egyezésébül ered, okvetlenül;

mert a különbség nem általános, ugyanazért a képzetek össze is jöhetnek;

például ha nyelvünk a némettel összevág a dolgok lényegének a volt,

Wesen (gewesen) rokon nyelvtani alaku, értelmű szók visszaadásában; ha

eszik, essen egymással külsőleg is egyezők, stb. – Innen igen

természetesen lehet szólni valamely nyelvnek bölcsészetre, poezisra való

kisebb nagyobb hajlamáról a szerint, a mint észi vagy érzéki, lényeges

vagy látszati oldalt és szempontot emel ki egyes szavaival a dologból,

melynek nevet ad, s melynek, mint tudatik, többféle jegyei, mondományai

lehetnek s vannak.

A képzetnek a gondolattali fölcserélése igen fontos az egyetemes

bölcsészeti müvelődésre nézve; s a bölcsészetnek, mint tudománynak,

szemrehányásul felhordott érthetlensége, homálykeresési büne innen ered.

Azonban ki tehet róla, hogy a dolgokon nemcsak képzet lebeg, hanem

gondolat, azaz törvény, lényeg is dul és forr bennök? Ki tehet róla, ha

valamely bölcsészeti felekezet meg van győződve felőle hogy a tárgyakról

csak azt lehet tudni: mi viszonyban vannak hozzánk, és nem semmit arról:

mik azok magokban, mi az ő voltjok, mint ezt a kanti bölcsészet némelyek

szerint oly világosan kideritette. A bölcsészet homályt nem keres, hanem

mind a mellett nehezen érthető, mert kevés embernek van hozzá feje, hogy

a gondolatot tisztán, nem odavaló vegyülék nélkül meg tudja ragadni s

tartani. Ha pedig valaki nagyon könnyen akar végezni vele: példák

mutatják, minő sarkalatosan téved. Mert a bölcsészet tárgya a gondolat;

mi egyenlően fejlődik minden népnél; igy ha tárgyára nézve, mint

Szontagh is mondja, nincs magyar azaz nemzeti bölcsészet, az a kérdés:

bölcsészet-e oly tanitmány, mely nem a bölcsészet tárgyával foglalkozik;

s érdemli-e az, hogy a nemzetiségi jelző több legyen rajta gunyévnél,

czifra szónál? Más szóval: lehete tárgyán kivül vagy inkább tárgya

nélkül a bölcsészet akár német, akár franczia, akár angol stb.?

Mi játszik hát oly lidérczi játékot bölcsészeinkkel, hogy mint Hetényi

ugy Szontagh is ekképen tanitanak: van egyéni, van nemzeti és van

világfilozofia? – Az utóbbi bölcsész e tekintetben igy fejti ki nézetét:

ha az öngondolkodó ember önmagát el akarván határozni, szükségkép

bölcselkedik: az ez uton támadt filozofiai meggyőződése egyéni

filozofiája. Nemzet egyénekből áll, és pedig föld, éghajlat, történet,

állodalmi formák és százados szokások befolyásánál fogva magát más

nemzetektől némi saját közös jellem által megkülönböztető egyénekből,

mely sajátság bölcselkedésökre sem maradhat hatás nélkül, mit a

tapasztalás is kétségtelenné tesz, bizonyitván, mikép van filozofiája a

gyakorlati szellemü angolnak: a skot iskola (talán inkább a locke-i?);

az életrevaló francziának az ekklekticzizmus; a német szobatudósok

filozofiája pedig életben is oly hasznavehetlen mint önmagok. Van tehát

nemzeti filozofia is, és pedig nemcsak nyelvre de szellemre is

különböző. Ezt az irodalmi történet is elisméri, angol, franczia, német

stb. filozofiáról beszélvén. Mivel pedig az emberi természet lényegre

nézve egy, s ugyanaz minden emberben és minden nemzetben, és egy s

ugyanaz az igazság is lényeges tartalmára, azaz egyetemes igazságaira

nézve: ez oknál fogva minden igaz egyéni, s nemzeti filozofiának is

lényeges tartalmára nézve egynek s ugyanannak, tehát világfilozofiának

kell lenni[12].

Más szókkal: az egyetemes igazság, a lényeges tartalom egy és ugyanaz

minden egyénben, nemzetben, s ez világfilozofia is; a mi pedig nem

lényeges, az nem is filozofia sem egyénben sem nemzetben; annálfogva

apródonként s a müveltség eléhaladásával le is hull, mint a kaczagány,

az ivadékokról, kik a szerint vesznek fel uj módokat életben,

viseletben, gondolkodásban, a mint szorosabban ragaszkodnak a tudat

eszméjéhez, az emberi lélek lényeges tartalmához, vagy nem; a mint

mélyebben kutatják az igazság megalapitását vagy elfogadják, mint

készet, készen levőt további vizsgálat nélkül más hitelére,

tekintélyére; mikor nem a bölcsészet tárgya más, mert ez ugyanaz és egy

mindig, hanem felfogási módja, ez pedig egyre megy ki a Sz. által

ugynevezett képzetmóddal, miről már feljebb szólottam.

Tehát az játszik efféle lidérczi játékot bölcsészeinkkel, hogy a mit

csak gondolat és fogalom alakjában bir a tudalom mint tartalmat és

lényeget; a képzet alakjában is birni akarják szinről szinre, mikép

birják azok neveit a nyelvben, a szókban, vagy birni akarják a szint a

szivárvány változatai, veres, zöld stb. nélkül. Továbbá az játszik

lidérczi játékot, hogy a különösséget, minő a nemzetiség, egyetemessé

ohajtják tenni, midőn bölcsészetre is át viszik, mely pedig egyetemes

igazságok tudománya. E részben, bármint törjük is fejünket, a dolgok

rendin nem segithetünk; ugyanazért hasztalan keressük a bölcsészetet egy

vagy más nemzetnél, mert azt egyik sem müvelte ki maga, hanem a többivel

együtt; s ugy a mint ma történeti fejlődésében előttünk áll, nem egyes

hanem valamennyi müvelt nép csinálmánya. Igy az egész nemzeti bölcsészet

kérdése csak mint kezdet vagy folytatás található fel a tudomány

történetében. Ha tehát mondatik: van görög, franczia, angol, német stb.

bölcsészet, ez nem azt teszi, mint a lélektani uton járó filozofok

akarják, hogy talán eme nemzetek oly saját bölcsészettel élnének, minő

nyelvök, hanem azt, hogy bizonyos mértékig, többé kevésbbé volt

befolyásuk a tudomány fejlesztésére, virágoztatására. Mi ránk nézve sem

az következik, hogy tehát legyen magyar bölcsészet is, hanem az, hogy

szellemi becsünk, s nemzeti méltóságunk tekintetéből, az igazság iránti

hódolatból igyekezzünk befolyni az isteni és emberi dolgok isméretének

tudományába, s helyet foglalni a gondolkodó, eszmélkedő népek között.

Ekkor ki fog nyilvánulni: minő lényeges adalékkal járultunk a szellem

országának müveléséhez s ekkor és ennyiben lesz magyar bölcsészet, mint

van görög, franczia, angol, német stb.; leszen a nyelv mint közeg által,

mely épen arra való, hogy szellemi kötelék létére ne csak az egy sorsu

és vérü nép vagy nemzet tagjait kösse össze, hanem az isméretek

csatornáján az emberiséggel is egyesitsen. A nyelv az a csodálatos

eszköz, melyen a nemzeti különösségek közé mind jobban oltatnak be a

cselekvés, a gondolkodás egyetemes módjai; csak az a nyelv mondható

igazán müveltnek, mely különös létére is fölvette magába az egyetemes

eléhaladást; igy valódi egyetemességre fokozta fel a nemzeti

különösséget; mikor lesz a nemzet, minden sajátságának, egyéniségének

megtartása mellett is a szó igaz értelmében müvelt, pallérozott. És ez a

nemzeti egyéniség egyetemessége.