V.

Sükerülvén, ugy gondolom, kimutatni egyes szók és gondolatjárás után,

hogy bölcsészek közbejötte s munkássága nélkül is bir nyelvünk oly

alakokat, melyek közönséges használatu és divatu kifejezés létökre is

elég alkalmasak, hogy bennök a bölcsészeti gondolkodás honosan érezze

magát: nem tehetek jobbat, mint ha ugyanezt még folytatom. Az ily

kisérlet, ha kissé tán nem épen a legmulatságosabb is, de hasznos lehet.

A nyelvet ugy szeretjük igazán, ha értjük. Azért van nagy rokonság,

belsőség a nyelvtan és hazafiság között. Minden szó méltó, hogy a

bölcsész által figyelemben tartassék, s annál méltóbb, mennél többször

hallik panasz és vád a bölcsészet homálykeresése, józan értelemtőli

eltérése miatt. Mindkettő oly igaz és alapos vád, minő alapos és igaz a

bölcsészet, mely teszi. Okos ember homályt nem keres; hanem ha lelt,

elháritja, vagy legalább megvivja; legroszabb esetben figyeltet a

nehézségre. A süker nem jő mindig oly könnyen; s a nehézség olykor

süker. – Kérem az olvasó figyelmét!

Az ilyen szók, mint feljebb mondám: semmi, valami, ugyannyi kategóriak;

különösen az utolsót szabadjon nekem most elemezni. Valami ebből van

öszszetéve: való és mi, németül Etwas. Értelmét ilyen formán fejthetjük

ki: a dolgok misége rendesen tagadás; mert nem tudom megmondani

tulajdonkép: mi a rét, hanemha oly formán, hogy eltagadom: nem legelő,

nem ugar, nem szántóföld, vagy mint Spinoza kiejti: omnis determinatio

est negatio. – Szólani oly valóról, létről, melyet nem tudunk

megmondani, hogy mi, annyit tesz, mint azt létező tagadásnak, azaz

valaminek mondani. Igy a valami létező tagadás, meglevő mi, való mi[7].

Sehol nem láttam jobban összevágni a nyelv és bölcsészet ugyanazonságát.

A fölvett szó magyarul van jól alkotva, de Erdmann német bölcsész által

jól kimagyarázva. Fogalmát, ha a bölcsészet ki nem fejtette volna, a

német Etwasnak is a magyar nyelvből lehetne kitalálni. A magyar szó a

bölcsészet maga. Az a kérdés: eset-e az, vagy észi kényszerüség, hogy a

német bölcs ugy fejti ki az Etwas fogalmát, mint a hogy a magyar

megalkotta?

Nyelvünkben továbbá a volt szó főnévileg jelenti a lényeget, p.

voltaképen, a dolog volta, mivolta, stb. Hogyan történhetik ez? Miért

jelenthet egy mult időféle igenév épen lényeget, azaz a dolgok belsejét?

A szó ellen, ugy hiszem, nem tehetni kifogást sem józan ész, sem hazai

nyelvszokás nézpontjából. Ezt minden magyar ember iskola nélkül is

megérti, sőt épen az iskolátlan nép használja leggyakrabban, mert a

tudományos nyelvben ez idő szerint inkább használtatik a lényeg. És

mégis a volt szó a legmélyebb felfogás után valódi spekulativ szellemben

van alkotva, minden egyszerüsége daczára. Nem untatok senkit azzal,

mikép fejlődik a tiszta lét lényeggé (volttá) a logikában, mert ez a

tudomány körébe való, hanem utalok ismét Erdmann emlitett munkájára, hol

ez olvasható: „Indem in unserer (t. i. német) Sprache das aufgehobene

Seyn (azaz Wesen, volt, lényeg) als das Gewesene bezeichnet wird, spielt

sie (die Sprache) sinnig[8]. – Épen ugy mint a magyarban, mert a német

Wesen, gewesen épen az, a mi volt, voltaképen. És ha dicsekszik a német

tudós, hogy e szó alakja és jelentése után oly elmés játéka találtatik

nyelvében a bölcsészeti szellemnek: nem épen a mi nyelvünk bölcsészeti

hajlamának is köti-e a koszorút? Tehát volt am. lényeg. Mi lehet itt a

valódi mélyelmüség? Hiszen a mi szavunk oly régi, és a magyar nép talán

igen együgyü arra, hogy bölcsészeti mélyelmü szavakat csinált legyen

valaha. Sőt inkább! Épen ily gyermeteg alkotásban fekszik a jelentesség.

– Tehát próbáljuk megfejteni, kérvén az olvasót, hogy türje el, ön

nyelve érdekében, a kissé foglyos magyarázatot.

Előbb ismerjük meg a tárgyakat külsejök s közvetlenségökben, mint

belsőleg és közvetve; más szóval: a lét, vagy a dolgok, a mint vannak,

csak kezdetét adják az ismeretnek, általa és általok emelkedünk feljebb:

külsőrűl a belsőre; példaul: megismérem a növény levelét, virágát,

gyümölcsét stb; de ezek egyenként és külön állókul tetszenek egymás

mellett és után, azaz elhervadnak, véget érnek; s vajjon oda van-e a

növény? Épen nem; hanem levél, virág, gyümölcs, a melyek már nincsenek a

növényen közvetlenül, megvannak a növény magvában, lényegében közvetve;

egyrészt mint elmult lények, tehát mint voltak vannak meg, másrészt a

mult, mint időbeli távolság, nem a közvetlen, közel levő, hanem a

messzibb fekvő, érzékeink felett eső létet akarja kifejezni. Ez a volt

szónak, melyet atyáink valóban mélyelmüleg, egyenesen a spekulativ

bölcsészet javára teremtettek, lehető, alakot és értelmet összehozó

magyarázata. Igy a volt = fölemett lét (aufgehobenes Seyn). – Lényeg az,

miben a külsőségek megszüntek önállókul mutatkozni; azaz visszatértek az

alapba: a lét volttá tökélyesült, a volt: meglevő mult.

A Ding[9] (nem is tudom, hogy tegyem ki magyarul; legyen: dolog) magában

sok különféle tulajdonok egészlete. Azon tulajdonokra nézve, melyek a

dolog miségét teszik, a haben (das Haben) szóval él a német nyelv. „Aber

diese Uebertragung des Habens auf das Seyende ist ungenau; mond egy

német iró, mintha tán értett volna magyarul és mondandá: helyesebb a

magyar nyelvszokás, mert a haben igét a létigével adja vissza: van neki

(er, sie, es hat), stb. A német bölcs tulajdonkép ezt akarja tisztázni:

van a dolgokban miség és minőség (Qualität und Eigenschaft). Miség

példaul a gőzben a rugalmasság, tehát oly határozmány, mely nélkül a gőz

nem gőz. Ellenben annak fehér szine, példaul, csak minőség, azaz nem

lényeges tulajdon. Ezen nem lényeges tulajdonok birására hagyja meg

német bölcsészünk a haben igét; a lényegesre nem. – És folytatja, mivel

a lényegesre, a voltra, is át szókták vinni a haben ige használatát: a

mult (volt) idő igen sok nyelvben azzal formáltatik (hat gelebt, und

geliebet. Schiller). – Ellenkezőleg nálunk, magyaroknál, mindig a lét

ige járja a mult idők alakitása körűl, példaul: szerettem vala, volna,

legyen.

A magyar alak tehát bölcsészibb, a mennyiben több mult idő a létige

segélyével áll elő; de hogy a német nyelv a seyn és haben igékkel külön

él a miség és minőség előadására, ez, tagadni nem lehet, mély vonás a

nyelvben; ellenben a magyar mind a miség, mind a minőség kitételére egy

igét (van) használ, s ez nyelvészeti szegénység. Hajdan azonban, jól

tudjuk, a vallani volt az, a mi most a német haben. Vajjon ne fogjuk-e

itt megjegyezni, hogy eleink a jövendő időre mondák a lesz, levén igét,

mig most jelenre is mondják már, nem mint régen: binös vallván, hanem:

levén. Ne jegyezzük-e meg, hogy Pesthi Gábor[10] irá: az orozlán

üvölteni, orditani foga azaz kezde, mely ige mai nap ezen értelmét nem

birja már, hanem e helyett segéde a jövő időnek. Lám, ezen igékkel vagy

félbeszakadt használatukkal egyegy bölcsészeti szabatosság és nyelvtani

készlet kallódott el a nyelvnek müveletlenül hagyása miatt. Most ennyi

valahai készlet daczára, pedig mindegyik a lét körében mozog, sem

vagyunk képesek egy szóban kitenni azt a müfolyamot, melyben egymást

követi a levés, nemlevés, példaul: midőn a növény virága elhull (nem

lesz), azonnal és minden félbeszakadás nélkül is folytattatik a lét a

gyümölcs előálltával; mire a német oly kimeritőleg birja werden (das

Werden) szavát. Ilyen lett, vagy lehetett volna nálunk a lesz ige, mely

szintén jövendőt alakitott, mint a német werden, ha jelenné nem

fordittatik; vagy a fog (kezd) ige, mely ma jövőt alkot, ha ez

értelemben is kifejti származékait. Mert a kezdet épen oly állapot, vagy

oly foka a létnek, mikor a dolog van is, nincs is, azaz indul a

létesülés felé, s csak „a vége választja meg.“ Ugy szintén más oldalról

meg volna nyerve tudalmunknak a bölcsészetből kimaradhatlan lét és levés

szó szerinti különbsége, mint értelmileg különbözők, melyek elsejére

spekulativ iróink a van igét, de a mi még nem főnév, használnák, ha

kétségbe nem esnék a másik fél, mely minden van és vanságféle szótul

világba megy.

De egyes szóknál minden esetre nagyobb az ugynevezett itéletek

alakitása. Az itélésben rend szerint három szóra van szükség. Első az

alany, második a mondomány, harmadik a kapocs, példaul: homo est

mortalis; der Mensch ist sterblich. A magyar nyelvnek három helyett elég

két szó. Ő a kapocsszóval (est, ist) nem gondol; ez, meglehet,

aggodalommal is tölté el a logika idegen müveltségü tanárait az itélés

alakitása iránt; azonban a magyar nyelv ez által nem kevésbbé bölcsészi.

Szerencsénkre egy idegen tudósnál ezt olvasom erre: falsch ist es von

einer Verbindung der Seiten des Urtheils zu sprechen, da, wenn von einer

Verbindung die Rede ist, die Verbundenen als auch ohne Verbindung für

sich vorhanden gedacht werden[11]. Ezt én ugy értem, hogy az est, ist

kopula nem tartozik oda észileg az itélés formájához, hanem az csak

nyelvtani fölösleg a bölcsészet rovására, mert az együvé tartozó

fogalmak nélküle is összeköttetnek az elme által; tehát nem szükség ott

láttatnia, külön szóban előállittatnia, mert az itélés nem a szem dolga,

hanem az elmeé. Az itélés magyar alakja az igazán bölcsészi. Nincs benne

kopula; például: a lélek [01.png] halhatlan. – Én soha sem birom

megfogni, mikép tudott egy német bölcs, Hegel, ily magyarosan, vagy az

ős magyar ezelőtt már századokkal oly hegeli módra gondolkozni. Igy

szövi be magát az ész a nyelv szavaiba s gondolatformáiba, mikép

gubójába a selymér. Szók, melyek minden meggondolás nélkül peregnek

ajkainkon, s talán csak egyszerre mint rögtönzések állhattak elő, mély

elmére utalnak vissza. A nép elméje itt is oly bölcsészinek mutatkozik,

mint ugyancsak az én kezem alatt egyszer már költői tökélyben is

világittatott fel. Az érthetlennek mondott idegen bölcsész, meg az

együgyűnek vélt magyar nép gondolkodása üt együvé. Pap Endre költészete

jut eszembe. A bölcset nála egy kis gyerek vezérli haza lámpásával.

Ilyen lámpás a nyelvszellem. Együtt járnak mellette a bölcs és a

gyermek. – Az adatok, melyekkel szolgálék, egy részt mint ezer évnél

idősebb alakai nyelvünknek, más részt a mi javunkra esett fölfedezései

egy nagy elmének, valók, kétségbe vonhatlanok. Nyelvünk és a bölcs

észjárása igazolják egymást. A német bölcset a magyar nyelv, a magyar

nyelvet a német bölcs teszi érthetővé. Talán kin Németországban értünk

is gondolkoznak. Meglehet; kivált ha elhagyjuk magunkat. De minden

esetre köszönjük meg Hegelnek, hogy logikai itélésünk alakját a kopula

kihagyásaért, a multnak létigével alkotását stb. az egész világ ellenére

s nyelvünk ismérete nélkül, tisztán a gondolkodás szigorával, igazolta.

Nyelvünkben tagadjam-e meg az észszerüségét, vagy nyelvünkkel együtt

Hegelt is az egekig emeljem? Kár, hogy ezt hamarább nem tudtuk! Talán

nem kelt volna oly veszett hire közöttünk bölcsészetének.

De még mindeddig sincs megmondva, miért nem való oda az itélés alakjába

a kapocsszó (est, ist). Megmagyarázom. Az elmélődő bölcsészet itt is

fáklyát visz előttünk. Már föntebb volt róla szó, hogy a tárgyakban

vannak lényeges tulajdonok épen ugy mint kevesbbé lényegesek, melyeket

nem lehet ugyanazon egy igével kifejezni, mert nemcsak miség és lényeg,

hanem fogalom szerinti mondományok is vannak a tárgyakban. Az est ist,

van tulajdonkép igen kevest mondanak a tárgyról, vagy mikor azt mondjuk

a tárgyról, hogy van (est, ist), semmi nagy dolgot nem mondottunk;

annálfogva végetlen a különbség az ily itélések között: dies Haus ist

roth, és: dies Haus ist zweckmässig: mert a vörös szin nem tartozik a

tárgy (ház) lényegéhez; ellenben a czélszerüség igen is. A vörösség csak

van, csak olyan lét, a mely akár nem volna; ellenben a czélszerüség már

nemcsak van, hanem valódilag is van; azaz valódi létet föltétez; a

valódiság pedig nem puszta lét (van); igy nem is alkalmas reá azt

mondani az itélésben, hogy ist (zweckmässig), hanem jobb ha elhagyatik a

kopula kivétel nélkül mint a magyar nyelvben; mert az itélés az elme

dolga, nem pedig puszta, merev nyelvtani külső alak.

És ha csakugyan annyi szembe tünő nyomai láthatók nyelvünkben a valódi

spekulativ hajlamnak, a mi elvitázhatlan; ha példákat még talán bővebben

is lehetne felhozni, a miről jót állok, és végre ha ezek csakugyan tőrül

fakadt módjai a magyar elme járásának: van-e ok nyelvi oldalról félni,

aggódni az elmélődő bölcsészet iránt; mikor a legmakacsabbnak látszó

nevezékek (terminus technicus) a közéletben, a köznép ajkán mondhatlan

idők óta forgandók? – A szót tehát birjuk, de hagyományilag, mint

gyermekdajka a mesét; de csak közönyösen, mintha nem is a mi elménk

szülte, alkotta, hanem valahonnan kölcsönözte volna. Igy járt

gondatlanul a szőlőmunkás Pompéji romjai felett sok időn át, igy a nyáj

Ninive betemetett dőledékein. A szó hanggá lett, visszaesett az

állatiság körébe, mert elfeledtük értelmezés által lelkünkhöz is

lekötni, a tudalomban megszilárditani. S most midőn én talán a

mulasztott hazai és nyelvészi kötelességet elvállalom s teszem, nem

vagyok biztositva, hogy a józan ész meg ne támadjon unalmas, de a nyelv

és hazai észjárás nevében véghez vitt magyarázataimért. Igy fajul el az

ivadék, s romlik meg a nyelv és a lélek.

Nagy örömemre szolgálna ezek után, ha kimagyaráztatnék: mi elsőséggel

jár az, ha népnek, minő a magyar, mely annyiszor volt már hajlandó

könnyelmüségre, hogy bizony nem lehet félteni, mintha meg találna

szakadni a rettentő nagy gondolkodásban, ha népnek, minő a magyar, egyre

az ajáltatik, mit tanulni nem kell, hanem csak tudni – a józan ész

szerint? Édes józan eszem! beh felvitte isten dolgodat! De mind a

mellett nem terem-e meg igen könnyen a józan észszel babona,

tudatlanság, tespedés, minden erkölcsi és anyagi rosz a döghalálig?

Ellenben minden nagy dolgon, mely az emberiséget elővitte, a gondolkodás

mély és komoly, nyugodt és fenséges nyomai látszanak. – Nem, a magyar

népet ne féltsük, ne kiméljük. Kimutattuk, mennyire tudunk distingválni,

mint alkotmányos testület, mint jogtudós nép. Vas a feje, ki egy magyar

ügyvédnél több adatot megbir, és boszorkány, a ki találékonyabb. Az ily

népet kár kimélni; sőt ha lehetséges, erővel is neki kellene verni a

gondolkodásnak, mint nyájat az usztatónak, hogy ne csak distingváljon

mindig, hanem spekuláljon is. De mi azt teszszük, hogy népszerü

okoskodásokkal a fölületesség rózsaleveleire csaljuk az értelmiséget,

hogy tengjen rajtok, mint a rászaféreg, mint a hernyó, s hervaszsza az

élet növényét. A mult idők müveltsége igy és ez okbul volt egyoldalu. A

legjobb elmék erejét pozitiv dolgok emészték föl az igazság nevében. És

nyertük a külsőség, fölszinesség minden czifráját a vitézkötéstől a

czimek és szóvirág tarkaságaig. Itt erősen tudtunk különböztetni.

Mindenkinek megvolt saját czime; ugy járt ki részére a tisztelet.

Egyiknek irtuk megkülönböztetett, másiknak hivatalos, igy tovább:

alázatos, mély stb. tisztelettel, vagy csak: jóakarattal. Egyiknek

voltunk alázatos szolgái, másiknak köteles, harmadiknak kész,

negyediknek kész köteles szolgái. – Nyertük a törvény magyarázatának

tűhegyre állitott atomisztikus felhasogatását, az indisczernibiliumok

imaginaczióját, csináltunk szavakat: „judlium, birsagium, incattus“ s

több ilyen barbarizmusokat. – A mely népben a külsőségek felfogására oly

készség s annyi ügyesség, hogy nyolcz száz esztendő óta mindig csak

distingvál, ez a nép megérdemli, hogy bölcsészeti dolgokra nézve ne

kiméltessék; ez lesz neki jó, kétség kivül. A mely nép ugy tudott

koholni, furni, faragni idegen nyelvet, tudja elvégre a magaét is. A sok

dubietások után üdvére lesz mélyebben avattatnia az elmélkedésbe mint

eddig, hogy könnyünek találja egyszer már a gondolkodás fejtörő munkáját

is. – Nem volt más czélom, mióta iróvá lettem, mint, ha isten engedi,

legalább egy vonallal tenni mélyebbé a hazai gondolkodást. Ez adja

minden munkásságom erényét, hibáját. Ez legyen óvásom az ugynevezett

józan ész bölcsészei ellenében.