IV.

Átmegyek azon második balitéletre, mely előadott véleményem szerint a

népszerü előadás követelése, s a köznapitól eltérő nyelvnek kárhoztatása

és szinte a berögzöttségig ment már irodalmunkban, pedig koránsem

netaláni fölszines hirlapirók sürgetései, hanem magok a bölcsészek

feladása után.

Minden tudománynak vagy bármely czélzatos emberi munkásságnak, minő

avagy csak a mesteremberek foglalkozása is, megadatik, hogy tanulni

kell. Csak a bölcsészet e részben kivétel; mert mennél kevésbbé

tanultatik, annál jobban akar tudatni, és ezt valami születési jognál

fogva követeli magának, még pedig a józan ész nevében, boldog,

boldogtalan. A versirás elég sok embernek gyöngéje, mig fiatal, de a

költészeti dühből láttam már kigyógyulni egyéneket: bölcsészetiből soha.

A különbség csak az, hogy a költői düh fiatal embernél talán a természet

rendin van, de a bölcsészeti a korral növekszik, a mi, ugy látszik nekem

legalább, fölötte viszásan esik. Senki sem igényli, hogy próbák és

kisérletek nélkül vegyésznek tartassék; ellenben bölcsésznek mindenki

épen ugy, mint jó hazafinak, becsületesnek.

Továbbá: minden tudománynak meg van engedve, hogy saját nyelve, szótára

legyen. A törvény, a természettan, a vegyészet, mathezis, igy más

tudományok: csak a filozofia kivétel. Ennek nincs megadva, némely

bölcsészeink véleménye szerint, a tudományi jog, mely szerint szabad

legyen ugy szólani, a mint a dolgok természete kivánja, hanem könnyen

oda vetett szókban, közérthetőségü rendezetlen előadásban diszleni;

különben száraz, sovány elvont, szobatudós; ki fogja élvezve olvasni!

A mi nyelvünk szép nyelv, gyönyörü nyelv, csak egy a baja: nem volt még

bölcsész kezében; és most sem látok irót, ki ne csak nyelvész lenne,

hanem filozof és műbölcs is. Az én bölcs nyelvészem most épen az, ki

máskor és más téren is az volt már: a nép, a köztudalom, a nyelv élete.

Nem lehet kivánni nyelvtől hogy eredetileg, az iskolátlan nép befolyása

után több és mélyebb nyomai legyenek benne a bölcsészeti hajlamnak, mint

vannak a mi nyelvünkben. Példa és utmutatás illendően van kiszolgáltatva

benne tudósaink számára, kik, mint alább ki fog tetszeni, bünig vitték a

hanyagságot e részben; s ma sem látok derekas igyekezetet a hiba

kijavitására. Mondom tehát ismét: a mi szép nyelvünknek egy a baja: nem

volt még bölcsész kezében.

A franczia s német bölcsészek és olvasók e részben meglehetős tág

keblüek. Az elsőbbi nép csak nem rég jutott azon fokára az öntudalomnak,

hogy a nyelv olyan, minő a gondolkodás; és versben és prózában, müvészet

és tudományban uj nyelvet csinált magának 1830 óta. Mire viszi a

bölcsészetben, nem tudhatni, de hogy e részben is ügyekszik

tökéletesedni, a legujabb bölcsészek irataiból látom, kik az akademia

ellenére járnak el bár, de a nemzet által figyelemmel kisértetnek. –

Sokkal jobban áll a német iró és olvasó nyelvéhezi viszonya. A filozofok

igyekeznek a nyelv bölcsészeti hajlamát az élő használat után

kifürkészni, s az olvasót oda vinni, hogy a fölfedezett hajlamnál fogva

annál inkább betalálja magát a bölcsészeti gondolkodásba egész

hazaiságával, nemzetiségével. Igen helyesen ugy hiszik, hogy „nagy

előnye valamely nyelvnek, ha sajátságos, különszerü logikai

kifejezésekben gazdag a gondolat határozmányaira.“ Ez által a

legnehezebbnek látszó dolgok is közel hozatnak a köztudalomhoz, vagy

épen belé plántáltatnak. És ha előnye a tudománynak a nyelv ilyszerü

készlete, még nagyobb előny a belőle meritett nemzeti tudalom, a

nyelvhez való bizalom és szeretet, bizonyosan, Mert nemcsak költészeti

müvek által nyer pallérozódást a nyelv, hanem bölcsészetiek által is;

mint tudatik: rendesen költők és bölcsészek együtt a nyelv leghatalmasb

elővivői.

Azonban egyikénél sem volna alábbvaló a viszony a magyar bölcsész és

olvasó között, ha ez oldalról is hozzálátnánk a nyelvműveléshez. Én

szólottam egyszer a nyelv bölcsészeti műveléséről, s érdemes

nyelvészünk, Hunfalvy Pál, kész volt azonnal semmisnek mondani az egész

gondolatot, és tanita engem az összehasonlító nyelvészetre, tudtul

adván, hogy majd megmondja: mi az a bölcsészeti nyelvmüvelés, de mai

napig sem mondta meg. Pedig erre már igen nagy szükség volna.

Bölcsészeink rettentenek a szobatudós nyelvtől, talán hogy magok

fölületességét mentsék, talán hogy eszök ágába sem jutott müvelni a

tudományos nyelvet, hanem vesztegelni s elsekélyesedni a népszerüségben.

Különösen valami aggodalmas félelmet látok az idealizmustóli

ovakodásokban nyelvre, józan észre nézve. A tudománytól féltik a

nyelvet. Elhiszem, hogy azon fokaig a haladásnak, meddig a mi keletben

levő bölcsészeeink feljutottak, nincs szükség a gondolat megjelölése

végett szabatos nyelvre, s meg lehet elégedni a közbeszéd szolgálatával.

Azonban félek, igen félek, hogy eddig is a nyelv tudtán kivül

bölcsészkedtünk, vagy legalább a belőle merithető adatokat nem

használtuk fel a bölcsészeti gondolat kategóriáinak világositására. Az

ontologia mindig oda tartozott a metafizikához, s tanitott a lényről,

valóról; mind a mellett hová lön nyelvünkből az ennek megfelelő ige: val

vagy vol gyök szerint, mely közkeletű alakjaiban élt s él maig is, de

fogyatékosan, példaul: binös valván (ma levén) és pirongván (Magyar

Benigna imakönyvében) és: bünös voltomat megvallom (Molnár Albert), hova

lett? kérdem. Kiveszvén a fogalom, a lélek, elfelejtetett maga a szó is,

mint a fészek, melyből kirepitett a madár. Hová lőn a vall igének

„habere, haben“ értelme? Hiszen a vallani annyit tett mint a német haben

(Jászay). Különös, hogy azon idők folytán, mikor hazánk „lenni vagy nem

lenni“ sorsa forgott kérdésben a hanyatlási korszak alatt, két igénk: a

lét és birást jelentő lesz és val, vall romlott meg, és pedig emez

fogyatékosan maradt fel, amaz jövendő helyett jelen értelmüvé alakult.

A nyelvben tehát nem utolsó kellék a bölcsészeti szabatosság és telj.

Mikor a gondolkodás eleven, és munkás, nem lehet a szónak értelem vagy

magaért megfelelő jelentés nélkül üresen hagyatni, jelentésének

kiavulni, megromlani. Egy szó egy eszme, de nem papiron és szótárban,

hanem azon kelet után, melyet a gondolat világában és az észi vagy

képzeti bensőségtől, tartalomtól kap. Szókkal eszmék halnak el a nemzet

tudalmában; s hervadván a gondolkodás, elhervad az élet.

Itt jelenleg hazai bölcsészetünkről levén szó, az iránt támad kérdés,

van-e a magyar nyelvnek oly netaláni hajlama, s készsége, hogy belőle a

népi gondolkodás hajlamára is lehetne következtetni. Azaz más oldalról

téve föl a kérdést, nincs-e nyom a mi népünk nyelvében, mely után

hajlandóságot fedezhetnénk föl az elmélődő eszményi bölcsészetre? Sőt

igen is van, minden bizonynyal.

A németek nagyra vannak vele, hogy eleitől fogva bir nyelvök egyes

szókat, melyek a köztudalomból a legpontosabban vétethetnek föl a

bölcsészetbe, mint gondolathatározmányok. Mintegy fensőségi érzettel

mondogatják, hogy szavaik nemcsak széles tartalmuak, jelentésüek, hanem

arra is képesek, hogy épen ellenkező értelmet is fejezzenek ki, „miben

lehetlen rá nem ismérni a nyelv elmélődési hajlamára. „Öröm,“

ugymondják, „ily szavakkal birni, és az ellentétek egyesitését, mely

eredmény az értelmi gondolkodás előtt bolondság, igen gyermeteg módon,

szótárilag már egy szóban feltalálni.“ Az efféle meggyőződés alá és föl,

széltében és hoszában van elterjedve s meggyökerezve a német nép között,

s meglehetősen segiti a bölcsészeti dolgok felfogását vagy vele valök

megbarátkozást, nemcsak, hanem az egész európai müveltség előtt ugy van

fölvezetve nyelve becse, hogy a régi görög óta nincs is más bölcsészeti

nyelv, csak az egy német.

Ugyan mondjátok meg: mi hasznát veszitek azon hiteles történeti adatnak,

hogy nálunk harmincz és néhány évvel hamarább irt magyarul Apáczai

Csere, mint Németországban Thomasius németül? Talán megint csak a

régiségre fogtok büszkélkedni, mint a családban, birtoklásban? Annál

szomorubb, ha mai nap legalább száz esztendővel vagyunk a német

müveltség mögött, s az előnyt, melyet biránk a multban, háromszornál

többszörte vesztettük el azóta, s midőn nyugoti szomszédunkat elisméri a

világ, irodalmát, müvészetét tanulmányozza épen ugy mint nürnbergi

portékáit Amerika is veszi: minket alig egy pár év óta fedezett föl az

államisme, mint egy pár év óta veszik, viszik tőlünk a bundát Krimiába.

De bizonyitsuk be hogy van a mi nyelvünkben elegendő hajlam az eszményi

bölcsészetre, habár váltig akarják is némely ó iskolabeli tudósaink,

hogy a magyar elme irtózik az effélétől. Az ellentéteket sőt

ellenmondásokat is egyesitő azaz speckulativ gondolkodási módot nem leli

ész- és természetellenesnek a magyar elmejárás, mint a németektől vett

példa és iesztés után hihetnők. Isten mentsen! mondják, az elmélődő

bölcsészettől, idealizmustól! De a magyar ember több ily módokat ismér,

s mégsem esik kétségbe. Nevezetesen több alakját, s példáját birjuk az

efféle gondolkodásnak egyes szókban és közmondási formákban. – Észre

kell valahára venni ebbeli gazdagságunkat is. A magyar köznép

ellenmondást nem látó, spekulativ szellemben szól, mikor igy fejezi ki

magát: egynek elmulása, másnak ujulása; a világ tagadva szaporodik;

tolvajok (rosz erkölcsök) hozzák a jó törvényeket; hogy sokat egyél,

keveset egyél; kevésből sokat végy; hegyes szarv megtonkul; együtt jár a

két (jó és rosz) szerencse; fülünk csak csendességet hall (Csokonai);

sirva vigad a magyar (Bajza); nincs oly lángoló szerencsétlenség,

melyben egy szikra jó szerencse ne volna; egy száj fu hideget is meleget

is stb., minők elég bővségesen találhatók a közmondások között. De ilyen

ellentétek halmaza eleinte az egész nyelv, midőn egyes szavait mint a

lét és tudat, az anyag és szellem kifejezőit használja. – Különben hol

venné magát az az ellenmondás, hogy szellet hajdan (Zrinyinél: isten

haragjának én szelleti voltam) jelentette a spiritust és aurát (csak

később Kazinczy által lön: szellem); tehát használtatott szellemi és

anyagi tárgyra egyszersmind. Mondatik: fogni észszel, kézzel; látni

testi, lelki szemmel. A szellemi és testi világ összefüggésére a

köztudalomból is elég a példa. Ez igy van a nyelvekben általánosan.

Ilyen ellenmondások kifejezői különösen emez egyes szavak: jár (jő és

megy); kel a tészta (nagyobbodik) és a portéka (fogy; a felföld elkel

utána. Vörösmarty); van, jelent oly létet is, mely akár nem volna, ezen

kifejezésben: vanni van, de annyi, mintha nem volna; emészt a gyomor,

midőn a bevett táplát semmivé teszi, ugy hogy a test javára

felhasználja. Igy mondatunk megemészteni esztendeinket, p. a negyven

éves magában hordozza, jelenleg is birja, elmult ifju korát. Hasonlő

értelemben használható az emik ige, példaul ily alakban: fölemni azaz

fölvenni, mint mikor valamely nép, név szerint a spanyol, fölemte a mór

befolyást, a római a görögöt. Ilyen fölemett lét szerint van meg a virág

a gyümölcsben, mert virágzás nélkül nincs termés. A virágzás nem szünt

meg végképen, hanem föl van emve a gyümölcsben. Hasonló észjárás, s mi

különben a dolog maga, érvényesült a latin tollere (fölem, fölemel,

nevel, megöl) és német aufheben, szintén olyforma ellentétes értelmü

szavakban. Hát a száll ige mit vétett; nemde innen, az ellenmondatot

eltürő nyelvhajlamból magyarázható az ilyen más más értelmü szók majdnem

tökéletes egyformasága: hives, hüvös, hüs, hő, hőség; csend, csendül;

rend, rendül stb.

Ezen egyes szavakat, ugy hiszem, ellenmondhatlanul száz meg száz éves

gyakorlat s mindennapi szokás igazolja, s nem is fogja senki légből

kapott ábránd s képtelenségül tartani, mind a mellett köznapi létökre is

megütik a spekulativ gondolkodás mértékét s a spekulativ gondolkodást a

közrendü elmejárás előtt és után is igazolják. Ha ezen nyelvbeli példák

mind kivül esnek a józan ész határain, vagy ha a népi gondolkodásmód sem

fogadtatik el a bölcsészeti gondolkodás világositására, akkor én nem

ismérem azt az igen szerény közepes állást, melyet az elmélődés ellenére

óhajt elfoglalni a hazai bölcsészet, nem ismérem bistosnak a

megszilárdulásra, s magát a bölcsészetet népszerübbnek tartom a

népszerünél, mi tulajdonkép együgyüség, legyen bár tapasztalatiság vagy

lélektani módszer a neve.

Azonban a bölcsészetet mégsem akarom mindig a köznépi szójárásbul

itélni; hanem a köznépi szójárásbul is lehetnek s vannak példák a

bölcsészeti gondolkodás igazolására. De a magyar ember, ha kedve jő

drága áron is tréfálni, nem tudja többé magát korlátozni és lenézőleg

mosolyog a német „anders-seyn, an-sich-seyn, in-sich-seyn,

für-sich-seyn“ bölcsészeti szavakon, s üdvösségesnek tartja óni az

elkárhozástul jó lelkü hazafi társait. Ám saját nyelvéből mind a mellett

sem birja kizárni vagy előbb tán fölfedezni sem, az ilyféle szókat:

mibenlét, hogylét, mintlét, volt, mivolt. Mert nem olvastuk-e: tudósitás

a m. akademia pénztára mibenlétéről, nem mondjuk és halljuk-e mondatni:

voltaképen (An-sich, Ding-an-sich) a dolgot voltaképen nem tudom, csak

hallottam; Isten jó volta; haragodnak nagy voltában (Molnár Albert)? És

ha lehet a lét, volt, volta szónak ilyen alaku összetétele, miért

vonakodnánk megengedni az ilyen formáukat is: másanti lét, másérti lét?

Hiszen egymásért élünk, vagyunk; „élni egymásért, egymásban,“ zengi a

dal, a költészet, és nem tesz kifogást ellene a józan ész. – Ugy hát

ezek nem puszta szó, annál kevésbbé oly kárhozatos dolog, mint avatag

bölcsészeink ránk beszélni szeretnék. Ők a nyelvet, melyen irni, tanitni

akarnak, vagy elhanyagolják, ott hagyván, a hol lelék, vagy ignorálják,

mintha nyelv és bölcsészet egymásra nézve teljesen közönyös dolog

volnának. – Látnivaló, hogy a kigunyolt német oly erősen hisz a

gondolatban, hogy vaskövetkezetességgel csuf szókat is gyárt érette. Mi

oly kevéssé vagyunk meghatva fenségétől, hogy föl sem veszszük a nyelv

ereklyéit, vagy ott engedjük veszni a szótárban nyelvtörténeti mumiának.

Tehát ne beszéljünk, legalább némely bölcsészeink szerint, a dolgok

miségéről, hogy- és mintlétéről. Ezt nem érti a magyar józan ész.

Hasztalan ily közmondás is: több valami, mint semmi. Ezt sem érti a

józan ész. Csodálatos! Hiszen mi, valami, semmi, közélet szerint is

ugyanannyi saját értelemmel biró fokozatok, kategóriák; s midőn ily

közértelmü dolgot bölcsészileg is akarunk magyarázni, sőt igazolni: a

józan ész tiltakozik ellene! Az ok és okozat, lényeg és látszat,

állomány és járulék hasonlóul köznyelven és használatban forgó

határozmányai a gondolatnak, s ha ezeket bölcsészileg lehozzuk, fokozzuk

a logikában, akkor is a józan ész ellenére cselekeszünk? Hisz az egész

bölcsészet tulajdonkép nem egyéb mint a tudat igazolása, megalapitása

épen ugy, mint a nyelvtan akkor is szükségés, ha anyai tejjel szivtuk be

és beszéljük a nyelvet.

Hetényi[5] már abban is „filozofusi lelket“ látott, hogy nyelvünkben az

igazság kettőt jelent, u. m. veritast és justitiát. „Talpra esett

közmondásaink is mutatják,“ irja ugyanő, „hogy a magyar nincs filozofusi

elme hiával, és csirája a bölcselkedésnek még köznépünk értelmében is

gazdagon el van hintve, mely csupán ápoló, gondos kezekre várakozik.“ –

Ez igaz. A nyelv olyan, minő a gondolkodás. Bátor ez, ugy a nyelv is

hatalmas, férfias; félénk: ugy a nyelv is elveszti jobb részét, erélyét,

azaz ellanyhul, elnyellik, mint a mult században s még ennek elején is;

mikor maga a legszebb szó: bölcselkedés, gyanura talált Ercseinél[6],

kinek lelkismérete ellenére volt a „Philosophia“ értelmét „bölcselkedés

tudománya“ formában és szókban visszaadni, mert e név, a mint

előszavában mondja: „a filozofiát igen megalacsonitja: bölcselkedni

helytelenkedésre mutat.“