Egyébiránt általánosan a tudományok, és különösen a bölcsészet
életrevalóságát lehet védni, csak külön ne választassék azok
igazságától. A bölcsészet igen is hat az életre, de sohasem közvetlenül.
Tudomány létére ugyanis messzi jár az élettől, vagy épen fölötte annak,
a nélkül, hogy a mindennapi tevő vevő életbe a legrövidebb uton, azaz
közvetlen avatkozzék. Igy az élet, a nagy közönség sohasem veheti első
kézből igazságait, hanem csak szelét hallja sejtve, gyanitva, okoskodva,
a mikor kinek-kinek jut belőle annyi, hogy meggyőződést szerezhessen
magának egy két napra, hoszabb időre, kitől hogy telik. Egyik hisz, a
másik tudni vél; s ha a nagy szám eltalálja az igazat, a valódit, azt
mondják: a tömegnek esze nincs, hanem tapintata, szelleme. A bölcsész
azonban fölötte van a sokaságnak, mint a nap, melynek déli fénye külön
szinekké van felaprózva a természet tárgyain.
De ha már csakugyan föl kelle hozatni az életrevalóságnak, Szontagh
Gusztáv okosabban teende, ha a produktiv és improduktiv isméretek
valóban merev szemközt állitása helyett talán azt vitatja, mit
Aristoteles tanit, hogy a bölcselkedés világa, a gondolat uralkodása ott
és akkor kezdődik, hol és mikor az ember, és társadalom tulvan immár az
első szükségeken. Vagy ha őszintén bevallja, hogy még nem értünk meg
annyira, hogy mikép egy költői müvet birunk élvezni, egy szónoklatot
megtapsolni, ugy élvezhessük a gondolatot is; azaz nem jutánk el még a
gondolat élvezetére. Ezen állitásnak azonban bármennyire ellenmond is a
mi polgárisodásunk története, mégis van annyi ereje, hogy legfölebb igen
ifjunak mondatván a nemzet, ha bántó, ugyanakkor sürgető is, mig az
improduktiv oldal emlegetése kedvetlenitő.
Elismerem ugyan, hogy bölcsész előtt nagy fontosságunak kell lenni
nemzete sorsának, kivált ha példák intenek felé a multból, mint az idők
kényszerüsége, vagy felsőbb erkölcsi rend, által megjátszott s hiusitott
kisérletek. De ha ezen kisérletek talán épen a bal és tévesztett
felfogásnak, valamely korszerü de mind a mellett hibás gondolkodásnak
köszönhetők, a veszteség, a hiány koránsem a nemgondolkodással, vagy a
fő igazságok keresésének elhanyaglásával üthető helyre, hanem a hibás
nézetek, vélemények, meggyőződések kijavitásával. Csak nagy
megrendülések, világos erkölcsi roszak, az emberi tudalom egységének
megtörése, a társadalmi szervességnek megszakulása azon igazi tényezők,
melyek a gondolkodást legerősebben villanyozzák, hogy az eltévedt
nézetek valamikép a helyes utra visszatérittethessenek. Gondolkodást
csak gondolkodás gyógyit.
Igy ránk nézve ha soha nem, de most következett el a bölcselkedés valódi
korszaka, midőn a régi intézvények halomba döltek, s mindenestől uj
földet érzünk lábaink alatt; mintha mondatnék, hogy a sokáig tapodott
nyomokat a történetből kitudni ugyan nem lehet, de a lépést meg kell
változtatni. S hogyan lehető ez? Egyik rész feleli: a produktiv
isméretek müvelése, pártolása által; én (ha talán másik rész vagyok) nem
téve oly barbár különbséget az isméretek között, csak minden oldalu
müveltséget ohajtok, s mi különösen a bölcsészetet illeti, nem
vegyiteném ezt be oly mélyen a közvetlen haszon érdekeibe, sőt szeretném
megtartani azon szerencsés nyugalomban, melyben marad a delejtü minden
vihar ellenére s mutatja örökké az éjszakot.
Ki a bölcsészettől közvetlen hasznot s társadalmi befolyást igényel, nem
ismeri a gondolat természetét, s a tudomány lassu de annál tartósabb
hatalmát. A legelső tengernagy sem tudna egy hajót összeácsolni, mint
nem készit távcsöveket a csillagász. Az éjszaki csillagot senki sem
akarja lámpásba tenni, hogy utczai kóborlókat vezetgessen haza vele.
Mert hová lennének akkor a világtenger utazói? Ha pedig csakugyan
lehuzatik fönségéből a bölcsészet és a népek s egyesek külön és apró
érdekei előmozditójává, épen taligatolóvá fokoztatik alá, akkor lesz
minden vallásu és rangu, szinü és érdekü tudomány, mely a helyett, hogy
a magával, mint tartalommal, foglalkodó gondolkodásban összehozná,
egységbe hóditaná az emberi tudalmat, megosztja és szétszórja ezt. A
fának nem ágai fognak hajtogattatni a viharban, hanem gyökerei is minden
szilárdság nélkül; a hajó sulypontja nem lesz egy irányban és ugyanaz,
hanem itt és ott, azaz sehol. „A magához ért, s magát fölismerő
gondolkodásban hallgatnak azon érdekek, melyek a népek s egyesek életét
mozgalmazzák.“
Ha mondatik, hogy a bölcsészet igazságaiban szunyadnak a külön érdekek,
s mintegy közönyösen vannak meg egymásban és egymás mellett, mikép a
virág vagy növény magvában a szin, illat, gyümölcs stb. még mielőtt
kifejlődtek volna, tehát csak képesleg: alkalmasint fel fog ismérszeni
tüstént szavaimból az elhirhedt azonság, Hetényi és Szontagh által
lehurogatott, tanitmánya. Mind a mellett utána mondom, hogy ezen
közönyös magasságban leli föl igazi helyét s rangját a bölcsészet; ez az
igazi eszmeiség. Ily állitás, lehet, hogy sokak előtt nem fog tetszeni,
de bölcsész megértheti. És ha becsüljük erkölcsi tekintetben Horácz igaz
és czéljahü férfiát, kit az állhatatosság egykedvüvé tön a polgárok
haragjára, zsarnok dühére, sőt ki azt is egykedvüen veszi, ha rá szakad
az ég: miért ne volna igénye becsültetni, elismértetni a tudatnak is ama
fönségében?
Azonban az eszme épen azért életrevaló, mert minden különösségek,
ellentétek sőt ellenmondatok megvannak benne mint rejtve duló és forró,
állitó és tagadó elemek, mert ez az utja a létesülésnek. És e ponton
igazán az elmélődés (speculatio) magasságain veszszük magunkat észre,
hol minden csupa ellenmondás, vagyis ellenmondások egysége. E magasságra
a pusztán csak különböztető, és különböztetéseiben megfagyó gondolkodás
soha de soha fel nem jut. Azért volt és van és lesz, hogy a közrendü
miveltség, az ugynevezett józan ész, mikép nálunk ugy másoknál is,
rendesen „inconsequentiákat“ vesz észre legnagyobb embereiben; de a
felsőbb egybefüggést nem is keresi; s tudjuk: mi foganatos eljárás, minő
szerencsés fölfedezés volt nálunk következetlenségen kapni valakit. Az
elvesztette ügyét. Az egész nemzet prokátori müveltség volt.
Különböztettünk vég nélkül de nem egyesitettünk soha. A fejünkben
kicsinált szubjektiv igazságot, egyoldalu különbséget kidobtuk a
világba, hogy álljon meg, mint talpra esett igazság, ha csak egy lába
volt is. Az eszme történetének hazai buvára egykor keserü mulatságát
fogja találni benne, ha e „consequentiák és inconsequentiák“ hajhászatát
minden nyomon fel fogja ismérni ott, hol küzdő mezejök volt, a
nyilvánosság terén.
Mondom: e magasságán az eszmét, a gondolatot nehezebb észrevenni, mint
gula csucsán a betetőző követ, mely anyag létére is fölötte van
mindegyiknek, s uralkodik mindegyiken. És mégis ez a valódi elmélődés;
ez az igazságnak valódi felfogása, melylyel a köztudalom is egyez
olyképen, hogy részrehajlatlanságban fejezi ki az igazságról való tiszta
fogalmát. A bölcsészettől épen ilyen részrehajlatlanságot annál inkább
követelhetünk, mert ez tulajdonkép az igazság tudománya, mely minden más
tudományok fölött intéző rangban áll. Mikép a gula legfelső köve csak
azért legfelső, mert valamennyi alsóbb kő mintegy érte van: ugy a
bölcsészet, mint minden emberi tudásnak kivonata, röviditett
egyszerüsége, szóba fuladástól kimenekült öszszehuzása, érdekektől ment
tisztasága formailag, s gazdagsága tartalmilag, csak magaért mint tiszta
tudat érdemelheti becsülésünket, s ha nem ezért, ugy semmiért. Általa
nem közvetlenül a tárgyak nyernek igazodást, hanem a magában müködő ész
élesiti s isméri fel magát, mely aztán a tárgyakkal bánásra utasitást
ad, törvényt szab. Ilyen eljárása kétségbevonhatlan. Különben az utolsó
falusi borbély is tultenne rajta, ki addig feni szerszámát, mig finom
élét a puszta szem már be nem láthatja.
Ha a bölcsészet oly tiszta, részrehajlatlan tudomány, hogy nem akar
különbséget tenni az emberi érdekek között, ez által azt müveli, hogy
egyenlően osztja befolyását egyetemes müvelődésünkre. Ezt érzi a világ,
isméri és megőrzi a történet. Ennyiben a bölcsészet csakugyan
életrevaló, a nélkül, hogy segitségre volna szüksége innen vagy amonnan;
sőt ha mint tudat és meggyőződés üli meg az emberiség elméjét, szivét,
érzékenységét: akkor kivivja magát minden áron, mint a keresztyénség,
mint a hitujitás nagy korszakaiban. Miből azt tudhatjuk meg, hogy az
ugynevezett életrevalóság nem a mi válogató akaratunktól függ, nem is
irható elé, mint egy orvosi gyógyszabály, mint valamely remedium, mely
szerint kellessék élni, munkálni a léleknek: hanem
„Az eszme áll, mióta e világ,
Felé a kor csak fokrul fokra hág,“
és ekkor az életrevalóság nem esik külön az igazságtól, hanem ebbe
foglaltatik be amaz, mert az igazság nem puszta szó, hanem eszme, melyet
már a gyermek is érez mozogni magában játékai közt, mikor arról vitáz:
kinek van igaza; a meglett ember pedig oly kebelszükségnek vall, hogy
avagy csak egy perczig sem mondhat le róla kétségbesés nélkül. Ha már az
igazság ily magát kivivó eszme, akkor bizonyosan életrevaló, azaz
összerü; s a kérdés kettessége, a tudományoknak igazság és életrevalóság
általi becse felől, megszünik és egységgé magasul; azaz kivilágosodik,
hogy az életrevalóságot kevésbbé kell ajálgatni a bölcsészetnél, mint
eddigelé; a közvetlen hasznuságot pedig, mi anyagi felfogás, lehet
tanulmányozni a francziaországi események között, melyek mint
bölcsészeti mozgalnak, épen a bölcsészetnek ártottak legtöbbet, midőn
veszett hirbe hozták ezt.