II.

Midőn a bölcsészettül legelőször életrevalóság kivántatik, ez magában

ártatlan dolog; hanem mégis ugy tetszik, hogy inkább lehetne azt más

tudománynál s müveltségi ágnál sürgetni, mint épen a bölcsészetnél.

Vannak tudományok, melyek az efféle tanácsot megköszönik; a bölcsészet

nem köszöni meg. Azonban előre kellene tudni, mit értenek némely magyar

bölcsészek az életrevalóság igen szépen hangzó s behizelgő neve alatt.

Mert a bölcsészet, mint olyan, messzi van az élettől, s tudomány létére

nem is kivánható tőle, hogy minden utczasarkon, piaczon megjelenjen,

vagy a tőzsérek csarnokaiban jegyezze a kamat és pénzlábat, árfolyamot,

vagy leleményei által, mint egy Barnum, maga részére hóditson minden

hasznot, jövedelmet. Azt sem hinném, hogy a bölcsészet oly tudomány

volna, mint a gazdászat, vagy politika, melyeknél az igen és nem, az

állitás vagy tagadás közvetlenül hoz előnyt vagy veszélyt az anyagi

jólétre és a közérdekre. Hasonlóul másnak kell hinnem a bölcsészetet,

mint a hittant, mely az életben s a népek járó kelő mozgalmaiban, mint

vallásos és erkölcsi szabály és alap jelenik meg, az istentisztelet és

szentszokások által idomitja, irányozza egyes mint egész népek elméjét,

világi dolgait, polgárzati előhaladását, törvények iránti

engedékenységét.

Ha e tudományok, s illetőleg keresetre való módokkal vetjük egybe a

bölcsészetet, kivánván tőle életrevalóságot, rövidebbet kell huznia

okvetlenül a legmagasabb és legáltalánosabb értékü tudománynak, s

bölcsészeinknek a legutolsó kalmár vagy földmivelő is a szemébe fog

nevethetni; mert ez épen az életrevalóság szinvonalán áll, mig amaz

tartalék nélkül függ a levegőben, a mivel bizony jól nem lakik. – De

talán valamely világi hajlékonyság, társalgási ügyesség, nőkkel való

sima bánásmód értetik az életrevalóság alatt. Bármennyire dicséretes

dolgok is mindezek, miattok mégsem kell megerőtetni magát a

természetnek, hogy rájok való embert szüljön; sőt a tapasztalás

bizonyitja, miszerint gyakran a legüresebb fejü és szivű egyének a

legpompásabban töltik be a ‚galant‘ ember hivatását; ha pedig valami

szépelmüség értetik az életrevalóság alatt: erre nézve csak azt jegyzem

meg, hogy a divat urai e részben semmi kivánni valót sem mulasztanak el;

izlés dolgában pedig a legelső párisi ékárusoknak is szabályt

osztogathatnak; egész operai közönséget vezethetnek; még sincs semmi

közük a bölcsészettel.

Mindezek, mondhatná valaki, nagyon különös beszédek, és sehogy sem ütik

meg a komoly bölcsészeti hang mértékét. Édelgés vagy tréfálás, fogják

hinni mások. Pedig fölötte csalódnak. Az efféle állitások, tulajdonkép

félrevaló beszédek komoly arczczal és meggyőződéssel folytak, mint a

viz, irodalmunkban ezelőtt néhány évvel, s a mi több, előkelő bölcsész

ajkairól, mint a bölcsészet életszabályai. Soha sem gondolkoztak még oly

alacsonyan nálunk a bölcsészet dolgában; s ha nem ismerte a világ,

legalább adott rá valamit hallomás és tekintély után; most a mélység

fenekére adatott pillantanunk és belátnunk mindazon nemes elmék

nyugtalanságának, törődésének hasztalanságát, kik az igazságot magaért

keresték, a tudást magaért szerették, s egész éltöket készek voltak

odavetni áldozatul – miért? a gondolat örömeiért, mit bölcsészeti

föllengésnek hisz egyik, rajongásnak másik, tébolyodási kedvtelésnek a

harmadik; de akár igy, akár ugy, mindegy: mert improduktiv isméret;

utána semmi haszon.

1850–1. évi „Uj m. Muzeum“ hetedik vagy aprilisi füzetében sok adatot

lehet olvasni ez állitások igazolására. Ott van mindjárt egy nevezetes

tétel, mely szerint az értekező, Szontagh Gusztáv, igy fejezi ki magát:

„Minden tudomány becse általában igazságától van föltételezve, továbbá

életrevalóságától. – Minden igazság, természete szerint, tárgyilagos; a

tudós müvelje magát tárgyilagosan, ne csak magában könyvek, hanem

világban, emberek között. Tárgyilagos világ a természet. Az iró, ha a

magányt, könyvet, szobát soha el nem hagyja, a tárgyilagos világtól

egészen elvonja magát. Tehát tárgyilagosság a szabad levegő élvezete,

igazság a természet. – Lám, irja Szontagh, a kalmukok, Pallas előadása

szerint, több józan észt bizonyitanak, mint a müvelt európaiak. Ők kevés

ismérettel birnak, de az mind való, tárgyilagos, mert magokat

tárgyilagosan, szabad ég alatt a természet utmutatásai szerint

müvelték.“ – Tökéletesen igazat adhatni Szontaghnak, s azt modjuk reá:

ez aztán igazi… igen! kalmuk tárgyilagosság.

Az életrevalóság szinte megtermi a maga gyümölcseit némely állitásokban.

„Azon tudományok, melyek a nemzet társadalmi s anyagi léte fentartására

nélkülözhetlenek, fontosabbak, szükségesebbek azoknál, melyek az emberi

isméretkört kiegészitik, vagy az életet csupán szépitik. Ezek

improduktiv, amazok produktiv isméretek. Tekintsetek Amerikára, az

angol, franczia polgárisodásra. – Majdnem kizárólag azon tudományokat

müvelik, melyek az életben közvetlen hasznuak.“ – S több ilyen huron

pendülő állitások, igen jól, elevenen előadva.

Toldy, nem soká késve a megtorlással, őszintén oda mondá Szontagh

Gusztávnak, hogy „néhány veszedelmes nézeteit“ nem hagyhatja szó nélkül;

s meg is czáfolta a IX. füzetben már.

Szontagh folytonosan meg levén győződve, hogy az igazság mindig

tárgyilagos, a XII. füzetben „Eszmecserét“ vált Toldy Ferencz és Wenzel

Gusztáv társaival; s megint a szobán kivül, majd falun keresi a

tárgyilagosságot, nem pedig Pesten, a poros, fátlan, rosz vizü városban;

a tárgyat a természetben utasít szemügyre venni, „máskép az isméret

való, élethű és életre alkalmazható nem lehet.“ – „Azért ki a

természetbe, a tárgyilagos világba, hogy ne csupán gondolkodjunk, hanem

szemléljünk is; és az eszményi uton ki-kikalandozó képzeleteink ismét a

valósághoz visszavezettessenek.“ Itt még tovább megy Sz. a

tárgyilagosság magyarázatával, és mind jobban téved. Szerinte már maga

az irodalom, minthogy nem közvetlen foglalkozik a nyers természettel,

szintén csak eszményi, tudós foglalkodás összege, mely nem megy ki az

életbe: szobatudósság. Ez igen kedves szava. Toldy, mint az irodalom

embere, azért nem életrevaló, azaz csak magyar tudós, mert „kutatásai,

vizsgálódásai tárgya már maga nem létezik a természetben, hanem csupán

az irodalomban.“

Ennyire feszíti Szontagh az életrevaló igazságok vitatását; mi által

tulajdonkép mindent eltagad, mi kézzel nem fogható; utasitván bennünket

a természetre minduntalan, mint a barmokat, melyek „oly kedélyes

metafizikusok, hogy az ő tárgyilagos világát megeszik.“ Nekem ugy

látszik, hogy az életrevalóság szertelen sürgetése hajtá ide Szontaghot,

hol minden bölcsészetnek vége a közvetlen haszon mellett. Ő istentagadó

lehet a városban, de nem falun, mint Diderot és mégis szemlélődésről

beszél, melyre ifju kora óta annyi és mély hajlandósága. Ily uton nincs

előmenetele a bölcsészetnek mai fejlődési fokozatához képest.

Ha a természet csakugyan oly igaz világa a tárgyilagosságnak, mint Sz.

irja, kérdezhetnők: mi sors vár oly tárgyakra, melyek nincsenek meg a

természetben, azon természetben, mely a szobának tétetik ellenébe. Mert

ilyen tárgyakul nézzük példaul isten, hit, halhatlanság, szabadság,

igazság, haza, nemzetiség, irodalom, állodalom stb. tárgyakat, melyekről

nem szükség épen csak falun és szabad levegőn gondolkodni, hanem szoktak

városon és szobában is. Kérdezhetnők továbbá: az-e a dolgok valódisága,

a mint közvetlenül előttünk állanak, hogy épen tárgyilagos igazság

következzék utánok. Hasonlóul nem ártana megtudni: mi különbség van a

tárgyaknak ily nemü felfogása és a között, melyet Hegelre ugyancsak rá

fogtak, hogy az, a mi van, észszerü; mikor aztán minden visszaélés,

ferdeség, fonákság a magán és társadalmi, vallásos és országos életben,

mint épen meglevő tárgyak, köztünk divatozó roszak meglelnék

igazoltatásukat, s késleltetnék a bölcsészetnek nálunk mindeddig helyre

nem állitott érvényét, tekintélyét. És ha elvégre ugy áll a dolog a

tárgyilagossággal, nem kérdezhetnők-e, mint a középkor bölcsészei:

vajjon a külső tárgyak, a mint előttünk vannak, valódilag a tárgyak-e,

vagy csak neveik?

Más oldalról érdekes eszmecsere válhatnék abból is, minő arányban

állanak egymáshoz igazság és életrevalóság, a mennyiben minden tudomány

becse általok döntetik el. Mert ugy látszik, hogy az igazság magában

kevés arra, hogy az életet meghassa, és hogy az életrevalóság más

valahonnan mint az igazságtól jő a tudományba. – Mindenekelőtt

megjegyezvén, hogy az igazság, melynek nincs magában életrevalósága,

azaz oly képessége, hogy részint megéljen, s mint uralkodó világnézlet

felkapjon, részint az emberi életet mozgassa, elevenítse, halva

született gyermek; ezt megjegyezvén, alapos okunk van kétség alá vonni:

ha jól, bölcsészhez méltólag van-e felfogva ily módon a tárgyilagosság;

valamint kevés kilátásunk lehet oly bölcsészettel, mely a

tárgyilagosságot nem keresi, csak megleli, a hol kézzel foghatja, s az

igazságot minden bokorban készen találja.

Nem! a tárgyilagosság több, s magasabb fokozat, mint hogy épen érzékeink

elé tolatott volna minden nyomon még akkor is, ha ellenébe tétetik az

alanyiságnak, mint szokás az értelmi bölcsészetben, mely e kettőt

egymástól végképen és örökre külön választja, annyira, hogy az alanyi

(subjectiv) más mint a tárgyi, ez mint az, és a kettőnek érintkezése,

egysége merő tiszta lehetlenség. Mert azt a legvastagabb tapasztalatiság

is megengedi, hogy a dolgok igazsága észrevétel utján nyilatkozik, és

nem más okból mint abból, hogy gondolkodással járulunk a tárgyakhoz, s

valami belsőre jutunk bennök a megfigyelés által. Talán ezen, észi uton

fölfedezett, belső leszen inkább a tárgyilagosság, mint a tárgyak magok

ugy, a mint elénk tünetkeznek.

E szerint a dolgok puszta külső léte, vansága (bocsánatot! Czuczor is

használja), előttünk állása igen szegény fokozat arra, hogy meglelhessük

rajta mindjárt a tárgyilagosságot; noha kevésbbé müvelt elmék egynek

veszik a kettőt, holott a kézzelfogható lét csakugyan nem fogalom és nem

is tárgyilagosság; hiszen az empirikus bölcsész, mikép följebb mondám,

átallana megállapodni alább mint a tárgyakban levő törvényeknél, s ott

igyekszik tárgyilagosságban fogni fel valamit, s hol ennek törvényeit

már fölfedezte, mi csakugyan magasabb lét a puszta érzékinél; s ugy

hiszi, hogy a közvetlenség még nem szükségképi s igazolt észiség.

Egyébiránt a tárgyilagosságnak oly értelmü hirdetése nem esik kivül a

bölcsészet birodalmán, hanem ennek multjába tartozik már a régi dolgok

közé, azon időbe, mikor a logika mint üres, formai tudomány nézeték, a

tárgyak pedig ellenében mint ép, teljes, hiánytalan valódiság; a tárgy a

gondolaton, a gondolat a tárgyon kivül kecses szemköztiségben, merev

különváltságban parádézott, mint az ancien régime alatt a menuett

tánczosai, hogy alig fogtak kezet. Azon időbe, mikor azt taniták, hogy

az ész nem mehet tul a tapasztaláson, mivel akkor már elméletivé válik,

a mi magában hóbort, mert miképen Kant tanitá, az észnek csak mint

gyakorlati ismérő tehetségnek van érvénye; annálfogva magán élet és

nyilvános munkakör világában az elmélet, a theoretizálás fölösleges vagy

épen ártékony, hanem a gyakorlat és kézzel lábbali hozzálátás, ez a

lényeges. Azon időbe, mikor ugy tartották, hogy a tárgy magában

hiánytalan valódiság levén „teljesen nélkülözheti a gondolást, ez

ellenben fogyatékos létére a tárgyon tökélesítheti magát, még pedig mint

valamely puha, és határozatlan alak és elem módosulni tartozik az anyag

után.“ Tehát azon időbe, melyben a gondolat formái mélyen el voltak

sülyedve a kelmében, az anyagban; s a forma mind a mellett is külső és

idegenszerű maradt a tartalomra, s ez amarra nézve.

Meghiszem, hogy a bölcsészet némely buvárai, támaszkodva folytonosan

Kant tekintélyére, föl sem vevéssel akarják elütni a dolgot. De mikor a

szellem világában lényeges változás történik, és ezt a tudományok

fejlődése a legutolsó következményekben is igazolja, akkor hiába

törekszik egyes feltartani a kiavult formákat, elunt módokat, s legjobb

megadni magát, mert utoljára akaratlanul is oda sodortatik, hogy mikor

nem is hinné, szól uj nyelven, uj dolgokat. Meddig állt ellen Szontagh

Gusztáv a legujabb filozofiai mozgalmaknak, mindenki tudja, ki olvasá a

tudományos irodalmat. Ugyanis nem volt alkalom, kisebb vagy nagyobb

értekezésben, tudományos vagy vezérczikki alakban, hogy földig ne verte

volna Hegelt s más ujabb kori bölcsészeket. Ő kifáradhatlan volt apró

szurkálások, élczelésektól kezdve a legkomolyabb hangig emelni a vádat

ellenök; aztán talált gunyneveket a német és magyar szobatudósság és

zsófiféle[4] bölcsészetre. Kedvtelésében soha és senki sem haboritá,

mert a hegeli bölcsészetnek csak egy védője sem állott fel czáf vagy

megtorlás végett, s utoljára egyedül monologizálván örökké, maga is

elhitte hogy igaza van mindenekben. Eszembe jut egy olasz tudós

szónoklata Rousseau ellen, kit minden áron össze akart törni, de már

ekkor nem élt többé a franczia bölcs, s ügyvédet sem rendelt maga

helyett, hogy védené. Az én olasz tudósom tehát hogy segitsen magán?

Leteszi sapkáját maga elé, s hozzá, mintha Rousseau lett volna, a

legkomolyabban intézi ellenvetéseit: „No szólj most, Jean Jacques! (A

sapka természetesen hallgat). Nem szólasz, ugy-e? meg vagy győzve!“ –

Eszembe jut Banquo árnyéka, melyhez elég nyomatékosan mondá Macbeth:

eredj onnan! Az árnyék elment, de ujra feljött. Igy van Hegellel a

régibb bölcsészeti felekezet; igy maga Szontagh. Leverik: fölkel;

megölik: feltámad; rávallanak: ujra előttök áll. Ez igy foly mindazon

idő óta, mikor a hegelisták elveszték a csatát, és meg se mukkannak. A

diadalmas fél egyre tombol holt testeiken. „E diadalnak férge van.“ S mi

történik mindezek ellenére? Az, hogy Szontagh, mint ki fog tetszeni

alább, ma leglelkesebb ápolója, hive a hegeli bölcsészetnek – félig

meddig, azaz közelit hozzá, mikép Ballagi Mór is megjegyezte már, hogy

az egyezményes bölcsészetről irván, szerencsésen használta föl ama

bölcsészet néhány tételeit.