I.

Mondják, mondogatják, hogy a bölcsészet egyike azon tudományoknak,

melyek irodalmunkban legkevésbbé vannak müvelve, ápolva. E nyilatkozat a

mint egy részről vád akar lenni a magyar gondolkodás ellen, ugy más

részről sajnálat a multra és buzditás a jövendőre nézve. Akár igy, akár

ugy, de ha igaz, el kell vállalni, és ha csakugyan hiány, ki kell

pótolni. Azonban e hiány pótlására gondolván, lehetlen föl nem ötleni

azon kivételes állapotnak, hogy a tulajdonképi bölcsészet müvelése ugy,

a mint tudományos fejlődésében történetileg előttünk készen van, nyilt

ellentétben áll a mai kor jelenségeivel, melyek szerint a világ

tudományosságát, ha nem visszatériteni, de majdnem kizárólag a valárd

(reál) isméretekre szoritani, a bölcsészetet pedig mint nem életrevaló

szobai tudósságot vagy mellőzni vagy legalább nem pártolni kevésbbé

titkolt akarat és terv, mint bármely időszakban is ennekelőtte.

Meghaladott kérdésül tekintvén azt: vajjon érdemelte-e a bölcsészet mint

tudomány, hogy ekkép hátratétessék, mire tagadólag felelek; másfelül:

adott-e rá okot a bölcsészet, hogy legkisebb gyanu is támadhasson

ellene, mire igennel válaszolok: csak annyit jegyzek meg, hogy a valárd

isméretek iránti s az idealizmust visszatorló irány, szintén egyoldalu

és ferde, melyet nem sokáig állhat ki az emberiség; mert eszményiség

nélkül legfőbb vigasztalóitól látandja megfosztatni magát. Azonban

ezekről szólani épen nem czélom ezuttal. Nekem a magyar bölcsészet

müvelése körül és iránt vizsgálódni feladatom; ennél maradni

kötelességem; s teszem. –

Adjatok egy történeti könyvet a kezembe, hadd olvasom ki lapjairól: minő

mozgalmai lehettek a magyar elmének a gondolkodás mezején, minő

fordulatai szellemének az eszmék világában. Mert ugy hiszem, hogy ez

igen szép tudomány és nem is lehet szebb, mint fölismerni azon nyomokat,

melyeket gondolkozó eleink hagyhattak magok után a bölcsészet

országában. Vegyitettek-e ők annyi hazai bánatot elmelkedéseikbe, mint

vegyitünk mi, hogy legtisztább igyekezeteinkből is csak tépelődés, a mi

ered ugy tudományos, mint egyéb müveltségi tekintetben; és külön és

soknemű hátralétünk okai felett tünődvén, a keserű idők emlékével

szivünkben, azt hiszszük eléggé keresztyéntelenül, hogy őseinkért

lakolunk; s merengéseinkben nem tehetünk okosabbat mint az egyetemes

müvelődési kérdéseknél összevetni Mátyás és II. Lajos korszakát s Mohács

terén találni fel magunkat, mikor aztán gondolkodásunk közé nemzeti

fájdalom és költői buslakodás vegyül.

Nem akarom kinevetni a mult idők fájdalmait; ezekben sok rejlik, mi

lelket öl, de más oldalról sok, a mi emel is. Oly érzékenynek sem akarok

láttatni, hogy még ma is folyvást a mult időkre sirjak, panaszoljak. Nem

volt-e visszaélés, torzsalkodás, versenygés, elnyomás, kül és belháboru,

és minden nemü rosz, mi a lelket, testet öli, sanyargatja, mindenütt a

világon, és mégsem hibbant meg a szellemi erő? A mi eleink derék katonák

voltak; lármás életet éltek hadban, békében. Ha semmi baj nem

mutatkozott a végek felé: váraikban ettek, ittak, zsarnokoskodtak. A

szegény huzta igáját akkor is, mint most, nálunk, mint másutt; s el

lehet mondani, hogy nemzetünk olyan európai volt, mint más akármelyik;

nem jobb, nem roszabb, mint a többi; hódolva ugyanazon befolyásoknak,

vitetve ugyanazon eszmék hatalma s ereje által; kitéve minden nagy

mozgalomnak, mely a szellem országában kerekedett; s a mint látszik, a

fogékonyság nem minden jele nélkül.

Ha mégis elmaradt, mi lehet annak valódi oka? Ugy hallottam

közmondásképen, hogy a ki akar, lel okot. Mi, jó magyar emberekül, talán

igen is akarunk lelni, s ez nem kerül sok munkába. Politikai vagy magán

körülmények? Faj vagy égalji sajátság? Véralkat vagy neveltetés?

Tudományos intézetek s pártolók hiánya? Hanyagság, vagy velőbeli

szegénység? Melyik ezek közül vagy talán épen mindnyája esküdött össze a

mi romlásunkra és üdülésünk ellen? Balogh Pál[1] és Hetényi[2] akademiai

pályairataik sok szépet mondanak ezek körűl; kiemelvén a magyar

bölcsészet multját és rangját; de én ugy gondolom, hogy a baj fekvését,

különösen bölcsészeti elmaradásunk okát nem is kell egészen a multban

keresni, hanem közelebb és mélyebben.

Ebbeli fejlődésünk akadályait eltemette az idő. Felettök immár néhány

század emelkedik mint sirdomb; s az akkori mulasztásokat mai embertől

számon kérni nem lehet; de azok betöltését követelni, igen is, szabad,

munkálni kötelesség. A külföld nem volt különb mint mi; sőt

bölcsészetünk történetének ismerői előnyöket mutatnak ki számunkra a

multban maga a, kiválólag bölcsészeti, német szellem fölött. Megengedem

ugyan és előre is elvállalom, hogy a ki jártasb mint én, az európai

népek viselt dolgaiban, sok egyes körülményt fog elütőnek találni a

mienktől, s egyuttal kedvezőnek is tartani ott a tudományok fejlődésére

nézve, melyekkel szemközt állitván a mi akkori állapotainkat, mentséget

fog lelni mulasztásainkra. Ilyenekül fogja tán fölemliteni a nagyobb

vallási és polgári szabadságot, vagyoni hogylétet, politikai önállást,

czélszerü nevelést stb. Ezekre azonban legyen megjegyezve, hogy ha még

egyszer oly igazak is, többé kevésbbé mind külső körülmények, és sehogy

sincs megállásuk a szellem előtt. Mert nélkülök is van példa

bölcsészetre nyugaton, keleten.

A mi hazai körülményeinket illetőleg: nem fogadhatom el mentségül

legtöbb iróink nézetét, mely szinte nemzeti közhit s előitélet lőn már,

a török idők, hitujitás, belzavarok felhordásával. Talán nem tudom, hogy

azután, a midőn a török elüzetett Budáról, mi történt a legujabb időkig

a bölcsészet ügyében: de hogy volt egy időtáj, melyben az irodalmi

történet adatai szerint nemcsak hogy nem állottunk ily hátul, mint

jelenleg, a bölcsézetben, hanem egyenlő lépést tartottunk más európai

népek bölcsészeti haladásával, azt bizonyosan tudom; és ezen időtáj,

legalaposbnak látszó okaink daczára, épen a török uraság alá esik

vissza, ezelőtt két száz esztendővel; midőn Komnai Ámós, Pósaházi, Bayer

János, Ladivér Ilyés[3] ugyan latinul, de Apáczai Csere már magyarul

irtak és bölcsészkedtek; s az akkoriban támadt kartézi bölcsészetet

szinte oly éles elmével fogta föl ez és követői, mint az arisztótelesit

Ladivér, a mózesit Ámós és Bayer, az ekklektikát Pósaházi; s általok és

más kortársaik által valamennyi uralkodó rendszer kellőleg, illőleg volt

képviselve hazánk tudományos világában annyira, hogy mint előtte, ugy

utána sem volt közöttünk hasonló bölcsészeti mozgalom és éberség; más

szóval: az akkori magyar gondolkodás jobban megfelelt az egyetemes

bölcsészeti müveltségnek mint a mai, mely, akármit hiszünk magunkról,

olyan kis körü és csekély hogy más nemü irodalmunkkal sincs arányban, s

annál kevésbbé az európai bölcsészeti tudományossággal. Ebből igen

rendin azt lehet kihuzni, hogy a török idő nem volt épen ellenére a

belterjes müveltségnek; sőt a vallási és politikai küzdelmek együtt és

külön csak rugalmassá edzették a szellemet; hanem az utána következő

időszak folytán, mely már nem oly távol esik tőlünk, fogta ájultság

szellemünket. A többi Európában bölcsészetinek mondott XVIII. század

reánk legföljebb megujhodási korszakot derite alkonyával; és bár

költészeti dolgokban megtettük a férfias lépéseket azóta, de a

tudományosság tekintetében szenvedett hátraesést ma sem hevertük ki oly

annyira, hogy teljesen magunkhoz jöttünk, magunk legbensőbbjéhez, a

gondolathoz érkeztünk volna, és a tudományos versenyt ujra folytathatnók

immár.

Igy a világ dolgainak olyan irányu fordulata, mint e czikk elején

emlitém, reánk nézve épen a legroszabb időben történik; mert még mind

nem vagyunk oly tisztában a szellemi világgal, hogy az anyagi érdekek s

valárd isméretek tulnyomósága meg ne rontaná fejlődésünket; hiszen még

nyelvűnk sincs oda müvelve, hogy aggodalom nélkül tehetnők félre

csinosbitása, szilárditása gondjait, s hagyhatnók abba igazi

bölcsészetre való hajlamának fürkészetét. Azonban van gond reá, mint

Hetényi mondja, hogy a fák az égig ne nőjenek. Roszul ismerném a szellem

és gondolat természetét, ha hinném, hogy a világ politikai

tanácskozmányok után megy elő. Ezeknek a bölcsészettel legfölebb annyi

köze, hogy elfogadnak tőle utasitásokat, de irányát félre nem tolhatják.

Hanem az álbölcsek és az ugynevezett gyakorlati elmék, kik a helyett,

hogy a dolgok természetéből s a tárgyilagos igazságból indulnának, mint

Toldy mondja: a konyhából indulnak, szivesen a magok malmára téritgetnék

a vizet, és hasznossági elvökkel neki mennek az elme és sziv legmagasb

tárgyainak, s mint a római augur, kijelölvén egy kört szemlélközéseikre,

abba várják be a szent sasokat, s a mi azon kivül repül, talán nem is

madár, nemhogy sas.

Legalább ide megy ki azok igyekezete, kik bölcselkedvén, örökké azon

törik fejöket: mit lehet tudni, mit nem; s erőnek erejével ki akarnák

jelölni, hogy meddig terjedjen a tudás határa. Akkor parancsoljátok meg

a földnek, hogy meddig tenyészszen vagy ne tenyészszen állatot, embert.

Parancsoljátok meg az éjszaki fénynek, hogy valamikép befolyást ne

szerezzen a földre, s a napnak, hogy meddig érjenek sugárai. A tudásnak

ott van határa, hol maga veti azt; a hol bevégződik, mint egy kerek mű,

és kielégit, mert semmi nem hiányzik belőle.

Különösen a tudás határait illetőleg a mi bölcsészeti irodalmunkban

állottak elő saját és jónál jobbnak hiresztelt elméletek; nevezetesen,

hogy a tudat valamire használható, életrevaló legyen; annálfogva

maradjon közel a valósághoz, tárgyilagossághoz. Szinte nagy szöget ütött

némely iró fejébe a bölcsészetnek mint tudománynak, a köznapitól eltérő

előadása, nyelvének szokatlan nehézkessége; végre erőszakoltatik azon

kérdésnek eldöntése, hogy a nemzetiségi elem és sajátságok minő

befolyással vannak a bölcsészetre; miszerint már előre kimondatott, hogy

a magyar elmének ez s ez bölcsészet való, s ennyit vagy annyit bir el és

kell elbirnia müveléséből; mintha mondatnék, hogy a kiszabott mértéken

tul bölcselkedni aztán nemzet és józan ész elleni vétség.

E szerint három, és nem több, nem is kevesebb az, mit a legközelebb

időbül vett kimutatások szerint kivánhatni vélnek a bölcsészettől. Eme

három, tudnillik életrevalóság, népszerü előadás, nemzetiség ugyanannyi

előitélet, ugyanannyi akadályai bölcsészeti előhaladásunknak. Ezen

állitásomat indokolni, beváltani következő czikkeim feladata.