karos-székben félig ül, félig fekszik egy ifjú szűz; 18 éves, amint
fejtáblája mutatja. Az alkonyat szellője halkan, észrevétlenűl lopódzik
be hozzá és magas, tiszta homlokáról elsimítja a verejtéktől oda tapadt
finom hajszálakat, majd ismét játszadozva, a gesztenyeszín fürtök közűl
másokat szabadít ki és lassan lengeti őket. Mintha a leányt magát is ez
a szellő lehelte volna ide fehér pehely alakjában a vén bőr-karszék
fekete ölébe: oly könnyű, oly légies. Karja fáradtan hanyatlott le,
keskeny, csaknem átlátszó keze takaróján nyugszik. Mozdulatlanúl,
szótlanúl bámul maga elé, mintha ez a sürgés-forgás itt körülötte őt nem
is illetné.
Angelának hívják. Hogy kicsoda, ki volt apja, anyja, nem tudom, nem is
kutattam. Csak annyit tudok, hogy soha név viselőjére jobban rá nem
illett. Ha elnézem hosszasabban, szinte látom, mint nőnek vállain
aranytollú nagy szárnyak, szinte várom, hogy a nyitott ablakon át
egyszere csak elröpítik, föl a magasba, oda, ahol épp most gyúl ki az
esti csillag. De a szárnyak hamar eltűnnek: itt zajognak körülöttem a
kollegák.
A diagnozis könnyű; ágya fölé oda is van írva a fekete táblára nagy
bötűkkel e végzetes szó: Phthisis. Szegény, mindennap olvassa saját
sorsát, és mindig elgondolkodik fölötte: vajjon miféle betegség lehet
az, vane-e belőle gyógyulás? Megkérdezte már többször az ápoló
szürke-nénét: »Testvér, tudod-e, mit jelent e szó; mondd meg nékem,
veszedelmes-e? Meggyógyulok-e még valaha?« Bizonyára meg, hisz már
jobban érzi magát, csak nagyon gyönge, mert étvágya nincs. De most adnak
be neki valamit, amitől meg fog jönni az étvágy, s az étvággyal megjön
az erő, a fölfrissült élet.
»Nos, mi újság?« kérdi a tanársegéd úr. A betegnek nincs mit felelnie.
»Kopogtatással a jobb tüdőben caverna mutatható ki, a légzési fölület
igen csekély stb.« mind régi dolog, százszor hallottuk és meg is láttuk
mindannyiszor. »A gyógyítást illetőleg már mitsem tehetünk; a kilátás
persze a lehető legrosszabb: még két-három nap!« Az utolsó mondás
halkabb a többinél, de annak, akiről szól, elég hangos. Ki van mondva az
itélet, a vizit tart tovább a másik teremben. Ezen már nincs mit
vizsgálni. Minek is? Két-három nap, vagy annyi se! Az áldozat szemét
lehunyva tartja, de azért erősen fülébe cseng a szó, lesz még ideje
néhány hosszu éjszakán át hánytorgatni magában. Mire jóformán föl tudná
fogni e jóslat jelentőségét, akkorra talán már be is teljesűl.
– Hogy van, Angela? – szólok hozzá, megfogva kezét. Fölpillant, ragyogó
fekete szemével rám néz s aztán elmosolyodik. Minő szemek, minő
mosolygás! Földi lények így nem mosolyognak, ezt a mosolyt csak a
túlvilágról lehet nyerni előre, drága áron, az élet árán.
– Köszönöm – feleli halkan – csak úgy, lassan… Igaz-e, amit mondtak, már
meghalok?
– Szó sincs róla; ki beszél itt halálról? Két-három nap mulva
meggyógyúl.
Úgy szeretné, de – látszik – úgy nem tudja hinni szavaimat. Miért is
volt ezt a kis reményt így összetörni?! Hát nem-e jól van az nagyon,
hogy a halál észrevétlenűl lepi meg áldozatát, hogy nem enged időt a
rettegésre? Minek megbontani azt kegyetlenűl, amit a könyörűletes
természet oly jól rendezett?!
– Nézze, Angela, virágot hoztam magának. Elfogadja-e tőlem? kérdem, egy
véletlenűl nálam lévő rózsát nyujtva át neki.
– Miért ne, szól, sőt nagyon köszönöm. Oly régóta vágyódom virág után!
Megigérték otthon, hogy hoznak gyakorta, ha majd megjő a tavasz. A
tavasz itt van, már-már el is múlik, de rám, úgy látszik, nem gondol
többé senki sem.
Hiába igyekszik szemhéjai alatt szétmorzsolni egy nehéz könnycseppet,
hiába mosolyog, a könnycsepp töredékei végig futnak az árnyas pillákon,
kiűlnek a hosszú, fekete selyemszálak végére és ott csillognak,
reszketnek sokáig, akkor is, mikor már a szemek rég vidámabban
fénylenek.
– Lám, mily szép idő van ott künn, mily kellemes az este! Ugy-e szeretne
már künn lenni a szabadban?
– Oh! nagyon; de azt mondták, csak a jövő szombaton mehetek el, addig
még erősödnöm kell. Mily hosszú idő!
Jövő szombatig! Mily hosszú idő! Itt hagysz te minket, szép leányka,
sokkal hamarább, de mások visznek el innét. Elvisznek, és hová?…
Halottas ágyat néked fehér rózsából meg gyöngyvirágból kellene vetni,
ibolyával ékesíteni. Puha selyem való takaróul gyöngéd tagjaidra,
rózsaszinű fátyol szemfödőnek, hogy legalább az vessen ott is orczáidra
pírt, oly szépet, mint volt az egykori, nem a mostani lázas. Fehér
rózsából halottas ágy… Nyirkos pinczében puszta bádogra dobnak, később
pedig csillogó késekkel megrakott kemény márványasztalra; kibomlott dús
hajad lesz lepedőd, takaród és szemfödeled.
Angela! Vigasztaló szavaimra mindig nyájasan válaszol és feleletét
mindig az a leírhatatlan mosoly kiséri; szeme oly csillogó, arcza oly
piros! A beszéd nagyon fárasztja, szemhéjai már néhány szó után
lankadtan lecsukódnak és azok a szegélyző hosszú fekete selyemszálak
szelíden, lágyan simúlnak egymásra. Jó éjszakát, Angela, álmodjék
szépeket!
Még egyszer fölnyitja szemét: Jó éjszakát!
Istenem, miért is kell ily szép leánynak így elpusztúlnia? Miért?!
Szégyen volna, ha nem tudnám. Azért, mivel a tüdő szövetének legnagyobb
része a tuberkulózis baczillusai által okozott lobfolyamat folytán
elpusztúlt, az egyén szervezete a hosszas lázak által teljesen kimerűlt
stb. stb. Tudom nagyon jól; egyébbel pedig mit törődöm? Mit is
álldogálok annyit itt? Még rossz néven veszik. A többiek már rég a
férfi-osztályon gyarapítják tudományukat, egyedül én időzök itt
haszontalanúl…
A másik terem is csak olyan, mint az előbbi. Itt fekszik mozdulatlanúl,
csontig lesoványodva az egyik: két hete még ifjú kedvvel csomagolgatta
másnak a gyógyító porokat, kevergette az erőt adó pillulákat, nem
sejtve, hogy majd az ő számára hiába keresnek. Fél teste elhalt már, és
a halál alattomosan terjed rajta lábtól fölfelé: csak félig él,
nyomorúltan, tétlenűl és mégis, ki tudja, mikorra halhat meg egészen,
mikorra pusztúl el végig a velő, mely gerinczében megromlott? Teljes
öntudattal a szabadúlás perczét talán már ő maga is óhajtva várja. Amott
a másik, ellenkezőleg, mit sem tud a világról. Hátra szegett fővel,
üvegesedő szemmel az üres légbe bámul és szűntelen mormogás közben
ökölre szorított kezeit melle fölött ide-oda csavarja. Hiába rakják a
jeget feje tetejére, az sem fogja elolthatni azt a gyilkos tüzet odabenn
a koponyacsontok alatt. Észvesztő kínjai elmultak eszméletével együtt,
és nem is fognak többé visszatérni sohasem.
Igen sokat lehetne mondani mindkét esetről, de tenni velük annál
kevesebbet. A dolog elég világos, a kór megállapítása nem nehéz, és ha
talán még is maradna fönn kétség, legyünk még néhány napig türelemmel:
mindenre kapunk fölvilágosítást odaát a szomszédban, abban az alacsony,
sötét házban…
Az idő telik, fogynak a még hátralevő ágyak; a látogatásból
egynek-egynek folyton kevesebb jut.
– Hogy van?
– Roszul, kérem, nagyon!
– No, majd jobban lesz!
Siessünk, siessünk! A tanársegédet már alig néhány ember környezi. Nem
is csoda! Régóta tart a vizit. Ilyenkor már nagy a hőség, aztán meg –
bár sok alakban, sok változatban, mindenütt ugyanaz a szomorú kép.
Legtöbben elszállinkóztak, mások csoportokba állnak, beszélgetnek és
únják magukat nagyon; amilyen jó volt télen a nappali fűtést itt
megtakarítani, oly nyomasztó most az ittlét még a tandíjmentesnek is,
hisz a hűvös szellőt ott künn néki is ingyen adják.
Ez betegének mai állapotát vezeti be naplójába, vagy a hőmérővel próbál
boldogúlni, az reczipéket másol tuczat számra azzal a szent
meggyőződéssel, hogy jegyzőkönyvébe száz meg száz embertársa földi üdvét
gyűjti.
Mindenki össze-vissza járkál, zajong; a szenvedők is megelégelték a
türelmet, már most kedvére nyög, jajgat, aki még elég egészséges hozzá.
A vizit véget ért, a legutolsó ágynál a hallgatóság egyetlen egy, hegyes
orrú, pápaszemes, kopaszodó emberkéből áll.
Alig hogy az ágyat föléri, mégis mindent látni akar, soha nem mulaszt el
alkalmat, hogy valamit megtudhasson és mégse tud még semmit, ő a
legszorgalmasabb és mégis ő bukik meg legtöbbször. Mikor a tanársegéd úr
beteszi maga mögött az ajtót, csak ő sajnálja, hogy már vége van, és
bámul, hogy egyedül maradt. Megcsóválja fejét: az ilyen dolgot
komolyabban kellene venni!
Igaza van, kolléga! De azért csak siessünk innét, ki a lombos fák közé,
a szabad ég alá! Higyje el, ott lehet legjobban átgondolni, amit ma itt
tanúlt. Átgondolni, sőt átérezni is. Vagy ez talán fölösleges?
Bocsánat! Ismét igaza van. A szív nem rigorozál, érzés nem kell a
tudományhoz, még kevésbbé a praxishoz: a diploma, meg a pácziens – ha
akad – úntig elég.
Az oltár.
Még a régi klinikán voltunk. Rozzant volt ott minden, a helyiségek
szűkek, alkalmatlanok. A friss levegő a szenvedőkhöz némelyik ágyon el
se juthatott. A kórtermeknek fehérre meszelt falait a gőz, a füst és a
por hamar megszürkítette; a tág hasadékú padolatból a szennyet nem
lehetett egészen eltávolítani. Nem felelt meg semmi a legújabb tudomány
követelményeinek.
Most szellős, tágas minden terem, a kényelem a pompáig megy, a tisztaság
kifogástalan. De – tudja isten – itt minden oly hideg, oly szívtelen: a
fényes falak, a fényes márványpadlók gúnyt űznek a szenvedésből. Az a
régi, rozzant ház – nem tudom miért – rám nézve sokkal meghatóbb, sőt
kedvesebb volt. Talán azért, mert az a rongyos épület a társadalom
rongyaival, melyeket magába zárt, oly jól összeillett, talán mert ott
minden zúg számos évtized keserveiről tudott regélni bánatos, de
kegyetlenűl szép dolgokat. Itt ebben a nagy palotában a szurtos viskók
lakói, az érdekes esetek még inkább idegenűl, elhagyatva érezhetik
magukat; ez a fény az ő végtelen nyomorukon oly szívtelenűl kaczag!
Hányszor ültem korán beállott téli estéken az ablakmélyedésben
csöndesen, észrevétlen, hallgatva a teremben föl-föltámadó hangokat és,
hosszú közökben, azt a százféle apró neszt, ami a fülledt mozdulatlan
levegőt népesíti és amiről nem tudni, bennünk keletkezik-e, kivűlről
jön-e?
Vagy mikor az asszistens magyarázó szavával együtt elhangzott a
hallgatók zaja, s a férfiosztály nagyterme és mellékszobája lassankint
kiürűlt, mikor már eltűnt ágytól-ágyhoz siető viaszgyertyája az utolsó
észlelőnek is, s a betegágyak fölé mindig sűrűbb homály borúlt: hányszor
jártam véges-végig a régi termen, mely már annyi kínnak volt tanúja, hol
már annyi végsóhaj szállt a magasba.
Köröskörűl, fejjel a fal felé feküdtek. Végig-végig mértem a jobb- és
baloldali ágysor közt vonuló útat; lépteim neszét a puszta falak
visszaverték. A homályon át itt-ott egy sápadt arcz, egy beesett szem
tekintett felém és kisérte mentemet, ide-oda, szűntelen. Úgy éreztem,
mintha e szemsugár egy láthatatlan, de erős fonál volna; úgy rémlett,
mintha e fonál lekötne és rajta újra meg újra előre s aztán vissza
kellene mozognom, akár csak az óra ingájának, amely ott ketyeg a falon,
de soha nem üt. Minek tudja meg a gyötrelemben virrasztó, hogy éjfél
van, s oly messze még a reggel?! Mégis róla számítják a halálos ágyon
fekvők életüknek hátralévő rövid perczeit s a lábbadozók a lassan telő
órákat, amiket még e szomorú helyen kell tölteniök.
Mély csönd van; csak néha szakítja meg egy-egy mély sóhajtás, elfojtott
nyögés, visszatartott zokogás, vagy lázbetegnek érthetetlen szakadozott
szava. A legnagyobb kínban gyötrődőnek se hallik jajja: egyik az ápolónő
durva korholását rettegi, a másik sajnálja a nyugvókat fölriasztani, és
némán ontja könnyeit. Oh! mennyi kétségbeesett gondolat fordul meg
ilyenkor, hosszú csöndes szürkületen ez agyakban, mennyi rémes eszme! Az
utczáról egy gázlámpa a nagy fehér falra veti sárga fényét, róla ijesztő
halálvázak néznek le a lábuk előtt vonaglóra. A nyomor e perczeiben
talán előtűnnek a múlt keserű emlékei, vagy rövid örömei, a jövőnek
fakó, vigasztalan képei, melyekre a remény szépítő sugarat csak ritkán
ha vet.
Végig-végig jártam e termet, és az emberi szenvedés sötét költészete
különös hangulatba ejtett. Mennyi boldogságnak volt már e hely temetője,
hányszor dobbant itt szerelem utolsót, mennyi szenvedés után jutott itt
gyakorta csöndes révpartra az élet hajója, hányszor esett már itt erény
kétségbe az örök igazság felől, mennyi bűn lelte méltó büntetését,
mialatt az óra mindig egyformán intézte ketyegését, és állt véle szemben
az oltár, a másik falhoz támasztva hátát. Az óra: reménytelen és
változatlan öröklét, az örök semmiben futó holt idő, – az oltár: örök
élet, örök remény s bizalom jelképe.
Mit keres oltár itt? Régi, buzgóbb idők jele akkorról, midőn még a
haldoklónak reményt, bizodalmat adtak útravalóúl. Most? Ahol nem használ
a pézsma, a kámfor, az aether, ott a remény fölösleges. Csak tért foglal
az oltár: helyén két ágy is elférne.
Egy öreg ápolónő könyörgött érte, hogy ne bántsák. Fiatal volt, mikor
ide jött; az oltárt itt találta: az már akkor is vén és fekete volt.
Sokat imádkozott mellette. Az újabbak, a fiatalabbak nem imádkoznak;
azoktól bizony el is tüzelhetnék az oltárt.
Nemsokára úgyis minden oltár fája a fázó szegények tűzhelyén fog égni,
és eltünik az emberi gondolatnak utolsó kínpada. A hazug fölvilágosodás
így reménykedik. Ámde nincsen filozófia kegyetlenségében oly hatalmas,
hogy kiölhesse a költészetet az összes emberiségből; a köznapi létnek
gondja nem lesz sohasem oly epesztő, a szükség soha oly égető, hogy a
szent forrást végkép kiapassza. Az örök költészet búsan így felel: Hiába
romboltok le minden templomot, marad oltár az igaz érzelemnek, ahová
lerakja virágát!
Valamire azomban még itt is jó. A középső szekrénykében, a szentség
helyén, áll a tintatartó, a hőmérő meg a hallgató-cső, kések és ollók
fényes környezetében. Csíkos lepedő a terítő; használatra kikészített
törülközők növelik a pompát. A két vánkos még meg van; régesrég nem
látszik rajtuk hímzés. Az egyik alatt kórtörténetek pihennek, a másik a
láztáblákat védelmezi: bonczolási jegyzőkönyvek vastag kötetei a
misekönyvek. Vajjon mikor miséztek itt utoljára?
Abban a félig lepattogzott sötétségben, ami az oltárképből maradt, már
alig-alig látszott, hogy Mária alakja emelkedik a felhőkben diadalmasan
és szelíden, lábát a meghódoló földgömbre téve. Feje körűl csillagokból
koszorú. Arcza elmosódott, de a csillagok még mindig csodálatosan
világítottak, és mintha fényük az esti homályban sem aludt volna ki.
Jobbról-balról, a szöges gyertyatartók között egy-egy kis szent állott a
szűzanya szolgálatára. Arany ruhájuk egészen lerongyollott; barna
fatestükkel, meztelenűl ácsorogtak ott szomorún, szégyenkezve, hogy még
mennyei hivatalukból is letették őket és szolgai, földi munkára
alkalmazták: az egyik a tanársegéd úr finom pálczikáját szokta tartani,
a másik divatos kalapot hordott tisztességben megkopott fején.
Az ápolónő mécset tett az oltárra, nem áhitatból, nem a Szűz Mária
tiszteletére, hanem mivel onnét volt legkevésbbé bántó éjszaka a fény.
Kétfelől egy-egy vaskos bonczolási napló szolgált ellenzőül. Legtöbb
sugár a képre esett és az mosolyogva nézett szét a teremben, nem törődve
a maga ócskaságával. Méltóságukat a félhomályban a szentek is
visszanyerték; árnyékukat a tetőig fölvetették és onnét hajlongtak
lefelé.
Az ablakhoz vonúltam. Leültem egy faszékre, elrejtve a fal mélyedésében,
és kinéztem az utczának szemközti gázlángjaira. Nem volt semmi dolgom
itt, de valami mégis fogva tartott. Nagyon kellemetlen gondolatok
vonúltak át agyamon lassan, lomhán, és nem űztem el, sőt vártam,
kivántam őket.
Egész nap annyi zaj, annyi sürgés-forgás vett körűl. Egyik klinikai
épületből ki, a másikba be, sietve a város egyik végéről a másikra,
szűntelen ácsorogni, figyelni, ahogy lehet, hallgatni jajgatást vagy
vidám zsivajt, látni vért vagy megszokott, únott kolléga-arczokat,
fullasztó hőség, szennyes levegő reggeltől-estig: nagyon fáradt voltam,
a fülem zúgott. Úgy éreztem, mintha e csöndes teremben is dübörgő vasúti
kocsin ülnék. Az álomnak és az ébrenlétnek furcsa vegyüléke vett rajtam
erőt. Föl akartam kelni, hogy megnézzem, növekszik-e a huszonötös láza?
Mintha rég nem hallottam volna köhintést a tizenkilenczes ágya felől…
Minő dübörgés, hőség…
A vasút gyorsan robog tova, a tájak szűntelen változásban tekintenek át
az ablakon. Ismerem a vidéket, nem nagyon érdekel; olvasok. Örömtelen
sötét könyv van a kezemben. Nincs benne szó halálról, sem az élet
nagyobb nyomorúságairól, de sorain körösztűl nem világit az életkedvnek
csak egy sugara sem. Nem unalmas, de fárasztó, úgyszólván leverő. Ha az
embernek nincs is baja, élete szűntelen vesződség, nevetséges
haszontalanság, mely egy fáradságos mozdúlatot sem ér. Engem is mindig
feketébb gondolatok fognak el; valami végtelen unalomnak és lankadásnak
érzete. A könyv lassankint lehanyatlik kezemben, és én könyv nélkül
olvasok tovább, szürke, szürke lapokat, ahol minden oly útálatos…
Halk, de gyors beszédnek hangjai riasztottak föl. Az oltár előtt, a
mécsnek lobogó világában, két alak hosszú, fehér ingben. A magasabbik
zordonan és győzedelmesen tekintett társára, aki szégyentől vagy
bánattól lesújtva keresett valamit a padolaton és összeverődő térdein
ingadozott.
Hirtelenében azt sem tudtam, hol vagyok, a szókat nem értettem, a
beszélőket nem ismertem meg. Utóbb láttam, hogy két ágy, jobbról és
balról üres. Más nem ébredt föl: jó éjszaka volt, nyugalmat hozott. Hol
lehet az ápolónő?
Oda kellett volna mennem, hogy lefekvésre intsem őket, vagy az ápolónőt
hívnom. Nem mozdultam.
»Hát maga mit csinál itt? Mit keres maga az oltárnál? Maga istentelen!
Ilyen okos, tanúlt ember hogy tehet ilyen ostobaságot? Menjen innét!«
»»Ne, ne! Hagyjon itt, csak egyik sarkot engedje, a többi a magáé lehet
egészen.«« Görcsösen megfogódzott az oltár szögletében. Térdei
összecsuklottak, homlokát az éles párkányra támasztá. »»Azt hittem, a
Máriakép kilép a keretből és újjával megfenyeget. Hol vannak a gyertyák?
Előbb még égtek! Mindig rám nézett, és a csillagok rám ragyogtak.««
»Maga bolond«, mondja a másik. »Uram bocsá’! milyeneket beszél! Feküdjék
le és hagyja a jó keresztény embereket imádkozni. Én már meggyógyulok,
de magát megbünteti az Isten.«
»»Nem, nem bűntet meg, hiszen én is jó keresztény vagyok, az is voltam,
csakhogy máskép. Én is meg fogok gyógyúlni – jaj nekem! – a szűzanya
mondta.««
»Az ám! Most is gyötri a kórság azért a sok pogányságért. Menjen, hadd
imádkozom!«
»»Azért se, nekem is szabad!«« Letérdelt, inkább lerogyott a földre,
összekulcsolt kezét feje fölött magasan kinyujtva. A sovány, remegő
karokra ráesett egy kevés sárga fény; vékony nyakát, behorpadt vállait a
fölbomlott ing födetlen hagyta. Az ingnek egyik fele fehéren világított,
a másik sötéten maradt és a környezet homályával összeolvadt. Arcza
tőlem elfordúlt, haja kuszált és vörhenyes szőke volt; szemei – úgy
látszik – fölfelé merednek, mert fejét hátraszegte.
Társa állva nézte egy darabig. Összerázkódott, mintha fáznék.
Megcsóválta fejét és ágyába bújt, szemére is fölhúzva a takarót.
Mi az oka e jelenetnek egy lábbadozó és egy mindinkább sorvadó között?
Az ott halálra hűti magát: le kellene fektetni. Miért ülök itt és nézem
tétlenűl?… Egy párbeszéd töredéke jutott eszembe. Nem rég hallottam,
véletlenűl. Vitatkoztak. Az egyik durva napszámos volt. Úgy vettük
észre, jólelkű, mikor nem részeg. Kínzó baja akkor még javában tartott.
Volt ideje és oka megbánni minden bűneit. A másik valami középfaj volt.
Úr, de koldus. Nagyon is sokat tudott arra, hogy helyzetében boldog
lehessen, de keveset ahhoz, hogy valami magasabbra vigye. Betegségének
éppen támadását észleltük.
Reggel volt. Az úr szidta a napszámost, hogy mit mászkál éjszaka az
oltárnál? Nem tud tőle aludni. Azt hiszi, hogy az használ valamit?
Használ, mert az isten a bűnöst is megsegíti, vélte a napszámos. Van
neki itt egy könyve, amelyben meg van írva szépen.
Ostobaság mind! – tartá az úrforma beteg. És kezdte fejtegetni, hogy
nincs isten; ha van is, nem törődik az emberekkel. A napszámos
szörnyűködött. Én nem hallottam tovább beszédüket, melybe később a terem
többi lakója is beléelegyedett, egyiknek vagy a másiknak pártjára állva.
Utóbb a nagy beteg lábbadozóvá, és a gyöngélkedő nagy beteggé lett… Az
ott még mindig épp úgy térdel, mint előbb. Csak nem nézhetem, hogy
megölje magát? Előhivatom az ápolónőt, akit elnyomott volt az álom.
Betegünk nem akarta elhagyni az oltárt. Erőszakkal kellett ágyába tenni.
Őrült módra rugdalódzott, kiabált, az egész termet fölverve.
Állapota napról-napra súlyosbodott. Lázaiban folyton az oltárral
vesződött: sok álmatlan éjszakán át töprenghetett volt fölötte.
Dühöngései mindig veszedelmesebbekké váltak. Valahányszor a napszámos,
aki nemsokára már fönnjárt, elment ágya előtt, reá akart rohanni,
szűntelen ordítozva, hogy az őt megátkozta.
Mire a napszámost gyógyúltan hazabocsátották, ellenfelét a bolondok közé
kellett szállítani.
Azóta a klinika új házba költözött, de az oltárt nem vitte magával.
A napsugarak.
Most már magasan röpűlve a szemközti háztetők fölött, az ablakokon tág
útat találnak, óriási nyalábokban, tündökölve hatolnak be a nagy
kórterembe és friss erőt, jól eső meleget hoznak magukkal, egészen mást,
sokkal éltetőbbet, mint aminőt a fűtés adhatott. Szétáradnak mindenüvé,
még a legkisebb zugba is, örömet festenek mindenüvé, még a sápadt,
kiaszott arczokra is; örömsugár siet eléjük még a fényevesztett szemből
is, utolsó csilláma örömnek, reménynek. Napsugarak, tavaszi napsugarak!
Mily boldog az, akire csak egy is ráesik!
Oh, ti százszorosan boldog egészségesek, akiknek arczát enyhe szellő
minden nap meglegyinti, akik láthatjátok a virágnyílást, a pázsit
sarjadozó zöldjét, hallhatjátok az első madárdalt: ti ezt a boldogságot
nem ismeritek. Nagyon szegények kincse ez, és ti gazdagok vagytok. Ti
nem tudjátok, mit érez az, akire hosszú, kínos heteken át sugárt csak az
ápolónak virrasztó mécse vetett, mikor megpillantja újra az első
napsugarat! Ha csak vékony nyaláb is, keskeny résen beszürődve, ha csak
egy szál is, aminő a sötét börtönre itélthez lopva látogat el, csak
napsugár, tavaszi napsugár legyen!
A legsúlyosabb betegnek éppen ágya mellett éri egy pompás fényküllő a
tarkakoczkás marványpadolatot és erre ragyogó foltokat vet. A beteg
sovány, fehér kezét, melyet már alig emel, kinyujtja és gyönyörrel nézi,
mint veszi körűl ezer meg ezer sugár, mint csókolgatják hizelegve;
szinte érzi, hogy újúlt erővel lüktet ereiben ami kevés vére még
megmaradt; szinte érzi, hogy a melegség kezén át lassankint tovább
terjed, be egészen szivéig, föl egészen agyáig. Mily jó, mily boldogság!
Ennél nagyobb már nem érheti soha többé őt, az annyi lelki kinccsel
gazdag, nem rég annyi törekvéssel, annyi reménnyel erős ifjút, aki
magának jövőt, szépet, magasztosat még csak álmodott, de hogy
megalkossa, jóformán hozzá sem foghatott. Ime, most a verőfény szívébe
új érzést hozott, valami rég eltávozottat, visszhangját valami vidám
kaczajnak, mely elhangzott régen, vagy tán nem is régen, de végkép, de
örökre. Észre se veszi, hogy a többiek közt örvendő moraj kél, hogy a
többiek mind készülődnek.
A tanársegéd szavára leszáll ágyáról, aki csak tud, magára ölti kék
csíkos, hosszú köntösét, tőle telhetőleg sietve, hogy a drága idő kárba
ne vesszen. Ez nem tud elfojtani egy jajkiáltást, midőn az öltözésnél
karját emelni kénytelen; az az első lépések után reszkető térddel,
inogva fogódzik meg az ágy lábánál és fáradtan megpihen; itt egyik alig
vonszolja testét két mankóján; amott a másik bekötött szemével félénken
tapogatózik, míg egy szürke néne meg nem szánja és útba nem igazítja.
Soknak minden mozdúlat kínszenvedés, és mégis úgy vágynak, úgy
igyekeznek innét ki a szabadba!