bárhogy tatarozzák, mindig szurtosak maradnak. A pinczékből fölszivárgó
nedvesség derékig megfogja a vakolatot és zöldes penészt termel,
fullasztó szagot terjeszt; a nehéz, rossz levegő mindenütt nyomokat
hágy. Szomorú hajlék kívül, még szomorúbb belül. Pedig egy kis kertje is
van; de ebben virág sohse nyílik. A sok járó-kelő, tanulók és
halottvivők, sirató rokonok és rongyos bámészkodók, a piaczok és a
földalatti odúk lakói úgyis letaposnák. Középütt van egy kerek, gyöpnek
hagyott tér. Minden tavaszszal megkísérti, hogy pázsitot növeljen; de
nyárra mindig beleún a hasztalan fáradságba és marad kopáran, kiaszva. A
kipadlózott, sáros út fölé elvénült bokrok nyujtják kopasz ágaikat. A
házmester gondozza, amennyiben folyvást nyesi őket. Fizetése nincs,
fűteni valót se adnak az emberek, juttassanak legalább a bokrok.
Örülhetnek, ha úgy is megmaradnak e fölösleges czifraságok: nincs helye
itt pompának, hivalkodásnak.
Sűrű, füstös köd tartá a várost déltájt is félhomályban, reggel óta
csöpögött az eső. Ködön, esőn át, a város másik végéről eljött a
gyászoló anya, hóna alatt hozva a ruhákat. Nagykendőjét gondosan rájuk
terité; őt magát csapkodhatta az eső, az ő ruháját, azt az egyetlen
tisztes fekete szoknyát összeverdeshette a sár. Most már nem árt. Még
így is tovább eltart, mint ameddig szüksége lehet rá.
A tornáczon nem volt senki, benyitni nem mert. Ott ácsorgott sokáig,
dideregve. Majd nevetgélő fiatal urak siettek el mellette, de egyik se
vette észre: nem ő az első, aki itt órákat töltött kínos várakozásban.
Nagy kendőjével váltig a fia ruháit takargatá és ő maga fázott. Az
üvegajtón belül jöttek, mentek, el-eltüntek másik szobákban: talán most
metélik az ő fiát… Ijesztő képek tolongtak elébe… és ő csak ácsorgott a
fagyos ködben ott a tornáczon sokáig. Egyszerre valami durva hang
szólalt meg mögötte. Magas, bozontos fekete szakállú, marczona képű alak
lépett hozzá, szennyes, kék köténynyel, vérfoltos tarka ingújjban.
Az öreg asszony ijedtségtől akadozva kezdé beszélni, mi járatban van. A
bonczolószolga egy darabig csak nézett, csodálkozva nézett rá, és aztán
vállat vont. Furcsa! Ez a vén bolond azt hiszi, hogy itt még magyarúl is
tudnak. Még csak az kéne! Azért a kevés fizetésért talán bizony nem
elég, ha németül gorombáskodnak azokkal, akiket rossz sorsuk idevetett?
»Fiam van itt, a fiamat szeretném látni!« Vállvonogatás, fejcsóválás,
meg valami mormogás volt a felelet; az a barna marok pedig úgy nyult
előre, hogy holmi tisztességes borravaló éppen elfért volna benne.
Az anyóka összeszedte, ami nehány krajczár még rejtőzködött zsebében,
összeszedte végső erőfeszitéssel, ami pár német szó még volt elméjében.
Ez már más! Kezdik egymást megérteni. A holttest még nem látható, még
nincs fölbonczolva. Lenn van a pinczében a többi között; majd csak
holnap kerül rá a sor. A ruhák azért itt maradhatnak. Felöltöztetik ők
annak idején szépen. Idegennek úgy se szabad a halotthoz nyúlni, mert az
itt egyetemi tulajdon. Menjen csak nyugodtan haza, majd elintézik ők,
amit kell.
A ruhákat bevitte, az öreg asszonyt künn hagyta. A nagykendőjét is
elfeledte visszaadni. Elmehet így is. Hadd áztassa az eső hazáig. Bánná
is ő azt, csak szegény fiát láthatta volna, aki most egy sötét, dohos
pinczében alszik. Bizonyára nagyon rossz álmai lehetnek abban a – ki
tudja, miféle? – társaságban.
Másnap délelőtt újra eljött. A kékkötényes úr, akinek a ruhákat átadta
volt, eleinte meg se akarta ismerni. Nem csoda; annyi ilyes dolga van a
jámbornak! Utóbb azonban azt mondá, hogy a halottat már nem láthatja,
mert már föl van bonczolva, de összerakva és felöltöztetve még nincs.
Jőjjön délután. Úgy is csak akkorra van rendelve a temetés; a koporsó
már itt is van. Csak várhat délutánig?! De mit is alkalmatlankodik itt
annyit? Azt hiszi, arra való az egyetem, hogy csak neki szolgáljon? Jól
van, jól – mentegetődzék az anya – elmegy ő; de legalább szépen bánjon a
fiával. Erre az egyre kéri. És ezért az egyért a kékkötényes úr majd
hogy el nem kergette. Hiába! a látogató zsebe már nagyon üres volt, és
itt olyankor az idő fölötte drága.
A kitűzött órára a halottas kocsi megállt a kert régi léczkerítése
előtt. A koporsót a hátsó kis udvarban szabad ég alatt állították föl.
Tetejét a bonczolószolga már eleve leszegezte, csupa gondosságból, hogy
az alatta fekvőt semmi baj se érhesse, hisz az öreg asszony váltig azt
beszélte: vigyázzanak a fiára, jól bánjanak vele! Már a pap is elvégezte
nagy sietve a dolgát, el is ment már, hogy másokat is ellásson az
útravalóval és a gyászoló anya még nem jött meg. Hol lehet? Talán
összeroskadt a hosszú útban, vagy talán elbágyasztá a sok bánat, otthon
elszenderült és álmában most fiát szorítja szívére, fiát látja gazdagon,
boldogan…
No de itt szűk a hely, el kell vinni minél előbb, akinek a tudomány több
hasznát nem veheti. Éppen föl akarják venni a koporsót, midőn az egyedűl
érdekelt fél, kimerűlve a nagy sietéstől, végre megérkezik, koszorút is
hozva magával. Könyörög, hogy ne vigyék még el a koporsót, nyissák föl
néhány pillanatra, hadd nézze meg utoljára a fiát, hadd csókolja meg
hideg homlokát, hisz mióta meghalt, még nem is látta. Csak nem akarják
így bucsútlan elragadni tőle? Ez borzasztó volna!
»Nyissátok föl, a fiamat akarom látni!« A kétségbeesés daczával a
ravatalra veti magát, görcsösen átkulcsolja az érzéketlen, kemény fát,
könnyeivel, csókjaival hinti ott, ahol talán az az ónszinű arcz fölfelé
tekint és nem lát maga fölött többé soha mást, mint sötét
koporsófödelet. A durva szolgák se merik ekkor háborítani; megilletődve
huzódnak hátra ők is.
De fönn a folyosón már hallik a délutáni előadásra gyülekezők zaja, a
szolgának dolga lesz, vinni kell a koporsót. Hangosan beszélgető ifjak
csoportjain hatolnak keresztűl vele, azok észre se veszik. Sokak vidám
kaczaja és csak egynek elfojtott zokogása hangzik utána.
Nyikorogva, sűrű ostorcsapások közt megindúl a menet és lassú
méltósággal – gyorsabb nem is telik – vonúl tova a hosszú néptelen
utczán és végre kiér a sürgés-forgás közé, a nagy útra. Sokan
találkoznak vele, kevesebben látják meg, még kevesebben szánják. Se hat
ló, se fáklyakiséret, se hosszú kocsisor: nem érdemes rajta sajnálkozni.
Hogy ez az egy szál vén asszony épen oda tartozik, ki tudja? Mi ő s az ő
bánata a világnak? De hát néki a világ, az összes emberiség azon az
egyen kívül, aki már nem is ember?
Hintók robognak el közelében, a sarat arczáig csapkodják, százan jönnek,
mennek, mellette, előtte, körötte csengés-bongás, kürtölés, hangos
zűrzavar: és ő mégis kietlen pusztában halad, hol minden kihalt, hol
könnyei fátyolán keresztül csak valami gyászos árnyat lát maga előtt,
amint az egy végzetes czél felé mozog és nincs hatalom, hogy
visszatartsa.
S ott távol a czélnál egy tátongó gödör. A gödör betelik, a kopár kis
halom egyik végében a fejfa, rajta a drága koszorúval. A koszorút letépi
a téli vihar, a fejfát kimossa az eső… De megjő majd a tavasz, a hanton
fű terem, a fű közé virágot ültet és az könnyeitől szépen fog nyílani.
Virágok közé jobb lesz el-elsírni a ki nem apadó bánatot, virágok alatt
jobb lesz annak hallgatni a zokogást, a hiába hívó beszédet… Hogy holnap
és holnapután és a míg tart a tél, mi lesz? arra többé nem gondol. Hogy
az élet pénzbe kerül, hogy utolsó filléreit, annak halála után is, fiára
költé, az nem jut eszébe.
Kiértek a vámon. A kocsis elúnja a dolgot, teljes erővel megvagdossa
lovait és visszakiált: »Jó lesz sietni, mámi, sohse érünk ki!« Bizony
már sok ideje jönnek. Belátják ezt a lovak is és megkisértik, talán
tudnák egy kicsit gyorsabban is rakni lábaikat. A kisérlet pompásan
sikerűl, az asszonyt messze hátrahagyják a már beállott szürkületben.
Hallik ugyan hátulról nehány kiáltás, de nem sokáig. A kocsi befordul a
temetőbe és eltünik a fasorok közt.
Jóformán éjszaka van, mire roskadozva, lihegve az öreg is odaér. Merre
vitték, hol lesz a sír? Nincs senki, aki útba igazítsa. Megáll a szerte
ágazó ösvények előtt és egy darabig gondolat nélkül bámul a sötétbe.
Kiáltani szeretne. Nem bir, de úgy se hallanák. Nehéz kábulat fogja el.
Már-már azt se tudja, miért jött ide. Aztán eszébe jut, hogy fiát
eltemetik anélkül, hogy koporsójára egy hantot dobott volna, hogy tudná,
hol pihen? Nem is bucsúzott el tőle, nem is látta halottan és most még
azt se! Meg kell, hogy találja, kell, kell!
Nőttön nő a homály, ködrongyokat szaggatt a szél a fa ágairól; mind
egyforma az ösvény, mindeniken csak a szél jár. A halottak hallgatnak,
senki se szól, csak a szél zúgja, kaczagja: Szép temetés volt, drága
temetés, de nem maradt holnapra kenyérre való!
Rózsa testvér.
Láttam padlót súrolni, lúgtól sebesre mart kezekkel. Kérdeztem, hogy
van? Mosolyogva felelte: nagyon jól. Láttam vértől ázott tépéssel ujjai
közt: bűzös rákfekélyt mosogatott. Kérdésemre mosolyogva felelt és
ugyanazt felelte. Láttam hosszú virrasztás közben, fáradt szempillákkal;
ajka mosolyogni akkor se volt fáradt. Láttam a saját betegágyán, midőn
idegeneknek áldozott évek után gyönge teste többé akaratának nem
engedett. Égő orczáiról a láz azt kiáltá: nagyon fáj! És ajka mégis
mosolyogva rebegte feleletűl: nagyon jól vagyok.
A mártir is ily mosollyal köszönte meg hóhérának a kínokat.
Igen, a Rózsa testvér ápoltjainak egy reggel egészen váratlanúl
ismeretlen kéz nyujtotta a leveses csészét. »Hol van Rózsa testvér?«
tudakozódott bánatosan a sebblázas is. »Ha ő nyújtotta, jobban enyhített
az ital, ha ő vetette az ágyat, kevésbé volt gyötrő a fekvés, ha ő
kötötte be, gyorsabban gyógyúlt a seb. Hol marad Rózsa testvér?«
Azt mondák, más osztályra ment át. Megbetegedett ő is, volt a valóság.
Kis czellájában, hol csak ritkán töltött egész éjszakát, kékcsíkos
vánkosra hajtá lankadt fejét. A kemény vásznat levették róla. Eddig
senki se látta nélküle. A vászon alatt aranyszőke haj igyekezett
megnöveszteni selyemszálait; de mindannyiszor tőben levágták
irgalmatlanúl; a földi hiúság e tárgya minek? Oly gyönyörű lehetett e
haj, és hiánya annyit ártott e kedves főnek. Rózsa testvér fiatal volt,
szép volt.
Gondosan magára húzta durva takaróját, hogy a betekintő orvosok teste
hószinéből meg ne lássanak valamit. De hiába, beteg volt, meg kellett
vizsgálni. Rá mérte isten ezt a szenvedést is, mondá; hadd haljon meg,
ha isten úgy akarja. »De mi nem akarjuk, még most mi vagyunk az urak –
mondák az orvosok – meggyógyítjuk.« Ha meg kell lenni, jól van!
A vizsgálat alatt nem vonakodott, nem szégyenkezett: ez is
megpróbáltatás. Pedig a lehulló lepel nem sejtett bájakat födött föl,
melyeknek minden nyomát oly jól el tudta rejteni a világ előtt a
télen-nyáron egyforma esetlen szőrruha. Ez is megpróbáltatás: és az
apácza mosolyogott, mig arczán a lázét felülmulta az elnyomott
szégyenérzet pírja.
Olvasóját morzsolgatva, látomásai közepett is, panasz nélkül feküdt.
Minden tisztaságot és szent békét lehelt itt. Puszta márvány-padló,
puszta falak egyetlen Mária képpel a vaságy fölött. Kis asztal hófehér
takaróval, rajta érczfeszület a kiszenvedett megváltóval. A függönytelen
ablakban nehány cserép gondosan ápolt virág. Egyéb semmi. És mégis
kápolna volt ez egyszerű szobácska, a kinccsel tömött, czifra
székesegyháznál díszeszesebb… Éjszaka van, künn téli vihar, a mécs
hamvadozóban, egy fiatal leány az asztalka előtt térdelve kulcsolja a
feszületet: ez is mise; a szomszédból halálos betegek nyögése hangzik
át: ez hozzá az orgonaszó.
De a szépségtől és az ifjúságtól a természet más áldozatot követel; az
üde ajkak másra hivatvák, mint a megszentesült kínok dicséretére.
Furcsa, szomorú kép! Hát sohasem kiván e leány a szenvedők sóhaján kívül
egyéb hangot hallani? A szerelemnek lágyan súgott szavai ne találjanak
útat szívéhez? Betöltheti-e nehány virág ott az ablakban egy ifjú élet
minden vágyait? Ki tudja?
Hisz ebben a világban nem találhat csak egy boldog pillanatot sem!
Lelkében végtelen nyomorúság lakhatik; csupán azért bírja el, mert
keserű orvosság még nagyobb ellen. Annak a szegénynek, akinek testét
minduntalan izzó késsel vágják, sorsa nem szomorúbb: tűzzel égeti ő is
lelke ráksebét, hogy ki ne újúljon.
Élete tán gyönyörrel telinek igérkezett, de hazudott: önkényt vett hát
magára minden nyomorúságot, hogy többé ne csalódhassék. Akit szeretett,
talán elhagyá, és ő a helyett, hogy bosszúból meggyűlölte volna a többi
embert is, keservében átkarolta az egész szenvedő világot, ha már
egyedűl azt a valakit nem karolhatá!
Lassankint az összeségnek minden zúga templommá vált előtte, és ő oltárt
épített mindenüvé.
Ebben a világban az évnek minden napja egyaránt a fájdalomé, nem hoz
ünnep a jajoktól megnyugovást; alig is tudnak róla. De Rózsa testvér
minden ünnepen, midőn hallgatók nem tolongtak az ágyak körűl, már
hajnalban kihozta szobájából kis asztalát és a terem közepére állítá.
Hófehéren leteríté és télen is fris virágaival körűlrakta. Rajta a
feszületre jobbról balról egy-egy szál gyertya hintett sápadt világot,
és készen volt az oltár: a karácsony nehány fenyőágat, a husvét
füzbarkákat és a pünközsd rózsákat adott hozzá. Ekkor volt a legszebb. A
térdelő apácza rokonok közé hajtá le arczát és imája rózsák illatával
együtt hatolt a trón zsámolyához és az angyalok nem tudták, melyik az
illat, melyik az ima? A fölszálló illatot sok szenvedő fohásza követte:
a betegek arra fordulának, kezük kénytelenűl imára kulcsolódott, és a
csonka elfelejté, hogy karja nincsen, a haldokló is a vigasztalás igéit
rebegte.
A kórteremben nem szentelnek többé ünnepet, Rózsa testvér eszméletlenűl
fekszik. Álomtalan éjszaka után a kimerűlt esetet reggeli szendergéséből
nem verik föl a kiváncsi vizsgálók: az ünnep a többi napnál ezentúl csak
ennyivel lesz kölömb.
Este volt, csönd mindenütt, de nem nyugalom. Oda ültem a Rózsa testvér
ágya mellé. Arczát a növekvő homályban nem láthatám, de keze forrósága,
szaggatott lélekzete és néha-néha egy-egy félig kiejtett, alig érthető
szó elárulák, hogy láza elérte a tetőfokot. Elgondoltam az időt, mikor
ez a szegény is pajzán leányka volt és gyermeki kedvvel örűlt a létnek…
Mennyi mindennek kellett azóta történni!
Nehány nap előtt még, ilyen tájban, ő ült egy halálosan beteg ifjú ágya
mellett. Akkor is hallgatott mindenki, még ő sem szólt, sőt mosolya is
eltűnt. Az ifjú megragadta kezét, az ő arczán nehány rég nem érzett
könnycsepp futott végig; nem jutott eszébe, hogy fölszárítsa. Lepörögtek
a vánkosra, utánuk hanyatlott az apácza feje is. Arczuk egymás mellett
pihent és a teremben nem szólt senki sem. Nehány pillanat mulva, mintha
erőszakkal ragadná ki magát valami kisértő ölelésből, a leány hirtelen
fölegyenesedett és betegének homlokán megújítá a borítást. Az egyik
gyöngeségtől félig álomba, félig ájulásba merült, a másik virrasztott
fölötte hűségesen és térdére hajtott fővel nesztelenül zokogott.
– Ne hagyj el… szeretlek… jőjj vissza csak egyszer még; dadogja hosszú
időközökben, erősen hánykódva fekvőhelyén. Vagy csak nékem rémlik úgy,
és a zavart hangok, amelyek kebléből elő-elő törtek, mitsem jelentenek?
– Uram, irgalmazz szegény bünös lelkének! rebegi a sarokból egy másik
apácza. Csak a fejét környező fehér vászonylebeny fénylik át a nagy
sötéten.
A beteget másnap elvitték. A rend nem engedte, hogy szentségtelen kezek
illessék. Helyét más foglalta el. Akiket ápolt és akik annyit
emlegették, vagy meghaltak, vagy eltávoztak, és velük együtt a Rózsa
testvér emléke is eltávozott.
A vizit.
Négy óra elmúlt, a hallgatóság az előadásokról a kórtermekbe gyülekezik:
mindjárt kezdődik a vizit. Délutánonkint az első tanársegéd végzi e
klinikai műveletet, amely abból áll, hogy sorra járja az első emeleten
fekvő összes betegeket, a hallgatóság tanúlmányi anyagát, amit a fél
város legszebb betegségei közűl nagy gonddal válogatnak össze. 40–50
fiatal ember kiséri magyarázgatásai közben egyik ágytól a másikhoz.
Mindenik szenvedő üdvének – gyakran a túlviláginak – előmozdításában a
fáradalmakat két-két, nem csekély hizelgéssel rendelőnek nevezett
medikus osztja meg, természetesen a kellő ellenőrzés mellett. Ők tesznek
ilyenkor jelentést a nekik jutott eset állapotáról, vagy ha ezt még nem
ismerik, ilyenkor hajtják végre magasabb segítséggel a nekik szükséges
vizsgálatokat, kollégáiknak igen sokszor, a betegnek azomban már
ritkábban épülésére.
A női osztályon fognak hozzá. Az első ágyon egy sárgabőrű, ránczos öreg
asszony gubbaszkodik, szinte zörög a csontja, ha mozdúl. Meggyógyúlt,
nincs róla semmi mondani való. Két hete még azt hitték, elpusztúl; de
tudja Isten, miért: egyszerre csak jobban lett és ma már túl van minden
veszélyen. »Amint látjuk – folytatja rövid mondókáját a tanársegéd – a
gyógyulás igen szépen halad; holnap elbocsátjuk őt, szükségünk van a
helyre.« Erre az örvendetes hírre a félelmében reszkető öreg asszony
sírva fakad.
– Nos, mi baja van? – Nem mer felelni, csak sovány ujjaival tépegeti a
takarót. Bánatának okát azomban nem nehéz kitalálni. – Ne busúljon hát,
öreg, föltesszük néhány napra a második emeletre, ott megerősödhetik és
aztán mehet a dolga után.
– Az embert kell, hogy humánus szempontok is vezéreljék – teszi hozzá
magyarázólag, a hallgatók felé fordúlva. Az anyóka köszönő szavakat
rebeg, kezet akarna csókolni, jótevője persze nem engedi; hálás
tekintettel néz hát utána. Még néhány napig nem hal éhen; azalatt meg az
ő korában, ki tudja, mi történhetik? Talán örökre megmenekül attól, hogy
– gyógyultan – elbocsássák.
Ugyancsak összekerültek! A második ágyon szintén egy öreg fekszik, túl a
hetvenen; de nem asszony, hanem leány, még pedig varróleány. Az
előbbinél sokkal érdekesebb. Négy lábnál alig magasabb, elül-hátul
púpos, egyik lába rövidebb, elsatnyult és körösztben a másik fölé
szorúl. Hogy arcza valaha csinos lehetett, némi nyomát még most is
látni, bár rajta a sovány bőr szorosan a csonthoz tapad és egykor göndör
fürtei rendetlenűl, hófehéren hullanak a szemébe. Baloldalán fekszik,
erősen összehuzódva. Lélekzete szabályos időközökben el-eláll, mellkasa
nem is mozdúl, pillái félig lecsukódnak, szemgolyói fölfelé fordúlnak.
Ilyenkor alszik lélekzet nélkűl, legfölebb néha nyöszörög egyet és keze
vagy lába meg-megrándúl. Igy tart ez egy-egy félperczig; azután mellkasa
elkezd mozogni, mindig erősebben, gyorsabban emelkedik, a szendergő
fulladozásra ébred, zihál, hörög, kapkod a levegő után, arcza végtelen
kínokat, nehéz küzdelmeket árúl el. Szólni nem bir, csak szemét
függeszti esdőleg környezőire: majd újra lassudnak, ritkúlnak a
légvételek, ismét beáll az álom. Igy tart ez napok óta szünet nélkűl.
– Mint tudjuk, az ilyen légzési alak idűlt vesebajnál gyakran előfordul,
tehát nincs rajta miért csodálkoznunk; ez esetben azomban ritka szépen
van kifejezve; előadásra is fog kerűlni!
Bizony irigylendő gyümölcse egy hetven esztendős életnek: előadásra
kerűlni. Vajjon álmodta-e szegény leány ezt a dicsőséget, midőn
magányosságban megőszült fővel, megránczosodott arcczal padlásszobája
ablakánál varrogatott, és szeme világának, tüdejének árán naponkint
harmincz krajczárt keresett? Ki tudja? talán volt egykor ő is fiatal,
talán álmodozott szerelemről, szerető ölelésről, szeretett ifjú
csókjairól, és talán ez álom volt czéltalan éltének egyetlen öröme…
No de ez nem tartozik ide, ennek semmi befolyása a jelen állapotra:
reménytelen szerelem nem okoz vesebajt. Jerünk tovább! Következik egy
tüzetesebben csak most megvizsgálandó eset. Nem tudja, mi fog vele
történni ennyi idegen ember között. Magára húzza takaróját és arczát
félénken az alacsony, kékcsikos vánkosba rejti. Az ifjúság tolongva,
kipirúlva, eleven gyürűben veszi körűl az ágyat. A tanársegéd úr is ki
van hevűlve. Nem csoda! Künn is jó idő van, és ide benn még hozzá ennyi
ember fűt, rontja a levegőt.
– No Erzsi, üljön föl!… Ne bolondozzék, csak meg kell hogy vizsgáljuk?!
A vizsgálat tárgya külömben 16 éves leányka, kit a betegség még alig
viselt meg, kinek orczáin még valódi egészséges rózsák piroslanak.
Csakhamar azomban eltűnnek a szégyentől égő arcznak egyenletes
bíborában. – Üljön egyenesen, bocsássa le két oldalt a karját!
Ingének füzőjét a rendelő úr kibontja. A leány réműlten kapja össze, nem
akarja engedni. Ennyi férfi előtt! – Micsoda dolog az, tegye le a
karját!
– Kérem szégyellem magamat, rebegi, meghalok szégyelletemben.
– Dehogy hal, ebbe még senki se halt meg; elég a tréfából, maradjon
veszteg, külömben kiküldjük, ha jól nem viseli magát, és akkor aztán
igazán meghal.
Hiába minden szabódás, belé kell nyugodnia. Hófehér válláról lehull az
ing, és ő ott ül ötven fiatal ember előtt derékig leplezetlenül. Arcza
lángol, könnyes szemét lehúnyja, keble gyorsan hullámzik. Legalább az
előtt teszi ösztönszerűleg körösztbe a karját.
– Mondtam már, tegye le a karját, üljön egyenesen, hisz így nem lehet
kopogtatni!
Azt szeretné ő legjobban, ha sohse kopogtatnák; de hiába, így kivánja a
tudomány. Ha bájait idegen tekintet elől mindeddig meg is őrzé
ártatlanúl, a tudomány kedvéért mért ne tárná föl most 50 ember előtt,
akik közűl bizonyára egynek agyába se lopódzik e pillanatban a
tudományos érdek mellé más gondolat. Ez a sok szem nem lát meg mást,
mint ami a diagnózishoz okvetetlenül szükséges. A kopogtatás megvolt,
következik a hallgatódzás. Nincs egy se, aki ne készülne fülét a leányka
szívéhez tartani, hogy ő is meghallja ama jellemző fuvózörejt. Egy…
kettő… jön a harmadik: a leányka hangos zokogásra fakad.
De ime, a másik ágyról éles sikoltás hallatszik. Egy hiszterikus nő
kapta meg a rohamát éppen jókor. Mindenki odatódul. Itt csak egyszerű
szívbaj van, amit máskor is meg lehet hallgatni, de oly szép rohamot,
mint amott, nem mindennap látni.
Egy asszony minden különösebb előjel nélkűl, néhány csuklás után
egyszerre csak elveszté eszméletét, vad kaczagásra fakadt, vonásai
eltorzúltak, ellenállhatatlan erővel lökte le magáról a takaróját,
hajította messzire vánkosait. Mindezt néhány pillanat alatt. Mire
odaérünk, görcsösen megfeszűlt izomzattal fölpattan, hanyatt
kinyujtózva, az ágy fölött ívben meghajlik, úgy, hogy csak arcza és
talpa éri a derekaljat, háta pedig mindig magasabbra emelkedik. Aztán
újra levágja magát, ismét fölpattan, nyög, zokog, ajkát harapja, fogait
csikorgatja és összeszorított állkapcsai közűl élesen sziszeg, mialatt
kezét-lábát szűntelen jobbra-balra csavarja, dobálja.
Mindenki szótlanúl nézi; a többi beteg fölül ágyában és remegve
hallgatja: Szegény asszony, mi lesz belőle!? Négy markos kolléga hiába
igyekszik lefogni, hogy valahogy fejét be ne verje és magát ki ne vesse
az ágyból. Kár volna érte, ha valami más baja is esnék: még nem volt
előadáson. Néhány percz mulva a mozgások ereje csökken, a hánykolódások
gyérűlnek, a fogcsikorgatást hangos, az egész testet megrázó csuklás
váltja föl, majd szelídebb zokogásra válik ez is, mély sóhajtások
szakítják meg, a beteg megnyugszik, álomba merűl. Utóbb csekély
érintésre fölébred, véresre karmolt arczczal, összeharapdált ajakkal,
bágyadtan néz körül és, mintegy szégyelve viselt dolgait, zavartan süti
le szemét halk rebegés közt: Nagyon fáj mindenem!
Vége! Szép volt, csakhogy rövid, még egy negyed órával tovább tarthatott
volna: ez az átalános vélemény a nézőseregben. Csak annak a szégyenlős
kis leánynak nem tetszik. Durczásan dünnyögi magában, mennyivel rosszabb
idelenn, mint fönn a második emeleten, ahol oly szelíd betegek voltak,
többnyire fiatal leányok, akikkel úgy megbarátkozott, oly jól
elbeszélgetett. Itt mindenki roppant mogorva: szóba se áll vele senki.
Hja! itt csupa érdekes tárgy van, csupa klinikus eset, a legszebben
kifejlődve, a legszebb virágzásban. Már pedig ez a virágzás nem jár
vidámsággal. Odafönn csak azok vannak, akik még, vagy már nem érdekesek;
idelenn tárgyalják, odafönn csak előkészítik és befejezik a klinikus
eseteket. De hát persze az az ostoba kis leány ezt nem tudja megérteni;
még kissé korán hozták le, úgy látszik. Hadd évődjék, majd beleún, mi
meg folytassuk a vizitet egyik ágytól a másikhoz, lelkiismeretesen.