kimehetnek a szabadba, a kertbe. Minő kertbe! Szerte kanyargó árnyas
útak, hova hársfavirág hull, sűrű lugasok, melyeket a virágzó szőlő
illata tölt be, madárdal, méhedongás lágy zenével vesz körűl, széles
pázsit üde zödből, százféle szirommal himesen: ez az igazi kert!
Mindebből mi van meg itt? A tér szűk, a kilátást tarka téglafalak zárják
el mindenfelé, virágképen csak nehány sárga pitypang és árva
százszorszép szomorkodik, illat helyett a közeli gyárak füstje tart itt
megállót, méhe nem vetődik ide a város közepére, madárdalt a künn robogó
kocsiktól hallani sem lehetne. De mégis csak kert ez, azoknak gyönyörű
szép. Nagy, jól szellőzött a kórterem, de mégis csak keserves börtön.
Itt van legalább egy darabka ragyogón zöld pázsit, van nehány kis
orgonabokor, van egy-két fa, melynek fejledező lombja már-már kellemes
árnyat vet a kavicsos útra. Az ágakon verebek ugrálnak és vigasztaló
tanulságul csiripelik, hogy még a nyomorban is lehet örűlni.
Itt legalább egyfelé van szabad útja a tekintetnek, amerre gáttalanul
hatolhat, ahova szabadon szállhat vele a lélek: fönn az égen ott kéklik
a végtelen, ott tündöklik a nap, ott úsznak azok a hatalmas gályák, a
vándor felhők és a lélek vágyait messze, messze elviszik magukkal; ott
legelnek a hófehér bárányok, melyek közt oly jó volna ép lábbal
szökdécselni, menten minden fájdalomtól, nem félve többé annak a szigorú
nagy úrnak csillogó késétől, nem nyomva az altatószer zsibbasztó
gőzeitől, attól az ijesztő álomtól, mely maga is úgy fáj és melyből oly
kínos az ébredés!
A csönd lassankint helyreáll, a nagy teremben csak ketten maradtak. Az
egyik még mindig mozdulatlanúl fekszik a már-már egész ágyán szétömlő
napsugarak közt; a másik, egy béna kis fiú, szék hátához támaszkodva
nézi, hogy távozik el az utolsó is, egy nagy szakállú, görbe öreg ember
ember. Már ő is fölvette mankóját, hogy a többieket kövesse, de, egy
pillantás után szomszédjára, megállt, könny tolúlt szemébe és a padló
fényfoltjaira szögezett tekintettel, mélyen elgondolkozott. Gondolata
visszaszállt csaknem egy hosszú évvel, vigasztalan sötét téli napokon,
jajgatással teli, egyforma éjszakák végtelen során, rabságban töltött
őszi és tikkasztó nyári hónapokon át vissza egészen egy szebb tavaszig,
midőn még az ő számára is nyílt valami kevés öröm. Hisz ezen a világon
mindenki örömre születik, a bánatot úgy kell megtanúlni. Nagyon jó
mester az élet, de a gyermekek még rossz tanítványok: egy-egy mosoly
számára náluk a könnyeken körösztűl is mindig marad rés.
– – A nagy diófán pintyőke énekelt, az eresz alatt elsurrantak a
fecskék, a szellő virágzó cseresnyefák illatát vitte be az ablakon a
homályos szobába, néha-néha egy-egy hófehér szirmot is röpítve magával
és letéve a párnára, hová vézna kis fiú nyugtatta fejét. Tekintete
frissen kizöldűlt bokrokon pihent. Egyik ág a szűk ablakon behajolt és
rózsaszinű virágot himbált, ezen meg döngicsélő méhet vagy lepét. A
lepke körűlszálldogálta az ágyat, perczre fejtől le is ült és a fiúcska
szemébe nézett. De nem tetszett neki odabenn; szebb künn a szellőn, a
verőfényben. A beteg is sokkal jobban szeretett volna véle kisietni;
csak hogy a lepkének ép volt a szárnya, de az ő lábai nagyon betegek,
meg nem bírhaták. Legalább hát számlálgatta a beszállingózó szirmokat,
hallgatta a madarak csicsergését, a sugdosó lombokat, szívta a
cseresnyefák illatát. A nappal így is eltelt, a fájdalomból így is
lehetett valamit feledni. A lehanyatló nap az alacsony tető alá is
betekintett s az ágyra piros sugarakat szórt épp oly dúsan, mint ez a
mostani: akkor is jó volt. De mikor eljött a sötétség, a fekete
hallgatag éjjel, melynek csillagát ő sohasem láthatá, óh! akkor nagyon
lassan múltak a perczek, hosszú, hosszú idő tölt el, míg a régi, rekedt
fali óra egyet-egyet ütött; akkor a virrasztó kis fiúval virrasztott a
fájdalom is. Ám az éjszaka sem tartott örökké, előbb-utóbb eloszlott a
homály, szünetelt a szenvedés, a szép tavaszi nappal friss levegője,
illata újra szétáradt a szóbában.
Szegény fiú, így valahogy csak meg-megnyugodott sorsában, pedig beh más
volt ez, mint a mezőn játszadozó, örvendező pajtásoké! De hogyan
nyugodhatott volna meg apja, kinek egyedül ő volt mindene? Hallották,
hogy az ország első városában vannak intézetek, hol a szegény embereket
csodatévő orvosok ingyen gyógyítják, hol egyaránt jól ápolnak, tartanak
mindenkit, hol elmúlnak a legfájóbb sebek is. Ide kell hozni a beteget –
gondolá az öreg – ha minden jószága rámenne is. És a kis fiú kénytelen
volt ott hagyni a virágzó fákat, a bokrokat, a lepkét és eljönni a zajos
nagy városba, ide ebbe a pompás palotába, mely oly szép kivül-belől,
mint egy tündérkastély, de oly szomorú, annyi szenvedés lakik bene!
Azóta apját csak egyszer látta, azóta – sok mértföldnyire mindenkitől,
mindentől, amit szeretett – ily nyomorultúl ennyi idegen közt
tizszeresen árva. Nem is csoda; itt mindenkinek nagyon is elég a maga
baja, senki sem ér rá, hogy mással törődjék. Azóta nem egy szomszédja
hagyta el gyógyúltan a termet, hogy vagy küzdelmes, nyomorúságos életébe
visszamenjen, vagy a ki jobb sorsra jutott, a szegények temetőjében
találjon nyugodalmas zúgot nehány esztendőre, míg itt is másnak nem kell
átadnia örökösnek gúnyolt pihenőhelyét. Szomoruan jöttek, hogy itt kell
maradniok, szomoruan mentek, már egészségben, jól emésztő gyomorral
dobva oda az éhenhalálnak. Észre se vették talán azt a jámbor béna
fiúcskát, ki csöndesen, türelmesen feküdt egyik nagy ágyban, legföljebb
néha-néha fölült, hogy halkan sírdogáljon, félénken tekintve körűl, nem
látja-e meg valamelyik rosszkedvű doktor úr.
Az egész idő alatt csak egy társa törődött vele, az a legbetegebb, ki a
többit a kertbe most sem követheté. Sok unalmas téli szürkületen
biczegett oda hozzá, ült oda az ágya szélére; és ez a jó bácsi mesélt
néki mindenféle szépet. Hogy mit, el nem tudná mondani, csak hogy szép
volt az nagyon, hísz a mesélő is egészen kipirúlt bele, szeme
csillogott, melle erősebben emelkedett; hangja oly búsan, oly édesen
suttogott, hogy a kis fiú, térdére hajtva fejét, más, boldogabb világba
képzelte magát és álmában folytatta tovább azt, amit a mesélő már
elvégezett. Lassanként igazán megszerették egymást. A kis fiú most is
gyöngéden nézi egy darabig, aztán oda sántikál hozzá, megfogja még
mindig kitartott kezét. Fölrezzen, mély sohajtással a tovaröppent kedves
képek után, körűlhordozza tekintetét a termen és csak most látja, mily
egyedül maradtak.
– Miért nem méssz ki te is, kis fiam? Oly szép a verőfény, oly jó lehet
künn lenni a szabadban!
– Hadd maradjak veled, bácsikám, nem hagylak magadra, jobban szeretek
itt lenni. Mit is csinálnék én azok között?
Kivülről hangos beszélgetés, sőt kaczagás is hangzik be. A sír szélén
állók is kaczagnak. Oly keserűen szól, annyi gúny van e vidámságban!
– Hallod, mily vígan vannak? No menj ki te is, tán sohse lesz többé ily
gyönyörű tavaszi nap; légy vidám velük együtt. Velem ne törődj;
megleszek addig egyedűl is, elég nekem, ha ér a napsugár. Csak eredj;
mondd el majd azután, minő a világ odakünn; régesrég nem láttam. Én meg
majd estére mondok neked szép mesét.
Eleinte vonakodik a kis fiú, de utóbb mégis csak rááll, és mire az
ajtóhoz ér, örűl is, hogy távozhatik. Szeresse bár gazdáját a rabmadár,
szíve repes, ha kinyitják előtte a kalitnak ajtaját. A szabadság
vágyának nem állhat ellent, ha az rövidke óráig tart is csupán.
Délután van; az emberek naptára ünnepet mutat és most az egyszer igazat
mond, ünnepel a természet is. Künn a kertben szokatlan zaj, idebenn a
rendesnél is nagyobb, zavartalan csönd. A magányos beteget nem háborítja
semmi; élvezheti bátran a napsugarakat. Visszavilágítanak ezek a múltba,
megaranyozzák a jelent, fényt vetnek előre a jövőbe is. Pedig abban a
múltban sok a hiú küzdelem, a keserű csalódás; ez a jelen sötét, minden
inkább, mint biztató, – és ama jövő? Sohsem lesz abból jelen. Ámde ezek
a jótékony, könyörűlő napsugarak nem hagynak árnyat a múltban, kétséget
a jövőben. A betegnek gyönyört okoz a már lezajlott küzdelem, jóllehet
gyakorta éhség volt az ellen, megaláztatás a seb, s a harcz jutalma
elismerés helyett bántó keggyel nyújtott kenyér: nevelő volt. Csak
nevelő volt és mégis jutott számára sok nem mindennapi öröm: önlelkéből
merített vigasztalás, törhetetlen erőnek érzete és nehány szabad óra,
dolgozni egy nagy munkán, leendő hírnév alapkövén, az első lépcsőfokon
egy magas czél felé, ahol vezérlő csillagul két kék szem világított,
biztatást másnak büszke ajkak mosolyogtak. Itt fekszik ime most, itt az
eredmény, az igazságos jutalom. Lappangó kórnak hirtelen kitörése
mindent és végkép összezúzott; minden reménye romba dőlt, ő maga
nyomorék.
– Istenem, mily szép az élet, mily boldogság! – Igy sóhajt, hisz a
napsugarak épp oly vidáman játszadozva időznek az omlatag falon, mint az
örökre épűlt paloták magas homlokzatán. Nem engedik az álmodozónak
látnia, hogy műve összeomlott, sőt építeni, dicsőséggel befejezni
segítenek. Bámulni fog rajta az egész világ, s az emberiség majd hálával
adózik neki, aki egykor az eltaposottak között volt, aki majdan joggal
lesz büszke önereje győzelmére s aki – elfáradt már is a képzelt örömtől
és – csókolgatva millió sugártól, – lassankint elszenderűl, álmodik a
dicsőség mellé üdvözítő szerelemről, örök ifjúságról, tavaszról és
egészségről.
Az alább hanyatló nap egész arczával bepillant az ablakon és jóságos
tekintettel nézi a betegnek megvékonyúlt vonásait; az ablakpárkányra
verebek ülnek és pajkosan bekopognak a táblákon. Mindenik azt hajtja,
azt csicsergi: öröm az élet, eltűnt a bú! Feleletűl fölhangzik a kertben
mulatók zaja, az alvónak halk pihegése pedig tudtán kivűl azt mondja rá:
Miért múlik el oly hamar?!
Az első fölvonás.
Helyre, helyre! Kezdődik az első felvonás! A nézősereg dübörögve
foglalja el helyét a félkörösen magasba fölsorakozó padokban. Színlapot
nem osztottak. Közepe felé jár a félévi bérlet, játszók és nézők már
körűl-belűl ismerik egymást.
A főszereplő, aki egyedűl beszél is, cselekszik is, mindennap ugyanaz.
Bizonyos mellékszerepeket is, melyekben cselekedni kell ugyan néha, de
szólni sohsem szabad, mindig ugyanazok adnak, még jelmezük sem változik:
valami sötétkék újjas. Háromnak szerepéhez tartozik, hogy csíptető
legyen az orrán; négynek egyéb dolga is akad. Különösen egynek, aki
oldalt szokott állni és a szivacsokat nyújtogatja meghatározott
végszavakra, melyeket a főszereplő kiált rá, kicsit kevésbé hangosan és
erélyesen, mint a többiekre. Mert ezeket csak segéd uraknak hívják, azt
pedig Jánosnak. Van aztán még két, napról napra változó alak. Az egyiket
a hallgatóságból szokták előzetesen kiválasztani. Beszélnie kellene, de
rendesen nem tudja a szerepét. Egyébiránt színpadi neve »észlelő«, és
igen alkalmatos arra, hogy a nézők kinevessék. A másik változó
személynek végűl se beszélnie, se tennie nem szabad. Az a hivatása, hogy
hallgasson és ne mozdúljon. Ha szerepéből véletlenül kiesik és egy
hangosabb nyikkanásra talál vetemedni, csattanós rendreutasítás is
érheti a nézők átalános derűltsége közben. Külömben fontos, csaknem
főszemély. Nélküle a produkczió meg nem tartható.
Ami magát a darabot illeti, no ez elég változatos és mulatságos ugyan,
de valami magasabb műegységet hiába keresnénk benne. Az érdeklődés nem
központosúl eléggé egy cselekvény és egy alak körül, sőt gyakran nincs
is főszemély. Szerkezete igen egyszerü. Az első fölvonás az expositio, a
második a tulajdonképeni cselekvény, amin a tárgy, illetőleg a hős sorsa
megfordúl. Kár, hogy a harmadik fölvonás alapjában el van hibázva. A
második fölvonásban tetőpontjára jutott főcselekvény természetszerű
kifejlése már nem a színpadon, hanem a kulisszák mögött következik be,
és a nézők csak idegen elbeszélésből értesűlnek róla. E helyett a
harmadik fölvonást tulajdonkép máshová tartozó epizódalakok töltik ki,
sőt néha aránytalanúl el is nyújtják: járóbetegeknek szokták őket
nevezni. Mindazonáltal a finomabb művészet iránt kevésbé fogékony
publicum ezekkel is megelégszik, sőt rendesen ezeken mulat legjobban.
Megesik, hogy váratlanúl közbejövő körülmények a kulisszák mögé szánt
végkifejlést is a színpadon játszatják le még a második felvonásban, ami
ugyan háromfölvonásos darabban, mivel a katasztrófa utóljára kell hogy
maradjon, a szabályokkal nyilvánvalólag ellenkezik; de a nézők műérzékét
még kevésbé sérti, mint a cselekvő személyekét. Ez egyébiránt csak
ritkán történik meg, hatalmában állván a vezérszerepet játszó
igazgatónak a tetszése szerint való pillanatban szakítani végét a
második fölvonásnak.
E rövid tájékoztató bevezetés után azt hiszem, áttérhetek a mai darab
kritikai ismertetésére.
A színpad egyszerű emelt teret ábrázol, félkörben czifra vasrácscsal, az
előcsarnokra nyiló nagy szárnyajtóval hátterében. Egyik oldalán üveges
irószekrény csillogtatja a sokféle szúró, vágó, csípő műszert, a másikon
vízvezeték csapjai kínálnak meleg vagy hideg vízzel. Nagy
rézmedenczékben szivacsok áznak, s a rácshoz tiszta törűlközők simúlnak,
nemsokára piros újjnyomokat mutatók – kellemes színhatásúl. Az előtérben
nehány faszék és zöld bőrkarszék; a középtérben keskeny tolható ágy
egészíti ki a nemes egyszerüségű bútorzatot.
Legelőször lép be a néma személy, akinek – mint említém – az szokott a
teendője lenni, hogy másokat engedjen tenni. »Eset« a műneve. Belép,
azaz hogy ez épen nem lép be, mert hisz ép annak köszönheti ittlétét,
hogy nem tud a lábára lépni. Betolják a kerekes ágyon, szépen betakarják
és magára hagyják a még üres teremben. Köröskörűl tág, ásító padok,
felülről az üvegtetőn át éles világosság, és mindenütt hideg nyugalom:
érdekes hangúlat. Jó darabot elmélkedhetik, míg az első néző megérkezik.
Sebesen jön és az ajtót maga után becsapja. Szétnéz és ásít. Gondolkozva
fölmegy a legfölső sorba; nem annyira azt akarja, hogy ő lásson, mint
inkább, hogy őt ne lássák. Névsort is szoktak olvasni néha a bérlők
fölött; jó mégis itt lenni, bár otthon – átvirrasztott éj után –
kényelmesebb volna az alvás. Igy áldozza föl a könnyelmű ifjúság
ártatlan gyönyörének legszebb perczeit. – Azomban érkeznek többen és az
első padokat foglalják el. Lassankint minden hely betelik. Nagy ma a
buzgalom: a nézősereg érez valamit.
Az pedig ott a színpadon csak várakozik. A köröskörűl mindinkább
szaporodó ismeretlen, komoly arczokról valami nagyon rejtélyeset és
nagyon félelmeset olvas. – Részünkről ezt sem tartjuk – művészeti
szempontból – egészen helyesnek; mert az alak így egyrészt veszít
érdekes voltából, másrészt meg különben is nehéz szerepébe időnek előtte
belefárad, ami nem ritkán az összjáték rovására van. No de ezt csak
amúgy mellékesen jegyezzük meg; nem akarunk ily csekélységekre nagy
súlyt fektetni.
A kezdet ma egy kicsit késik. Már némi tűrelmetlenség kezd mutatkozni,
de íme jön az észlelő és papirossal kezében, elfoglalja helyét az eset
oldala mellett. Következik a szolga és végűl a nagyságos úr, segédei
kíséretében. Figyelem! kezdődik az előadás.
Az észlelő elfogúlt hangon olvas. Az előzményeket az ő szavaiból tudjuk
meg. Elcsépelt műfogás; de menthető az által, hogy az eset, akire
vonatkoznak, maga technikai okoknál fogva hallgatásra van kárhoztatva és
legfölebb hozzá képzelheti, amit itt mint lényegtelent mellőznek. A
cselekvény menetére nézve valóban lényegtelen dolgok, de az ő szivének
talán igen fontosak, csaknem fontosabbak, mint a hallgatókra nézve az,
hogy róm. kath., Piripócson született, Budapesten lakik stb. Mivel azt
hiszem, hogy olvasóim az ily részletekkel többet törődnek a rendes
nézőközönségnél, röviden a következőkben van szerencsém azokat jelezni.
Két éve – olvassa az észlelő – munka közben lezuhanó fal eltörte a
szárcsontját. Két éve – gondolja az eset – szép tavaszi reggel, szombat
reggele. Mily boldog volt akkor, midőn elbucsúzva feleségétől és kedves
kis gyermekeitől, kőmíves munkára ment, hogy este hazahozza heti
keresményét. Majd vídám vasárnapot csapnak, hús is kerűl az asztalra,
néha egy korty bort se sajnáljon az ember magától. Ebéd után ünnepi
ruhában, melyre mészpor soh’sem szállt, sétálni mennek, ki a liget felé…
Díszes új utcza, széles, fákkal szegett körút alakúl a régi, görbe
utczák szurtos helyén. Egyik ócska házat a másik után kell lebontani,
hogy ott majdan paloták emelkedjenek, nyájas hajlékot adva ezereknek, ha
már elkészűltek, becsületes munkát, kenyeret most, épülőfélben. –
Bontják már a régi falat, csattog a csákány, zuhog a vakolat, tégla hull
le tégla után, porfelhő kél nyomában a mélyből. Egyre törpül a fal és
már-már eltünik. Hirtelen, nagy robajjal egész oldalfal dől el
váratlanul. Jaj annak, akit ér, jaj annak a szegény munkásnak, akinek
szívszaggató sikoltása hasítja át a levegőt. Eszméletlenűl, vérző
fejjel, törött lábbal terül el a vakolat fölött.
Hazavitték, otthon föléledt, felesége ápolta gondosan. Megtakarított
keresménye, minden jószága ráment a gyógyításra. A tört láb
összeforradt, de rosszúl; sohsem tudott ép lábhoz jutni azóta. Munkára
többé nem mehetett. Derűlt, meleg hónapok jöttek, és ő nem tehetett
mást, kiült a küszöbre, nézte az udvaron játszó gyermekeket, míg
felesége keserves napszámban odajárt, hogy tarthassa családját,
tarthasson egy fiatal, külömben erős férjet. Megpróbálta többször, a
munka ment nagykínosan egy darabig, de hiába! – a rozzant láb nem bírta
sokáig. Folyt tovább a henye élet, a nyomorúság szégyenletes kenyéren.
Még hozzá az asszony is ágynak esett, az éhező gyermekek sírtak
körülötte, és ő ép, erős karját nem átallotta az égre emelni. Elment,
járt utczáról utczára munka után, és végűl kínjában összerogyott. Ide
hozták, ma éppen ő reá kerűlt a sor.
Az észlelő urat megkérdezik, mit tart a dolog felől. Van benne elég
szerénység, hogy semmit se tartson. Majd taglalja a nagyságos úr. Az
esetnek előre vaczog a foga, mintha fáznék. Leveszik róla a takarót.
»Mit csinál, nem szégyenli magát, hisz még nem bántják!« A kések még
mind nyugton heverésznek a tálczákon. Most még csak azt próbálják, hogy
a törési végek összecsontosodtak-e, vagy csak szállagosan függnek össze.
A dolog fölötte egyszerű. Egyik segéd térdben erősen tartja, a tanár úr
bokában fogja meg és feszíti: kimozdul-e a törési helyből az alsó darab.
Az eset megfeledkezik szerepéről és fölsziszszen. »Mi a baja?!« Szónoki
kérdés, emelt hangon, amelyre nem szabad válaszolni.
Csakugyan mozog. Következik egy remek előadás a csonttörésekről. Az első
padokban figyelnek is. Sok szép, hangzatos idegen szó; a néma személy
nem állhatja meg, hogy kiváncsi ne legyen értelmükre, noha ez nincs
szerepében. Azt hiszi, mind az ő bajára vonatkozik, pedig dehogy! Három
negyed óráig csak nem lehet ily közönséges esetről beszélni?! Ő maga
csak éppen alkalom. Az egészből őt csak annyi illeti, hogy a csontvégek
átfúrták az izmok burkoló hártyáit, ezek közéjük ékelődtek és az
összecsontosodást gátolták. Könnyű segíteni. Csak szét kell újra húzni a
tört végeket, fölmetszeni a bőrt, a fölösleges hártyákat eltávolítani, a
csontvégeket egyenesre fűrészelni vagy vésni, összeilleszteni, bekötni
és 2 hónapig várni, hogy sikerűlt-e az operáczió.
Szerfölött egyszerű. Merőben fölösleges, hogy az eset hideg verejtéket
izzadjon hallatára. Minek is hallgat oda? nem neki beszélnek. Aztán meg
mire való az a nagy fantázia egy esetnek? Kell hogy érezze előre a
feszűlő bőr húzását, a kés élének hidegét; kell, hogy már most hallja a
fűrész recsegését, a véső csattogását? Bizony kár így remegnie. Hiszen
hallhatja a pompás kórjóslatot; hallhatja, hogy lábánák elhalására a
műtét után a valószinűség csak 10%, hogy éppen nem bizonyos, le kell-e a
lábát még utólag vágni? Sőt nagyon valószinű, hogy a csontvégek szépen
összeforrnak, a láb teljesen meggyógyúl, alig fél hüvelykkel marad
rövidebb a másiknál, és esetleg még mankó nélkűl is használható.
Az eset családjára gondol, amely most tán éhezik, várva föntartója
visszatérését, s amelyet ezután sem fog eltarthatni. Mankóval keressen
kőműves munkát?! És ennyi szenvedés után! Hiába akarja leküzdeni,
könnyek törnek elő szeméből. Szomorúan néz a segédekre: minek hoztatok
hát akkor ide a kínpadra, ha nyomorék maradok!
Jó, hogy a nagyságos úr nem látja. Hallatlan, hogy a darabnak ez a
személye még holmi tekinteteket is merjen elkövetni. Kénytelenek vagyunk
e helyt sajnálkozásunkat kifejezni a fölött, hogy e fontos szerep
betanítására ily kevés gondot fordítanak. Hideg verejték, fogvaczogás,
ijedt, sőt ami több, szemrehányó tekintetek: mind olyan dolgok, melyek
az összjátékot nagy mértékben zavarják, amelyekről tehát a szereplőt jó
előre le kellene szoktatni. Ilyesminek elnézése legfölebb a következő
fölvonásban lenne indokolt, ahol a kés már csakugyan vérben ázik és
valósággal recseg a fűrész, ahol különösen szem előtt kell tartani a
humánusság követelményeit. De az expositióban?! Hová lesz a drámai
fokozás, ha az eset már az első felvonásban a fogait vaczogtatja? A
sírás pedig éppenséggel művészietlen túlzás.
Nevetséges! Mintha ezek az orvosok itt tehetnének róla, hogy neki öt
gyermeke van; mintha egy kőmívesnek ócska csontjaiból külömb lábat
lehetne faragni a tudomány által előírottnál!
Még se kezdik már? – sóhajtja. Ezóta száz műtét gyötrelmeit kiállta. De
hiába, a színpad törvényei megkívánják, hogy az első felvonás
beszélgetés közt múljék el. Most íme élethűen a táblára rajzolják a
törött lábat. Ez a vörös vonal jelenti a metszés irányát, ez a sárga a
fűrész útját stb. Ha e két csontvég összeillik, teljes a gyógyúlás; ha
az ér átszakad, vagy a heg által összeszorúl, a végtag elhal.
Legnagyobb elismeréssel adózunk ez expositiónak. A következő fölvonás
bonyodalma máris teljes világosságban áll előttünk.
No most hozzáfognak a műtéthez. Az eset letárgyaltatott rövid egy óra
alatt. Hozzák a spongyákat és a tálczákat. A kötések készen állanak, az
ércsipők sorba rakva, a kések éle mind kipróbálva. De mégse. Ma már nem
lehet. A műtét egyszerű ugyan, de kissé hosszadalmas, és az idő
előrehaladt. Majd holnap! Helyette hozzanak másikat, akivel hamarabb
lehet végezni!
Ezt újra letakarják, a szárnyajtók föltárúlnak, az ágy kigördűl, az eset
újra elfoglalja helyét a kórteremben, melyet annyi reménnyel hagyott el
2 óra előtt. Kiváncsi, kérdő arczok fogadják: Nos? Kezével int
szótlanúl. Jobb volna, sokkalta jobb, ha meghalna még a műtét alatt, –
gondolja most. Ezzel vége az első fölvonásnak.
És íme, itt ismét utalunk a komédia szerkezetének már előbb jelzett
sarkalatos hibájára. Az érdeklődés két, sőt esetleg több személy sorsa
között oszlik meg. Őszintén tanácsoljuk a szerzőknek, hogy e
hiányosságon tőlük telhetőleg segítsenek, annál is inkább, mert maga a
hely- és időegység, amit szem előtt tartanak, kétszeresen szükségessé
teszik a cselekvény egységét is.
A második fölvonás.
A szín megmarad, a szereplők közűl is csak kettő változik. Másutt van
dolga a nagyságos úrnak; kivételképen az első segéd veszi át szerepét,
ami az esetben könnyűnek igérkezik. A másik a néma szereplő, ez eset.
Most egy őszhajú, őszszakállú hosszú, szikár ember fekszik a középen.
Expositió volt már, hozzá lehet fogni a cselekvényhez minden
szószaporítás nélkűl.
Kissé több a változás a nézőtéren. Alig tette ki lábát a tanár úr az
ajtón, seregestűl tódúltak ki a padokból azok, akik várakozásukban
megcsalódtak, és most legnagyobb boszuságukra szorgalmuk minden
bizonyitása nélkűl kénytelenek a kávéházba, vagy az aszfaltra menni. Ez
azonban még nem volna baj, csakhogy most már holnap is el kell jönni:
rég készen van a katalógus. A tágas teremben sok üres hely támad, alig
ketten-hárman ülnek, inkább heverésznek egy-egy padban. Itt-ott
előbukkan a mai lap vagy valami érdekes regény, amit – utóvégre – itt is
el lehet olvasni, nem kell azért hazamenni ebéd előtt. Akinek nincs
egyebet mit tennie, akad néhány figyelő is.