Ez aztán szellemes ötlet volt; mindenki kaczagott rajta. Iga

AZ ÚT A RÉVPART FELÉ.

(KLINIKAI KÉPEK)

IRTA

IFJ. APÁTHY ISTVÁN.

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM R. TÁRS. KIADÁSA.

1885.

Budapest, 1885. Az Athenaeum r. társ. könyvnyomda

Csöndes este.

Magukra maradtak; már vacsorájukat is megkapták. Fehér csészékben vitték

oda mindenikhez: ennek egy kis tejet, annak nehány kanál levest. A lázas

undorodva tolja félre a neki rendelt gyér tápot is és csak vízre

sovárog; a lábadozónak egy csirkeczomb ünnepet okoz, és boldogságát egy

kortynyi bor betetőzi. Nincs már, aki megbámulja őket kiváncsian, de nem

résztvevőn; egyéb dolga után ment az ápolónő. A béke és a szabadság

órája ez. A nappali gyötrelmek véget értek, s az éjszaka rémei még

nincsenek itt.

Szegényes gyertyaszál – gázlángok csak az új klinikákat fényesítik –

lobog a nagy női kórterem közepén, széles tölgyfaasztalon. Serczeg, izzó

hamva lekonyúl, elfogja lángját, s a koppantó a tartó szélén tétlenül

hever. A változó világ alig hatol a falakig s a sarkokat homályban

hagyja.

A homályból itt-ott fehér alakok kelnek ki, megmozgatják a hosszú

fekvésben elzsibbadt tagjaikat, járnak-kelnek, eleinte szótlanúl, utóbb

egymással beszédbe ereszkedve. Suttogást hangosabb szó váltogat, sőt,

egy hosszú, friss kaczaj is zeng végig a puszta falakon. És mintha az

idegen hang hozott volna magával valamit az igazi életből a félhalálba,

messze tünt tavasz fuvalmát az örök télbe. Még a gyertyaszál is

derültebben libeg, a haldoklót remény szállja meg.

Vajjon mit lehet itt kaczagni? Többen a vidám leánynak ágya köré

gyültek. Ennél gondolnak legkevésbbé rá, hogy sirniok kellene. Ez se tud

ugyan lábára állni, térdét se nyujthatja ki már félesztendeje, de

legalább, ha békén hagyják, fájdalma nem nagy; marad ideje örülni, hogy

még egészséges lehet.

Egyik az ágy szélére ül, a másik lábtól támaszkodik, a szomszéd ágyakban

is oda fordulnak. Egy asszony megy arra erőködve, óriásra puffadt

testében nagy terhet viselve. Megkinálják szépen egy faszékkel:

beszélgessen ő is velük; mit busong magában? Leül közébük, leülni

keserves, de ha már egyszer megvan, ő se marad hátra a szóval. Ott van a

vidatánczos kis leány is; keze-lába folyton jár, arczát minduntalan nagy

haragosra rántja, pedig ő is kaczagni akarna. Semmi mozdulata nem sül

úgy el, amint szeretné. De mit tesz ez? Ha dadog is, megértik. Mindnyája

szereti egymást: jó kapocs a közös nyomoruság. A mellhártyagyulladásból

üdűlő varróleány már nótára is gyujt. A tüdővészes köhögi hozzá a

taktust. Nagyon jól mulatnak. A zaj növekszik. Ennyi nő, ha beteg is,

hogy tudna csöndesen beszélni? Mégis meghallják, mihelyt kivűl nesz

támad. Ha véletlenül erre jönne a doktor úr! De nem! Semmi. A mese

folyik tovább. De nagyon sokat és nagyon furcsán köhög valaki ott a

sötét sarokban.

Vidám história. Nem rég olvasta valamelyik. Van benne szó szerelemről,

boldogságról, a hősök mind egészségések, nem küzdenek nyomorral; szóval

öröm nekik az élet. Az öregeknek is tetszik. »Kár, hogy mese« – mondják

hozzá. »Miért ne lehetne igaz?« – kérdik a fiatalok. Egy szélütött ősz

kofa is hozzászól a teremnek másik oldaláról; de hajdanában oly gyorsan

pergő nyelve most csak azt tudja nyögdelni, vontatva lassan:

oootototo–to! Ebbe rejti minden gondolatát. A kik régebben vannak vele

együtt, már meg is értik. Azt mondja ime most: »Oh! de nagyon szép

volt!« No még egy másikat, azt is szép vigat; van abban a könyvben elég.

Van abban a könyvben elég! – gondoljá a sötét sarokban az, aki sohasem

vegyűlt a többiek társaságába, noha már jó ideje itt van. Az ő lelkének

a borúja elfogná tőlük azt a kevés derüt is, amit náluk a testi

szenvedés meghagyott. – Van az élet nagy könyvében elég, hej! de nem oly

vidámak a mesék. Zokogna, de köhögnie kell, és ez fontosabb a

szomoruságnál. Egész nap tűkön feküdt az ágyban, mellét a vékony ing is

mázsányi súlyként nyomta. Estefelé fölült a puha karosszékbe. Fájdalma

csökkent, arcza kipirúlt, fölkereste sok, sok elárvúlt régi gondolat.

Eleinte hallgatott amazoknak a meséire, de utóbb a magáé foglalta el

egészen…

Valaha, messze a mesés multban, túl egy keserű tengeren merő

nyomoruságból, ragyogó tündérregében éltek boldog emberek s köztük ő a

legboldogabb. A tenger csöppjei millió meg millió kinzó pillanat – három

év: végtelen nagy idő, untig elég, hogy nehány örökre eltünt szép napból

tündérmese váljék. Ott babérlevélből vetettek neki ágyat, rózsasziromból

volt a párna. Oh! mily illatosak voltak a rózsák: a durva, csíkos lepedő

véresre töri bőrét. Igazgyöngyök simúltak homlokára: oda most a hideg

verejtéknek még igazabb gyöngyei ülnek. A müvészet csillaga fénylett e

főn – azt hangoztaták, sőt meg is írták aranyos papirra versben. Oh,

mily szépek valának a versek! Kegyetlen magyarázat, tele rémes idegen

szókkal, a mit ma beszélnek ágya fölött.

A szerelem virágai nyilnak ez arczon – súgták oda epedőn, úgy vágyva

szakítni belőlük. Oh! mily édes volt hallani a szerelmi vallomást és

mosolyogni rajta biztatva vagy lesújtón, de mindig diadalmasan – ezzel a

fonnyadt, fakó ajakkal, ezzel a sárga ránczos orczával. Minden

üdvösséget odaadtak volna deli ifjak azért, hogy ráborulhassanak – e

kiaszott, köhécselő, görcsösen emelkedő kebelre. Ámde előttük leple soha

le nem hullt: akármelyik görbelábú, szurtos kis zsidó tolakodik most oda

hozzá, bátran bontja ki ingét és tapogatja kiváncsian, számlálva

bordáit. Mindegy ma már! Oly nagy a hőség! A hűsítő levegőnek maga is

kitárja, nem bánva, ha zsibongó hallgatók közt száz szem látja is. A

szemérem a gazdagnak őrködése kincsei fölött; a szépséggel együtt

eltűnik.

De amott folynak tovább a regék. A fiatalokéi kifogyván, előveszik az

öregek a régi dajkameséket, a melyeket utoljára talán bölcső mellett

mondogattak. Jó hallgatni ezeket is, hisz a királyfi utoljára is mindig

megtalálja kedvesét és elviszi lakni fényes palotába.

Fényes palotában volt az ő otthona is. Tapsok riadása szólt benne a

legszebb zeneként. Egy szó ajakáról, egy mozdulat karjával: elég volt,

tőle mást nem kivántak. Erős akarattal, lángoló szívvel a müvészet

ormára akart lépni. Nála fölöslegesnek tarták. Trónon ült ugyis, tündér

volt, szerették, bámúlták, maga se tudta, miért; de lehunyta szemét

boldogan és engedte, hogy ringassa szeliden az ár, a mely neki örvényt

még nem mutatott.

Csak a mesélő anyókának reszkető, gyönge szava hallik: a dajkamesék

szárnyain megjött a bölcső nyugodalma. – Királykisasszony ült a zengő

liget virágai közt és álmodva, a gazdag királyfi vállára hajtá fejét. De

gonosz varázsló irigyelte meg és elbűvölte, hogy kedvese többé nem

ismert reá.

Van a mesének folytatása is, de az ő saját meséje itt már véget ér, és

kezdődik a valóság, amelynek vége nincs. Miért nem tart tovább az öröm,

vagy legalább az álom? Való vagy álom: mindegy, ha nem tudod, hogy

álmodol. A hatalom elnyészett, a tapsból néki többé nem jutott. Miért?

Beesett orczával nem állott már jól a mosoly, fonnyadó ajakra nem illet

a szerelmi szó. Ha ölelésre tárta ki karjait, csak azt látták, hogy e

karok lesoványodtak; ha keblére hívta szinpadi ifját, azt mondák:

»Szegény, – már hogy az ifjú – nem irigylendő!« Nem látták, hogy ama

szóba lelke legjobb részét lehelte, hogy igazi ihlet, ami abba az

ölelésbe a tüzet adta. Olyan jól soha se játszott, mint az utolsó este,

mikor kifütyölték.

Van a mesének folytatása is: a varázslat eloszlik, a királykisasszony

újra gyönyörű lesz. És a betegek őszinte örömmel várják boldogsága

visszatértét, ott élve mindnyájan vele együtt a tündérszigeten, ahol

holdsugarakból szövik a menyasszonyi fátyolt. Holdsugarak vetődnek be a

teremnek ablakain és a havas háztetők fényével együtt segítenek ők is

mesélni, tündérszigetté változtatni a szenvedők tanyáját.

Hátha róla is eloszlik az igézet? A komor ősz nemtője vetette reá;

leveszi majd a vidám tavaszé. Nem maradhat már e sötét sarokban. Vállára

kendőt akaszt és erőtlen, ingadozó léptekkel, zajtalanúl odamegy az

ablakhoz. Leül a faszékre; kemény élei most nem bántják. Lassankint

mintha a varázslat kezdene tünni. Úgy érzi, újra ringatja a szelíd ár,

környezve lágy morajával. Jól esik újra lehunyni szemét és, nem hallva

csak a csengő csobogást, utazni ismét a tündérvilág felé, a mely ím,

előre küldte holdsugarát. A régi rózsák illata kél, babérlevélből puha

ágyon hallani újra az édes, epedő szerelmi vallomást, a tündérhabok

csengő csobogását…

Későre jár az idő, az est belehajlik az éjbe. »Jertek aludni, elalszik a

gyertya, szükség van nyugalomra.« Egy öreg, aki maga sohsem tud aludni,

oszlásra szólítja a mesélők csoportját. »Alugyunk el az Úr nevében. Szép

csöndes este volt. Kínjainkat a mindenható megelégelte talán már. Jó

éjszakát leányok!«

A vízkóros fölkel a székről és sóhajtva, de remélve dől ágyára; gyorsan

szökel a vidatánczos, halkan dudolt danával tart helye felé a

varróleány. Az ablak mellett halad el, mozdúlatlanul bámul ott ki az

égre a szinésznő: homloka körül a holdsugarak megszőtték a menyasszonyi

fátyolt.

»Kisasszony! feküdni nem jön?« Nem felel, nem jön. A tündérszigeten van,

tündérlakodalmon, föloldva immár az igézet alól, nem várva a tavaszt se.

»Kisasszony! meghalt!« – sikoltja rémülten a leány. Az ápolónő besiet,

lejön a doktor úr is. – Ne bántsátok, hadd utazzék! – Ugyis hiába.

Beteszik az ágyba, lepedővel leteritik. Maradjon még hajnalig itt.

Csöndes hálótárs lesz, nem kell félni tőle. Egy kis imádság útravalóul.

Odalenn reggelig elvárhat az éhes fekete asztal.

Senki.

Sohasem volt jó semmire, sohasem vált hasznára senkinek. Hol született:

nem tudni; ki volt az anyja, ki volt az apja: még kevésbbé. Annyi áll,

hogy volt; ez is csak azért, mert Brid’oison mondása szerint mindenkinek

kell, hogy lett légyen apja. Élt, mert a véletlen úgy hozta magával,

hogy megszülessék; élt úgy, mint hasonló körülmények közt bármely állat,

amelynek esetleg beszélő és nehány más képesség jutott. Mi czélra? ő

maga aligha sejté; más sem tudta. Talán azért, hogy alvásban és mámorban

minél többször elfeledhesse, hogy él. Fölnevelkedett, mert ismét csak a

véletlen úgy hozta magával, hogy el nem pusztult. Hordta a téglákat

napszámba reggeltől estig, mivel jó gyomra volt és másként nem adtak

kenyeret, dolgozott kedv nélkül, kényszeredve, amikor az éhség fölrázta

a heverésből. Megnősült, mert akire vágya támadt, másként nem hagyta

magát ölelni. Egy csomó gyermek apja lett kivánsága ellenére, csak

azért, mert ő volt az oka, hogy a felesége megszülte őket. Megtürte

vaczkában porontyait addig – ameddig; nem szeretetből, nem is

kötelességérzetből, hanem mivel, ha születésük napján kidobja vala őket

az utczára, anyjuk kiássa szemét, és még be is csukják érte.

Keresményéből mindig addig ivott, míg keze a poharat föl birta emelni;

feleségének csak annyit juttatott, amennyit az tőle ellopni tudott. Ami

többre annak szüksége lehetett – ott volt neki is a két keze, –

megszerezhette magának és szülötteinek. Verte a feleségét, a gyermekeit,

ha keze ügyébe estek, nem éppen haragból, vagy mintha oka lett volna

reá, hanem mert az ütésben kedvét találta. Igy telt el harmincz

esztendő; csak azért annyi, mert véletlenül nem halt meg hamarább és nem

is élt tovább.

Hogy vannak nála sokkal külömb lények, hogy ezekhez hasonló lehetne ő

is, arra sohsem gondolt. Hogy létezik a világon szép is, nemcsak az, ami

az érzékeket kielégíti, nem tudta, nem is igen mondta neki senki. Mi az

a nemes, magasztos? Ilyen szót sohse hallott életében. Nem szerette

senki, ő se szeretett senkit; de igen is a pálinkát, a puha kenyeret és

több mást. Nem tisztelte senki, ő se tisztelt senkit, semmit. De félt

némely dolgoktól, némely lényektől; viszont tőle is féltek egynehányan.

Szóval lényegében az és olyan volt, mint minden állatt, még ha ember is

a neve, egyéb senki, egyéb semmi.

Mikor egyszer – ki tudná hanyadszor? – pálinkától részegen kidobták

valami csapszékből, nedves hólétől véletlenül bőrig átázott, éji

pihenése alatt ott a földön véletlenül erős hideg támadt, a ruha

testéhez odafagyott és ő véletlenül nagy tüdőgyuladást kapott. Másnap

kirázta a hideg, harmadnap oly szúrásokat érzett mellében, hogy

lélekzeni is alig-alig mert. Gyógyulásért minden ellen egyaránt

alkalmazott orvosságához, a mámorhoz fordult és hogy a hatás annál

biztosabb legyen, a rendesnél is erősebb és nagyobb adagokkal kezelte

magát. A rendőrség a járókelők lábai alól, teljesen mozdulatlan,

öntudatlan állapotban szedte föl és a közmondásos »rönd« kedvéért, a

kapitánysághoz szállította. Itt bedobták valami zugolyba, további

intézkedésig. El is feledkeztek róla szépen. Csak akkor jutott újra

eszükbe, hogy ő is létezik, midőn nyögései és jajgatásai már az őrök

fülét hasogatták. Hítták elő: nem jött; megnézték. Látván, hogy nem

tréfál, áthelyezték a Rókusba. Innét, mint tanulságos esetet, a

klinikának szerezték meg. Tüdőlobnak iszákosság által sulyosított esete.

Éppen erre volt szükség. Már tűvé tettek volt érte minden kórházat, hogy

a tanár úr előadása anyag hiányában fönnakadást ne szenvedjen. Hogy

aztán maga az anyag mit szenved, ez nem tartozik a dologhoz.

Négy napig volt magán kivül, a láz tetőfokán. Az ötödiken a láz hirtelen

megszünt, beállott a válság: a beteg oly gyönge, hogy mozdulni is alig

tud. Pompás kórkép, minden a legjobban megy! Csak az a kár, hogy az

előzményeket nem lehetett egészen biztosan megállapítani. Az összes

hallgatóság végig kopogtatta mellkasát, végig meghallgatta légzését. A

minduntalan fölültetett kitünő anyag ezalatt félrebeszélt, nyögött,

ordított, százszoros kínokat szenvedett: de a tisztelt hallgatóság sokat

tanult rajta, és ez a fő. Hisz ő maga csak anyag, tanulmányi anyag volt,

egyéb semmi, senki!

Az egész utolsó éjjelen át úgy hörgött, úgy vívódott, hogy szomszédjai a

szemüket se tudták tőle lehúnyni. Reggel felé elcsöndesült és, mire a

tanár úr az előadás előtt a szebb eseteket bejárta és hozzá is eljutott,

már igen jól viselte magát. Bármint jártak-keltek körülötte, egyformán

halkan pihegett, meg se mozdult, szemét se nyitotta föl: nem volt

semmire se kiváncsi.

A tanár úr megáll ágya mellett és elkezd magyarázni szépen bölcs,

tudományos dolgokat, amik az emberiségnek kétségtelenül nagy javára

válnak, de ennek aligha használnak csak egy percznyi életet is. »Hörgi

légzést – mondja a többi közt némi hallgatódzás után – már, fájdalom,

nem igen lehet hallani, de szörcs-zörejeket annál szebben.« A pacziens

azomban ez emberbaráti fejtegetések alatt kissé elhirtelenkedte a

dolgot. Nem gondolta meg, hogy még van hátra néhány, szorgalmát most

tüntetőleg kimutatni vágyó Aeskulap-jelölt, a ki az érdekes folyamot eme

legujabb fokozatát kellőleg nem észlelte. Egyszerre – minden józan és

igaz ok nélkül, sőt a tudomány törvényeinek vakmerő kijátszásával –

kezdett hosszúkat lélegzeni, mindig nagyobb, nagyobb közöket tartani,

úgy, hogy a sorra jövőket álnokul megfosztotta a »szép szörcs-zörejek«

hallásának élvezetétől.

Egyik az őszintébbek közül, kételkedő képet vág és azt mondja, hogy ő

bizony nem hall zörejt, sőt egyebet sem. Az elszörnyedés moraja hangzik

föl a vakmerő állításra; a tanár úr először végignézi a fölszólalót,

aztán fülét a »kitünő anyag« mellkasára tartja és hallgat, hallgat, a

mozdulatlanul, lélegzet nélkül fekvőt meg-megrázza, de – ő se hall már

semmit.

Nosza neki esnek többen, hogy e földi világba visszakapaczítálják.

Rázzák, rázzák és ki is erőszakolnak tőle nehány keserves utolsó

lélegzetet. Hosszan, lassan hangzanak el a végsóhajok, a szív fáradtan

dobban még egyet-kettőt. Hamar erős bort egy pohárba! Fejét fölemelik,

az üveget ajkaihoz tartják, de a szemek mindinkább homályosulva nézik a

buzgó életmentési gyakorlatot, az állkapocs leesik, a garat már most a

bor szagától se mozdul nyelésre. Hiába! nem megy. Nem tudott várni az

ügyetlen?!

Még egy kicsit dörzsölik és ezzel vége. Mindenki megnyugszik benne, hogy

vége. Tehetnének ugyan még sok egyebet, van még számos módszer, de hát

minek? Eleget tettek érte, hogy megtartsák; sőt sokat is – egy ilyen

senkiért. Azomban a tudomány kedvéért nem szabad a fáradságot sajnálni

még akkor sem, ha csak egy ember, holmi »anyag« életben tartásáról van

is szó.

Maghalt! ennyi az egész. Még pedig nem is valami érdekesen. Különben is

csinálhatta volna. A tanár úr megkezdi az előadást, a hallgatóság a

tanterembe tódul. Azért, hogy mellette maradhasson még néhány perczig,

bizony senki se akar mulasztani. Talán imádkozzanak fölötte? Itt az

ilyen időpazarlás nem szokás.

Nemsokára bejön az ápolónő és, meglátván a halottat, csaknem boszusan

kiált föl: »Hát nem megmondtam, hogy meghal?« Minden tétovázás nélkül

hozzáfog, hogy elvegye tőle azt, amit ez már nem, de más nehány percz

mulva igen jól használhat. Félre teszi róla a takarót, elveszi feje alól

a vánkost, kihuzza alóla a lepedőt és vele végigteríti. »Bizony kár volt

ezért a pár napért annyit vesződni, hogy tisztába tegyem. Kérem, annyi

dolog volt ezzel, hogy az ember el se hinné. No de legalább tiszta

ágyban halt meg; ugyse aludt még soha ilyenben.«

A tenyeres-talpas ápolónő végignéz müvén, a rögtönzött ravatal halotti

pompáján és önmagával elégülten mosolyog. Nagyon is jó ez arra a néhány

órára, míg a szolgák följönnek és leviszik a holttestet a bonczoló

terembe, hogy a »kitünő anyag« tovább is szolgálja a tudományt. A többi

beteg, már akinek még ehhez kedve vagy ereje van, közönyösen beszélget a

hallgatóktól már elhagyott kórteremben. Megszokták ők az ilyesmit. Nem

is jó volna fölötte elgondolkozni: máma ennek, holnap annak. »No szegény

tótocska, te is meghaltál.« Ez az egész halotti beszéd; több egy ilyen

senkinek itt nem jár. Benn a tanteremben ugyis megadják neki azt, ami

ilyen érdekes esetet megillet.

»Meghaltál te is, szegény tótocska!« Mondja ujra az ápolónő azzal a

különös humorral, ami csak azoknak sajátja, akik már sokak elhunytát

látták részt nem vevő szívvel. De könycsepp egyetlen egy se hull. Oh,

itt az efféle nagyon is nagy fényüzés volna!

Ez a története egy »senkinek,« aki míg valami lehetett volna, semmi sem

volt, de mikor már rá nézve mindennek vége lőn, véletlenül érdekes

esetté, kitünő anyaggá vált. Véletlenül! Ez volt az ő gondviselője,

egyetlen vezetője kietlen utain.

Bocsásson meg az olvasó, hogy ennyit is írtam róla. De hát ez a senki

kitünő anyaggá lett, és az némileg kiment. Más okból bizony nem lehetett

volna rá a papirt pazarolni. Hisz az ő lelkében soha érdekes harczok nem

folytak, aminők regénynek tárgyat adnak, soha a kényszerítő körülmények,

a végzet hatalma magasztos hivatással, emberi kötelességekkel –

drámailag – össze nem ütköztették már csak azért sem, mert rá nézve

emberi kötelesség, magasztos hivatás nem létezett.

Kötelesség! Ki, mi iránt? Talán kapott ő valamit a világtól, amiért

viszonzásul valamivel tartozott volna? Sohse tettek vele olyat, amit

megköszönni érdemes lett volna. Avagy a teherhordó ló hálás legyen a

szénáért, amit ostorcsapások között megszolgál? Ő pedig még ennél is

kevesebb volt, senki, semmi.

És a felesége, és a gyermekei? Néki csak nősténye volt, néki csak

kölykei voltak épp ugy, mint a macskának, vagy a kutyának, vagy bármi

másnak. Hogy éppen _véletlenűl_ ember volt a neve, s hogy vannak, akik

ettől valami különöset követelnek, arról ő nem tehetett. Az ő hibája,

hogy két keze és két lába nőtt, s hogy ezért őt a zoologusok meg a

rendőrök – elég helytelenül – abba az osztályba sorozták, ahol a világ

ura, a természet dísze foglalja el a büszke polczot?

»Szegény tótocska!« mondá az ápolónő, midőn a lepedővel letakarta. Ez

volt a legjóakaróbb és a legigazabb itélet, amit valaha róla mondtak.

Késő virág.

Ez is afféle régi nóta régi szerelemről. Volt egy szegény virág árván,

gondozatlan. Boldog tavasz igéretére növelte bimbóját; de kinyilás előtt

szúró nap pörzsölte le, levelét megtépte a szélvész, szárára pókháló

akaszkodott, s az út pora megölte benne az életet. Késő ősszel újra

kihajtott, martalékul a dérnek…

Keskeny folyosóból elrekesztett darab ott a régi klinikán. Két ablakának

tábláit vén akáczok ágai verdesik; a szemközti magas fal örökös árnyat

vet reájuk. Három ajtó csapkodása váltogatja egymást szűntelenül. Sok,

sok fiatal ember jön, megy zajongva, nevetve vagy komolyan,

ünnepélyesen. Egyik-másik körűl is néz és látja mindennap ugyanazt,

hosszú fapadokon, tarka sorokban számos alakot, akik szenvednek és

várnak.

Ez a járóbetegek váróhelyisége, nem terem, de még csak szoba sem.

A tanév már vége felé járt. A várakozókat egyéb bajukon kivül a nagy

hőség, meg a friss levegő hiánya is gyötörte. Az utolsók közt űlt egy

öreg úr. Tisztes, de kopott fekete kabát, szőrevesztett, széles karimájú

czilinder, fehér nyakkendő, ősz haj, sima áll: megszokott alak estefelé

a sétatéreken, ahol előre hajolva, lassan járkál vagy üldögél, ha nem

szednek két krajczárt a helyért, és beszédbe ereszkedik a kis

gyermekekkel, akik bácsinak hívják és észreveszik hiányát, midőn egyszer

csak elmarad. Az alamizsnát kérő koldúsnak keserű mosollyal nyújtja

filléreit; mert hisz ő maga nem koldús, bár annál talán jóval szegényebb

és többet éhezett életében.

A rongyosak némi tisztelettel húzódtak félre az öreg úrtól, aki keztyűs

kezével, szótlanul simogatta sokat kefélt kalapját. Röstelte, hogy

annyian fordítják feléje tekintetüket, és igyekezett karját úgy tartani,

hogy könyökének kopása ne lássék. – Pöcséten, szakadáson lehet segíteni,

oh! de nagy, keserves művészet takarni a kopottságot, amely ellen nincs

orvosság. Pedig a kopott embert még a piszkosak is lenézik.

Társai sugdosódtak, és a suttogásból itt-ott eleget lehetett érteni.

Közbe-közbe mások is érkezének. Utoljára valaki halk köszönés és

bocsánatkérés után, minden hely el lévén már foglalva, az öreg mellé

ült. Ez viszont üdvözölte és új szomszédjára pillantott. Reá nézett és

tekintetét nem tudta róla levenni. Szemében lassankint szokatlan

csillogás kelt, amint pillantását amannak, nagy fekete szeme visszadta.

Emlékében az a szintén feketeruhás, megtört, vékony termet sugár alakká

egyenesedett, az ó divatú kalaptól árnyalt homlokról elsimúltak a

ránczok, és ő nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa: »Emlékszik még

reám?«

Igy találkoztak újra, hosszú idő után. Egy egész nagy életen át, mikor

együtt mehettek volna, majd akarva, majd kényszerülve kerülték egymást,

és most, hogy bekopogtattak a kapun, ahol minden pálya véget ér, a

kapunyitásra együtt várakoznak.

Társaik az előleges vizsgálatról már sorra visszajöttek és elfoglalták

előbbi helyüket, amig később, az előadás után a tanteremben határozni

fognak fölöttük. Ők összeszorúlva ültek a szűk padon. Csak néha-néha

ejtének halkan egy-egy szót, egy kérdést és el-elgondolkoztak sokáig,

mint egykor ifjan, midőn tavaszi vasárnapon valódi lombok hajoltak

föléjük, eltünt a heti rabság érzete, és testi fájdalom még nem

kiáltotta fülükbe a legszebb pillanatban: Ne hazudj, nem vagy boldog!

Egyik-másik a várakozók közül gúnyosan intett: ni a szerelmes pár!

Legtöbb tán észre se vette őket.

Itt egy kihivóan tollas kalapú, választékosan öltözött hölgy sötéten néz

maga elé, amott a beteg anya könnyezve csitítja rongyokba burkolt

kisdedét, akit elhagyni készül. Ez az erős fiatal ember roskadozó apját

támogatja; amannak külsejérül a bűnnek és a nyomornak minden jele kiált,

szeméből még ki nem aludt mámor bámul bután a világba. A betegfölvezető

két hallgató rendelkező szava, a türelmetlenek rimánkodása az

elsőségért, félénk suttogás és el nem fojtható zokogás a körösztül-kasul

járkálók lármájával zavart morajba olvad; de a két öreg lelkéből

ifjúságuknak föltámadt álmait nem tudja elűzni.

»No öreg, jőjjön már,« kiáltja ki a mellékszobából az egyik

betegfölvezető úr, »mindjárt vége az előadásnak, siessen, mert nem

vezethetjük be különben, ha föl nem vesszük a jegyzékbe.«

»Hány éves? – Hol született? – Foglalkozása, állapota? – Nőtlen? Hát nem

a felesége, akivel odakünn turbékoltak? Vigyázzon bácsi, belé ne

szeressen!«

Ez aztán szellemes ötlet volt; mindenki kaczagott rajta. Igazán

nevetséges: egy összeszáradt aggszűz és egy totyogó agglegény!

»Mije fáj, mit akar?« Kérdezik tovább, ismét komolyra húzva arczukat.

»Jól van, kimehet; várjon, mig majd újból sorra kerül. – Csakhogy már a

végére jutottunk! Igaz, küldje be a szómszédnőjét!«

Azzal is végeztek gyorsan, hivatalos méltósággal. Leülhettek újra egymás

mellé.

Az öreg úr sietve hozta rendbe kibomlott nyakkendőjét és egyengette

ingét, amelynek drágán keményített hófehér elejét az elővizsgálaton

vigyázatlanul összegyűrték. Sehogyse tudta keztyüjében ujjai számára a

kellő helyet megtalálni. Igazán, nagy zavarba hozták azok a doktor urak!

Ő előtte mindig csinosan jelent meg, és most… csak valahogy meg ne

ítélné ezért, hisz nem tehet róla!

A kisasszony is bocsánatot kért, hogy kalap nélkül, összekuszált hajjal,

rosszul gombolt derékban jött ki a vizsgálószobából. De ott benn nem

engedték, hogy öltözetét rendbeszedje. Ugy, ahogy volt, sietve

kiküldték, azt mondták: kün is elvégezheti. Egy leánynak ilyet mondani!

És hogy épp ő előtte történik. A ránczos leánykaarcz mélyen elpirult;

ifja udvariasan vigasztalta, keztyüjét feszegetve, nyakkendőjét

igazgatva. Lassankint mégis megnyugodtak és vártak békén tovább.

Külömben nagyon együgyű párocska volt. Mosolyogtak egymásra bájosan,

fogatlanul; sőt a leány kaczagott is, kaczagása köhögésbe fult, szeme

azért tovább nevetett. Sovány kezét megfogta a legény az ő reszkető

kezével; de csak ritkán váltottak nehány szót. Még csak nem is

panaszkodtak egymásnak. Úgy látszék, nem sok elmondani valójuk van. És

mi is lett volna?

Nem valami költői, mélyen megható drámai ok gátolta boldogságukat annak

idejében. A rang külömbsége, zord szülők tilalma, irigykedők ármánya,

tiszta égből villámként váratlan lecsapó baj, mind nagy ok, de az

életben vajmi ritkán szerepel. Rendesen sokkal szerényebb, köznapibb

körülmények teremtik a legnagyob boldogtalanságot. A mindennapi életnek

annyi a nyomorúsága! Idegenek észre se veszik. Egyenkint nézve, mind

csekélység, de összevéve untig elég a létet megkeseríteni.

Egymáséi lehettek volna ők is egészen közönséges módon, minden

regényesség nélkül, valami külvárosi templomban, szerényen fizetett

papnak ásítva elmondott áldása után, és mégis bánatos magányban folytak

le éveik. Az okot költő talán röstelné is hőseinél szerepeltetni: nem

anyira a lélekben, mint inkább a gyomorban s a testnek efféle prózai

részeiben rejlett. Hiába! ezeknek is megvannak, még a szerelemmel

szemben is, a maguk igényei. Ki nem elégítve, bizonyos

kellemetlenségeket támasztanak: Nem olyan nagyokat és magasztosakat

persze, mint mikor valakinek a nagy jóllakottság után a lelki egyensúlya

megzavarodik, és ő öngyilkosságot forgat agyában, ha a pezsgő megrontja

az emésztését. Szerető pár és egy kis kunyhó: minő szép dolog!

Műveletlen köznapi lelkülettel nem tudták, hogy a szerelmesek egymásban

mindent megtalálnak, hogy nincs az egész világköltészetben szerelmes,

aki éhségről panaszkodnék. Ők együgyűen azt hitték, hogy az embernek

sokkal jobban esik magánosan űlni az üres asztal mellett és így

hallgatni, hideg szobában, a gyomor korgásait, mint látni, hogy oldala

mellett az is éhezik, akit szeret. Hát még ha a csöndes kis lakot, ahol

ők csak megvoltak, nemsokára valami vékony, keserves hang riasztja föl,

olyasféle, amit közönségesen gyermeksirásnak neveznek?!

De hisz a szerelmeseket az Isten mindig megsegíti. Ott a mezők lilioma!

Hát az a szép mese a madárról, aki mindig talál tápot, ruhát?

Ejh! könnyü azoknak ott künn a mezőn, az erdőn. Mindkettőjük örökre a

városhoz volt kötve.

Az ifjú úr volt, keztyüt kellett viselnie – ő legalább úgy hivé, –

rongyos kalapban sem járhatott, s a leányt kisasszonynak nevezték. Mi

lett volna az egyik s mi a másik azok közül, akik nem koldulhatnak, mert

urak, és éheznek, mert szegények, nyomorognak rangjuknál fogva. Az ifjú

napidíjas volt valahol és az is maradt egész életén át; a leány varrt

kis korától fogva és varrt még az utolsó napon is, mielőtt ide került.

Midőn elválva egymástól, még meg nem tört reménynyel előretekintének

akkor, az élet gazdagon, végtelen sok gyönyörrel tele állt előttük.

Visszanézve most, látják, hogy az élet üres volt, és elviselni mégis

roskadozó vállakba került. De volt mindeniknek lelkében egy emlék, ami

azt a görnyedt hát daczára is megtartotta ifjan, ami a megnyugovásnak

egy örökös mosolyát őrizte meg a fonnyadt ajkakon is: igaz szerelem és

néhány boldog óra képe, távol mögöttük, ott valahol a gyermekkor

határán.

A legény évről évre várt. Egyhangú életének ez volt legfőbb

foglalkozása. Várt és minden tavasszal úgy érezte, mintha valami

lehullana, valami eddig zöld levél, és segítene eltemetni a többit, a

rég megsárgultakat. A jobb sors nem érkezett, a napidíj egyformán

kijárt, és az idő elmúlt. Ha szerény tükrébe pillantott, az ősz fürtök

halántékai körül szomorún intettek feléje: vége van, elmult örökre,

késő, késő! De valami rejtegetett érzés a szívnek egy zugában félve azt

rebegte: talán mégse, talán még nem késő; ha már nem lehetett együtt

élniök az élet ifjuságát, delét, talán lehet alkonyát, talán még együtt

halhatnak meg valaha.

A leány sorsa is csak így folyt. Szorgalma árán kenyér került csupán és

az arczra ránczok…

Egyéb elmondani valójuk nem volt, ezt meg úgyis tudta mindenik. A hosszú

várakozási idő nékik mégis gyorsan lefogyott; de nem a többieknek. A

könnyebb betegek ásítoztak, zúgolódtak; ez fütyörészett elgondolkozva,

az káromkodott vagy helyén ide-oda feszengett. Ám hallgatott, aki igazán

szenvedett.

Beszólították őket sorra az előadási terembe. Egyik szomorún, aggódva

lépett be és megvigasztalódva távozott, őszinte bizalommal a markában

szorongatott rendelvény iránt. A másik ingadozó léptekkel, lesujtva jött

ki. Azt mondták neki, menjen haza; ha pedig ott éhen halna, a Rókusba. A

részeg dühösen tépte szét a neki adott papírt; egy beesett arczú, magas

ifjú töprenkedve nézte: ebédeljen-e máma, talán utoljára, vagy az

orvosságot vegye-e meg? Az anyát délután 3 órára rendelték újra be.

Leült éhező gyermekével és várt tovább: nagyon messze lakik, hogyan

jőjjön vissza újra?

Végre az öreg urat s aztán a kisasszonyt szólították. Fölvették

mindkettőt. Az eset érdekes volt, bár kissé hosszadalmas.

Elbúcsúztak egymástól. »A viszontlátásra!« mondá, reszkető fejével

bólintva a leány. ‚Itt?‘ – kérdé szorongó hangon az ősz legény,

hosszasan tartva a feléje nyujtott kezet s mintegy a távolba merengve,

túl e szűk falakon. »Talán itt«… felelt a leány, »vagy ha nem, hát

odafönn.« És az ablakot verdeső akácz lombján körösztül, onnét fölülről,

egy tiszta kék szem mosolygott le rájuk. – – –

Az agglegénynek ágya ablak mellett volt, ott, ahová a reggeli nap első

sugarait küldé; szemben vele állt a régi oltár; tetejéből a megfeketűlt

Máriakép jóságosan intett feléje.

Néha-néha még itt is vidám gondolatok keresték föl, nem nézve gyér

fürtjeinek ezüstjét, se vértelen, vézna tagjait. Életüknek hátralévő

kevés napját mért ne fűzhetné össze szorosabb kötelék? Most már a

nyomorúság sem akadály, hisz koruknak immár nincs igénye, már most az

éhenhalás se veszedelem. Meggyógyulnak, és ki tudja, mi történhetik?

Ilyenkor oly béketűréssel, oly szívesen ült föl ágyában akár húzsszor is

egymásután, ha a leendő doktor urak állapotára kiváncsiak valának. Sőt

még meg is mosolyogta erőködéseiket, midőn ez vagy az a hallgató csővel

sehogy se tudott boldogúlni.

Ki tudja, mi történhetik? gondolta heteken át minden hajnalon. A

hajnalokra hosszú nappalok, s aztán sorban jöttek az esték, és ő

bizalmából minden este többet veszített. Pedig a fiatal doktor urak

biztatták, hívja meg őket is a lakodalomra. Közbe azomban egymásra

néztek, szótlanúl is érthetően mondva: Rozoga gépezet ez, nem lehet ezt

már összetákolni!

Betegtársai is, ki meghalt, ki eltávozott; a doktorok vakácziózni

mentek, ő egyedűl maradt a nagy kórteremben a megfeketűlt Máriaképpel

egyedűli társaságúl.

Kiürült a szomszéd kórterem is. Utolsó lakójával egy árnyaiban is

tikkasztó este gördült ki a szegényes gyászkocsi a kapu alacsony

boltozata alól. A mély dördülés végigjárta az immár kevés lakóju házat,

és harangszó helyett a lovak patkócsapásait hangoztatták vissza a puszta

falak.

Az öreg úr, valami kínos sejtelemtől űzve, elhagyta ágyát, az oltárhoz

térdelt és késő éjszakáig imádkozott. Hogy megzavarja, már nem igen

törődött vele senki. Érezte, hogy az a valaki, akit szeretett, tőle most

messzebb távozik, mint amennyire egymástól éltük szétzavart útain valaha

voltak, messzebb, sem hogy még találkozhassanak, ha csak nem ott, ahol

majd újra várakozni kell – a végitéletre, az örökélet küszöbén. És

lassú, néma könnyek ivódtak föl az oltár poros takaróján…

De mit is kerestek ők itt köztünk, furcsa maradványok a régi világból,

köztünk ma már úgyis idegenek. Ők más idegekkel, néhány grammnyival

kevesebb agyvelővel születtek, mint a mai nemzedék; más érzelmekre

alkotta őket a teremtő. Ők még abból a meseszerű korból valók, mikor

voltak, akik csak egyszer szerettek, és szerelmük eltartott az egész

életen át, még akkor is, ha nem táplálta vagy pótolta hitvesi megszokás.

Talán igaz volt valaha, ami ma csak elkoptatott, üres mondás: az örök

szerelem.

A Pali betege.

»Tudod, az a kis szőke, aki minden reggel ott ment el az egyetem előtt,

aki után annyit szaladgáltunk! Nálunk fekszik; az én betegem.« Ezt Pali

önérzettel beszéli a minap egy fiatalabb kollégájának; mert ő ötödéves

és így már kissé sejtené is, mit kellene tenni betegével, ha az

asszisztens urak mindig előre meg nem mondanák.

Akik ismerték, állítják, hogy nagyon szép leány volt. Egyebet nem is

tudtak róla, csak azt, hogy nem volt senkije és hogy varrni járt, igazán

varrni, nem csupán _úgy;_ mert hisz többen, még pedig ügyes fiúk jártak

utána sokáig hiába. Mikor a klinikára került, egyszerre föltünőleg sokan

kezdtek érdeklődni a tüdővész iránt. Kevés betegnek akadt annyi és oly

szorgalmas észlelője, mint néki.

Ott feküdt egy öreg, szívbajos kulcsárné mellett, aki már majd egy éve

eszi az állam kenyerét és szolgálja a fiatalság tudományát; ott jutott

helye mindjárt a nagy fali óra alatt, mely mindig elkésik, mintha ő is

húzni, halasztani akarná a végzetes pillanatot. Ágyát folyvást egész

csoport vette körűl. Kérdezgették, hogy történt, mikor történt, hol

hűtötte meg magát, és más dolgokat, nem éppen a kór előzményéhez

tartozókat.

Alig tudott mit felelni. Neki nem volt története, legalább nem olyan,

amit elmondani, vagy még kevésbé leírni érdemes lett volna. Hiszen az

emberi életben oly ritkák a nagy, a különös események! Fölébredni, ébren

lenni, enni, inni s aztán újra meg újra aludni. Mellette a köznapi

munka, mely vagy a kezet vagy a szívet töri föl, mellette a köznapi

örömek, melyek a sok testi, lelki kincs után, amikbe kerültek, kamatot

csak elvétve ha hoznak. Minden oly egyforma, oly unalmas, oly ritkán ér

valami szép és magasztos. És az élet mégis úgy telik! Benne úgy

elkicsinyeskedünk, hozzá úgy megszenvedünk, parányi dolgok közt nagy

bánatot viselve: a boldogtalansághoz nagyon kevés kell, sokkal kevesebb,

mint a boldogsághoz. Valami napról napra rágja ezt a rossz tüdőt, s az

ember napról napra sötétebb mélységbe sűllyed. Csekélység, köznapi

dolog, de neki végtelenűl elég.

Csekélység! De a szép leány orczáiról az egészség s a fiatalság rózsái

mégis eltűntek. Helyükbe halálvirágok ültek. Hasonlók amazokhoz. Épp oly

pirosak, épp oly mosolygók és mégis mennyire mások! Reggelre

el-elhervadtak, de estére kelve, mindig csak újra kivirúltak.

Mikor én először láttam, arcza már megnyúlt, bőre oly finommá,

átlátszóvá lett, hogy homlokán és halántékain az ereknek kékes

kanyarúlatai mindenütt áttűntek. Sokat változhatott; csak a szemei

maradtak a régiek: beszédes, sötétkék, majdnem fekete szemek. Csak ezek

szépségének nem ártott a láz, sőt talán növelte. Valami mély tűz égett

bennök, valami bánatos sejtés. Eleinte a vigasztalásokra csak szomorún

mosolygott s kétkedőleg rázta a fejecskéjét; pedig akkor még nem is volt

olyan rosszúl. Nemsokára lemondtak róla, és ő ekkor kezdte hinni a

biztatásokat. Kissé vígabb lett és újúlt reménynyel tervezgetett. Keserű

volt hallgatni, tudva, hogy már most minden nap közelebb viszi a sírhoz,

de elébb – a bonczoló asztalhoz.

Külömben nagyon csöndes, jó beteg volt. Egész nap türelmesen elfeküdt

fehér ágyában. Öreg háziasszonya, akinél lakott, hozta neki a fehér

ágyneműt a kórházi tarka helyett. Csak délelőttönkint kelt föl egy-egy

fél órára, mikor a téli nap bágyadt sugarai belopództak az ablakon és a

padolatra vetődtek. Pali reggeltől estig mellette időzött; észlelte. Még

sohse láttunk ily buzgalmat nála, aki máskor mindig sokkal többet

látogatta a kávéházakat és a váczi-utczát, mint az egyetemet.

Egyszer délután oda néztem a hatoshoz. Ez volt ágyszáma. Már kezdődött a

szürkület, kínos órák e házban. A kis beteg sokat köhögött. Éppen

vánkosa alá igyekezett rejteni egy zsebkendőt, melyen kerek vörös foltok

látszottak. Kérdeztem, mint érzi magát? Mosolygón válaszolta, hogy már

sokkal jobban van. Pali ott állt az ablak előtt és fejét a keresztfához

támasztotta. Ugy tett, mintha az alant járók nagyon érdekelnék, mintha

különösen fontos volna megtudnia, hogy az a gyümölcsös kofa, aki a

szemközti kapu alól jön ki, jobbra vagy balra tér-e? A lányka feleletére

mégis visszafordult és boszús pillantást vetett felém. »Ejnye Pali,

talán félted tőlem a betegedet, hogy úgy haragszol?« Nem felelt; csak a

homlokával ütögette a keresztfát. A mi szőkénk kaczagott; de hirtelen

erős köhögés fogta el. Minden köhintésnél piros vércsöppök tapadtak

kendőjére.

Úgy takargatta azokat a szép csillogóan vörös foltocskákat, úgy nem

akarta látni! Szerette volna elhitetni magával, hogy mindez csak álom,

sötét, nyomasztó álmodás, amiből majd ragyogó, vidám valóra ébred.

Szívesen mondtam volna én is. Az egész élet csak álom, halál a valóság.

De ez néki nem vigasztalás!

Harmadnapra meghalt. Találkoztam Palival. Csak ennyit mondott: Meghalt!

És igyekezett közönyös arczot mutatni, mint ahogy orvoshoz illik. Nem

volt nehéz eltalálni, kit ért? Sohse hittük volna, hogy a végkifejlés

ily hamar bekövetkezzék.

Másnap már hidegen, hófehér tagokkal feküdt egy fekete deszkán, a

bonczoló-asztalon az a kis varróleány, a Pali betege, aki után ő annyit

epedt, bár mindig tagadta. Ide jött búcsúzni tőle, vagyis – amint állítá

– mert az eset érdekelte. A halott dús szőke haja oldalt leomolva,

csaknem a földet érinté, szemei félig nyitva maradtak, fakó ajka nem

bírta fogát eltakarni. Más még nem volt a teremben, melynek ablakai szűk

udvarra nyilnak, hová a napsugár ragyogását sohse pazarolja, üdítő

szellő soha el nem látogat. Nappal is gázlángok égnek, és lobogó

világuknál a széles, puszta falakon szűntelen változó árnyak lejtenek.

Még korán van; a bonczoló-szolga is csak most szedi elő a sokféle kést

és végig rakja őket a halott lábain. Aztán nagy ollót fog és a csillogó

aranyhajat tőben lemetszi. Mire volna ez majd abban a szűk lakásban?

Pali elkéri; ád ő annyit érte, mint a parókás. Zsebkendőjébe szépen

gondosan összehajtja és keblére teszi. Meleget fog az ott tartani –

ilyen téli időben.

Közelg az óra. A szolga megteszi az előkészűleteket, hogy a bonczolónak

kevesebb dolga legyen. A fényes pengéjű kés oly gyorsan, oly vígan suhan

tova azon a puha testen! Pali úgy szeretné megragadni és – ő maga se

tudja, mit tenni vele. Úgy gyűlöli, szeretné megfojtani ezt a torzomborz

embert, aki itt gorombán lökdösi szegénykét, az ő betegét, aki valódi

kanibáli kedvvel szabdal, fürészel, mezteleníti le a bordákat, tárja föl

a mellkast.

Szerencséje, hogy gyülekeznek. Megérkezik a nagyságos úr. Ő maga fogja

végezni a bonczolást: segédje bizonyosan megvágta az újját. Nagy

megtiszteltetés a halottra nézve! Itt vannak azok is, akik az élőt

kezelték a klinikán, a tanár úr és az ő udvara, hogy diadalmasan

bebizonyítva lássák, mily helyesen jártak el a gyógyításban. Mert hát a

beteg esetleges fölgyógyulása mit sem bizonyít; a bonczolási jegyzőkönyv

tanusága az igazi, az ő tudományuk koronája.

A nagyságos úr szakértő szemmel nézegeti a holttestet. »A hulla

középtermetű, mérsékelten táplált, bőrszine halvány…« Így diktál ékes

magyar nyelven. Hogy ez a bőr olyan, mint a bársony, hogy e formák

tökéletes voltát még a kór is alig csorbíthatta, hogy ez arcz valaha

igazán szép lehetett, azt az ő híres jó szeme nem látja meg. Ilyesmi nem

kerűl a jegyzőkönybe, ennek semmi köze a diagnozishoz. Szépség, ifjúság

nem segíti elő a pusztulást, de meg se gátolja.

‚Ejnye pajtás, de halovány vagy!‘ »Nem aludtam az éjszaka;

korhelykedtünk. Álmos, fáradt vagyok, alig állok a lábamon.« Csak annyi

igaz, hogy egész éjjel a szemét se húnyta le. Bizony nem tudna megállni,

ha egy szék hátába erősen meg nem fogódznék. A hallgatók egymás hátán

szoronganak az asztal körűl és erősen szivaroznak; szembántó a

világítás, nyomasztó a hőség. Éppen a szívet adják kézről kézre és

kiváncsian sorra vizsgálják. Egyik feléje nyújtja. Ez hát annak a vídám

leánynak a szíve, azé a kis szőke varróleányé? És ez még tegnap dobogott

volna? Pali rá bámul, de kezét nem bírja emelni utána, pedig nehány hete

mit nem adott volna érte! A most már haszontalan húsdarab bevégzi

körútját; aztán félrelökik valami tálba több hasonló közé.

Pali csak áll szótalan, mozdulatlan. Hallja, hogy a tanár úr basszusa

végig dörög kollégái feje fölött; hallja, de nem érti. Látja a sorba

rakott késeket, amint véres hegyük feléje fordúl; látja, és úgy rémlik

előtte, mintha föl s alá tánczolnának és egyik, a legnagyobb, torkára

ugranék. Érez, tudja hol van, de agyában csak vergődik a gondolat.

A jegyzőkönyv be van fejezve, a halál oka megállapítva. Vége a

bonczolásnak. A tudós gyógyítók büszke öntudattal távoznak: igazuk volt.

Hiába! itt aratják klinikusaink valódi diadalaikat. Elmehetünk mi is.

Szerteszéllyel összeszabdalt testrészek feküsznek; a tikkasztó légben

sűrű füst kavarog, a gázlángok őrülten lobognak, a nyirkos falakon sötét

szárnnyal halálmadarak csapongnak. Pali egyedűl maradt. Kimerűlten

roskadt le egy székre, arczát két kezével eltakarta és… Nehány kolléga

állítja, hogy nedves, kivörösödött szemmel tántorgott ki nagysokára a

teremből. Az a füst, meg az éjszakai tivornya. Hej! csak nagy korhely ez

a Pali; sohse lesz belőle doktor!

Az utolsó áldozat.

Nem fényes, nem is nagy a menet. Nem állja el az útat kiváncsi

nézősereg; rá se tekint, ha találkozik vele valaki. Két sovány,

roskadozó térdű ló húzza keservesen a szekeret, amely a külvárosi

kövezeten nyikorogva, döczögve halad tova. Szegény párák! erősen át

vannak hatva hivatásuk szomorú voltától. Nyakukat előre nyújtva, fülüket

lekonyítva lassan czammognak előre és minden lépésnél nagyot

gondolkoznak, ennél a hátralévő hosszú útnál nem volna-e jobb nékik is

elfeküdni itt az utcza közepén, megvárni, hadd vigye már egyszer őket is

valaki, akárki, akárhová. De a kocsis nagyokat pattint ostorával és

kegyetlenűl káromkodik. A mellette űlő koporsóvivő könnyebben veszi a

dolgot; az eget bámulva, vígan fütyörész. Semmi rojt, semmi ezüstös

paszománt, ami az ünnepi egyformaságot zavarná, minden fekete. A posztó

kopott ugyan, a fáról a fösték lepattogzott, de az egész annál

gyászosabb, az alkalomhoz annál illőbb. Drága koszorúk a kocsi terhét

nem növelik. A legszerényebb virágokból kötve csak egy koszorú simúl a

barna fakoporsóra; de ez az egy is nagyon sokba, nem egy kenyér árába

kerűlt. A koporsóhoz hátul egyszerű fejfa támaszkodik, keserű panasz

kiált róla még alig megszáradt bötűkkel: Élt húsz évet!

Csak egy lény kiséri e húsz éves pályafutás legvégső szakaszát és mégis

végtelen sokkal több bánat, mint amennyit visznek prüszkölő tüzes lovak

díszes hintókon a gazdag örökhagyó után. Az után maradt, talán egy

viruló család számára, a jólétben vigasztalás, de ez után semmi, senki,

csupán egy régóta özvegy öreg anya. Itt ballag a szekér nyomán lehajtott

fővel, reszkető, törődött tagokkal a tísztes ősz. Könnyei némán peregnek

le arczán, le az utcza sarába. De fölszállnak a sárból, föl kell hogy

törjenek az égre, megkérdeni, lesz-e számára valahol igazság, jutalom,

ha itt csak szenvedés jutott? És az ég felhőin áttörnek a napsugarak és

föl-fölcsillanó fénnyel környezik annak alakját, akinél többet senki sem

áldozott, és akinél többet senki se veszített.

Egyetlen vigasztalója, gyámola volt öreg napjaira, de azért meghalt. Az

a szerető aggodalom, amellyel rajta csüggött, az a kétségbeeső fájdalom,

amellyel végső reményének lassú megsemmisülését látta, fiának életéhez

csak egy perczet sem adott. Pedig az az élet csak most kezdte megteremni

gyümölcsét, jutalmúl annyi önfeláldozásért, amibe megtartása húsz éven

át kerűlt Ott gyógyították a klinikán olyan doktorok, akiknek a gazdagok

százakat elfizetnek és csakugy elköltöznek, ha üt az óra, mint elhagyott

kunyhója mélyén a legszegényebb. Ő legalább ingyen érte el azt, amit más

nagy összegért. Egész életén át tandíjmentes volt, illő, hogy ez útjában

se szedjenek tőle vámot.

A jó öreg asszony a látogatásra megszabott órákban mindennap föltipegett

az emeletre. Ismertük már mindnyájan ó-divatú fejkötőjével, viseltes, de

mindig tiszta ruházatával; ismertük idő előtt megránczosúlt nyájas

arczát, alázatos köszönését, amint a kórterembe csöndesen belépett és

gyöngéd, aggódó pillantással az egyik szélső ágyhoz tartott. Fájt látnia

fia szenvedését, de mégis jól esett, hogy így is mellette tölthet néhány

órát, vánkosát megigazíthatja, száraz ajkához egy pohár vizet tarthat,

kezével végig simíthatja homlokát, azt a homlokot, ahová majdani

büszkeségét látta írva. Ha ilyenkor a beteg ráfüggeszté hálát és

szeretetet sugárzó szemét, nem tudta hinni, hogy ez a jó fiú oly

szívtelen legyen és itt hagyhassa őt, a gyámoltalan öreget – és ilyenkor

megvigasztalódott.

Egy nap azomban a terem küszöbén megállították. Neki nincs többé ott

benn mit keresnie. Fiát már elvitték.

Elvitték? Hová? A szolga lenéző szánalommal tekint reá, hogy az ilyesmit

valaki még kérdheti. Hát a bonczterembe vitték, át a szomszédba; de

azért, ha tetszik, eltemettetheti. Ő tud ajánlani – persze illő

borravalóért – helyet, ahol szép és olcsó temetést lehet kapni. Ha nem

tetszik, csak menjen haza.

Temetést az ő fiának! Hát mégis itt hagyta a hálátlan? Hisz jól tudta,

hogy kívüle nincsen senkije… Menjen haza! Mit keressen már most otthon,

mitévő legyen? Két keze után próbáljon megélni? Nagyon öreg és gyönge ő

már ahhoz, semmire se lehetne használni. Kolduljon? Ruhája még nagyon

tisztességes, alamizsnát csak a rongyosaknak adnak. Minek is neki már az

élet? Arra, hogy éhen halhasson? És még azt sem engedték meg, hogy

fiának halálos ágyán magát kisírhassa! Tagjai tán ki se hűltek, már is

elvitték arra a borzasztó helyre, amelyre gondolni is félelem. Csak

legalább ne bánnának vele durván, hisz ő azt nem szokta meg!

Arczán lepergő könnyekkel ért haza, könnyeivel áztatta azt a pár

forintot, amit a fiókból összeszedett, hogy rajta illő temetést

rendeljen. Szíve repedne meg, ha nyugvó helyére ki se kísérhetné, ha nem

dobhatna hantot koporsójára.

A temetésért igen sokat kértek. Alig maradt nehány krajczárja. Valóban

nagy fényüzés és tőle nagy oktalanság a földbe dobni azt, ami kenyérre

volt szánva, amit a szükség napjaira gyüjtögetett.

Oktalanság! De hát nem a bölcseség ád vigaszt, nem bölcseség ád

boldogságot a szívnek. Előkereste fiának legszebb fehérneműit és ünneplő

ruháit. Csomóba rakta és elvitte abba a bizonyos intézetbe, hogy majd

reá adja. Hadd nyugodjék legdrágább, legjobb ruháiban; itt már úgy sincs

gazdájuk.