kapuba, hát lássa, hogy az ura, ugy hajtat, mintha szemevilága se volna;
röktönt az kaput megnyitotta s lóhalálában ugy hajtott bé azon az ő ura.
Dehát rögtönt megállitotta az ura az udvaron az lovat s igy kérdé vala
őt a felesége:
»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, mi az oka, hogy olyan gyorsan
hajtottál haza?«
»Ó kedves feleségem, azt hoztam, a mi nekünk nincs, két küs gyermeket.«
Kap az grófné rajta, egybe az hintóból leveszi, hát lássa, hogy egyik
fiu, másik leán. Azonnalt megkeresztelte, pediglen a fiut »Virágfi
János«-nak, és pedig a leánt »Ződhaju Marczellának.« Rögtönt dajkát
állitott melléjök. Dehát azok ojan jó növők voltak, hogy három napra
akkorát nőttek, mint akár egy tizenhárom éves. Ekkor a gróf iskolába
kezdte járatni. Mikor három napja vót, hogy az iskolába járnak Virágfi
János többet tudott mint a tanitó; az leán Ződhaju Marczella még egy
héttel tovább járt iskolába, mint a testvére. Ekkor a grófné mondgya az
urának:
»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, mint szeretném én is
sokadalomba elmenni, hogy látnám meg, hogy mijen gyülekezet van.« Mongya
az gróf:
»A két bótot kire hagygyuk.« Felelte a grófné:
»Az két gyermeket tegyük az két bótba, mert jól tudnak árulni.« Mongya
az gróf:
»A két gyermeknek agygyunk két abrakos talisnya pénzt, hogy ők avval
játczodjanak, a még mük eléjövünk; peniglen az két bótot zárjuk bé.«
Evvel a gróf feleségével elutaza a sokadalomba. Itthon a fiu és a leán
kezdtek kártyázni. Addég kártyáztak, a még Ződhaju Marczella Virágfi
Jánostól a pénzt mind elnyerte. Mondá vala Virágfi János:
»Kedves testvérem, légy ojan szives, aggy nekem kőcsön egy pengőt.«
Mongya Ződhaju Marczella:
»Bizon te Virágfi János, egy ojan okosnak mint te a mijen vagy, egy
ojannak egy krajczárt sem adok.« Mongya Virágfi János:
»Nohát testvér, aggy a kabátomra egy pengőt!« Akkor monta Ződhaju
Marczella:
»Itt van ez a pengő.«
Ujban kezdtek kártyázni. Ződhaju Marczella ujban Virágfi Jánostól
elnyerte a pengőt. Ujban mongya Virágfi János:
»Testvérem, aggy az kalapomra egy pengőt!« Monggya hathatósan:
»Ne itt a pengőd!«
Ujban kezdtek kártyázni. Ujban Ződhaju Marczella Virágfi Jánostól
elnyerte az pengőt. Má’ most Virágfi János ujban monda:
»Ződhaju Marczella, légy ojan szives aggy a nadrágomra egy pengőt.«
Ződhaju Marczella ujban adott egy pengőt. Ujban kezdtek kártyázni. Ujban
Ződhaju Marczella csak elnyerte a pengőt.
»Nohát te Ződhaju Marczella te tudod, hogy testvérem vagy.«
»Hát hogy ne tudnám.«
»Hát légy ojan szives, hogy aggyál még egy pengőt.«
»Bizon tudom, hogy nem adok egy ojan okosnak, mint a mijen vagy.«
»Nem accz te testvér?«
»Nem biz én.«
»No ha nem accz, akkor az ördögök elrepitenek.«
Akkor vitte az ördög. Kiátotta a testvére:
»No, no, ne vigyétek, mert nem azér mondtam, hogy elvigyétek.«
Dehát már késő vót mondani, mert addig elvitte. Nodehát má’ most busul
Virágfi János, hogy ő egyedül maradt.
»Má most ha haza jő a gróf és lássa, akkor mi lessz vellem?«
Érkezik haza a gróf s lássa, hogy Virágfi János egyedül vagyon és egy
ingbe és gatyába. Mongya a gróf:
»Nos no Virágfi János, hol van a testvéred?«
»Nem tudom kedves gróf atyám.«
»Nem-e? ha nem tudod hol van, addig menj a még megkapod.«
Megbusulta magát Virágfi János, ugy elment hatodhét országon s még
azontul is. Érkezett egy kirájvárosba. A kiráji kastéj előtt, mint a
hogy szokott lenni, ülni való padok voltak és leült oda. Mind kirájnak
szokott lenni: agarai, szamarai és kopói, azok az kapun belülről mind
ugattak. És megsokalta egy kocsis, hogy ennyiég ugatnak az kopók;
gondojja magába, hogy megnézi, hogy miféle állatot ugatnak ott az kopók.
Hát lássa, hogy egy ügyes legén üldögél az kapuba. Kérdezi a kocsis:
»Hova utazol?«
»Én biza megindútam szógálni.«
»Ha felséges kirájatyám megfogadna két vén ló mellé, eljőne-e?«
»El biz én szivesen.«
Akkor felmene az kocsis az királyhoz:
»Felséges kirájatyám, életem halálom kezibe, künn az kapuba üldögél egy
ügyes legén, jó vóna megfogadni a két vén ló mellé.«
»Eriggy hát hidd fel azt a legént.« Felméne a legén, köszöne a kirájnak:
»Adj Isten jó napot felséges kirájatyám!«
»Isten hozott te küs legény; miféle járásbéli vagy?«
»Nem vagyok semmi rosszféle járásbéli. Elindultam szógáni, szerencse
próbálni.«
»Hát ha megfogadnálak, eljönnél-e hozzám?«
»El biz én, felséges királyatyám.«
»Mit kérsz esztendőre bért?«
»Én nem kérek egyebet, csak ruházatot és ételt; esztendő végen, a mit
érdemlek, aztat fizesse felséges királyatyám.«
No de ekkor a két vén lovat atták a kezire. Nodehát ő kurálni kezte azt
a két lovat. Olyan lett belőlük, mint egy három éves paripa. Nodehát
neki nem vót semmi dóga; igy gondolta magába:
»Hogyha nékem egy puskám vóna, kimennék a havasba, vaj egy nyulat, vaj
egy galambot lőnék s a felséges kirájatyámnak aztat ajándékoznám.« És
gondolta magába: »Felmegyek a felséges királyatyámhoz, kérek magamnak
egy puskát.«
»Adjon Isten felséges kirájatyám!«
»Hát mi az ujság kocsisom?«
»Egyéb nem semmi felséges királyatyám, hanem minélfogvást, hogy nekem
dolgom nincs sok, felséges kirájatyámtól kérnék egy puskát, hogy mennék
a havasba, hogy járnám meg a havast; hogyha felséges kirájatyám ha
valamikor elkűdene az havasba, hát tudnám, hogy merre kéne menni.«
»No te küs fiu, ott vagyon a fegyver, ott van a töltén, a mennyi
szükség, annyit vigy magaddal.«
Ekkor megindula az havasba. Menyen ő az erdő között, dehát ő semmiféle
állatot nem talált. Egyszer hallja, hogy egy kopó hajt. Igy gondolta
magába:
»Akárkié legyen az a kopó, akármit hajtson, én előle ellővöm, mert ebből
nem parancsol senki.« A mint utaza vala az kapónak az ugatása felé,
rátalálkozott egy küs mezőre, abba a mezőbe egy tejtó vala, ott lássa,
hogy tizenkét vadrucza abban fürődzik. Igy gondolta magába: »Ezekből egy
párt lelővök, ezt legalább haza viszem.« Mikor letérdepelt vóna a tejtó
martjára és a puskáját fertig[31] vette, mikor czélozni akarta vóna a
legszebbik ruczát, akkor kiátotta átkozott rucza:
»Ho hó, te Virágfi János, azt a fegyvert a hogy ámba[32] vetted épen ugy
levedd és tedd le a fődre!«
Akor átkozott rucza kijött a tóból, keresztül bükött a fején, lett
belőle egy gyémánt-kisasszon. Igy monda vala Tündér Ilona:
»Nos nó Virágfi János, gyere má most ide hozzám.«
Ekkor Tündér Ilona gondolt egy asztalt egy pár embernek valót, ételt,
italt; megvót.
»Gyere most Virágfi János ülj mellém szivemnek szerelme, szememnek
kegyese.«
Mámost ők délebédeztek együtt. Mikor eltőtt vóna délebéd, ekkor mondá
vala Tündér Ilona:
»Nos nó te Virágfi János, énbennem meg ne dicsekedjél, hogy mijen
szeretőd van neked, hanem énérettem harmadnapot tőccsél el úgy, hogy
senkinek meg ne dicsekedjél.«
»Eltőtöm én, szivemnek szerelme, szememnek kegyese.«
»Nos nó te János, van-e neked kőtőpénzed?«
»Van egy nehány krajczárom.« Akkor mondta Tündér Ilona:
»Ne ez a bugyeláris, ebbe a pénz úgy áll, hogyha egyebet nem csinálsz,
ha mind hányod ki belőle, ugyis teli vagyon örökkétig. No te Virágfi
János, hónap pontosan álló délkor, tizenkét órakor itten legyél a tejtó
martjánál.«
Ekkor megfogott két vadruczát Tündér Ilona és Virágfi Jánosnak odaadta.
»No eztet vidd el s ajándékozd be a kirájnak, de a mint méssz, nehogy az
Isten ojan észt aggyon, hogy te bémenj vendéglőbe és te ott igyál, hogy
te ott megdicsekedjél énbennem, hogy milyen szeretőd van.«
»Ne félj semmit, mert én meg nem dicsekedem.«
Evvel ő megindult. Mikor elérkezett volna király kastélyához, hallja;
hogy a legények a vendéglőbe énekelnek. Igy gondolja magába, elmegyek bé
és egy pohár bort legalább megiszom. Mikor bément igy köszöne:
»Adjon Isten jó napot fogadós ur, kérek egy fertály bort.« Röktönt a
fogadós adott. Az ajtó megett aztat iddogájja. Mondják a többi legények:
»Látszik a ki koldus s a kinek nincs pénze, mert hátul az ajtó megett
ott iddogájja az egy fertály bort.« Ekkor felelte Virágfi János:
»Kinek nincs pénze, te?«
»Hát neked?«
»Hát nekem sincs, te?«
»Hát neked hát!«
»Fogadós ur mennyicske bora lehet?« Kérdezé Virágfi János.
»Hát tudja az Isten, a mig föl nem számitom, addig nem t’óm, hogy mennyi
van.«
»Hát a fogadós urnak van-e egy üres pinczéje?«
»Van.«
»Ha telehányom huszassal, tallérral, jó lessz-e?«
»Jó.«
»Nohát tessék jöjjön velem, nyitsa meg az ajtót.« Akkor állott az ajtóba
s ugy telehányta azt a pinczét huszassal és tallérral, hogy a minél több
egy szikra sem fért belé.
»No te legények menjetek s a hordókat a pinczéből hajcsátok ki, igyatok
annyit, a mennyi kell.«
Evvel ő elment és bemutatta a királynak azt a pár vadréczét. Nagyon
megörvendett az király, hogy az ő kocsissa egy pár vadruczát vitt.
Következett más napra 12 órakor, odaérkezett Virágfi János a tejtó
martjára. Átkozott-rucza kibükke a tóból, keresztülbükött a fejin,
meglett belőle tiszta gyémántkisasszon. Ekkor monda Tündér Ilona:
»Megmondtam neked, hogy meg ne dicsekedjél énbennem, hanem ez még
kicsiség s ujban megkérlek, hogy meg ne dicsekedjél s hónap álló délkor
tizenkét órakor légy itt.«
Ekkor megfogott egy pár vadruczát.
»No ezt vigyed haza.«
Megindult hazafelé, hát hallja, hogy a fogagóba a legények énekelnek.
»Elmegyek bé, hogy igyam meg egy pohár bort.«
»Fogadós ur kérek egy pohár bort.«
Röktönt a fogadós adott. Az ajtó megett aztat iddogájja. Mondják a
legények egyik a másiknak:
»Ki a te szeretőd?«
»Az enyém a falusbiróé.«
»Hát a tiéd?«
»Az enyém a jegyzőé.«
»Hát a tiéd barátom?«
»Az enyém a szolgabiróé.«
»Lácczik a ki csóró,[33] mert annak nincs, me’ ha vóna ő is megmondaná,
hogy ki.« Igy mongya vala Virágfi János:
»Kinek nincs szeretője te?«
»Hát neked.«
»Nekem ojan szeretőm van te, hogy az én szeretőmnek a talpa szebb, mint
a tü királynétoknak az arczája.«
Ekkor röktönt a legények rajtakaptak, kezték verni. Észrevette az
király, hogyhát az ő legényét verik, kiálcsa a király:
»Hóhó, ne verjétek!«
»Haggya el felséges királyatyám, mert ha tudná, hogy mér’ verjük, a
felséges királyatyám is verné.«
»No csak haggyatok békét, hozzátok fel hozzám s mongyátok meg, hogy mit
hibádzott.«
Hát mongyák a legények, hogy azt mondta, hogy neki ojan szeretője van,
hogy szeretőjének a talpa szebb, mint a mü királynénk arczája. Akkor
mondja a király, hogy bé kell zárni. Ekkor nekiállott Tündér Ilona és
irt egy czédulát és a kicsi kutyától felküdte az kirájhoz. Olvassa az
kiráj a czédulát. Az van belé irva:
»Nos nó te kiráj! a mely fogojt te bezárattál, annak festett asztala
legyen, tizenkét szál gyertya furt,[34] hogy előtte égjen; az ételek s
az italok külömbnél külömbfélék, hogy menjenek elébe. Te peniglen hónap
nyócz órakor a gyémánthintód elejébe a tizenkét lovadat fogasd bé.
Ültesd fel a feleségedet a leányodat s azt a fogojt hátul a bakk végire
ültesd fel. Vele együtt hónap álló délkor jelenj meg a tejtónál, mert ha
meg nem jelensz, hidd meg, hogy a fejeddel játszol.«
Ekkor nem vette tréfára a kiráj s pontban nyócz órakor a lovakat a
gyémánthintó eléje s felültek s mennek a tejtó felé. Elérkeztek oda a
tejtó martjára. Akkor felelé átkozott-rucza.
»No te kirájné nézz bé a tejtóba, mit látsz?«
Hát látja, hogy tiszta aranygyöngyökkel ki vagyon rakva.
»Nézz belé te kirájkisasszon, te mit látsz?«
Hát látja, hogy a tejtó feneke tiszta gyémánt fülbevalókkal vagyon
kirakva.
»No te kiráj, nézz belé hogy mit látsz?«
Belenézett a kiráj, hát lássa, hogy átkozott ruczának a talpa szebb,
mint az ő feleséginek az arczája. Ekkor mondá vala átkozott rucza:
»No te kiráj elmehetsz, te majd János maradj itt. No te kiráj mikor az
országutján fordulnál keresztül, váljál kőbálványnyá mindenestül
fogvást.« Ekkor felelte kiráj:
»Szamárbőgés nem hallszik menyországba.«
Ekkor mondja Tündér Ilona Virágfi Jánosnak:
»Megmontam ugye, hogy meg ne dicsekedjél bennem, kellett volna bár, hogy
egy huszonnégy órát eltőccs, akkor egymásé lettünk vóna, dehát igy
mámost el vagyunk egymástól maradva örökre.«
Ekkor elbucsuzott Virágfi Jánostól: »Tudj’ az Isten lessz-e még
találkozásunk vagy sem.« Ekkor Átkozott-rucza tizenketted magával
felreppent és elment a sinai hegyre. Mámost Virágfi János megbusulta
magát s igy gondolta magába:
»Addég megyek a mig hírit hallom valahol Tündér Ilonának.« Ugy elment,
hogy hét országon, hét világon keresztül érkezett. Érkezett a fekete
tenger mellé, ottan meglát egy malmot. Igy gondojja magába: »Tizenhét
álló esztendeje, hogy nem ettem egy falást sem; elmegyek bé s kérek egy
kis kenyeret vagy egy falás puiszkát.« Menyen bé, hát lássa, hogy mónár
nincsen.
»Há, hó’ vagy mónár!«
»Há itt vagyok tejkén.[35]«
Há felmenyen oda, hát ügyeli a mónárt, hogy hol van, hát nem lássa sehun
sem. Ujból ellkiáccsa:
»Hól vagy mónár«?
»Hát a fene a szemedet egye ki, hát nem látod, hogy itt vagyok a tejkén
jártatom a buzát.«
Hát odanéz, hát lássa, hogy egy Hüvejmónár ott van. Kérdezi Virágfi
János:
»Nos nó te Hüvejmónár kinek tudod őröni ezt a buzát?«
»Én eztet őrölöm átkozott ruczának.«
»Hát ki hordja el ezt a buzalisztet?«
»Három hattyu.«
»Mibe viszi?«
»Három tannával.[36]«
»No te mónár mit fizessek én neked, hogy engem fenekejj belé az egyik
tannába.«
»Ó – mondja – nekem ne fizess semmit, én ugy is belefenekellek, de mikor
az a három hattyu kiviszen az éveghegy tetejire, ha észrevesznek, hogy
te megmozdulsz benne, ugy visszavetnek, hogy a te csontod apróbb lessz a
muntlisztnél.«
»Ne félj semmit, mert én nem mozdulok meg.«
Ekkor nekiállott a Hüvejmónár és belefenekelte egy tannába. Érkezik a
három hattyu. Az három hattyu a három tannával felreppent és kimenének
az éveghegy tetejére és letették a nyugvóhejekre. Kérdi az egyik hattyu
a másiktól:
»A tietek nehezebb-e most mint máskor?«
»A mienk nem nehezebb.«
»Nodehát ez az enyém sokkal nehezebb mint máskor.«
Virágfi János nem állotta meg, hogy a féllábára meg ne mozdujjon.
Észrevették s ugy visszadobták az éveghegyről, hogy mikor leérkezett az
ő testje apróbb volt mint a muntliszt. Ekkor elment a mónár oda s
összeszedte minden morzsalékját s elvitte haza s kiformált egy embert.
Akor reálegyintett egy kis ruhával, akkor röktönt feltámadott. Ujból
mondja Virágfi János:
»Nos nó te Hüvejkmónár, mond meg nekem, hogy hogy tudnék én odamenni?«
Azt mondja a mónar:
»Nó te Virágfi János, látod-e idele azt a házat?«
»Látom.«
»Ottan lakik egy istentelen kovács, ennek van egy háromlábu kabalája,
azt ha te megtudhatnád venni, akkor visszájára megvasaltatni és a
kocsisát, szekerét hámostól megtudhatnád venni, akkor vele el tudnál
menni.« Elment oda:
»Adj’ Isten jó napot te istentelen kovács, mit adjak, hogy nekem adjad
azt a háromlábu kabaládat, s a kocsisodat, szekerestől, hámostól, mert
megakarnám venni?«
»Nincs annyi pénzed, hogy megvegyed.«
»Hát mit kérsz te?«
»Hát rakd be minden szál szőrömet pénzzel.« Mondja ekkor Virágfi János:
»Te, azokkal ne tőccsük az időt, hanem van-e neked üres kamarád?«
»Van!«
»Hát ha telehányom huszassal, talérral, jó lessz?«
Azt mondotta, hogy jó lessz. Ekkor megtőtötte a kamarát huszassal és
tallérral. Ekkor nekiállott és befogta a háromlábu kabalát a szekér
elejébe. Mondja a czigánné a kocsisnak:
»No te – azt mondja – látod-e, hogy mennyi pénzünk van?«
»Én igen.«
»No hát ne ez a czigánytő; mikor kimentek az éveghegy tetejére a
nyugovóhejre, akkor Virágfi János egy hejre ledől. Ezt a tőt visszajára
szurd belé a kabátjába.«
És ugyanis ugy tett. Mikor kimentek a tetőre, akkor Virágfi János ledőlt
egy fa alá és ez a kocsis visszajára a tőt beleszurta a kabátjába. Ugy
elaluvék Virágfi János. Átkozott-rucza tizenketted magával odament.
Megfogták Virágfi Jánost, ugy elloptázták tizenkét versen, hogy mentől
jobban nem lehetett; tizenkét versen a könyvükbe megfürösztették,
tizenkét versen megszárasztották, de mégsem ébredt meg. Ekkor mondta
Átkozott-rucza annak a kocsisnak.
»Mond meg gazdádnak, hogy azt mondottam: hónap álló délkor, tizenkét
órakor itt legyen, de ha akkor is olyan mély álomba lessz mint mostand a
milyen vót, akkor nem fog találkozni többet velem.« Ekkor Átkozott-rucza
tizenkettedmagával felreppent s elment. Ekkor a kocsis a kabátjából a
czigántőt kihuzta. Ekkor megébredett Virágfi János. Mondja a kocsis:
»Látod-e, hogy hol menyen?«
»Látom.«
»No azt mondta, hogy hónap álló délkor tizenkét órakor itt legyél s ha
akkor is ilyen álmos leszel mint most a milyen vagy, többet vele nem
találkozol.«
Ekkor visszamentek a kovácshoz. De a kovácsné pompás vacsorával várta
ezt a Virágfi Jánost. Dehát Virágfi Jánosnak bujába nem kellett az étel,
hanem ő elég várta, hogy másnapra kerekedjék, hogy még egyszer, hogy
mehessen ki az éveghegy tetejére. Másnap délkor, tizenkét órakor
kimentek az éveghegy tetejére. Ujban egy árnyékba ledőlt. Akkor
nekiállott ez a kocsis és a czigánytőt visszájára kabátjába beleszurta;
ugy elaludott hogy mentől jobban nem lehetett. Odaérkezett
Átkozott-rucza tizenkettedmagával. Felvették Virágfi Jánost tizenkét
versen elloptázták, tizenkét versen könyvükbe megfürösztették, tizenkét
versen kiszárasztották, mégsem ébredt meg. Ekkor Átkozott-rucza kihuzta
a kardját, az kardja lapjára azt irta: »Az kardodat akaszd a kisebbik
szegről a nagyobbik szegre.« Ekkor mondja Átkozott-rucza:
»Mond meg a gazdádnak, hogy többég én utánam ne fáradozzék, most
tanálkoztunk volna, most az egyszer, de már többég nem fogunk tanálkozni
együtt.« Ekkor Átkozott-rucza felreppent tizenkettedmagával és elrepült.
Ekkor a czigánlegén kihuzta a tőt az kabátjából. Ekkor megébredett
Virágfi János:
»No látod-e, hogy hól menyen Átkozott-rucza, azt mondta Átkozott-rucza,
hogy többet utána meg ne indujj, mert tudja Isten találkozásunk lesz-é
vagy sem. Hanem azt mondta, hogy mongyam meg neked, hogy a kardodat
akaszd az küssebbik szegről a nagyobbik szegre.« Ekkor elment vissza a
kovácshoz s kapta az kargyát s essze-vissza vágta a kovácsot házi
családostul együtt. Ekkor megindula s hetedhétországon keresztül
érkezett egy nagy havasba. Ott meglátott egy palotát. Igy gondolván
magába: »Elmenyek fel abba a palotába, tizenhét álló esztendeje, hogy
étel nem járt az számba, kérek egy falás kenyeret, vagy egy kicsi
pujiszkát, kivel az lelkemet megenyhiccsem.« Felmene az palotába, hát
látja, hogy ottand egy asztal meg vagyon teritve, egy embernek vala
étel-ital, de sehun senkit sem lát és kiabál, de senki sem felel. Igy
gondolta magába: »Akárkié legyen ez az étel, én ezt megeszem, mert neken
van annyi pénzem, hogy én ki tudom fizetni.« Mikor megette volna az
ételt, hall egy keserves fütyölést; kitekint az ablakon, hát lássa, hogy
egy roppantat óriási kigyó menyen föl egyenesen a kastéjba, menyen bé
abba a szobába, hol ő van. Az óriás kigyó bebutt az asztal alá, az
kereszttalpra reátette a fejit, koncsorodni kezdett be s az egész szoba
főggyit bélepte kerekségivel; ekkor a testinek a fele még künn vót.
Ekkor kérdezé Virágfi Jánostól:
»Féssz-e[37] éntőlem?«
»Előbb rendibe, mikor megláttalak, akkor egy kicsit féltem, de má’ most
nem félek.«
»Nohát te Virágfi János mondok én neked egyet: három écczakát érettem
tőccsél el, me’ jó tetted után jót vársz, neked ételed, italod, mikor
tetszik lessz, ott a dohány, az pipa és az gyufa, ott az játékos kártya,
a mikkel tetszik avval mulasd magadat, hanem este annak a vetett ágynak
tetejire feküdj reá, belül felől, az fal felől. Tizenkét óriás be jő
ide, azok itt megvocsoráznak s azt mondják az küsebbiknek: »Vesd meg az
ágyat;« s menyen és veti az ágyat s megkap tégedet ott. Te se ne szólj,
se ne mondj semmit, csak hagyjad, hogy csináljanak veled a mit akarnak.«
Ugyis tett. Felfeküdt az ágynak tetejire belül felől, hát jön a tizenkét
óriás. Megvacsoráznak s mondják a küsebbiknek:
»Te vesd meg az ágyat.«
És veti és megtalálja Virágfi Jánost. Akkor mondja:
»Kaptam egy fődi egeret.« Mondja a többi:
»Hozd ide!«
Odavitte s ugy ellaptázták, hogy mentől jobban nem lehetett. Ekkor
mondják a küsebbiknek:
»Nos nó rázd ki az ablakon!«
S kirázta az ablakon. Röktönt érkezett a fődre s hétszerte külömb lett
mint azelőtt a mijen vót. Ekkor felment ujból s evett és ivutt. Mikor
elvégezte vóna, hát halotta a keserves énekszót. Néz ki az ablakon, hát
lássa, hogy menyen az kigyó, dehát le a csicsiig már fehérnép test.
Ekkor bémenyen az kigyó az szobába s kérdezé Virágfi Jánostól:
»Féltél-e az écczaka?«
»Nem féltem én egy szikrát sem.«
»Szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, énértem töcsd el ezt a két
éjszakát, me’ jó tetted után jót vársz.«
Ekkor elméne az kigyó. Virágfi János lefeküdt a vetett ágy belső felére.
Ekkor a tizenkét óriás bément és vacsoráztak. Mondák az küsebbiknek:
»Vesd meg az ágyat.«
Odamenyen és meglássa. Ujból mondja, hogy:
»Egy fődi egeret ismét kaptam.«
»Add ide, hogy loptázzuk el.«
És el is ellaptázták és mondák a küssebbiknek:
»Rázd ki az ablakon.«
És ki is rázta s még le sem érkezett a fődre, hétszerte külömb ember
lett, mint a mijen vót, Akkor felment ujból ebédelt. Ebédközbe hajja a
nagy énekszót. Kitekint az ablakon, hát lássa, hogy a kigyó menyen, már
le s derékig fehérnép testbe vagyon. Ekkor felment az kigyó az szobába
és mondja:
»Nó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, most még egy écczaka ne
alugyál egy cseppet se.« Ekkor mongya:
»Ajtót, ablakot nyiccsál ki végre, ide jön tizenkét bandás, azok állnak
ajtóra, ablakra és ott muzsikálnak. Te magad furt sétájj a szobába;
téged ajtón és ablakon hínak ki, de te oda ne közeledjél s ha valamelyik
bé akar lépni azonnalt levágd.« Este következett. Odament a tizenkét
bandás, ajtóra, ablakra állottak, ott nagy czifrán elkezdették a
bandázást. Hitták Virágfi Jánost, de ő csak nem ment ki. Tizenkét órakor
a zenészet megszünt, a bandások is elmentek. Ekkor ő is megveti az ágyat
és lefeküdött s el is aludott. Tündér Ilona reggel ment hozza s
össze-vissza ölelte és csókolta. Virágfi János megébrede a forró
csóktól, hát lássa, hogy előtte van Tündér Ilona. Ekkor monda Tündér
Ilona:
»Nó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, én a tied, te az enyém.«
Ekkor ők ettek és ittak. Virágfi János ekkor megsújtá a palota négy
szegit egy aranyvesszővel, lett belőle egy arany alma s azt tette a
zsebibe. Megindulának s tizenhét országon, tizenhét világon keresztül
menének. Ekkor elértek egy küs mezőbe egy rengeteg házat és bémentek
oda. Ott lássák a szobába, hogy az ő ruhája a szegen vagyon s meglátá
Ződhaju Marczellát, esszeölelkezének, esszecsókolodzának.
»Jaj lelkem testvérem be jó, hogy még életben találkoztunk, má’ mostand
együtt menyünk haza.« Erre mondja Tündér Ilona:
»Legyünk ott, hól én gondolom!«
S már akkor otthon a város végin voltak. Virágfi János elévette az
aranyalmát ugy felhajitotta, mentől jobban nem lehetett s lett belőle
tizenkét emeletes palota egy kakas lábra, egy aranycsillaghoz egy
aranylánczczal felkötve s arra fordul a merre az áldott nap. Tizenhét
országon czirkuláztassa, herczegek és grófok, princzegek és válogatott
czigánylegények jelenjenek meg a lakodalomba, oda papot, hóhért. Pap
eskette, hóhér seprüzte, má’ most fójj a nagy lakodalom.
(_Szováta_.)
8. Hajnal Vacsora és Éjféle.
Nodehát vala egy öreg, a ki vala hatvan esztendős. Az a hatvan esztendős
fehérnép megterhesedett és következett a szülőórája. Vacsorakor szült
egy fiut, éjfélkor egy mást, hajnalban esmint. Az hajnalban, a ki
született kis fiu, röktönd ült a puczokba és monda vala az édesanyjának,
hogy röktönd egy keresztapát hozasson ide. És odament a keresztapja és
monda a fiu:
»Röktönd egy papot hozasson ide, hogy minket megkereszteljen.«
Ekkor elhitta a papot. Mikor bément a pap, kérdezte:
»Kihez legyen szerencsém?« Akkor felelte:
»Az Hajnalhoz, Éjfélhöz és Vacsorához.«
Ekkor észrevette az király, hogy az écczaka ez a három fiu lett meg és
mondotta:
»Tük az écczaka lettetek, az én három leányom is az écczaka odalett,
röktönd induljatok utána keresésire, mert ha haza nem hozzátok a három
leányomat, higyjétek meg, hogy a fejetekkel játszom.«
Ekkor megindult a három testvér s ugy elment, hogy hetedhétországon is
tulment. Érkeztek ők egy ezüst erdőbe s ott megtaláltak egy
czigánylegényt. Kérdezék vala:
»Hova utazol testvér?« Ekkor monda a czigánylegény:
»A szeretőm elbujdokált és megyök az keresésire.«