mi iszunk, mert az urának hord mozsdóvizet onnan.« Ekkor hazamenyen
estére szép Julia. Mikor meglátja, hogy a huszonnégyfejü sárkány a
tornáczban álldogál, a kezeit összecsapta s elejébe a fődre esett.
Megragadja a huszonnégyfejü sárkány s beviszi a szobába:
»No te b.... k.... eddig tartottál magadnak latrot s enni sem adtál,
most már én vagyok az ur; ha még meglátlak vele, összeváglak vele
együtt.«
Reggel nappalra kerülnek s szép Julia elindult a kancsóval a kutra
vizért. Borsszemvitéz már annakelőtte régen, hogy a kutnál várja.
Elmenyen szép Julia s mondja Borsszemvitéznek:
»Ugy-e megmondtam, hogy tizenkét bót vagyon, menj be mindegyikbe, de a
tizenkettedikbe ne, mert ha abba bé messz, nekem füst, neked tüz, de te
nem akartad, hogy mi egymással csendesen éljünk.«
»Dehogy nem akartam szép Julia feleségem, hát nem azér futtam-fáradtam,
hogy téged feltaláljalak; hogy ne akartam volna véled csendesen élni!«
Ekkor Borsszemvitéz fordiccsa a lovát, felteszi reá Juliát s megindul
vele, hogy elmenyen minél jobban nem lehet. A tizenkétfejü sárkánynak
volt egy háromlábu kabalája. Olyant nyerit egyet a pajtába, hogy a fedél
mind hullott le róla. Kifut a huszonnégyfejü sárkány s kiáltsa:
»Ennye, hogy a kutyák igyák véredet, hollók hordják husodat, vagy nincs
mit egyél, vagy nincs mit igyál.« Feleli vissza az ló:
»Az is van mit egyem, az is van mit igyam, de viszik szép Juliát,
asszonyomat.« Feleli a huszonnégyfejü sárkány:
»Ehetem-e, ihatom-e, pipázhatom-e, tánczolhatom-e egyet s elérjük-e?«
Feleli a ló:
»Ehetel is, ihatol is, pipázhatol is, egyet tánczolhatsz is, alhatsz is
s úgy is elérjük.«
Evett is, ivutt is, pipázott is, tánczolt is egyet a huszonnégyfejü
sárkány, azután még aludt is s felült a háromlábu kabalára. A ló csak
kettőt-hármat szökött s utólérte Borsszemvitézt a feleségivel épen
akkor, mikor az apjok határába akartak belépni. A hogy beérték
Borsszemvitézt, röktön leszállitotta huszonnégyfejü sárkány a ló hátáról
s mondja Borsszemvitéznek:
»Tudtam még akkor mikor az anyád mehibe voltál, hogy vélled még bajom
fog lenni. Most mond meg, hogy mit csináljak veled? Elnyeljelek vagy
összeszaggassalak vagy összevágjalak?«
»Nem bánom te büdös eb, akármit csinálj, mert nálad van most a
hatalmasság, hanem mégis jól tennéd, hogy engem összevágj, mert
megmentettelek hóltig való rabságodtól; nyűvek, kigyók megettek volna,
ha én nem vagyok.«
»No te Borsszemvitéz, másodszor is megbocsátok neked, meghagyom még az
életedet, de mármost úgy elkotrodj innet, hogy még a madár se hozza
hirül a nevedet, mert ha még meglátlak itten, több irgalom nálam nem
lessz.«
Evvel Borsszemvitéz megindul; huszonnégyfejü sárkány a lovával
egyet-kettőt tappogtatnak s otthon vannak. Megindul Borsszemvitéz nagy
búval visszafelé és elérkezik estére a róka komjához; a lovat béköti s
lefekszik; alusznak reggelig. Hajnalba felkél s kimenyen a kuthoz
lovával együtt s várja szép Juliát, gondolja magába: »Nem bánom, ha
meghalok is, de még meg kell hogy lássam szép Juliát, feleségemet.«
Kimenyen szép Julia a kancsóval a kuthoz. Ekkor Borsszemvitéz fordiccsa
a lovát, felteszi reá szép Juliát s megindul vele, hogy elmenyen minél
jobban nem lehet. Nyerit a háromlábu táltos a pajtába, hogy az egyik
oldala összedől. Kifut a huszonnégyfejü sárkány s kiáltsa:
»Ennye, hogy a kutyák igyák véredet, hollók hordják husodat, vagy nincs
mit egyél, vagy nincs mit igyál, hogy úgy pusztitod a pajtát?« Feleli
vissza a ló:
»Az is van mit egyem, az is van mit igyam, de viszik szép Juliát,
asszonyomat.« Feleli huszonnégyfejü sárkány:
»Mond meg fiam, ehetem-e, ihatom-e, pipázhatom-e, tánczolhatom-e egyet,
alhatom-e egyet, megszánthatjuk, bévethetjük-e a tizenkét köbölre való
buzaföldet s úgy is elérjük-e:«? Feleli a ló:
»Ehetel is, ihatol is, pipázhatol is egyet, tánczolhatsz is, alhatsz is,
meg is szánthatjuk, bé is vethetjük a tizenkét köbölre való fődet s úgy
is elérjük.«
Evett is, ivutt is, pipázott is, tánczolt is egyet a sárkány, azután
alutt s megszántották, be is vetették a tizenkét köböl buzára való fődet
s elindulnak. Kettőt-hármat toppogtat a ló s utólérik Borsszemvitézt s a
feleségit épen mikor az apjok határába beléptek. A hogy beérték röktön
leszállitotta a ló hátáról Borsszemvitézt s a feleségét huszonnégyfejü
sárkány. Azt mondja huszonnégyfejü sárkány:
»Tudtam még akkor, mikor az anyád mehibe voltál, hogy bajom lessz veled;
hogy pusztitsalak el most, elnyeljelek, összeszaggassalak vagy
összevágjalak?« Azt mondja Borsszemvitéz huszonnégyfejü sárkánynak:
»Itt van az átalvetőmben egy piros abrosz, édesanyám tette be odahaza;
tedd le azt a fődre, állits reá s úgy vágj össze, a hogy neked tetszik s
aztán minden izem, csontomat szedd össze, kösd az abroszba s dobd átal a
lovam hátán; vágj reá a lovamra s mond neki: »Czu! kutyák igyák véredet,
kutyák hordják el husodat, hordozd ott gazdádat holtja után is, a hol
életedben hordoztad.««
Összevagdalta ekkor huszonnégyfejü sárkány Borsszemvitézt s belekötötte
az ő abroszjába s minden izit, csontját összeszedte s feltette a lova
hátára az átalvetőt. Ekkor Borsszemvitéznek a lova visszaindult azon a
nyomon, a hol járt ő róka komjához, a huszonnégyfejü sárkány pedig
feleségivel hazament. A ló mikor elérkezik a róka palotájának a
kapujához, úgy elnyeriti magát a kapu előtt, minél jobban nem lehetett.
Szalad ki a róka, hogy tán nem a komjának a lova nyeritene. Lássa a
róka, hogy az átalvetőn keresztül az vér buggyozik. Megbúsul a róka
erősen, hogy a huszonnégyfejü sárkány az ő komját elpusztitotta. Ekkor
nekiáll s leveszi az átalvetőt a ló hátáról s elviszi bé a házába;
béteszi egy nagy dagasztóteknőbe, összegyurja s egy emberformát csinál
belőle. Ekkor otthagyja a róka Borsszemvitézt s elindul hetedhétországon
keresztül, hogy hozzon élőhaló füvet s élőhaló vizet. Meglát egy nagy
havasba egy nagy kigyót, akkorát mint egy bivalderék, hogy megyen
fütyörészve az erdők között s viszen a szájában élőhaló füvet s élőhaló
vizet. Feleli a róka:
»Te kigyó barátom, honnan jössz olyan örömmel?«
»Hát minek beszélgessek én neked sokat, hogy honnan jövök?« Mondja a
kigyó:
»Hát csak azér, hogy tudjam én is.« Feleli a kigyó:
»Hát a szekér elnyomta a fiamnak a fejit s viszek élőhaló füvet s
élőhaló vizet, hogy velök támasszam fel fiamat.« Feleli a róka:
»Légy olyan szives és adjál nekem is belőle, mert erős szükségem van reá
nekem is.«
»No ha erős szükséged van reá, menj el oda, a honnan én hozom; elmehetsz
az én nyomomon s tés is hozhatsz.« Azt mondja a róka:
»Elsőbb egy király mint a te fiad.«
»Elsőbb az én fiam, mint egy király.« Mondja a kigyó.
Megharagszik a róka s nagy dühösen nekifut a kigyónak, reászökik a
derekára s mindent elhány a kigyó magától. Összeszedi a róka az élőhaló
füvet s az élőhaló vizet s nagy örömmel megindul hazafelé. Elérkezik a
róka haza; s Borsszemvitézt megmossa élőhaló vizzel s élőhaló füvel s
hétszerte külömb királyfi lett belőle, mint annakelőtte vót. Felszökik
Borsszemvitéz s kiáltsa:
»Ej róka komám, hogy elaludtam vót!«
»Bizony elaludtál vóna örökre, ha én nem lettem vóna.« Ekkor feleli a
róka:
»Kedves jó komán, eddig hattalak, hogy járj a te akaratodban, de ezután
már nem hagyom.« Kérdezi Borsszemvitéz:
»Kedves róka komám vajjon még látom-e még valaha szép Juliát,
feleségemet?« Feleli a róka:
»Minden hajnalba megláthatod, mert arra a kutra jár, a melyikből mi
iszunk, hanem azt mondom neked kedves komám, hogy te tudakozd ki tőle,
hogy csikókorában hol kapta vót huszonnégyfejü sárkány azt a háromlábu
kabalát, mert hogyha te is egy olyat tudnál kapni, akkor szép Julia még
a tied lenne, de ha nem, akkor sohase.«
Ekkor Borsszemvitéz elmenyen ki hajnalba a kut mellé. Jön szép Julia is
a kancsóval vizér’. A hogy meglássák egymást egymásra borulnak s
össze-vissza csókolják egymást. Ekkor feleli Borsszemvitéz:
»Szép Julia, kedves feleségem, légy szives értem egy pár pofot
elszenvedni, de tudakozd ki attól a büdös ebtűl, hogy csikókorában hol
szerezte azt a háromlábu kabalát. Ekkor jere ki s mond meg, hogy tudjak
magamnak egyet szerezni.« Szép Julia hazamenyen s szomoru arczot mutat
az ura előtt. Kérdi huszonnégyfejü sárkány:
»Mér szomorkodol, talán Borsszemvitézt siratod?« Feleli szép Julia:
»Hogy sirassam, mikor az meg van halva s többet erre a világra nem jő.«
Megmozsdik huszonnégyfejü sárkán, asztalhoz ülnek, frustukolnak; szép
Julia lehuzza a fejét huszonnégyfejü sárkánynak s úgy néz a fejibe,[29]
de ez csak arravaló vót, hogy megtudja tőle, hogy hol kapta vót azt a
háromlábu kabalát csikókorában. Elkezdi szép Julia:
»Szivemnek szerelme, lelkemnek kegyese, már rég az ideje, hogy együtt
vagyunk, de még sohasem kérdeztem, hogy hol is kapta maga azt a
háromlábu kabalát csikókorába? Mondja meg most nekem.« Szép Juliát akkor
huszonnégyfejü sárkány úgy megrugta pofon, hogy szájából, orrából
kezdett jönni a vér. Azt feleli huszonnégyfejü sárkány:
»Talán azér tudakozod, hogy engem pusztitsatok el?« Ekkor azt mondja
huszonnégyfejü sárkány a feleséginek:
»No te én mégis megmondom neked, mert ugyis összevágtam a szeretődet, de
oda még az apádnak az apja s az egész nemzetséged se tud eljutni, a
honnan én hoztam azt a háromlábu kabalát csikókorában, mert az a hely
ott vagyon a tengersziget mellett; a hol fa verekedik fával, fű
verekedik fűvel, kő verekedik kővel, a viz a vizzel, a hob a hobbal.
Annak a verekedésnek szünetje nincsen csak álló délkor egy órát.« Evvel
Julia kimenyen a konyhára, egy kicsi levélre eztet leirta s fut vele a
kuthoz hajnalba. Odajön Borsszemvitéz össze-vissza csókolják egymást s a
levelet átaladja neki. Evvel szép Julia szorgosan hazament,
Borsszemvitéz pedig elmegy róka komjához.
»No kedves komám, feltarisznyálok, elmegyek innen addig, a mig azt a
kabalát fel nem találom, ha azt tudom, meghalok is.«
Elindul Borsszemvitéz s ugy elmenyen egy rengeteg havason keresztül,
mentől jobban nem lehet. Egyszer megbággyad Borsszemvitéznek a lova s ő
is megéhezett s lát egy akkora fát, hogy egy félországnak árnyékot
tartott, azalatt volt egy szép forrás s a lovának jó élés. Borsszemvitéz
lenyergeli, kicsapja a lovát s lefekszik, hogy nyugodjék. Egyszer azt
kiáltsa a fáról egy griffmadárfióka:
»Te Borsszemvitéz innen menj el, mert ha édesanyám eljön röktön
elpusztit, de attól ne is félj olyan erősen, hanem van egy hétfejü
sárkány. Anyám minden évben kőt egy fiókát s mindjárt érkezik, hogy
pusztitcson el s ha téged itt talál lovastul elpusztit.« Ekkor feleli
Borsszemvitéz:
»Isten után én nem félek, de mond meg miféle jellel érzik?« Mondja a
fióka, hogy mikor érkezik; akkor ójan kék láng jő előre, hogy összeéget
mindent. Elmenyen Borsszemvitéz a patak mellé, kap egy lapos követ,
addig feni a kardját vélle, a mig ojan éles lessz, hogy még a hajszálat
is elvágja. Ekkor Borsszemvitéz megbujik a fa oldalához. Egyszer érzi,
hogy ojan lángsütés jő reá, azt hiszi, hogy el kell olvadjon. Egyszer
érkezik a hétfejü sárkány s teszi a fa oldalára a fejit. Mikor feltette
vóna a fejit Borsszemvitéz is elészökik s egyszerre mind a hét fejit
lekapja. Ekkor a griffmadárfióka is kiugrott a fészekből s összehordtak
egy csomó fát rearakták a sárkányt s úgy elégették, hogy csak a hamma
maradt ott; még a hammát is a széllel elfuvatták. Ekkor tudakozzik a
griffmadárfióka, hogy hova legyen el Borsszemvitéz, hogyha az anyja jön,
nehogy elpusztitsa. Azt mondja egyszer az egyik:
»Vegyük fel a fészekbe lovastul együtt. És felveszik Borsszemvitézt a
fészekbe lovastul együtt s kihuznak egy szál tollat egynek a szárnyából
s reávetik, hogy ne látszódjék ki alatta. Egyszer menyen a griffmadár s
lássa, hogy a fiai élve vannak, ugy megörvend, hogy azt se tudja, hogy
mit csináljon nekik.« Mondja az griffmadár:
»Istenem mi az oka, hogy háromszázhatvanhat esztendős vagyok s egy
fiamat is felnevelni nem tudtam, de hál’ Istennek most megmaradtak.«
Kérdi a griffmadár:
»Hát ki mentett meg tüktöket a sárkánytól.« Mondja a fia, hogy egy
királyfiu az éles kardjával levágta a sárkánynak a hét fejit. Feleli a
griffmadár:
»Hát mér eresztettétek el a királyfiut, hogy megajándékoztam volna, a
mér tüktöket a haláltól megmentett.« Mondja a griffmadárfiu:
»Édesanyám, nem eresztettük el, itt megmutatjuk neked, csakhogy féltünk,
hogy elpusztitcsa.« Ekkor mondja griffmadár:
»Hát hogy pusztitcsam el, mikor tüktöket megmentett a haláltól.«
Röktönd Borsszemvitézt kitakarják és elémutassák A griffmadár röktönd
elnyeli örömiben. Kezdnek sirni a fiai, hogy mér nyelte el azt, a ki
őket megmentette a haláltól. Ekkor griffmadár röktönd visszaokádja épen
abban az állapotban, a melyikben vót. Kérdi Borsszemvitéztől a
griffmadár:
»No te Borsszemvitéz, mit kivánsz ajándékul, a mér megmentetted az én
fiaimat az haláltól.« Azt mondja Borsszemvitéz:
»Kedves öreganyám, semmit sem kivánok, hanem, van a tengersziget mellett
egy hely, a hol fa verekedik fával, fü verekedik füvel, kő verekedik
kővel s viz a vizzel, hob a hobbal, ott vagyon egy csipkebokor, azon
vagyon egy kantár felakasztva, azon vagyon egy szürke kabala, annak a
ballábából kéne nekem egy csikó.« Mondja a griffmadár:
»Ej kedves gyermekem, nagy fát mozgatsz erősen.« Mondja Borsszemvitéz:
»Már kedves öreganyám, ha ezen nem tud segiteni, úgy ajándék nekem nem
kell semmi ezen a világon.«
A griffmadár fiai kezdik kérni az anyjokat, hogyha lehet, segitene
rajta. Ekkor a griffmadár leszóllitsa a fiait a fészekből s azt mondja
nekik:
»Menjetek fiaim szerteszéjjel az havasba s a hol találtok medvét, rokát,
nyulat, őzet, szarvast, szedjétek össze s hordjátok ide rakásba.«
Elmennek a griffmadár fiai s hátukon annyit hordanak, hogy olyan
rakással gyül össze, hogy alig lehetett szemmel felérni. Ekkor röktönd
őket mind megnyuzzák s a bőrükből csinálnak egy átalvetőt. Azt a sok
hust összedarabolják s az átalvető egyik felibe rakják, a másik felit
megtöltik vizzel. Ekkor azt mondja az öreg griffmadár:
»No fiaim fogjátok meg s tegyétek fel az átalvetőt az én hátamra.«
Mikor felteszik a tetejibe Borsszemvitézt is felültetik. Azt mondja az
öreg griffmadár:
»No te Borsszemvitéz, a mikor én hátranézek, egy darab hust vess a
számba s egy marék vizet öncsél belém.«
Megindulnak Borsszemvitéz a griffmadárral s úgy mennek, hogy a
griffmadár egyik szárnya hasitsa az eget, a másik a fődet. Mikor
közeledtek vóna már nemsokára a tenger szigetjéhez, elfogyott az eleség.
Hátranéz a griffmadár, de nincs mit vetni a szájába. Mennek egyet
tovább, ujra hátranéz griffmadár s Borsszemvitéz akkor sem vet semmit
se. Megbusulja magát Borsszemvitéz: »Már mi lessz velem? ha nem tudok
neki semmit adni, nem tudunk odaérkezni.« Ekkor Borsszemvitéz kapja a
kardját, vág egy nagy darabot a czombjából s mikor a griffmadár
visszanéz, beledobja a szájába. Avval épen odaérkeznek a tengersziget
martjához. Mikor odaérkeznek, pontosan álló dél vót, minden meg vót
csendesedve akkor. Azt mondja a griffmadár:
»Nos nó, kedves gyermekem Borsszemvitéz, légy ügyes ember mármost, mert
élethalál keziben forgunk itt. Menj el ahhoz a csipkebokorhoz, arra fel
van akasztva a rézkantár. Azt a kantárt vedd a kezedbe s mikor az a
kabala a ballábából rug egy csikót, az úgy menyen neked, hogy azt
hiszed, mindjárt béfal. Akkor te ne ijedj meg tőle erősen, hanem a
kantárt fogjad keményen és a mikor a fejébe csaptad, szökjél a hátára s
úgy elmenj vélle, mint a gondolat, mert én is utánad eredek.«
Borsszemvitéz úgy is tett, leugrik, a lováról, odamenyen a
csipkebokorhoz, leveszi a kantárt s mikor egy óra vót a szürke kabala
odamenyen a csipkebokorhoz s annak a leveliből harap egyet, megnyeriti
magát s a ballábából egy csikót rugott. Felugrik Borsszemvitéz a csikóra
s úgy elmenyen, hogy minél jobban nem lehetett. Elérkezik annak a fának
az árnyékába, a hol vót a griffmadár fészke, leszáll a csikóról s
megköti egy helyre. Érkezik csakhamar a griffmadár haza. Borsszemvitéz
mikor indulni akar haza, mondja a griffmadár:
»Kedves gyermekem, még baj van, nem lehet indulni.« Azzal griffmadár
felülteti Borsvitézt a csikó hátára s egy kenderfejet köt a csikó
farkára, aztat meggyujtsa griffmadár s azt mondja Borsszemvitéznek:
»No kedves gyermekem úgy elmenj most hetedhétországon keresztül, hogy
hetedhétországnak minden likát összenyargald velle; akkor gyere vissza
ide a fa alá.«
Megindul Borsszemvitéz s úgy összenyargalja hetedhétországot s annak
minden likát, hogy minél jobban nem lehetett. Mikor visszaérkezett,
akkorra a kenderfej úgy összeégett, hogy szinte a farka vége is elégett
vóna. Ekkor mondja griffmadár:
»No kedves gyermekem, még nincs minden rendben.«
Ekkor ráköti a csikó farka végére a másik kenderfejet s meggyujtsa
griffmadár s azt mondja Borsszemvitéznek:
»No kedves gyermekem, úgy elmenj most hetedhétországon keresztül, hogy
hetedhétországnak minden likát összenyargald vélle, akkor gyere vissza
ide a fa alá.«
Megindul Borsszemvitéz s úgy összenyargalja hetedhétországot s annak
minden likát, minél jobban nem lehetett. Mikor visszaérkezett, akkora
kenderfejnek fele már el vót égve. Mondja griffmadár Borsszemvitéznek:
»No kedves fiam, még nem elég erős a csikód.«
Evvel reáköti a harmadik kenderfejet s meggyujtsa griffmadár s azt
mondja Borsszemvitéznek:
»No kedves gyermekem, úgy elmenj most hetedhétországon keresztül, hogy
hetedhétországnak minden likát összenyargald vélle, akkor gyere vissza
ide a fa alá.«
Megindul Borsszemvitéz s úgy összenyargalja hetedhétországot s annak
minden likát, hogy minél jobban nem lehetett. Mikor visszaérkezett a fa
alá, hát látják, hogy csak akkor akart meggyuladni a kenderfej. Azt
mondja ekkor griffmadár:
»No kedves fiam Borsszemvitéz most már olyan csikód vagyon, hogy ilyen
sehunt a világon egy láb sincs, egy órák alatt a világból ki tudsz vélle
repülni.« Ekkor Borsszemvitéz fennszóval köszöni az minden jóságát s
bucsuzik el a griffmadártól. Azt mondja a griffmadár:
»No hát kedves gyermekem, még nem mehetsz el, mert még bajom van vélled.
Tudod, mikor érkeztem vóna a tengerszigethez, nem vót mit vessél a
számba; hát honnan vetted azt a hust?« Elmondja Borsszemvitéz, hogy azt
a czombjából vágta s pökött egyet utána viz helyett.
»Azt mondom talán semmi hiányossággal ne menj el innen« mondja a
griffmadár; egyet okádott s visszaadta azt a hust, a mit Borsszemvitéz a
czombjából vágott. Ekkor úgy odacsapta a hust Borsszemvitéznek a
lábához, hogy úgy odaállott, hogy külömben mint valaha. Ekkor
Borsszemvitéz egyet toppintott s ott vót a komjánál. Kérdi ekkor a róka:
»Kedves komám, széna vagy szalma.« Mondja Borsszemvitéz:
»Sarju s még annak is a lelke.« Feleli a róka:
»Hál’ Istennek, azt örvendem én is.«
Bort hordnak, étel, ital kerül elé s mulatnak úgy, hogy a föld süjjed el
alattuk. Ekkor hajnalra kerülnek. Borsszemvitéz kimenyen a kuthoz
lovával együtt s várja szép Juliát. Kimenyen szép Julia a kancsóval a
kuthoz; összeölelkeznek összecsókolóznak s Borsszemvitéz fordiccsa a
lovát, felteszi reá szép Juliát s megindul vele, hogy elmenyen, minél
jobban nem lehet. Nyerit a huszonnégyfejü sárkány háromlábu kabalája egy
olyant, hogy az istállója röktönd összedül. Kifut a huszonnégyfejü
sárkány s kiáltsa:
»Ennye, hogy a kutyák igyák véredet, hollók hordják husodat, vagy nincs
mit egyél, vagy nincs mit igyál, hogy elpusztitottad a pajtámat?!«
Feleli vissza a ló:
»Az is van mit egyem, az is van mit igyam, de viszik szép Juliát,
asszonyomat.« Feleli huszonnégyfejü sárkány:
»Mond meg fiam ehetem-e, ihatom-e, pipázhatom-e, tánczolhatom-e egyet,
alhatom-e egyet, megszánthatjuk, bevethetük-e a tizenkét köbölre való
buzafődet s úgy is elérjük-e?« Feleli a ló:
»Ehetel is, ihatol is, pipázhatol is egyet, tánczolhatsz is, alhatsz is,
meg is szánthatjuk, be is vethetjük a tizenkét köbölre való fődet, de
mig a világ soha utól nem éred őket, mert alatta van a legkisebbik
öcsém.«
Evett is, ivott is, pipázott is, tánczolt is egyet a sárkány, azután
alutt s megszántották, bevetették a tizenkét köböl buzára való fődet s
felköti huszonnégyfejü sárkány a tüzes sarkantyuját s kezdi sarkantyuzni
a lovát. Azok csak lassan mentek. No jól van. Mikor a huszonnégyfejü
sárkány megközeliteni kezdi ugy nyócz-kilencz stáczió távolságra,
kiáltsa huszonnégyfejü sárkány:
»Érjed lovam, érjed.« Mondja a ló:
»Nem érem me’ vérem.«
Azt kiáltsa huszonnégyfejü sárkány lova Borsszemvitéz lovának:
»Állj meg édes testvérem, ne huzasd ki evvel a büdös sárkánynyal a
vérem.« Feleli vissza Borsszemvitéz lova:
»Nem állhatok meg biz én, mert gazdád összeapritja a gazdámat ha
utoléri, de az már nem lessz többé módjába; hanem idősebb vagy mint én,
hát nincs annyi eszed, hogy szökjél fel vele úgy, hogy a hajnalcsillagba
üsse a fejit? Akkor szökjél ki alóla s úgy esik a fődre, hogy szertemegy
mind a huszonnégy feje.«
Megugrik huszonnégyfejü sárkány lova, beleüti a sárkány a fejit a
hajnalcsillagba s úgy esik le a fődre, hogy izre porra megy minden
csontja s hetvenhét havasba szerteszéjjel szoródik. Ekkor megáll
Borsszemvitéz lova s huszonnégyfejü sárkány lova utoléri őket. Felülteté
reá feleségit s úgy mennek vigan haza szép Julia házához, kéri szép
Julia Borsszemvitézt, hogy maradjanak s lakjanak ott, de Borsszemvitéz
nem áll rá. Befogat huszonnégy hintó elejibe harminczkét lovat s
megindulnak hazafelé. Mikor érkeznek Borsszemvitéz apjának városához,
hát látják, hogy az gyászba van takarva. Levétetik a gyászt s bémennek,
hát fogadják nagy örvendezéssel. Olyan lakodalmat csaptak, hogy tizenkét
esztendeig tartott.
Tál, tányér elég vót
Kenyér, czipó kevés vót.
Istenes ember vót
A ki egy csepp levest kaphatott.
Kapával vágták a fát,
Rostával hordták a vizet,
Szitával a világosságot.
(_Szováta_.)
7. Átkozott rucza.
(Tündér Ilona.)
No dehát volt egy szegénember, annak a szegénembernek annyi gyermeke
volt mint a rosta lika s még egygyel több. Ujban a feleséginek egy
hassal lett két gyermeke. Igy mondá vala a szegénember a feleséginek:
»No feleségem, a faluban a legkisebbtől fogvást a legnagyobbig mind
kománk; gondoltam egyet, hogy elvinném én magam a szomszédfaluba
kereszteltetni, mert komát hivunk s még a sincs, a mit mi magunk
elhasználjunk.« Igy felelte a felesége:
»Vigye el ke apjuk a szomszédfaluba és kereszteltesse meg, mert az Isten
azért münköt nem ver meg, mert jól lássa, hogy szegénségben vagyunk.«
Ekkor a szegénember egy átalvetőbe belétette a két gyermeket és felvette
a vállára és vitte. Mikor a város végére érkezett volna, hát lássa, hogy
jő egy kereskedő gróf négy lóval. És meglássa a gróf, hogy jő egy
szegénember s mongya a kocsisának:
»Nézd ott jön egy szegénember, nohát mikor szembe érünk, állitsd meg a
szegénembert, hogy vegyem meg a báránt.« Felelvén vala a gróf:
»No te szegénember: add nekem azt a báránt, hogy vegyem meg.« Igy mondá
a szegénember:
»Hó, hó gróf atyám, énvelem ne figurázzák, mert én nem báránt, hanem két
gyermeket viszek kereszteltetni.« Igy kérdé vala a gróf:
»Mi okra viszed a szomszéd faluba kereszteltetni?«
»Azért, hogy annyi a gyermekem mint a rosta lika.«
»No te szegénember add nekem azt a két gyermeket, hogy vegyem meg.«
»Kedves gróf atyám, hogyha lenne olyan szives, hogy várjon egy kicsit,
hogy hazamenjek és megkérdezzem a feleségemet, hogy eladhatom-e vaj
sem?« Hazafutott a szegénember, mondja a feleséginek:
»Né, egy gróf kéri a gyermekeket aggyuk oda pénzér, mit mon’sz
odaadhassuk, vaj sem?«
»Menynyen apjuk aggya oda, mert az Isten minköt nem ver meg, mert lássa,
hogy elig élhetünk egyik napról a másikra.«
Visszafut a szegénember a grófhoz.
»Kedves gróf atyám, aztat mondja a feleségem, hogy annyi pénzér, a
mennyit a két gyermek lehuz odaadjuk.«
»Te szegénember, menjünk a városba kérni slagot,[30] hogy ott
méregessük? hanem az átalvetődnek mind a két felit megtőtöm ezüsttel,
aranynyal, jó lessz-e?«
»Jó lessz kedves gróf atyám!« Má most megtőtötte az átalvetőnek mind az
két felit, ekkor a küs gyermekeket vette az hintóba és mondá a
kocsisnak:
»Rögtön visszafordulj, és hajts ugy, hogy azt gondolod, hogy minden
stáczióba négy ló megdöglik; ha megdöglik es, röktönt mást állitunk.«