S ujra megterhesedett s ismét lett hat fia. A mikor ő megszülte azt a
tizenkét fiut, olyan egyszerre nevelkedtek fel, hogy egyik olyan volt
mint a más. De hogy ők nőni kezdtek, az édesanyjuk a surczával nem
tudott eleget hordani nekik. Mikor menyen haza egyszer, a gúnyát is mind
tépték le róla. Erősen meg volt keseredve a szegén asszony, hogy úgy
megtámadták őtet. Így szól a szegény asszony:
»Istenem adj belőlük tizenkét koronás hattyut, hogy csak napkeleten
ájjanak meg s addig ők attól meg ne szabaduljanak, a míg egy
leánytestvérek csihánből tizenkét inget nem köt nekik, de ugy, hogy a
mig köti, egy szót sem fog beszélni.« Nodehát ez meglett s a hattyuk
elrepültek. Ekkor az asszony addig búsult, a míg ujra férjhez ment.
Megterhesedett s lett neki egy gyönyörüséges kis leánya. Mikor ez
annyira nevelkedett, hogy lett egy tíz éves, hallotta a többi
asszonyoktól, hogy neki milyen tizenkét bátyja volt. Benéz a kis leányka
a szobába az anyjához s mondja:
»Édesanyám, hát vót-e nekem még tizenkét testvérem vagy nem?«
»Feleli az asszony, hogy vótak bizony, ojanok mint tizenkét gyertya, de
én megátkoztam őket, hogy adjon az Isten belőlük tizenkét koronás
hattyut, hogy csak napkeleten ájjanak meg s addig ők attól meg ne
szabaduljanak, a míg egy leánytestvérek csihánból tizenkét inget nem köt
nekik.« Ekkor a kis leányka is felpakolta magát s elindult napkelet
felé, hogy keresse fel testvéreit. Addig menyen a rengeteg havason
keresztül, hogy elsetétedett s egy fa tövére lefeküdt s ott megviradott.
Reggel elindul s elérkezik estére egy nagy siátságba s meglát egy kicsi
házikót. A leányocska bémenyen oda s lássa, hogy tizenkét ágy vagyon egy
sórjába. Röktön kiseperi a szobát, megveti az ágyakat, tüzet csinál s
vizet teszen a tüszelyre. Egyszer hall a leányka valami zërgetést s
beszökik a kemencze mellé. Menyen bé a tizenkét bátyja s lássák, hogy
nem ugy van a ház, a hogy hadták. Néznek szerteszéjjel, de senkit sem
látnak. Meglássa egyszer a nagyobbik, hogy egy fehérnépféle van a
kemencze mellett s kérdik tőle:
»Hogy jöttél ide leányocskám.« Feleli a leányocska sirva, hogy azér
búdosott el, mert édesanyjának vót tizenkét fia. Ojanok vótok mint
tizenkét gyertya, de édesanyjuk megátkozta őket, hogy adjon az Isten
belőlük tizenkét koronás hattyut; hogy csak napkeleten ájjanak meg s
addig ők attól meg ne szabaduljanak, a mig egy leánytestvérek csihánból
tizenkét inget nem köt nekik, de ugy, hogy a mig köti »egy szót sem fog
beszélni.« Röktön megismerte a tizenkét bátya, hogy ez az ők testvérök s
ëssze-vissza csókolják a leányocskát. Reggelre a tizenkét bátya elindul
s a leányocska is ësszeszedi magát s elmegy a mezőre csihánt szedni.
Megszedi a csihánt a leányocska, meghántja s leül az erdő közepébe, hogy
kössen három vagy négy inget. Eczczer szertenéz s meglát egy réten egy
nagy bugját. Odamegy és csinál magának ojan hálóhejjet, hogy sem eső sem
szél nem érheti. Eczczer az királynak a fia megindul vadászni s ahogy a
leányocska az erdő között kötötte az ingeket, hát reáakad a vadászkopó.
Odamenyen az ugatásra a királyfiu s meglássa, hogy milyen szép kicsi
leányocska üldögél a fa tövén s röktönd kérdi tőle:
»Miféle járásbéli vagy, hogy jöttél ide?« A leányka keservesen nézi a
királyfiut, de nem szól semmit. Így szól a királyfiu:
»Ne féjj semmit, mert nem bántalak, karjaim közé veszlek és
hazaviszlek.« Ahogy a leányocska erre sem szól semmit; megfogja
királyfiu s felteszi a hintóba. A vadászoknak megmondja a királyfiu,
hogy estig vadászszanak csak, mert ő menyen haza, hogy a leányocskát
megmutassa az apjának. Röktön hazamenyen a királyfiu a leányocskával s
örvendve mondja az apjának:
»Né apám mit rendelt nekem az Isten az erdők kebelén.« Ilyenformán
feleli a király:
»Elég szép, elég ügyes, csak ki tudja miféle rangból való; nem kérdezted
e, hogy honnat jött vagy hova való«?
»Kérdeztem biz én, de e’iszen féltibe nem mer szólni.« Igy mondja a
királyfiu:
»Hanem hagyja el apám, majd megszólal, ha beviszem a szobába.«
Beviszi a királyfiu a szobába, eléggé vallassa, faggassa, de mégsem tud
semmire menni vélle; s leányocska csak fonja, köti az ingeket szüntelen
s akarki akármit szól neki ő még szemit se veti reá. Lakott egy ördöngős
szüle a kapu sarkánál s ez igy szól a királyfiunak:
»Felséges királyfiu, az a leány tökéletlenségből nem tud szólani,
szeméről is jól látszik, hogy beszélni tud; meg kell jól vallatni, mert
ha szépen meg nem szólal, majd megszólal csúful.«
De hiába volt minden, a leányocska csak hallgassa, hogy mit beszélnek és
fojtassa a dolgát, pedig úgy szerette a királyfiut, hogy a szemit le se
tutta róla venni. Eczczer az öreg király azt mondja:
»Ëssze kell gyüjteni a tanácsosokat s meg kell jëvendöltetni, hogy mivel
pusztitsuk el ezt a leányt; akkor majd meg fog szólalni.« Esszegyülnek
tizenkét tanácsosok; mondanak egyet, mondanak mást, de a legöregebbik
mondja:
»Két öl fát ëssze kell hordani, melléje kötjük a leányt, a fát
meggyujtjuk s ha akkor sem szólal meg, akkor bele kell vetni a tüzbe.«
Ësszehordják a fát, meggyujtsák s a kis leányocskát kötözik melléje. De
a kis leányocska csak nézi keservesen a királyfiut s köti az ingeket
szüntelen. Már annyira kötötte a tizenkettedik inget, hogy csak egy ujja
kellett volna. Már megfogják a leányocskát, hogy vessék a tűzbe, de
lássák messzire, hogy tizenkét lovaslegény úgy jön, hogy ég, főd szakad
ëssze. A lovaslegények kiáccsák meszszire:
»Pardont kérünk, felséges királyatyáinktól, a míg odaérkezünk.«
Odaérkezik a tizenkét lovaslegény s igy kiáltsák:
»Ne vessék belé azt a leányocskát, mert az a mi testvérünk. Tizenketten
vótunk királyfiuk, mint tizenkét gyertya, de anyánk megátkozott, hogy
adjon az Isten belőlük tizenkét koronás hattyut, hogy csak napkeleten
ájjunk meg s addig attól meg ne szabadujjunk, a míg egy leánytestvérünk
csihánból tizenkét inget nem köt nekünk, de úgy, hogy a míg köti, egy
szót, a mi sok, egy szót sem fog beszélni. A szegény kis testvérkénk
elindult minket keresni s csak kötötte a tizenkét inget, de most
bevégezte s mi meg vagyunk váltva a hattyuképéből.« Ekkor a királyfi
kézen fogta a kis leányocskát s bevitte a palotába. Hirdettek nagy
lakodalmat s megesküdtek.
Tál, tányér elég vót,
Kenyér, czipó kevés vót.
Míg a kutyák az ízin elmentek,
Azok is mind eldëglettek.
Istenes csuda vót,
Ki egy csepp levest kaphatott.
(_Szováta_.)
6. Borsszemvitéz és szép Julia, a ki erdőt ződit s fűvet virágoztat.
Egyszer vót egy üdőben egy igen nagy gazdag király, de annak a király
feleséginek sohasem voltak gyermekei. Azon kértek az Isten ő felségit,
valamiféleképen adjon nekik egy magzatot. Vót nekik tizenegy bótjuk s
mondja az királyné:
»Elmegyek az bótokba, hogy kiseperjem.«
Elmegyen az királyné, veszen egy seprüt az kezibe s kezdi seperni az
bótokat. Mikor az tizenegyedik bótba érkezik, hát akkor egy küs borsszem
felszökik a pudli tetejére. Kétszer, háromszor is lehárintsa onnat, de
ujra felszökik.
»Ennye te küs haszontalan borsszem, ilyen figurát tudsz tenni véllem:
négyszer, ötször is téged lehárintottalak s mégis te ujra felszököl;
állj meg mert mindjárt nem figurázol te véllem.«
Röktönd kapta s béfalta a borsszemet, s azonnal megterhesedett tőle.
Nagyba megörvendtek, hogy az Isten ő felsége nekik egy magzatot adott
vénségükre s azonnal bált csináltatott a király örömiben. Nodehát midőn
felidő eltőt vóna, hogy megterhesedett az királyné, az gyermek az
méhiben röktönd sírni kezdett. Nagyon megbúsult a király s a királyné,
hogy szent Isten ő felsége nekik egy magzatot igért s azt is annyi
szomorusággal meglátogatta, hogy azt se tudja szerencsésen megszülni s
hogy a méhiben idő-nap előtt sirni kezdett. Nodehát már most a király
röktönd czirkulárist[26] eresztett hét országon keresztül, hogy
herczegek és bárók s princzegek s válogatott czigánylegények menjenek
oda, a ki csak valamit tud mondani. Már most el-is elmentek, de senki
sem találtatott közülök olyan, hogy az ki az gyermeksirást az anya
méhiben megtudja állitani. Vót a kapu sarkánál egy öregasszony, vót
annak egy tiz éves fia. Azt mondja az édesanyjának:
»Édesanyám, menjen fel az királyhoz s mondja meg az királynak, hogy én
fogok az a fiu lenni, az ki meg fogom állitani az sirást az felséges
királyné mehiben.«
No már most felment az öregasszony az királyhoz.
»Jó napot felséges királyatyám!«
»Isten hozott te szegény asszony!«
Hát mér jöttél s milyen kereseted van nálam?
»Azér’ jöttem felséges királyatyámhoz, hogyha számmal meg nem sérteném,
hogy van nekem egy tiz éves küs fiam s azt izente felséges
királyatyámnak, hogy ő fog az a fiu lenni, a ki a felséges
királyanyánknak az méhiben a gyermeksirást megállitsa.«
Röktönd az király szólitsa elé az kocsisát s befogat négy lovat a hintó
elejibe. Felülteti az öregasszonyt az hintóba s leviszi az öregasszony
házához. Az király egy rend ruhát kűd a fiunak, mert tudta, hogy
szegények és rongyos az gúnyája. Röktönd felöltöztetik a fiut, elébe
fognak a hintónak s viszik fel a fiut az palatába. Hűségesen szökik le a
fiu a hintóból s elkiáltsa magát:
»Én fogok az a fiu lenni, a ki megállitsa a gyermeksirást felséges
királyanyám méhiben. Felséges királyatyám, szépen megkérném, legyen
olyan szives rendeljen nekem egy olyan szobát, a hol senki se járjon;
ott nekem egy ágyat készen vessenek meg és mosdótáltól pókarongyig,
minden készen legyen meg, mikor nekem szükségem leszen reá.«
Megfogja a fiu az királynénak az kezit s bévezeti az szobába.
»Felséges királyatyámné! – mondja a fiu – legyen szives, hogy vetkezzék
le s feküdjön le az ágyba, de megkérem felséges királyatyámné, hogy a
mit én mondok magának, hogy aztat utánam mondja háromszor.« Elkezdi a
fiu:
»Hallgass hallgass te Borsszemvitéz, mert neked adom szép Juliát, a ki
erdőt ződit s mezőt virágoztat.« – Hogy háromszor eztet elmondták,
azonnal megszületett Borsszemvitéz. Nyakra főre szalad a király, hogy a
gyermeksirást meghallotta.
»Kedves tássam, hál’ Istennek, hogy te megszabadultál.«
Röktön a küs fiut öllel fogják s úgy viszik ki a szobából, ültetik
asztal mellé s úgy mulatnak. Röktönd a király örökös fiának fogadta s
ráirassa fele királyságát s minden vagyoni állásának felit.
Borsszemvitéz nevekedik úgy, hogy mikor háromnapos lessz, akkora lessz,
hogy tiz évesnek is számot tenne. Egyszer mondja Borsszemvitéz az
édesanyjának:
»Édesanyám, mondja meg nékem, hogy mit igért vót, mikor én még a maga
méhiben vótam?«
Azt feleli az édesanyja, hogy:
»Kedves fiam, semmit se.«
Olyan beteg lessz a fiu, hogy még a lábán se tud állani. Megbúsul az
édesanyja s kezd gondolkozni, hogy neki mit igért vót, mikor a méhiben
vót. Azt mondja egyszer a fiu az anyjának:
»Édesanyám jöjjön ki a csűrkertbe, hogy mondjak valamit.«
Mikor a csűrhez érkeznek, azt mondja az édesanyjának:
»No édesanyám, legyen olyan szives, hogy a csűr talpa alatt adja nekem
ide a csicsit.«
Azt mondja az édesanyja neki:
»Hát hogy tudjam én neked odaadni, mikor én azt nem tudom felemelni.«
Megfogja Borsszemvitéz a csűrtalpának a szegit, s az kis ujjával annyira
felemeli, hogy az édesanyja a csicsit keresztül tudja dugni. Ekkor
mondja a fiu:
»No édesanyám most mondja meg nekem, hogy mit igért mikor még a méhiben
vótam.«
Azt feleli az anyja:
»Kedves fiam semmit se.«
Avval az anyja csicsire ereszti a csűr talpát egy küsség s ujra kérdi:
»Édesanyám, megmondja-e, hogy mit igért maga nekem, mikor még a méhiben
vótam.«
Azt feleli az édesanyja:
»Édes fiam semmit se.«
Akkor a fiu egészen reáereszti a csűr talpát.
Elkiáccsa az édesanyja magát:
»Kedves gyermekem, ereszd fel a csicsemet, mert megmondom, a mit én
neked igértem vót. Neked igértem szép Juliát, a ki erdőt ződit s mezőt
virágoztat.« – Ekkor az édesanyját a csűr alól felereszti s bémennek a
szobába. Azt mondja erre a fiu az édesanyjának:
»Édesanyám legyen szives, fehér ruhával s ellátással tarisnyájjon fel
ingemet.«
Kezd sirni az édesanyja, hogy ő országolni akar indulni.
»Kedves fiam, ne menj el s ne hagyj itt minköt, ne maradjunk árvaságra
csupa ketten itthon.«
De nincs hova legyenek, a fiu mindenképen el akar menni, muszáj őtet
feltarisznyájják. Az édesapjának elékéri a régi kardját, a kivel az
ütközetbe járogatott s felszóval kiáltsa: »Isten segéljen utazásomban.«
Az apja felülteti a lovára s kikisirik a város végire. A város végére
mikor kiérkezik, apjától, anyjától elbúcsuzik s az egész városi községi
néptől. Megindul Borsszemvitéz, ugy elmenyen, minél jobban nem lehet.
Megérkezik estére kelve egy rengeteg nagy havas közepire. Néz
szerteszéjjel, hogy hol keressen magának az écczakára megnyugovó helyet.
Megköti a lovát egy fához s avval ő megindul. Meglát a rét közepiben,
mint a lába egy akkora helyt, hogy a fődből jő ki a füst. »Istenem,
miféle állat lakhatik itt, hogy itt semmiféle ház nem látszik s mégis
füst jő ki innet.« Kerülni kezdi ő azt a helyet és meglátja, hogy menyen
bé egy grádics a fődbe. Bémenyen, hát látja, hogy ott ül a tüszelyen[27]
egy olyan öreg ember, hogy négy vasruddal van a szemepillája
feltámasztva.
»Szerencsés jó estét édesapám!«
»Isten hozott Borsvitéz, feleli az öreg.«
»Hol jársz, hol jársz? mikor a te országodból még madár sem jár erre.«
»Kedves apám ne is kérdezze: futnék, fáradnék szép Juliáért a ki erdőt
ződit, füvet virágoztat. Valahol hirit nem hallotta-e?«
»Kedves gyermekem, nem hogy hirit hallottam volna, de még nevit sem
tudtam idáig, hanem ma écczakára szállást adok neked, ha lovad van
bekötöm s neked jó ágyat vetek, hogy megnyughatol csendesen; de ha
reggelre kerülsz, akkor innet tőlem megindulsz s esztendő ilyenkor
estére elméssz az közepső bátyámhoz s az hogyha nem tud téged valamire
utasitani.«
Reggelre kerül Borsszemvitéz, felkel, megmosdik, frustukot csinálnak,
avval megköszöni a szállást az öreg embernek, felül a lovára s úgy
elmenyen hetedhét országon keresztül, hogy minél jobban nem lehet.
Elérkezik estére kelve egy nagy siáltságba; néz szerteszéjjel, hogy hol
legyen az ő meghálása. Megköti a lovát s megindul, hogy keressen helyet
magának. Egyszer csak meglássa, hogy a rét közepiben, mint a lába egy
akkora helyt a fődből jő ki a füst.
»Istenem, miféle állat lakhatik itt, hogy itt semmiféle ház nem látszik
s mégis füst jő ki a fődből.« – Mondja Borsszemvitéz.
Kerülni kezdi ő azt a helyet és meglátja, hogy menyen bé egy grádics a
fődbe. Bémenyen, hát látja, hogy ott ül a tüszelyen egy olyan öreg
ember, hogy hat vasruddal van a szemepillája feltámasztva.
»Szerencsés jó estét édesapám!«
»Isten hozott Borsszemvitéz!« – feleli az öreg.
»Hol jársz, hol jársz, mikor a te országodból még madár sem jár erre.«
Kedves apám ne is kérdezze: futnék, fáradnék szép Juliáér, a ki erdőt
ződit, füvet virágoztat; valahol hirit nem hallotta-e?
»Kedves gyermekem, nem hogy hirit hallottam volna, de még nevit sem
tudtam idáig, hanem ma ecczakára szállást adok neked, ha lovad van
bekötöm s neked jó ágyat vetek, hogy megnyughatol reggelig, de ha
reggelre kerülsz, akkor innet tőlem megindulsz s esztendő ilyenkor
estére elméssz a nagyobbik bátyámhoz, hogyha ő téged nem tud utasitani
valamire.«
Megindul Borsszemvitéz nagy búval, hogy ezek őtet nem tudták utasitani.
Elérkezik estére kerülve a két öreg nagyobbik bátyjához s lássa mikor
bémenyen, hogy ennek a szeme tizenkét vasruddal van feltámasztva s
macskakölykök heverésznek a szempilláján. A hogy Borsszemvitéz meglátja,
megborzad.
»Istenem, hogy tud ez ilyen öreg ember élni.« Gondolkozik, hogy
megszólitsa-e az öreg embert? – Kapja magát. »Már lessz a hogy lessz« s
köszön az öreg embernek:
»Szerencsés jó estét édesapám.«
»Isten hozott Borsszemvitéz« – feleli az öreg. – »Hol jársz, hol jársz,
mikor a te országodból még a madár sem jár erre.«
»Kedves apám ne is kérdezze: futnék, fáradnék szép Juliáér, a ki erdőt
ződit, füvet virágoztat; valahol hirit nem hallotta-e?«
»Kedves gyermekem, nemhogy hirit hallottam volna, de még nevit sem
tudtam idáig, hanem ma écczakára szállást adok, hogy megnyughassál.
Innen megindulsz reggel s ki fogsz érkezni, valahol, a szántóföldekre
fogsz te vetemedni s járnak ott népek erre is arra is s ott ha nem
utasitanak valamire.«
Reggelre kerül Borsszemvitéz és megindul. Elérkezik egy dél tájékán két
tollófődre[28] s hálát ad az Istennek, hogy őtet megsegitette, hogy még
egyszer a nagy havasokból kiérhetett. Hát egyszer csak meglátja, hogy a
tolló között ott egerész egy róka. Azt kérdi tőle az a róka:
»Hol jársz, hol jársz te tollóvitéz, mikor a te országodból még madár se
jár erre.«
»Hát mit mondjak én neked, te haszontalan róka, mikor te úgysem tudsz
utasitani engem semmire se.«
»Dehát attól te mégis megmondhatod, hogy te mibe jársz, mert te azt nem
tudhatod, hogy én téged tudlak-e utasitani vagy sem.« – Azt mondja
Borsszemvitéz:
»Én futnék, fáradnék szép Juliáér, a ki erdőt ződit, füvet virágoztat;
valahol hirit nem hallottad-e?« Azt mondja akkor a róka neki:
»No látod te Borsszemvitéz, már eddig is megmondhattad volna, épen
szinte minden nap az udvarából hozok egy csürkét.«
Úgy megörvend Borsszemvitéz, hogy a lováról röktön leszökik s azt mondja
a rókának:
»No hát kedves róka fogadjunk komaságot, hogy soha sem hagyjuk el
egymást a mig lehet; légy olyan szives s vezérelj el engem oda, a hol
lakik, mert jó váltságát kapod.« Azt mondja erre a róka:
»No most még nem mehetünk oda, mert te is meg vagy bágyadva; menjünk mi
most az én tanyámra.«
Megindulnak és elmennek a róka tanyájára. Meglássa Borsszemvitéz, hogy
olyan háromemeletü palatája vagyon, hogy a récze térdre áll s úgy néz bé
az ablakon. Bémennek ők a házba, étel, ital készen van s ülnek az asztal
mellé, hogy egyenek. Borsszemvitéz nem nyughatik tőlle; a nap bajosan
telik, neki mind csak azon jár az esze, hogy rövid időn láthassa meg a
szép Juliát. Reggelre kerülnek Borsszemvitéz megtakaritsa a lovát,
gunyáját s megindulnak. Elmennek ki egy nagy hegynek a tetejire. Az róka
azt mondja Borsszemvitéznek:
»Hát kedves barátom, légy szives a szómat meghallgatni. Innet én tovább
nem mehetek, mert engem, ha a faluban megláthatnak, röktön megölnek,
mert sok tyukot, ludat elhordtam s azért reám haragusznak; hanem látod
azt a nagy kastélyt tua a város közepében, az az ő palatája. Egyenesen
bémehetsz a kapu elejibe, de arra kérlek, hogy te az ő beszédjét
keresztül ne hágd soha, se ő a tiedet át ne hágja, mert akkor csendesen
élhettek, de hogyha egyik a más szavát meg nem fogadjátok, egyik a
másikkal lakni nem fogtok.«
Megindul Borsszemvitéz nagy örömmel, hogy ő menyen már most a kedves
feleségihez. Bémenyen a kapu elejibe s megáll a lovával. Kimenyen
gyorsan egy szógáló a tornáczba s meglássa Borsszemvitézt, hogy a kapu
előtt álldogál. Fut bé nyakra-főre, a szolgáló és mondja az asszonyának:
»Na Julia kedves asszonyom, itt van Borsszemvitéz, a kit örök életiben
óhajtott.«
Ugy megrugja pofon a szolgálót, hogy orrán száján megindul a vér.
»Menj ki innen te ringyó, ne háborgass hazugságaiddal.«
Kifut a másik szógáló, hogy megtudja, igaz-e, vagy nem? Az is meglássa,
hogy csakugyan igaz, hogy ott vagyon Borsszemvitéz. Visszafut nagyhamar
az is.
»Kedves asszonyom, szép Julia, csakugyan nem hazudott, mert itt vagyon
Borsszemvitéz.«
Úgy megvágja azt is, hogy a grádicson lehöngörödött. Elmegyen be a
középső szobájába szép Julia, nyakába veti az ünnepnapi gunyáját s
kimenyen az kapuba. Azt mondja a cselédeknek:
»Hogyha igaz nem talál lenni, mindegyiknek az fejit elvétetem.«
Hát mikor meglássa Borsszemvitézt, a nyakába szökik s össze-vissza
csókolják egymást.
»Kedves Borsszemvitéz, hol jársz, mikor a te országodból még madár se
tud erre járni?«
»Addig futtam-fáradtam, mig téged fel nem találtalak.«
Ekkor kartőnfogvást bémennek a palotába. Czirkulárist eresztettek
hetedhét országon keresztül, hogy bárók, grófok, herczegek, princzegek,
válogatott czigánylegények jöjjenek oda, mert egy olyan lakodalom
tartatódik, a milyen még hetedhétországon még nem vót.
Eltelik a lakodalom és csendesen élnek. Egy reggel szép Julia befogat a
hintóba, de tizenhárom kúcsot ad Borsszemvitéznek s azt mondja:
»No kedves férjem, én elmenyek a harmadik országba a templomba, de van
itt tizenhárom bót, itt vannak a kúcsok, de csak 12 bótba menj be, a
tizenharmadikban nem, mert ha beméssz, akkor nekem füst, neked tüz.«
Elmenyen szép Julia s Borsszemvitéz itthon marad. Összejárja mind a
tizenkét bótot s a tizenharmadikra is bémenyen s lássa, hogy ezen olyan
tizenkét lakat van, mint tizenkét itatócseber. Kezdi emelgetni a
lakatokat, hogy milyen nehezek s igy mondja magába:
»Istenem, mennyit futtam-fáradtam érette s mégis ő a kincsit eldugja s
nem akarja, hogy én aztat meglássam.«
A hogy a lakatokat emelgeti, egyszer csak hallja, hogy ott benn valami
megszólal. Azt mondja valami Borsszemvitéznek a szobából:
»Istenre kérlek, ha lelkes állat vagy, szólj valamit!«
Erre megborzad Borsszemvitéz, hogy miféle ember lehet oda bezárva. Ekkor
azt feleli Borsszemvitéz neki:
»Kedves barátom, nem tudom miféle állat vagy.« Feleli a szobából:
»Én lelkes állat vagyok, olyan mint te, hanem ha lehet, légy szives
engem szabadits ki innet.« Feleli Borsszemvitéz:
»Hogy tudjalak én innet kiszabaditani tégedet, mikor olyan tizenkét
lakat vagyon az ajtón, mint tizenkét itatócseber.«
»Megmondom én neked, hogy tudd azokat levenni. Menj el oda, a hol jártok
ti fel a grádicson, legalul vagyon egy márványkő-grádics, azalatt van
egy forrás s menj el az aranypohárral, melyből ti isztok, s avval a
pohárral merits s tölcs belőle a tizenkét lakatra, tizenkét cseppet s
akkor lepattogzanak az ajtóról.«
Elmegyen Borsszemvitéz, merit az aranypohárral a vizből s tizenkét
cseppet csepegtet a tizenkét lakatra. Mikor kinyitsák az ajtót, hát
lássa, hogy olyan huszonnégyfejü sárkány vagyon a falra felfeszitve mint
egy bival. Azt mondja Borsszemvitéz:
»Ej te dög, milyen jó dolgod van neked itt, én futok-fáradok a melegen,
te pedig itt heversz az árnyékban.« Feleli a huszonnégyfejü sárkány:
»Ne csúfolkodj Borsszemvitéz, inkább ments meg engem, holtig való
rabságomtól, mert én is megmentelek tizenkét bünödtől.«
Ekkor nekiáll Borsszemvitéz s azt mondja:
»Hogy tudjalak én téged innen megmenteni, mikor te 12 vasruddal s 22
vaslánczczal vagy a falra feszitve.« Azt mondja 24 fejü sárkány:
»Kisebb gondod s nagyobb legyen annál, menj hozz még egy pohár vizet a
márványgrádics alul, aztán a tizenkét vasrudra tizenkét cseppet, a 22
vaslánczra 22 cseppet s akkor lepattog rólam minden.«
Borsszemvitéz meg is fogadta szavát s hozott az aranypohárba vizet,
megcsepegtette a rudakat és vaslánczokat s ezek mind lepattogzottak.
Mondja a sárkány Borsszemvitéznek:
»No te Borsszemvitéz most, hogy mentselek meg én is téged a tizenkét
bünödtől, mert te is megmentettél hótig való rabságomtól.«
Ekkor úgy megnyujtozott huszonnégyfejü sárkány, hogy a háznak oldalát
mind kidöfödi.
»Tudod-e te Borsszemvitéz, hogy mentlek én meg téged tizenkét bünödtől?«
»Hát hogy mentesz meg te rút eb?« Ekkor azt mondja huszonnégyfejü
sárkány:
»Most én téged ebbe a bótba fődhöz ütlek, hogy elig szeded össze magadat
addig, a mig a tizenkettedik szobába érkezünk. A tizenkettedikbe úgy
ütlek a fődhöz, hogy a csontod még a máknál is apróbb lessz.«
»Bizony te sárkány, hogy tudhatszt te velem így bánni, meg is érdemeltem
tőled, mert ha meg nem mentelek, itt ettek volna meg a nyűvek és
kigyók.« Erre a sárkány feleli:
»No hát hágj fel a lovadra s elpusztulj ebből az országból, hogy ne
lássalak többet itt, de még madár se hozza hirül nevedet.«
Elmenyen Borsszemvitéz, felül a lovára s nagy sirva megindul hazafelé.
Elérkezik ki a róka komjához.
»Isten áldjon meg róka komám!«
»Isten hozott Borsszemvitéz, tán valami baj vagyon köztetek, hogy
eljöttél hazunnat?« Azt mondja Borsszemvitéz arra:
»Kedves róka komám, bizony vagyon: keresztülhágtam a te szavaidat,
szerencsétlenül is jártam; huszonnégyfejü sárkányt kiszabaditottam, ő
most ott a gazda s engemet elkergetett a merrül jöttem, arra.« Kérdi
Borsszemvitéz:
»Kedves róka komám, vajjon szép Juliát még valaha látom-e még?« Mondja a
róka: