megtörténhetik“? Az, hogy hamisit? Hallja, jó ember, igazán azt hiszi,
ugy ahogy ott áll, hogy ilyen aljasságot tudtam elkövetni? Én?
– De kedves barátom, én ugy értettem, olyan világosan azt mondta…
Hátra vetettem a fejem, elfordultam és lenéztem az utcán. Tekintetemet
egy vörös ruha fogta meg, amely felénk közeledett; egy hölgy volt egy
férfi oldalán. Ha nem ereszkedtem volna beszélgetésbe a
„kisasszony“-nyal, ha nem sértett volna meg durva gyanuja és nem
fordultam volna el tőle éppen most büszkén hátra vetett fejjel, akkor ez
a vörös ruha talán ugy ment volna el mellettem, hogy észre sem veszem.
Különben alapjában véve, mi közöm hozzá? Mit törődöm vele, ha akár Nagel
udvarhölgy ruhája is.
A „kisasszony“ még mindig ott állt és beszélt, megpróbálta tévedését
jóvá tenni; nem hallgattam rá, mert folytonosan arra a vörös ruhára
bámultam, amelyik mindinkább közeledett az utcán fölfelé. És akkor egy
mozdulat remegtette meg a szivemet, egy sima, finom szurás és
gondolatban suttogni kezdtem, anélkül, hogy a szám megmozditottam volna:
– Ylajali!
Most a „kisasszony“ is megfordult, észrevette azt a kettőt, a hölgyet és
az urat, köszönt és hosszan követte őket a tekintetével. Én nem
köszöntem, vagy talán mégis?… A vörös ruha tovább lebegett a Karl
Johan-utcán és eltünt.
– Ki kisérte ezt a hölgyet? – kérdte a „kisasszony“.
– A „herceg“, nem tudja? „Herceg“-nek hivják. Ismeri a hölgyet?
– Igen, látásból. Hát ön nem ismeri?
– Nem, – feleltem.
– Pedig ugy láttam, nagyon mélyen levette a kalapját előtte.
– Igazán?
– Talán nem? – felelt a „kisasszony“. – De igazán különös volt. Az a
hölgy folytonosan önt nézte.
– És ön honnan ismeri?
Tulajdonképpen nem is ismerte, csak látásból. Az ősszel történt egy
este. Későn volt már és két vig pajtásával együtt jöttek ki a Grand
Hotelből; éppen Cammermeyer előtt találkoztak vele és megszólitották.
Először elutasitóan felelt, de az egyik vidám ur, aki tüzön-vizen
keresztülment volna egy kalandért, egyenesen, szemtől-szembe arra kérte,
engedné meg, hogy hazakisérje. Isten ugyse, egy hajszálát sem fogja
meggörbiteni, mint irva vagyon, csak a kapuig kiséri el, hogy
meggyőződjék róla, biztonságban ért-e haza, mert különben a szemét sem
tudná lehunyni egész éjjel. Folytonosan beszélt, mig tovább mentek,
hetet-havat összehordott, Waldemar Atterdagnak mutatta be magát és azt
mondta, hogy fényképész. Végre is a leány elkezdett nevetni ezen a
vidámságon, amelyet legnagyobb hidegsége sem volt képes elriasztani és a
vége az volt, hogy hazakisértette magát.
– Na, és hogy végződött a dolog? – kérdeztem a lélegzetem visszafojtva.
– Hogy végződött? Ó, nem ugy! Hiszen uri asszony.
Egy pillanatig mind a ketten hallgattunk, a „kisasszony“ is, én is.
– Az ördögbe! Hát ez volt a „herceg“! Milyen előkelő! – mondta végre
elgondolkozva. – Ha ez a hölgy ezzel az emberrel van együtt, akkor már
nem felelek érte.
Még mindig hallgattam. Persze, hogy a „herceg“ másként fog elvonulni
vele. Nos, isten nevében! Mi közöm hozzá? Jó napot mondtam már neki
minden bájával együtt, – jó napot meg jó éjszakát! És igyekeztem azzal
vigasztalni magam, hogy a lehető legrosszabbat gondoltam róla és egész
gyönyörüséggel huztam le képzeletemben a sárba. Csak az bosszantott,
hogy kalapot emeltem a szép pár előtt, ha ugyan valóban megtettem. Miért
venném le a kalapom ilyen embernek? Nem törődöm már ezzel a nővel,
egyáltalában nem törődöm; nem volt már egy cseppet sem szép,
elvesztegette magát, pfuj, milyen hervadtnak látszott. Meglehet ugyan,
hogy folytonosan rám nézett; ezen nem csodálkoznám, talán
lelkiismeretfurdalásai vannak. De azért még nem szükséges, hogy térdre
essem előtte és ugy üdvözöljem, mint egy bolond, mikor még hozzá annyira
meghervadt mostanában. Csak tartsa meg magának a „herceg“, jó étvágyat
hozzá! Eljöhet még olyan nap is, mikor az jut eszembe, hogy büszkén
menjek el mellette és még arra az oldalra se nézzek, ahol jár.
Megtörténhetik, hogy még akkor is megengedem magamnak ezt az eljárást,
ha egyenesen rám is néz, akármilyen vérvörös ruha legyen is rajta.
Könnyen megtörténhetik, haha, ez volna csak a győzelem! Ha jól ismerem
magam, meg tudom egy éjszaka irni a drámámat és egy hét mulva őnagysága
már a térdén van előttem. Minden szépségével és bájával együtt, haha,
minden bájával együtt…
– Isten vele! – mondtam hirtelen.
De a „kisasszony“ tartóztatott.
– De hát mivel foglalkozik most? – kérdezte.
– Mivel foglalkozom? Természetesen irok. Mi más egyebet csinálhatnék?
Hiszen ebből élek. Ebben a pillanatban egy drámán dolgozom, egy
középkori tárgyu nagy drámán; „A kereszt jelében“ lesz a cime.
– Az ördögbe is, ez nagyszerü! – mondta a „kisasszony“ őszintén. – Ha
sikerül…
– Ez ne aggassza, – feleltem. – Azt hiszem, ugy egy hét mulva többet is
fog hallani rólam.
Ezzel elváltunk.
Mikor hazaértem, azonnal a háziasszonyhoz fordultam és egy lámpát kértem
tőle. Nagyon fontos volt rám nézve most a lámpa, mert ma éjjel nem
akartam lefeküdni; a dráma csak ugy zugott a fejemben és egészen
biztosan reméltem, hogy reggelig jó nagy részével elkészülhetek. Nagyon
szerényen adtam elő kivánságomat a madame-nak, mert észrevettem, hogy
elégedetlen fintort csinált, mikor beléptem a szobába. – Egy rendkivül
érdekes drámám már csaknem készen van, – mondtam; – még csak egynéhány
jelenet hiányzik belőle. – És igyekeztem megértetni vele a dolgot:
megtörténhetik, hogy valamelyik szinházban hamarabb előadják, mint magam
is gondolnám. Ha tehát ezt a nagy szivességet megtenné…
De a madame-nak nem volt lámpája. Hiába gondolkozott, nem jutott eszébe,
hogy valahol bármiféle lámpája lenne. Ha éjfélig várok, akkor talán
megkaphatom a konyhalámpát. De miért nem veszek egy szál gyertyát
magamnak?
Hallgattam. Nagyon jól tudta, hogy nem volt tiz örém egy gyertyaszálra.
De hát nem természetes, hogy ujra zátonyba kellett ütköznöm? A cseléd is
ott ült közöttünk, egész egyszerüen a szobában volt és nem a konyhában;
a lámpa tehát meg sem volt gyujtva odakint. Ez mindjárt eszembe jutott,
de nem szóltam semmit.
Egyszerre csak hozzám fordul a leány:
– Ugy láttam, hogy a kastélyból jött ki ma délben. Talán ott ebédelt? –
És hangosan nevetett ezen a tréfán.
Leültem, elővettem a papirjaimat és megpróbáltam, nem irhatnék-e
valamit, mig itt ülök. A papirt a térdemre tettem és szünet nélkül a
padlót bámultam, hogy valami meg ne zavarjon; de ez sem segitett, semmi
sem használt, nem tudtam az utolsó pontnál tovább jutni. A háziasszony
két kisleánya bejött és nagy lármát csaptak egy macska, egy furcsa beteg
macska körül, amelyiknek alig volt szőre; ha a szemébe belefujtak, viz
jött ki belőle és lefolyt az orrára. A gazda és két más ember az asztal
körül ültek és huszonegyest játszottak. Csak az asszony volt szorgalmas,
mint mindig. Ő is ott volt és valamit varrt. Nagyon jól láthatta, hogy
semmit sem tudok ebben a zavargásban irni, de nem törődött többé velem;
még mosolygott is, mikor a cselédleány megkérdezte, hogy hol ebédeltem.
Az egész ház ellenségemmé lett; mintha azt a megszégyenitést várták
volna csak, hogy a szobámat át kelljen engedni másnak, hogy ugy bánjanak
velem, mint betolakodóval. Még ez a kis cseléd is, ez a kis barna
utcalány a homlokfürtjeivel és lapos mellével, bolondot üzött belőlem
esténkint, mikor a vajaskenyeremet megkaptam. Folytonosan azt
kérdezgette, hogy hol szoktam elfogyasztani az ebédemet, mert még
sohasem látott a Grand Hotel felé menni. Világos, hogy ismerte
nyomoruságos állapotomat és mulattatta, hogy a szememre vetheti.
Ezek a gondolatok egyszerre annyira elfoglalnak, hogy egyetlen
párbeszédet sem tudok a drámához kitalálni. Ujra meg ujra megpróbálom,
de hiába; olyan különösen kezd zugni a fejem, hogy végre bele kell
törődnöm a sorsomba. Visszateszem a papirokat a zsebembe és föltekintek.
A leány éppen előttem ül s én ránézek; nézem keskeny hátát és alacsony
vállát, olyan az alakja, mintha még nem is volna teljesen kinőve. Miért
vetette olyan gunyosan rám magát? És ha a kastélyból jöttem is ki, mit
ártott az neki? A mult napokban is olyan szemtelenül kinevetett, mikor
egyszer ügyetlenül elcsusztam a lépcsőn, vagy mikor beleakadtam egy
szegbe és elszakadt a kabátom. És éppen tegnap történt, hogy összeszedte
a drámavázlatomat, amit az előszobában széttépve eldobtam, ellopta
ezeket a papirdarabokat és fölolvasta a szobában, nevetségessé tette
mindnyájuk előtt, csakhogy rajtam mulathasson. Pedig sohasem bántottam
meg és nem emlékszem, hogy valaha valami szolgálatot kértem volna tőle.
Ellenkezőleg, mindig magam vetettem meg az ágyamat a földre, hogy ezzel
se okozzak fáradságot neki. Azért is kigunyolt, hogy a hajam hullott;
nevetett rajtam, ha reggel hajak uszkáltak a mosdótálban. A cipőm is
nagyon romlani kezdett mostanában, különösen az, amelyiken a szekér
átment; ebből is gunyt üzött. – Isten tartsa meg önt és a cipőjét! –
mondta; – nézze csak, olyan nagy, mint egy kutyaól. – És igaza is volt,
rettenetesen ki volt taposva mind a két cipőm, de nem tudtam ujat venni
ebben a pillanatban.
Mig mindezt ottültömben az eszemben forgatom és csodálkozom ennek a kis
cselédlánynak nyilt ellenséges indulatán, a két kislány elkezdte az
öreget az ágynál bosszantani; mindketten körülötte ugráltak és egészen
belemerültek gonosz játékukba. Mindegyik egy szalmaszálat tartott a
kezében és azzal szurkálták az öreg fülét. Egy darabig csak néztem és
nem avatkoztam bele a dologba. Az öreg egy ujját sem mozditotta, hogy
védekezzék; csak dühös tekintettel nézett kinzóira, valahányszor felé
szurtak és megrázta a fejét, hogy megszabaditsa magát, ha a szalma már a
fülébe akadt.
Mindig jobban fölizgatott ez a látvány, a szemem sem tudtam elforditani
róla. Az apa fölnézett a kártyából és nevetett a kicsiken, aztán a többi
játékos figyelmét is fölhivta rájuk. De miért nem mozdult meg az öreg.
Miért nem lökte el a gyerekeket maga mellől? Fölálltam és egy lépéssel
az ágyhoz közeledtem.
– Csak hagyja! Hagyja! Béna az öreg! – kiáltott rám a gazda.
És én annyira féltem, hogy éjszakára kint maradhatnék az ajtó előtt,
egyszerüen abbeli félelmemben, hogy az ember bosszankodni talál, ha
beleavatkozom ebbe a jelenetbe, szó nélkül visszahuzódtam régi helyemre
és nyugton maradtam. Minek kockáztassam a szállásomat és vajaskenyeremet
azzal, hogy idegen családi ügyekbe avatkozom; csak semmi ostobaság egy
félholt vén ember miatt. Nem mozdultam és olyan nagyszerüen keménynek
éreztem magam, mint egy darab kő.
A kis huncutok nem hagyták abba kinzásaikat. Bosszantotta őket, hogy az
öreg nem akarta nyugton tartani a fejét s most már a szemébe és az
orrlyukaiba is szurkáltak. Az öreg gyülölködő tekintettel meredt rájuk,
de nem szólt és a karját sem tudta megmozditani. Egyszerre csak
fölemelte a felső testét és az egyik kislánynak az arcába köpött; aztán
ujra fölemelkedett és a másik után köpött, de nem találta el. Láttam,
hogy a gazda lecsapja a kártyát az asztalra és az ágyhoz ugrik. Az arca
kivörösödött és dühösen kiáltott:
– Hogy mersz a gyerekek szemébe köpni, vén disznó!
– De istenem, hiszen egy percre sem hagyták békében, – kiáltottam föl
magamon kivül. De mert folytonosan attól féltem, hogy kiutasitanak, nem
valami hangosan kiáltottam, csak az egész testem reszketett az
izgatottságtól.
A gazda felém fordult.
– Halljátok csak! Hát maga mit avatkozik bele? Fogja be a száját,
amennyire csak tudja, azt tanácsolom; ez lesz saját magára nézve a
legokosabb.
De most fölemelkedett a madame hangja is és az egész ház visszhangzott a
kiabálástól.
– Az uristenre, azt hiszem, mind megbolondultatok, vagy az ördög bujt
belétek! – sikitotta. – Ha itt akartok maradni, akkor nyugton legyetek,
azt megmondom. Nem elég, hogy az ember minden jött-mentnek szállást és
kosztot kell, hogy adjon, nem, még ilyen pokoli itéletnapját és
verekedést is türni kell itt a szobában. De ilyen meg ne történjék még
egyszer, azt mondom! Csitt! Fogjátok be a szátokat, kölykök és
törüljétek meg az orrotokat, hogy nekem ne kelljen odamennem, hogy
megtegyem. Soha életemben ilyen embereket! Bejönnek az utcáról, nincs
egy öre a zsebükben, még tetüzsirra se, és késő éjszaka veszekedést
kezdenek a háziakkal. Ezt nem türöm tovább, értitek! És mindenki
pakolhat innen, aki nem tartozik a házhoz. Azt hiszem, hogy legalább a
saját házamban csöndet kivánhatok.
Egy szót sem szóltam, még a szájam sem nyitottam föl, csak leültem ujra
az ajtó mellé és hallgattam a lármát. Valamennyien egyszerre kiabáltak,
még a gyermekek és a cselédleány is, aki meg akarta magyarázni, hogyan
kezdődött a veszekedés. Ha csöndben maradok, akkor egyszer mégis csak
vége lesz; ha egy szót sem szólok, akkor bizonyosan nem fognak a
végsőkig menni. És mit is mondhatnék? Nem volt egész bizonyosan tél
odakint és még hozzá mindjárt sötét éjszaka? Ez nem arra való idő, hogy
az ember az öklével az asztalra csapjon s a maga igazát megvédje. Csak
semmi bolondság! Nyugodtan ülve maradtam, nem mentem ki a szobából,
habár jóformán kidobtak. Makacsul néztem a falat, ahol Krisztus képe
csüngött olajnyomatban és csökönyösen hallgattam a háziasszony
kitörését.
– Ha ezzel énrám célzott, madame, akkor semmi se áll utjában, hogy
eltávozzam, – mondta az egyik kártyás.
És fölállott. Erre a másik is fölemelkedett.
– Nem, nem reád gondoltam; és rád sem, – felelt a háziasszony mind a
kettőnek. – De ha éppen szükséges, azt is meg tudom mutatni, hogy kire.
Ha csak ezen fordul meg! No bizony, meghiszem azt! Majd kitünik, hogy ki
az…
Szakadozottan beszélt, kis időközökben adta a szurásokat és lehetőleg
elhuzta a mondatokat, hogy annál világosabban értésemre adja, hogy én
vagyok az, kiről beszél. De csak hallgatás! Eddig még nem parancsolta
meg, hogy menjek, nem mondta ki határozottan és világos szavakkal. Csak
semmi gőg, semmi hiábavaló büszkeség! Süketnek kell lenni… Mégis
különös, hogy milyen zöld haja van a Krisztusnak azon az olajnyomaton.
Mintha zöld fü lenne, vagy válogatott pontossággal kifejezve: mintha
sürü rétifü lenne. Ha! ez igazán nagyon találó megjegyzés volt
részemről, valóságos szép, sürü rétifü… És ebben a pillanatban a futó
gondolattársulások egész sora kapcsolódott össze fejemben: a zöld fütől
az irás egy helyéig, hogy az élet olyan, mint a fü, mely elég, innen az
itéletnapjáig, mikor minden tüzben pusztul el, azután egy kis ugrással a
liszaboni földrengésig, mire egy sárgaréz spanyol köpőcsésze és egy
ébenfatollszár állt a gondolataim előtt, amiket az Ylajali szobájában
láttam. Ó, minden olyan mulandó, mint a fü, amely elég! Mindennek a
vége: négy deszka és egy hulla – halotti ruhák Andersen kisasszonynál,
jobbra a kapu alatt…
Mindez végigrohant az agyamon, ebben a kétségbeejtő pillanatban, mikor a
háziasszony azon a ponton állott, hogy kikergessen a házból.
– Nem hallja! – kiáltott föl éppen. – Nem hallja, mit mondok, hogy
takarodjék a házból, tudja meg! Isten bocsássa meg, azt hiszem, ez az
ember őrült! Ebben a percben szedje össze magát és ugy álljon odább,
hogy szó se legyen többet a dologról.
Az ajtóra néztem, nem azért, hogy elmenjek, egyáltalában nem azért;
hanem mert merész gondolatom jött: ha kulcs lenne a zárban, ráforditanám
és bezárnám magamat a többiekkel együtt, hogy ne kelljen elmennem.
Hisztérikus borzalom fogott el arra a gondolatra, hogy megint az utcára
jussak. De a zárban nem volt kulcs és én fölállottam; nem volt semmi
remény többé.
Akkor egyszerre a házigazda hangja vegyült bele az asszony kiabálásába.
Ugyanaz az ember, aki még az előbb megfenyegetett, most csodálatos módon
pártomat fogta. Azt mondta:
– Tudod, hogy éjszaka nem lehet az embereket kikergetni a házból. Ezért
megbüntetnének.
Nem tudtam, hogy ezért büntetés jár, nem is hittem, bár lehetséges volt,
mert az asszony hamar meggondolta a dolgot, elhallgatott és nem szólt
többé hozzám. Sőt még az estére járó két darab vajaskenyeret is ideadta,
de nem fogadtam el; csupa hálából az ember iránt nem fogadtam el és azt
állitottam, hogy már ettem valamit a városban.
Mikor végre kimentem az előszobába, hogy lefeküdjem, a madame utánam
jött, megállt a küszöbön és mig vastag, terhes alakja fenyegetően
fordult felém, azt mondta:
– De ez az utolsó éjszaka, amit itt tölt!
– Igen, igen! – feleltem.
Majd csak akad valami segitség, hogy holnapra hajlékot kapjak, ha jól
utánajárok. Valamiféle buvóhelyet csak fogok találni. Egyelőre annak
örültem, hogy nem kellett éjszakára az utcára mennem.
Reggel öt vagy hat óráig aludtam. Mikor fölébredtem, még sötét volt, de
azért azonnal fölkeltem; a hideg miatt teljesen felöltözve feküdtem le
és igy nem volt szükséges felöltöznöm. Miután egy kis vizet ittam és
lehetőleg halkan kinyitottam az ajtót, egyenesen elmentem, hogy ujra ne
kelljen találkoznom a háziasszonnyal.
Egy-két rendőrön kivül, akik éjszakai szolgálaton voltak, egyetlen
élőlénnyel sem találkoztam az utcán; nemsokára azután néhány ember jött
a gázlámpákat eloltani. Céltalanul jöttem-mentem, a Kirkegatere jutottam
s onnan az erőditések felé indultam. Fázlódva és még álmosan, elgyöngült
inakkal és fájós háttal a hosszu járkálás után és nagyon éhesen ültem le
egy padra s hosszu ideig szunyókáltam. Három hét óta kizárólag abból a
vajaskenyérből éltem, amit a háziasszonyom adott reggel és este; most
már éppen egy napja volt, hogy utoljára ettem, megint kegyetlenül
kinozni kezdett az éhség és igyekeznem kellett mielőbb valami segitséget
találni. Ezzel a gondolattal aludtam el a padon…
Arra ébredtem föl, hogy emberek beszéltek a közelemben és mikor kissé
összeszedtem magam, láttam, hogy már nappal van és az emberek munkába
álltak. Fölállottam és tovább mentem. A nap már a hegyek fölé került, az
ég fehér és átlátszó volt és én annyira örültem a szép reggelnek annyi
sok sötét hét után, hogy szinte elfelejtettem gondjaimat és ugy éreztem,
hogy volt már rosszabb dolgom is életemben. A mellemre ütöttem és
elkezdtem egy kis dalt zümmögni. A hangom olyan betegesen, olyan
szomoru-bágyadtan hangzott, hogy saját magamat könnyekre fakasztottam
vele. Ez a pompás reggel, ez a fehér világosságtól sugárzó ég nagyon is
erősen hatott rám és egyszerre elkezdtem hangosan sirni.
– Mi baja? – kérdezte egy ember.
Felelet nélkül siettem tovább és elrejtettem arcomat az emberek elől.
Leértem a partra. Egy nagy orosz zászlós bárkahajó volt a kikötőben és
szenet rakodott ki; elolvastam a nevét az oldalán, „Copégoro“-nak
hivták. Egy ideig azzal szórakoztam, hogy megfigyeltem, mi megy végbe
ezen az idegen hajón. Már csaknem kirakodhattak, mert kilenc lábnyira
állott ki a vizből, pedig bizonyosan ballasztot is vitt magával és mikor
a szénhordók végigdübörögtek nehéz csizmájukkal a födélzeten, a hajó
egész ürege visszhangzott.
A nap, a fény, a tenger sós párája, az egész mozgalmas és vidám élet uj
erőre hoztak és a vérem elevenebben kezdett keringeni. Egyszerre csak
eszembe jutott, hogy talán meg tudnám a drámám egynéhány jelenetét irni,
amig itt ülök. És elővettem papirosaimat a zsebemből.
Először egy szerzetes válaszát próbáltam megirni egy párbeszédben,
amelynek erőtől és türelmetlenségtől kellett volna tuláradnia, de nem
sikerült. Átugrottam tehát a szerzetest és egy másik beszédet akartam
kidolgozni, a biró vádbeszédét a templomot megszentségtelenitő ellen és
sikerült is egy fél oldalt megcsinálnom belőle, mikor megint megakadtam.
Sehogy sem akart a szavaimba igazi korhangulat jönni. A mozgalom
körülöttem, a hajócsiga lármája és a vasuti láncok folytonos zörgése
olyan kevéssé illett a sötét középkor dohos levegőjéhez, melynek mint
ködnek kellett volna megülni a drámámat. Összeszedtem az irásaimat és
fölállottam.
De szerencsésen annyira mégis belejöttem a hangulatba, hogy világosan
éreztem, hogy most sokat dolgozhatnám, ha semmi közbe nem jönne. Csak
volna hová menekülnöm! Gondolkodni kezdtem, meg-megállottam és ujra
gondolkoztam, de az egész városban nem jutott egyetlen egy nyugodt hely
sem az eszembe, ahol egy kis időre megvonulhatnék. Nem volt más kilátás,
mint visszamenni a szállóhelyre. Összegörnyedtem e gondolat alatt és
folytonosan azt mondtam, hogy ez lehetetlen, de azért arrafelé mentem és
mindjobban közeledtem a tilalmas helyhez. Persze, hogy siralmas dolog,
mondtam magamban, sőt szégyenletes, egyenesen szégyenletes, de nincs más
segitség. Nem voltam egy csöppet sem büszke, sőt ki kellett mondanom a
rettenetes szót, hogy én voltam a legkevésbé büszke lény ebben a
pillanatban a nap alatt. És odamentem.
Az ajtóban megálltam, hogy még egyszer megfontoljam a dolgot. Nos,
jöjjön, ami akar, meg kell kisérlenem! Végre is olyan haszontalanság az
egész, és mégis ezen fordul meg minden. Először is csak néhány órára
akarok bemenni, másodszor pedig isten ments, hogy valaha még egyszer
ebben a házban keressek menedéket. Beléptem az udvarra. Mikor az udvar
hepehupás kövezetén végigmentem, még akkor sem voltam egészen biztos
magamban és csaknem visszafordultam az ajtó felé. De összeharaptam a
fogamat. Csak semmi hiábavaló büszkeség! A legrosszabb esetben azzal
menthetem magam, hogy bucsut venni jöttem, tisztességesen elbucsuzni és
megbeszélni kis adósságom törlesztését, amellyel a háznak tartozom.
Kinyitottam az előszoba ajtaját.
Mozdulatlanul állva maradtam. Éppen előttem, alig két lépésnyire, maga a
házigazda állott kalap és kabát nélkül s a kulcslyukon keresztül a
család lakószobájába kukucskált be. Hallgatva intett a kezével
figyelmeztetésül, hogy csöndben legyek és ujra benézett a kulcslyukon.
Benézett és nevetett.
– Jöjjön csak ide! – suttogta.
Lábujjhegyen közeledtem felé.
– Nézzen be! – mondta és hangtalanul, de izgatottan nevetett. –
Kukucskáljon csak be! Hihi! Ott feküsznek! Nézze az öreget! Látja jól az
öreget?
Bent az ágyban éppen az olajnyomatu Krisztus alatt két alakot láttam az
ágyban, a háziasszonyt és az idegen tengerészt; lábszáruk fehéren
világlott ki a sötét ágydunna közül; az ágyon, a másik falhoz
támaszkodva, ült az asszony apja, a béna öreg és a keze felé hajolva
nézte őket, szokása szerint összeesve és mozdulásra képtelenül…
Megfordultam a házigazda felé. Csak a legnagyobb fáradtsággal tudta
magát visszatartani, hogy hangosan ne nevessen. Kénytelen volt befogni
az orrát.
– Látta az öreget? – suttogta. – Istenem, tán csak látta az öreget! Ott
ül és nézi! – És ujra lehajolt a kulcslyuk elé.
Az ablakhoz mentem és leültem. Ez a látvány kegyetlenül szétszaggatta
gondolataim rendjét és fölforgatta pompás hangulatomat. De hát mi közöm
az egészhez? Ha a férjnek nincs kifogása ellene, sőt még mulatott is
rajta, akkor nekem igazán nincs okom, hogy fölháborodjam. És ami az
öreget illeti, hát ő meg már öreg volt. Talán az egészet nem is látta;
talán aludt is ültében; isten tudja, talán már meg is van halva. Egy
csöppet sem csodálkoznám, ha meg is halt volna. Semmi esetre sem az én
lelkiismeretemnek a dolga.
Megint kivettem a papirjaimat és minden alkalmatlan behatást igyekeztem
eltávolitani magamtól. A biró beszéde egy mondatának éppen a közepén
akadtam el: Igy parancsolja Isten és a törvény, igy parancsolja bölcs
tanácsadóimnak szava, igy parancsolja tulajdon lelkiismeretem… Kinéztem
az ablakon, hogy kitaláljam, mit parancsol a lelkiismerete. Halk zaj
hatolt ki a lakószobából. Na, ez nem tartozik rám, egyáltalában nem; az
öreg ugyis meghalt már, talán ma reggel négy órakor halt meg; nekem
ugyan bensőleg halálosan közömbös, hogy miféle zaj ez; mi az ördögért
gondolkoznám rajta? Csak nyugalom!
„Igy parancsolja tulajdon lelkiismeretem is…“