vele! Azt mondom, hogy isten vele! Igazán felelhetne most már, miután
kétszer istenhozzádot mondtam és az ajtót készülök kinyitni. Még csak
arra sem kérem, hogy ujra találkozzunk, mert az csak kellemetlen volna
önnek. De mondja meg legalább: miért nem hagyott békében? Mit vétettem
ellene? Nem én jöttem az utjába, ugy-e? Miért fordul el tőlem, mintha
egyáltalában nem is ismerne? Csak még jobban szétszaggatott bensőleg,
még szerencsétlenebbé tett, mint valaha voltam. De istenemre, azért nem
vagyok őrült. Maga is be fogja látni, ha gondolkozik rajta, hogy nincs
semmi bajom. Jöjjön és adjon kezet! Jó? Semmi rosszat nem fogok tenni,
csak egy percre le szeretnék térdelni előtte, letérdelni a földre, csak
egy pillanatig; megengedi? Nem, nem, hát nem teszem, látom, hogy
megijedt, hallgasson rám. Istenem, hát mitől fél annyira? Hiszen
csendesen állok, meg sem mozdulok. Csak oda szerettem volna térdepelni a
szőnyegre egy pillanatra, éppen arra a piros szinre a lába előtt. De
megijedt, azonnal láttam a szeméből, hogy megijedt, azért nem mozdultam.
Egy lépést sem tettem közelebb, ugy-e, mikor kértem. Éppen olyan
mozdulatlanul álltam, mint most, mikor arra a helyre mutatok, ahova le
akartam térdelni a lába elé, oda arra a piros rózsára a szőnyegen. Nem
is mutatok az ujjammal, egyáltalában nem mutatok, ezt meg sem próbálom,
hogy meg ne ijesszem, csak arrafelé intek a fejemmel, igy! És igy is
nagyon jól érti, hogy melyik rózsára gondolok, de nem akarja megengedni,
hogy oda térdeljek; fél tőlem és nem mer közelebb jönni. Nem értem,
hogyan veheti a lelkére, hogy őrültnek nevezzen. Ugy-e bár, most már nem
is hiszi? Egyszer a nyáron, már nagyon régen, akkor őrült voltam. Nagyon
sokat és keményen dolgoztam s elfelejtettem idejében ebédelni menni,
annyi gondolkozni valóm volt. És ez napról-napra igy történt; gondolnom
kellett volna rá, de mindig elfelejtettem. Esküszöm az égre, hogy igaz.
Ne engedjen isten erről a helyről elmozdulnom, ha hazudom! Ebből is
láthatja, hogy igazságtalan velem szemben. Nem kényszerüségből tettem;
van nekem hitelem, nagy hitelem van Ingebret és Gravesennél; és
akárhányszor volt sok pénz a zsebemben és mégsem vettem ennivalót, mert
elfelejtettem. Hallgasson meg! Nem mond semmit, nem felel. Meg sem
mozdul a kályhától. Csak ott áll és várja, hogy már elmenjek…
Ekkor gyorsan előre jött és odanyujtotta a kezét. Gyanakodva néztem rá.
Szivéből teszi vajjon? Vagy csak azért, hogy megszabaduljon tőlem?
Karját a nyakam köré fonta és könnyes lett a szeme. Én csak álltam és
ugy néztem rá. Felém nyujtotta a száját; de én nem hittem neki,
bizonyosan áldozat volt tőle, csak eszköz, hogy véget vessen az
egésznek.
Valamit mondott, ami olyanformán hangzott, hogy: Azért mégis szeretem
magát! Nagyon halkan és érthetetlenül mondta, talán nem is hallottam
jól, talán nem is éppen ezeket a szavakat mondta; de egy pillanatig
hevesen átölelt, mindkét karjával megszoritotta a nyakamat, még
lábujjhegyre is állott, hogy jól elérjen és igy maradt.
Féltem, hogy rákényszeriti magát erre a gyöngédségre és csak azt
mondtam:
– Milyen szép most!
Csak ennyit mondtam, visszaléptem, föltaszitottam az ajtót és hátrálva
mentem ki. Ő pedig bentmaradt.
IV.
A tél megjött, rideg, nedves tél, csaknem teljesen hó nélkül, ködös és
sötét, örökké tartó éjszaka egyetlen friss szélfuvás nélkül az első
hosszu héten át. Az utcán csaknem egész nap égtek a gázlámpák és az
emberek mégis mindig egymásba ütköztek a ködben. Minden hang, a
harangszó, a lovak csengője, az emberek hangja, a lódobogás, minden
olyan tompán és földalattian hangzott a sürü levegőben. Egyik hét a
másik után mult el és az idő nem változott.
Én még mindig ugyanott tartózkodtam.
Mindig erősebben le voltam kötve ehhez a szállodához és étkezőhöz utazók
részére, ahol lezüllöttségem ellenére egyszer otthont találtam. A pénzem
már réges-régen elfogyott, de azért ugy jöttem-mentem ezen a helyen,
mintha jogom volna hozzá és ez volna az otthonom. A háziasszony eddig
még semmit sem szólt; de mégis bántott, hogy nem tudtam fizetni. Igy
mult el három hét.
Már napokkal ezelőtt ujra hozzáfogtam az iráshoz, de egyáltalában nem
sikerült semmi ugy, hogy meg lettem volna vele elégedve; nem volt bennem
többé semmi ihlet, ha még olyan szorgalmas voltam is, akár korán, akár
későn fogtam munkához. Akármihez kezdtem, semmi sem segitett, hiába, a
szerencse elhagyott.
A második emelet egyik szobájában, a legjobb vendégszobában ültem, ott
csináltam ezeket a kisérleteket. Zavartalanul voltam idefönt az első
este óta, amikor még volt pénzem és mindent ki tudtam fizetni. Azóta
mindig reménykedtem, hogy sikerül egy cikket kiszoritanom, aminek az
árával kifizethetem a szobát és minden egyebet, amivel tartoztam; ezért
dolgoztam olyan szorgalmasan. Különösen egy megkezdett cikkemtől vártam
nagyon sokat, amely egy tüzvész allegóriája volt, ami könyvkereskedésben
üt ki; erre a mélységes gondolatra akartam minden gondomat forditani,
hogy tökéletesen kidolgozva elvihessem a „Generális“-nak mint
adósságtörlesztést. Hadd tudja meg a „Generális“, hogy akkor igazi
tehetséget segitett lábra; egy percig sem kételkedtem, hogy ezt be fogom
tudni bizonyitani, csak azt kell kivárnom, hogy megint megjöjjön az
ihlet. És miért ne jönne meg az ihlet megint? Miért ne jöhetne meg már a
legközelebbi alkalommal? Nem volt semmi bajom; mindennap kaptam valamit
enni a háziasszonytól, reggel és este egy darab vajaskenyeret és
idegességem csaknem teljesen elmult. Nem kellett többé ruhába göngyölnöm
a kezem, amikor irtam és le tudtam nézni az emeleti ablakomból az
utcára, anélkül, hogy szédüljek. Minden tekintetben sokkal jobb sorom
volt és már valósággal kezdtem csodálkozni, hogy még mindig nem tudtam
elkészülni az allegóriával. Nem értettem, hogy mitől függ az egész.
Egyszer azután rájöttem, hogy tulajdonképpen mennyire gyönge vagyok,
milyen lomhán és nehézkesen dolgozik az agyam. Valamelyik nap ugyanis
följött a háziasszonyom egy számlával és megkért, hogy nézzem át; valami
hibának kell benne lenni, mert nem egyezik meg a könyvével, de ő nem
tudja a hibát megtalálni.
Hozzáültem, hogy összeszámoljam; a háziasszony szembe ült velem és rám
nézett. Összeadtam ezt a husz tételt először fölülről lefelé és
helyesnek találtam, azután alulról fölfelé és ugyanerre az eredményre
jutottam. Az asszonyra néztem, aki éppen előttem ült és a szavamra várt;
ekkor vettem észre, hogy várandós; nem kerülhette el a figyelmemet, de
azért nem néztem rá vizsgálódva.
– Az összeg helyes, – mondtam.
– Nem lehet; nézzen meg minden számot, – felelte. – Nem lehet annyi,
abban bizonyos vagyok.
Erre minden egyes tételt ujra átnéztem: 2 kenyér á 25, 1 lámpaüveg 18,
szappan 20, vaj 32… nem kellett valami éles fej hozzá, hogy ezt a
számsort átvizsgálja, ezt a kis szatócs-számlát, amelyben semmiféle
bonyolódott tétel nem fordult elő és én becsületesen megpróbáltam a
hibát megtalálni, amiről az asszony beszélt, de nem sikerült. Miután pár
percig foglalkoztam ezekkel a számokkal, egyszerre csak azt éreztem,
hogy az egész kezd körben táncolni a fejemben; már nem tudtam
megkülönböztetni a tartozikot a követeltől és mindent összezavartam.
Végre, bummsz, a következő tételnél megakadtam: 3 5/16 font sajt à 16.
Az agyam teljesen fölmondta a szolgálatot, bután bámultam a sajtra és
nem jutottam tovább.
– Az ördög vigye el, hogy milyen össze-vissza van ez az egész irva! –
mondtam kétségbeesetten. – Itt valósággal öttizenhatod sajt van fölirva,
mintha az olyan egyszerü volna. Nevetséges, ki hallott valaha ilyet! Itt
ni, ön is láthatja.
– Igen, – felelte az asszony, – igy szokták fölirni. Ez füszeres sajt.
Igen, ez helyes; öttizenhatod, az öt lat…
– Igen, ezt értem, – szakitottam félbe, habár valósággal semmit sem
értettem többé.
Ujra megpróbáltam ezzel a kis számadással tisztába jönni, amit pár
hónappal ezelőtt egy perc alatt elintéztem volna; izzadni kezdtem,
minden erőmből igyekeztem gondolataimat a számokra irányitani és gyorsan
pislogtam a szememmel, mintha élesen meg akarnám vizsgálni az ügyet; de
föl kellett hagynom vele; ez az öt lat sajt teljesen végzett velem,
mintha csak valami összeroppant volna a homlokom mögött.
De hogy ugy lássék, mintha tovább is dolgoznám a számadáson, mozgattam a
szájamat és néha-néha hangosan mondtam egy-egy számot, mintha
folytonosan lejjebb érnék a sorban és közeledném a befejezéséhez. A
madame ott ült és várt. Végre azt mondottam:
– Most már átnéztem elejétől végig és igazán semmi hiba sincs benne,
amennyire meg tudom itélni.
– Nincs? – felelt az asszony, – igazán nincs? – De nagyon jól láttam,
hogy nem bizik bennem. És egyszerre ugy találtam, hogy a lenézésnek egy
árnyalata volt a szavaiban, valami közömbös hang, amit eddig nem vettem
észre nála. Azt mondta, hogy talán nem szoktam tizenhatodrészekkel
számolni és azt is mondta, hogy valaki olyanhoz kell fordulnom, aki ért
hozzá, mert ennek a számadásnak végre már rendbe kell jönnie. Mindezt
nem valami sértő szándékkal mondta, hogy megszégyenitsen, hanem
meggondoltan és komolyan. Amikor már az ajtóhoz ért, igy szólt, anélkül,
hogy rám nézett volna:
– Bocsásson meg, hogy fárasztottam vele.
És kiment.
Kis idő mulva ujra kinyilott az ajtó és a háziasszony megint bejött; nem
mehetett még a folyosó végéig sem, amikor visszafordult.
– Igaz, – kezdte, – ne vegye rossz néven, de ugy-e, még van önnel
szemben valami követelésem? Nem tegnap volt három hete, hogy idejött? –
Igent mondtam. – Nem olyan könnyü a mai világban egy nagy családot
fönntartani és ezért, sajnos, senkinek sem adhatok hitelbe szállást…
Félbeszakitottam.
– Éppen most dolgozom egy tanulmányon, amiről már régebben is beszéltem,
ha ez készen lesz, azonnal meg fogja kapni a pénzét. Egészen nyugodt
lehet.
– Igen, de hátha sohase lesz készen az a cikk?
– Azt hiszi? De hátha már holnap megjön az ihlet hozzá vagy talán még ma
éjjel; egyáltalában nem lehetetlen, hogy még ma éjjel megjön és akkor
egy negyed óra alatt elkészül az egész. Látja, az én munkám nem olyan,
mint más embereké; én nem ülhetek hozzá, hogy egy meghatározott
mennyiséget megcsináljak naponta, nekem várnom kell az alkalmas
pillanatra. És senki sem tudhatja előre a napját és óráját, mikor jön rá
az ihlet; ennek megvan a maga utja.
A háziasszony kiment. De az bizonyos, hogy a bizalma megingott bennem.
Fölugrottam és kétségbeesésemben a hajamat kezdtem tépni, mihelyt
egyedül maradtam. Nem, nem, nincs semmi menekvés számomra, semmi, semmi!
Az agyam fölmondta a szolgálatot. Hát tökéletesen hülye vagyok már, hogy
egy kis darab sajt értékét sem tudom kiszámitani? De lehetséges-e, hogy
az eszem elvesztettem, ha ilyen kérdést még föl tudok vetni magamban?
Nem vettem-e a számadás megerőltető munkája közben napnál világosabban
észre, hogy a háziasszony várandós; nem volt semmi adatom rá, nem mondta
el senki, nem is véletlenül jutott az eszembe, hanem ittültömben, saját
szememmel láttam és azonnal megértettem, még hozzá abban a kétségbeejtő
pillanatban, mikor a tizenhatodrészekkel kellett számolnom. Hogy tudjam
ezt magamnak megmagyarázni?
Az ablakhoz mentem és kinéztem; az ablak a Vognmansgatera nyilt. Lent a
kövezeten néhány gyermek játszott, szegényesen öltözött gyermekek a
szegényes utcában, akik egy üres palackot dobáltak idestova és hangosan
kiabáltak hozzá. Egy butorosszekér ment el lassan mellettük; valami
kilakoltatott család lehetett, amely a költözködési időn kivül keres
hajlékot magának. Ez azonnal eszembe jutott. A szekeren ágynemü és butor
volt, szuette ágyak és szekrények, vörösre festett háromlábu székek,
matrácok, vasedény és bádogholmi. Egy kisleány, valóságos gyerek, egy
rut kis, megfagyottorru teremtés ült a szekér tetején és szegény kis,
kékre dermedt kezével erősen megkapaszkodott, hogy le ne essék; egy
csomó ronda, nedves matrácon ült, amin gyermekek alhattak és lenézett a
kicsikékre, akik az üres palackkal dobálództak…
Mindezt világosan megláttam és minden fáradtság nélkül megértettem, hogy
mi történik. De mig az ablaknál állottam s mindezt megfigyeltem,
hallottam a háziasszony cselédjét is, aki a szobám mellett lévő
konyhában énekelt. Ismertem a dalt is, amit énekelt és figyeltem, hogy
nem téveszti-e el. És azt mondtam magamban, hogy erre hülye ember nem
volna képes; hál istennek, olyan józan eszem van, mint minden más
embernek.
Egyszerre meglátom, hogy két kis gyermek, két kis fiu elkezd lent az
utcán veszekedni; az egyiket ismertem, a háziasszony fia volt. Kinyitom
az ablakot, hogy meghalljam, mit kiabálnak egymásra és azonnal egy egész
csapat gyermek verődik össze az ablak alatt és vágyakozva tekint föl.
Mire várnak? Hogy valamit kidobnak az ablakon? Elszáradt virágot,
csontot, szivarvéget vagy valami egyebet, amit rágcsálhatnának vagy
amivel játszhatnának? Kékre fázott arcukat végtelen sóvár tekintettel
emelték az ablak felé. Ezalatt a két kis ellenség folytatta egymás
szidalmazását. A szavak, mint utálatos szörnyetegek, hemzsegtek elő a
gyermekajkak közül, borzalmas gyalázó nevek, utcalányok szavai,
matrózkáromkodások, amiket lent a kikötőnél tanulhattak. És annyira el
vannak merülve a veszekedésbe, hogy észre sem veszik a háziasszonyt, aki
éppen akkor fut ki, hogy meghallja, mi történt.
– Igen, – magyarázza a fia, – ez a másik torkon ragadott, alig tudtam
egy ideig lélegzeni! – És amint a kis gonosztevő felé fordul, aki ott
áll és kárörvendőn vigyorog felé, ujra dühbe jön és elkezd kiabálni: –
Eredj a pokolba, te koldus disznó, te! Egy ilyen tetves meri az ember
gégéjét megfogni! Majd megmutatom én, te…
És az anya, ez a várandós asszony, aki vastag testével mintha az egész
szük utcát betöltené, azt feleli ennek a tizéves fiunak, mig a karját
megragadja, hogy magával huzza:
– Csitt, fogd be a szádat! Még te mersz káromkodni! Ugy tátogatod a
szádat, mintha egész esztendőben keritőnék közt ülnél! Most azonnal be
fogsz jönni!
– Nem, nem megyek!
– De bejössz!
– De nem megyek!
Fönt állok az ablakban s látom, hogy az anya mindig mérgesebb lesz; ez a
kellemetlen jelenet erősen fölizgat, nem birom tovább elviselni és
lekiáltok a fiunak, hogy jöjjön föl hozzám egy pillanatra. Kétszer
kiáltok ki, csak azért, hogy megzavarjam ezt a jelenetet, de hiába;
végre teljes erőmből lekiáltok, mire az anya meglepetten fordul meg és
fölnéz. Abban a pillanatban visszanyeri lélekjelenlétét, szemtelenül néz
rám, valósággal lenéző a tekintete és egy rendreutasitó megjegyzéssel
ujra a fiához fordul. Hangosan beszél s én meghallom, amit mond:
– Pfuj, szégyeld magad, az emberek meglátják, hogy milyen rossz vagy!
Mindabból, amit igy megfigyeltem, a legkisebb mellékkörülmény sem
veszett kárba. Fölfogásom rendkivül élénk volt, érzékenységem szinte
beszivta a legcsekélyebb eseményt is és mindegyikről mindjárt megvolt a
biztos véleményem, aszerint, amint végbement. Igy hát lehetetlen, hogy
az eszemnek legyen valami baja. De miért is lenne az eszemnek éppen most
valami baja?
Hallod-é, mondtam egyszerre magamban, tudod mit! Most már éppen eleget
foglalkoztál az eszeddel és elég aggodalmat álltál ki miatta; most már
jó lesz végét vetni ezeknek az ostobaságoknak! Az őrültség jele az, ha
valaki mindent olyan pontosan meg tud figyelni és föl tud fogni, mint
te? Biztositlak, hogy az egész dolog kezd nevetséges lenni, nagyon is
humoros, amennyire látom. Utóvégre is egyszer minden emberrel
megtörténik, hogy megakad és rendesen éppen a legegyszerübb kérdésnél.
Ez semmit sem jelent, ez puszta véletlenség. Amint mondom, hajszál hija,
hogy nevetségessé nem váltál ezzel a dologgal. Ami a szatócsszámlát
illeti, ezt a rongyos öt tizenhatodrész szegény-sajtot, erre nézve csak
annyit mondhatok – hehe, egy kis szegfüszeges és borsos sajt az egész, –
tehát, ami ezt a nevetséges sajtot illeti, mondhatom, hogy ettől a
legjobb fejek is megbutulhatnak; az ilyen sajtnak a szaga elég, hogy
valamire való ember rosszul legyen tőle… engem nem fog bolonddá tenni
egy kis füszeres sajt… nem, akkor már valami izletesebbet adjatok! azt
mondom, akkor adjatok, ha már akartok, öt tizenhatodrész jó friss
majorsági vajat! Az már egészen más volna!
Betegesen nevettem saját élceimen és nagyon mulatságosnak találtam
valamennyit. Most igazán nem volt semmi bajom, mindennel jól el voltam
látva.
Vidámságom mindinkább nőtt, mig a szobában föl-alá sétálva, magammal
beszélgettem; közben hangosan nevettem és hatalmas megelégedés töltött
el. Valósággal mintha csak erre a kis vidámságra, a gondnélküliségnek
erre a pillanatnyi napfényes elragadtatására lett volna szükségem, hogy
az agyam megint munkaképessé legyen. Leültem az asztalhoz és az
allegóriáimmal kezdtem foglalkozni. Nagyon jól ment, sokkal jobban, mint
már isten tudja mióta; nem éppen nagyon gyorsan, de ugy éreztem, hogy az
a kevés, ami elkészült, igazán kiváló. És vagy egy óra hosszáig
dolgoztam már, anélkül, hogy kimerültem volna.
Éppen egy rendkivül fontos pillanathoz értem el ebben az allegóriában,
mikor a tüz kitör a könyvkereskedésben; ez annyira döntő volt az
egészben, hogy mindaz, amit eddig irtam, ehhez képest nem számitott
semmit; mert igazán mélyértelmüen akartam megformálni azt a gondolatot,
hogy nem könyvek voltak, amik elégtek, hanem agyak, emberi agyak, és
valóságos szent Bertalan-éjt akartam rendezni ezekből az égő agyakból.
Ebben a pillanatban nagy sietve fölrántják az ajtómat és a háziasszonyom
vitorláz be rajta. Egyenesen a szoba közepére rontott, meg sem állott a
küszöbön.
Röviden, rekedten kiáltottam föl; igazán ugy éreztem, mintha rám vágtak
volna.
– Mi az? – kérdezte. – Azt hittem, mondott valamit. Egy utazó érkezett
és szükségünk van erre a szobára; ma éjjel nálunk alhatik, kap külön
ágyat. – És mielőtt megvárta volna, hogy mit felelek, elkezdte a
papirjaimat minden teketória nélkül fölszedni az asztalról és mindent
teljesen összerendetlenitett.
Mintha csak elfujták volna vidám hangulatomat, kétségbeesett harag
fogott el, de azért mindjárt fölálltam. Hagytam, hogy az asztalt
összeszedje és nem mondtam semmit; egy szót se szóltam. Mire ő minden
papirosomat a kezembe adta.
Nem volt mit tennem, el kellett hagynom a szobát. Ez az áldott pillanat
is elveszett tehát! Az uj lakóval már a lépcsőn találkoztam; fiatal
ember volt, nagy kék horgonyjellel a kezén; egy hordár követte, aki
tengerészeknél szokásos ládát vitt a vállán. Az idegen bizonyosan
tengerész volt maga is, tehát véletlen átutazó, aki csak egy éjszakára
marad és nem foglalja el hosszabb időre a szobámat. Holnap, ha ez az
ember elutazott, talán megint elég szerencsés leszek, hogy megtalálom
ezt a pillanatot; csak öt percnyi ihletre volna szükségem, hogy
befejezzem a tüzvészről szóló müvemet. Igy hát beletörődtem sorsomba…
Eddig még soha sem voltam a család lakásában, az egyetlen szobában, ahol
éjjel-nappal tartózkodtak: a férfi, az asszony, az asszony apja és négy
gyermek. A cselédleány a konyhában volt és ott is aludt. Kelletlenül
közeledtem az ajtóhoz és kopogtattam; senki sem felelt, de beszélgetés
hangja hallatszott ki.
A férfi egy szót sem szólt, amikor beléptem, még a köszönésemet sem
fogadta; olyan közönyösen nézett rajtam végig, mintha nem is törődnék
velem. Különben az asztalnál ült és egy emberrel kártyázott, akit már
láttam lent a kikötőnél; hordár volt és „Ablaküveg“-nek szokták nevezni.
Egy szopós gyermek feküdt az ágyon és magában gőgicsélt, az öreg ember
pedig, a háziasszony apja, összekuporodva ült az ágypadkán, fejét a
kezére támasztva, mintha a melle vagy a gyomra fájna. Csaknem tiszta
fehér volt a haja és előrehajló állásában volt valami a csuszó állat
összehuzódásából, amely éppen a fülét hegyezi.
– Sajnos, azért jövők, hogy ma éjszakára hajlékot kérjek ebben a
szobában, – szóltam az emberhez.
– A feleségem mondta? – kérdezte.
– Igen. Uj vendég jött a szobámba.
Erre semmit sem felelt, hanem visszafordult a kártyához.
Igy ült ez az ember napról-napra a kártya mellett; leült akárkivel, aki
bejött; játszott semmibe is, csakhogy elverje az időt és hogy legyen
valami a kezében. Különben semmivel sem törődött, csak éppen annyit
mozgott, ami jól esett lusta tagjainak, mig a felesége föl-alá
szaladgált a lépcsőkön, minden zugba benézett és gondoskodott a ház
vendégeiről. A kikötő munkásaival és hordáraival is összeköttetésben
állott, meghatározott összeget fizetett minden szálló vendégért, akit
ide hoztak és gyakran éjszakai szállást is adott nekik. Most éppen az
„Ablaküveg“ hozta az uj utast magával.
Egy pár gyermek is bejött, két kis leány szeplős, fejletlen arccal;
ugyancsak elhasznált ruha volt rajtuk. Nemsokára a háziasszony is
belépett. Megkérdeztem tőle, hogy hova fog éjszakára elhelyezni, mire
röviden azt felelte, hogy alhatom itt is a többiekkel együtt vagy kint
az előszobában az ágypadon, ahogy éppen nekem tetszik. Mig beszélt,
körüljárt a szobában, ide-oda tett-vett és mindenfélét rendbe hozott;
ezalatt rám sem nézett.
Egészen összeestem erre a feleletre, állva maradtam az ajtónál és
kicsire huzódtam össze; ugy tettem, mintha belenyugodnám, hogy a
szobámat átengedjem másnak egy éjszakára; akarattal barátságos arcot
vágtam, nehogy megbosszantsam és teljesen ki ne dobjon a házból. Azt
feleltem: – jó, majd csak rendbejövünk! – és elhallgattam.
Még mindig ott motozott a szobában.
– Különben meg kell mondanom, hogy nem fogadhatok el senkit szállásra és
ellátásra hitelbe, – mondta. – Erre már az előbb is figyelmeztettem.
– De kedves asszonyom, hiszen csak egy pár napról van szó, mig a cikkem
készen lesz, – feleltem, – és akkor szivesen fizetek öt koronával
többet, nagyon szivesen.
De látszott, hogy nem bizik a cikkemben, ezt világosan láttam. Azt pedig
nem engedhettem meg magamnak, hogy büszkén elhagyjam a házat egy kis
megbántás miatt; jól tudtam, hogy mi vár reám, ha elmegyek.
Elmult egy pár nap.
Ezalatt lent laktam a családnál, mert az előszobában, ahol nem volt
kályha, tulságosan hideg volt; éjszaka is itt aludtam a szobában a
földön. Az idegen tengerész még mindig a szobámban lakott és ugy
látszott, nem is igen akar egyhamar kiköltözni. Délben bejött a
háziasszony és elmondta, hogy előre kifizette az egész hónapot; le
akarja tenni a kormányosi vizsgát, mielőtt elutazik, azért tartózkodik a
városban. Én csak hallgattam, mert megértettem, hogy a szoba örökre
elveszett reám nézve.
Kimentem az előszobába és leültem; ha olyan szerencsés volnék, hogy
tudnék valamit irni, az csak idekünn lehetne, ahol nyugalom van. Már nem
az allegória foglalkoztatott; volt egy uj eszmém, egy remek tervem: egy
középkori tárgyu, öt fölvonásos drámát akartam irni „A kereszt jelében“
cimmel. Különösen a jövendőbeli hősnőt gondoltam ki nagyszerüen
magamban, egy pompás, fanatikus, parázna nőt, aki a templomban vétkezik,
nem gyöngeségből vagy szenvedélyből, hanem az ég ellen való gyülöletből,
vétkezik az oltár lábánál az oltárteritővel a feje alatt, pusztán
őrjöngő megvetésből az ég ellen.
Ez az alak mindinkább hatalmába keritett, amint az idő mult. Végre
testestől-lelkestől előttem állott és éppen ugy, mint amilyennek alkotni
akartam. A teste tökéletlen és visszataszitó volt, nagyon sovány és
fenyegetően sötét és mikor járt, hosszu lába minden lépésnél keresztül
látszott a ruháján át; amellett nagy, szétálló fülének kellett lenni.
Egyszóval, nem a szemnek szánt szépség volt, sőt éppen csak elviselhető
alak lett volna. De ami a legjobban érdekelt benne, az a megfontolt
bünöknek a bámulatos szemérmetlensége volt, amely minden mértéket
meghaladt. Már tulságosan is foglalkoztatott; mintha az agyam kibővült
volna, csak hogy befogadhassa ennek az emberi szörnyszülöttnek az
alakját. És teljes két óra hosszáig egy huzamban dolgoztam a drámámon.
Mikor már tiz vagy tizenkét oldalt megirtam, gyakran nagy küzdelemmel és
néha hosszabb időközökben, – amikor hiába elkészült iveimet szét kellett
tépnem, – nagyon elfáradtam, szinte meg voltam meredve a hidegtől és a
kimerültségtől; végre fölállottam és kimentem az utcára. Az utolsó
félórában ugyis folytonosan megzavart a család szobájából kihalló
gyermeksirás, különben sem irhattam volna semmit tovább. Hosszu sétát
tettem a Drammensveie-n, mig be nem esteledett, mialatt folytonosan azon
töprengtem, hogyan folytassam a drámát. Mikor aznap hazafelé mentem, a
következő eset történt velem:
Éppen egy cipőüzlet előtt állottam a Karl Johan-utcában, lent csaknem a
pályaudvar terén. Isten tudja, miért állottam meg éppen ezelőtt a bolt
előtt! Benéztem a kirakatba, ahol állva maradtam, de eszembe sem jutott,
hogy éppen cipőre volna szükségem; a gondolataim távol jártak, más
vidékeken és más világokban. Hátam mögött csapatostól mentek a
beszélgető emberek, de semmit sem hallottam abból, amit mondtak. Ekkor
valaki hangosan köszöntött:
– Jó estét!
A „kisasszony“ volt, aki rám kiáltott.
– Jó estét! – feleltem még mindig szórakozottan. Egy pillanatig ránéztem
a „kisasszonyra“ s csak azután ismertem meg.
– Nos, hogy van? – kérdezte.
– Hát csak ugy… mint szoktam.
– Mondja csak, még mindig Christienél van alkalmazásban?
– Christienél?
– Ugy emlékszem, egyszer azt mondta, hogy most könyvvezető Christie
nagykereskedőnél.
– Vagy ugy? Nem, annak már vége. Lehetetlen volt azzal az emberrel
együtt dolgozni; nagyon hamar meg kellett válnunk egymástól.
– De miért?
– Egyszer véletlenül tévesen irtam valamit és…
– Hamisitott?
Hamisitott!? Itt áll előttem a „kisasszony“ és azt kérdezi tőlem, hogy
hamisitottam-e? Még hozzá milyen gyorsan és érdeklődve kérdezi. Mélyen
megsértett önérzettel néztem rá és hallgattam.
– Hja, istenem, ez bizony a legjobb emberrel is megtörténhetik! – mondta
mintegy vigasztalásul. Még mindig azt hitte, hogy hamisitottam.