nyugodtan a kulcslyuknál; néha hallottam elfojtott nevetését és láttam,
hogy reszket; az utcán is történt valami, ami szórakozottá tett. Egy kis
fiu ült a szemben lévő járdán a napfényben és játszott; nyugodtan ült és
nem sejtett semmi veszélyt, egy csomó papirszalagot kötözgetett össze,
de semmi rosszat nem csinált. Egyszerre fölugrik és elkezd kiabálni; a
járdáról a kocsiutra hátrál és meglát egy embert, egy vörösszakállu
felnőtt embert, aki a második emeleten a nyitott ablakon át kihajolt s a
fejére köpött. A kicsi dühösen sirt és kegyetlenül szitkozódott az ablak
felé, az ember pedig lefelé az arcába nevetett; ez igy ment vagy öt
percig. Elfordultam, hogy ne lássam a kis gyerek sirását.
„Igy parancsolja tulajdon lelkiismeretem…“
Lehetetlen volt tovább jutnom. Végre az egész kezdett összekavarodni
előttem; ugy láttam, mintha mindaz, amit eddig irtam, használhatatlan
volna, sőt hogy az egész eszme képtelen ostobaság. A középkorban
egyáltalában nem lehet lelkiismeretről beszélni, a lelkiismeretet
legelőször Shakespeare táncmester találta föl, tehát az egész beszéd
helytelen. De hát nem volna semmi jó sem ezeken a lapokon? Ujra
átfutottam az egészet és kétségem megint eloszlott; nagyszerü
jeleneteket találtam benne, hosszu részleteket, amik igazán
jelentékenyek voltak. És megrészegitő ösztönzés nyilalt ujra keresztül
rajtam, hogy megint hozzáfogjak és befejezzem a drámát.
Fölálltam és az ajtóhoz mentem, figyelembe sem véve a gazda dühös
intését, hogy csöndesen távozzam. Határozottan és eltökélt szándékkal
mentem át az előszobán, föl a lépcsőkön a második emeletre és beléptem
régi szobámba. A kormányos ugy sem volt itt és mi akadálya lett volna,
hogy pár percre beüljek ide? Nem nyulok semmiféle holmijához hozzá, még
csak az asztalt sem fogom használni, hanem az ajtónál fogok leülni és
ezzel teljesen megelégszem. Gyorsan kiteritettem a papirost a térdemen.
Percekig nagyszerüen ment a dolog. Teljesen készen lépett egyik válasz a
másik nyomába és megszakitás nélkül irtam. Egyik lapot a másik után
töltöm igy meg, árkon-bokron át rohanok az alakjaimmal, halkan ujjongok
elragadtatásomban pompás hangulatom fölött és jóformán nem is tudok
magamról. Az egyetlen hang, amelyet jóideig észreveszek, a saját boldog
ujjongásom. Nagyszerü gondolatom támad: a darab egyik fordulópontján meg
kell szólani egy templomharangnak. Pompásan haladt az egész.
Egyszerre lépéseket hallok a lépcsőn. Összerázkódom és csaknem magamon
kivül, ijedten figyelve, ugrásra készen várok s az éhségtől fölhevülve
reszketek a rémülettől; idegesen hallgatódzom, a ceruzát tétlenül tartom
a kezemben, – csak hallgatódzom és egy szót sem tudok tovább irni. Az
ajtó fölnyilik és a lakószobában látott pár belép.
Mielőtt időm volna bocsánatot kérni, a háziasszony, mint aki a felhőkből
zuhant le, elkezd kiabálni:
– Uram isten segits! Hát nem itt ül már megint!
– Bocsánatot kérek, – mondom, de nem jutok tovább.
A háziasszony kicsapja az ajtót a falig és ugy sikitja:
– Ha azonnal el nem takarodik, rögtön rendőrt hivatok, ugy segitsen meg
az isten!
Fölálltam.
– Csak bucsut venni jöttem, – mormoltam, – és itt akartam önt megvárni.
Nem nyultam hozzá semmihez, csak ide ültem a székre…
– Nem baj! – mondta a kormányos. – Ugyan kinek ártott vele? Hagyja már
ezt az embert!
Mikor leértem a lépcsőn, egyszerre őrjöngő harag fogott el a kövér,
fölfujt asszony ellen, aki a sarkamban jött, hogy minél hamarabb
kikergessen és egy pillanatra megállottam; szájam tele volt a legdurvább
szidalmakkal, amiket a szemébe akartam dobni. De még idejében
megfontoltam és hallgattam, hallgattam hálaérzésből az idegen ember
iránt, aki utánunk jött és meghallotta volna. A háziasszony folytonosan
követett és szakadatlanul szitkozódott, mialatt az én dühöm minden
lépéssel, amit kifelé tettem, növekedett.
Leértünk az udvarra; nagyon lassan mentem, mert még mindig azon
gondolkodtam, hogy kikezdjek-e az asszonnyal vagy ne? Ebben a
pillanatban egészen meg voltam zavarodva a dühtől és a legborzalmasabb
vérontásra gondoltam, valami olyan ütésre, ami álltó helyében megölné,
egy rugásra a hasa tájékán. Az ajtóban egy szolga ment el mellettem;
köszönt, de én nem fogadtam. Akkor a madame-hoz fordult és hallottam,
hogy felőlem tudakozódik; de nem fordultam meg.
Pár lépésnyire az ajtón kivül a szolga utólér, ujra köszön és megállit.
Aztán egy levelet ad át. Hevesen és bosszankodva szakitom föl, a
boritékból egy tizkoronás hull ki, de sem levél, sem egy magyarázó szó
nem volt mellette.
Ránézek az emberre és azt kérdem:
– Hát ez miféle ostoba vicc? Ki küldte ezt a levelet?
– Azt én nem tudom, – felel; – egy hölgy adta át nekem.
Mozdulatlan maradtam. A szolga elment. Visszadugtam a pénzt a boritékba,
jól összegyürtem az egészet, megfordultam és visszamentem a
háziasszonyhoz, aki még utánam nézett a kapuból és az arcába vágtam a
cédulát. Nem szóltam semmit, egy hangot sem ejtettem ki, csak még annyit
láttam, hogy bontogatni kezdi az összegyürt papirt, mialatt tovább
megyek…
Ha, igy kell az embernek eljárni ilyen népekkel. Egy szót sem szólni,
szóba sem állni a nyomorultakkal, hanem egészen nyugodtan összegyürni
egy nagy bankót és az ellenségnek a szeme közé vágni. Ezt nevezem én
méltóságos föllépésnek! Igy kell velük bánni, a bestiákkal.
Mikor a Tomtegate és a pályaudvartér szögletére értem, egyszerre csak
elkezdett előttem forogni az egész utca, a fejem üresen zugott és
nekiestem egy házfalnak. Egyszerüen nem birtam tovább menni, még csak
föl sem tudtam egyenesedni hajlott helyzetemből; ahogy oda estem a
falhoz, ugy maradtam állva és éreztem, hogy kezdem az eszméletemet
elveszteni. A kimerültségnek ez a rohama csak növelte őrült dühömet,
fölemeltem a lábam és a kövezetre toppantottam. Sok más egyebet is
elkövettem, hogy visszanyerjem az erőmet, összeszoritottam a fogam, a
homlokom ráncoltam, kétségbeesetten forgattam a szemem s ez végre
segitett. Gondolataim kivilágosodtak és megértettem, hogy az elmulás
küszöbén állok. Kinyujtottam a karomat és ellöktem magam a faltól; az
utca még mindig táncolt körülöttem. Elkezdtem csuklani az őrjöngéstől és
lelkem minden erejével küzdöttem elesettségem ellen; igazán bátran
küzdöttem, semmi áron nem akartam összeesni, állva akartam meghalni. Egy
munkástargonca megy el lassan előttem és látom, hogy burgonya van rajta,
de dühömben, makacsságomban azt találom ki, hogy az nem is burgonya,
hanem káposzta és kegyetlenül esküdözöm, hogy káposztafejek vannak
benne. Jól hallom, mit mondok és tudatosan esküszöm többször egymás
után, hogy ez a hazugság igaz, csak meglegyen az a kegyetlen
elégtételem, hogy hamisan esküszöm. Megrészegszem ettől a hallatlan
büntől, az égre emelem három ujjamat és reszkető ajakkal esküszöm az
atya, a fiu és a szentlélek nevében, hogy káposztafejek voltak.
Az idő telt. Leereszkedtem egy lépcsőre, ami mellettem volt, letöröltem
az izzadtságot a homlokomról és a nyakamról, visszatartottam a
lélegzetemet és igyekeztem megnyugodni. A nap kezdett lemenni, délutánra
fordult az idő. Ujra elkezdtem gondolkodni a helyzetemen; az éhség
megint szemérmetlen lett és nemsokára beáll az éjszaka is; még idejében
kell valamit kitalálnom. Gondolataim megint a szálloda körül kezdtek
keringeni, ahonnan ma kikergettek; egyáltalában nem akartam visszamenni,
de nem tudtam ellentállani, hogy rá ne gondoljak. Tulajdonképpen igaza
volt az asszonynak, hogy kidobott. Hogy is várhattam, hogy valahol lakni
engedjenek, amikor nem tudtam fizetni? Még hozzá néha-néha enni is adott
az asszony; még tegnap este is, mikor ugy fölbosszantottam, csupa
jóságból megkinált egy darab vajaskenyérrel, mert tudta, hogy szükségem
van az evésre. Ugy, hogy semmi jogom nem volt panaszkodni rá és mig a
lépcsőn ültem, engesztelni kezdtem magamban és bocsánatot kértem tőle
viseletemért. Különösen azt bántam meg keserüen, hogy olyan hálátlan
voltam és a papirt a szemébe dobtam…
Tiz koronát! Halkan füttyentettem. Kitől jöhetett az a levél, amit a
szolga hozott? Ebben a pillanatban gondoltam erre először világosan és
kezdett derengeni előttem, hogyan függ össze az egész. Szinte beteg
lettem a fájdalomtól és szégyentől, rekedten suttogtam az Ylajali nevét
és megráztam a fejem. Nem én voltam-e az, aki még csak tegnap határoztam
el, hogy büszkén fogok mellette elmenni, ha találkozunk és a legnagyobb
közönyt mutatom majd vele szemben? És ehelyett csak a szánalmát
keltettem föl és alamizsnát csaltam ki tőle. Nem, nem, nem, az én
megalázásomnak sohasem lesz vége! Még vele szemben sem tudtam
tisztességes állást elfoglalni; sülyedek, sülyedek minden oldalon, ahová
csak fordulok, lesülyedtem térdig, lesülyedtem mellig, elmerültem a
becstelenségbe és sohasem fogok többé kiemelkedni, soha többé! Ez volt a
tetőpont! Tiz korona alamizsnát elfogadni és visszadobni nem tudni a
titkos adakozónak, két kézzel összekaparni a rongyos filléreket, ahol
csak lehet és megtartani, kifizetni vele a lakást, mikor bensőleg minden
ellentmond…
Vajjon nem tudnám valami módon visszakeriteni ezt a tiz koronát? A
háziasszonyhoz nem mehetek vissza, hogy elkérjem tőle, ez lehetetlen;
valami más utat-módot kell találnom és ha gondolkozom, sikerülni is fog,
csak meg kell erőltetnem magam és komolyan kell gondolkoznom rajta. De
isten bizony, ebben az esetben nem elég csak olyan közönséges módon
gondolkozni, hanem ugy, hogy az egész testem-lelkem rajta legyen,
csakhogy visszaszerezhessem ezt a tiz koronát. És nekifogtam
gondolkozni.
Most körülbelül négy óra lehet; ma estére talán beszélhetnék is a
szinházigazgatóval, ha a drámám készen volna. Előveszem a kéziratot és
mindjárt ott ültömben erőszakkal is meg akarom irni az utolsó négy-öt
jelenetet; gondolkozom, izzadok és a kezdettől fogva elolvasom az
egészet, de nem jutok tovább. Csak semmi ostobáskodás, – mondom, – csak
semmi önfejüség! És nekifogok és irom a drámát, mindent leirok, ami
eszembe jut, csakhogy minél hamarabb készen legyek. Elhitetem magammal,
hogy ujra olyan ihletett, nagy pillanat fogott el, telehazudom a
fejemet, nyilvánvalóan csalom magam, hogy nincs is szükségem rá, hogy a
szavakat keressem. Nagyon jó! nagyszerü eszme, csak ird le! – suttogtam
magamban.
De végre az utolsó párbeszéd kezd magam előtt is gyanus lenni; annyira
elüt az első jelenetek párbeszédétől és amellett a szerzetes szavaiban
sincs semmi középkori. A ceruzám hegyét eltöröm a fogammal, fölugrom,
kétfelé tépem a kéziratot, minden egyes lapot széttépek, az utca
közepére dobom a kalapomat és rátaposok. – Végem van, – suttogom
magamban; – hölgyeim és uraim, végem van! – És folyton ezeket a szavakat
mondom, mig a kalapomat taposom.
Egy rendőr áll nem messzire tőlem és figyeli, hogy mit csinálok; az utca
közepén áll és semmi másra nem figyel, csak engem néz. Mikor fölemelem a
fejemet, találkozik a tekintetünk. Talán már régen itt áll, már régen
nézi, hogy mit csinálok. Fölkapom a kalapom, a fejemre teszem és
odamegyek az emberhez.
– Nem tudja, hány óra? – kérdem tőle.
Egy pillanatig vár, mielőtt kiveszi az óráját és ezalatt folyton rajtam
van a szeme.
– Négyre jár, – felel.
– Helyes, – kiáltom; – négyre jár, tökéletesen eltalálta! Látom, hogy
érti a dolgát és nem fogok megfeledkezni magáról.
Ezzel továbbmentem. A rendőr egészen elképedve maradt ott, meg sem
mozdult és tátott szájjal nézett utánam, még mindig kezében tartva az
órát. Mikor a Royalhoz értem, még egyszer visszafordultam: még mindig
ugyanabban a helyzetben állt és még mindig követett a tekintetével.
Hehe, igy kell bánni ezekkel az állatokkal! A legválogatottabb
szemtelenséggel kell bánni velük! Ez imponál a bestiáknak, meg kell
rémiteni az ilyen állatokat!… Teljesen meg voltam elégedve magammal s
megint egy dalocskát kezdtem fütyörészni. Feszülten az izgatottságtól,
semmi fájdalmat sem éreztem többé, sőt mintha sohasem lettek volna
kellemetlen érzéseim, mint a toll, olyan könnyedén röpültem át az egész
téren, befordultam a bazároknál és a Megváltó temploma előtt leültem egy
padra.
Mintha nem volna teljesen közönyös, hogy visszaküldöm-e azt a
tizkoronást vagy nem! Ha egyszer nekem küldték, akkor az enyém és ott,
ahonnan küldték, bizonyosan nincs rá szükség. Végre is el kellett
vennem, ha kifejezetten nekem volt cimezve; semmi értelme nem lett volna
a szolgánál hagyni, hogy megtartsa. Még kevésbé illenék egy más
tizkoronást visszaküldeni, mint amit kaptam. Ugy hogy ebben az ügyben
nincs mit tovább tennem.
Igyekeztem a piaci forgalomra figyelni, hogy közönyös dolgokra tereljem
a gondolataimat, de nem sikerült és folytonosan a tiz koronával
foglalkoztam. Végre ökölbe szoritottam a kezem és méregbe jöttem. Csak
megsértettem volna vele, ha visszaküldöm; hát miért tettem volna? Mindig
ugy jártam-keltem, mintha tulságosan előkelő volnék mindenre,
tetszelgően ráztam a fejem és: – nem, köszönöm! – mondtam minduntalan.
Most láthatom, hogy mi volt az eredménye, ujra az utcán vagyok. Mikor
kitünő alkalmam lett volna hozzá, akkor sem tudtam jó meleg lakásomat
megtartani; büszkeségemben az első szóra fölugrottam s hogy megmutassam,
milyen legény vagyok, jobbra-balra szórtam a tizkoronásokat és
elszaladtam… Nagyon elitéltem magam, hogy elhagytam a lakásomat és
megint ilyen alkalmatlanságot okoztam magamnak.
Különben vigye el a sárga ördög az egészet! Én nem kértem a tizkoronást
és jóformán a kezemben sem volt, azonnal kiadtam, vadidegen embereket
fizettem ki vele, akiket látni sem akarok többé. Mert én már ilyen ember
vagyok, megszoktam az utolsó nikkelig fizetni mindent, ha kenyértörésre
került. És ha Ylajalit jól ismerem, ő sem bánta meg, hogy ezt a pénzt
nekem küldte; mit izgatom hát magamat? Ez igazán a legkevesebb, amit
tehet, hogy itt-ott tiz koronát küld. Hiszen szegény leány olyan
szerelmes volt belém, ha, valósággal halálosan szerelmes volt… Ez a
gondolat egészen fölfuvalkodottá tett. Semmi kétség, szegény leány
halálosan szerelmes volt belém.
Öt óra lett. Kezdtem megint összeesni hosszu, ideges izgatottságom után
és megint éreztem azt a tompa zugást a fejemben. Egyenesen magam elé
néztem, kimeresztettem a szememet és szemben az Elefánt-gyógyszertárra
vetődött a tekintetem. Az éhség megint dühöngeni kezdett bennem és
nagyon sokat szenvedtem. Mig igy ülök és a levegőbe meredek,
lassan-lassan mindig világosabban kirajzolódik előttem egy alak, akit
végre fölismerek: a süteményárus asszony volt az Elefánt-gyógyszertár
mellett.
Összerázkódom, kiegyenesedem a padon és elkezdek gondolkozni. Igen,
semmi kétség, ez ugyanaz az asszony, ugyanaz az asztal és mindketten
ugyanazon a helyen vannak. Egyet füttyentek, csettintek az ujjammal,
fölállok a padról és megindulok a gyógyszertár felé. Csak semmi
ostobáskodás! Az ördög bánja, hogy bünös pénz volt-e vagy jó norvég
szatócspénz ezüstből. Olyan nevetséges csakugyan nem leszek, az ember
tulságos büszkeségből éhen halhat!
A szögletig megyek, jól szemügyre veszem az asszonyt és elébe állok.
Mosolygok, barátságosan intek és ugy rendezem el szavaimat, mintha
magától értetődő volna, hogy megint találkozunk.
– Jó napot! – kezdtem. – Talán már meg sem ismer?
– Bizony, nem! – felel vontatottan és rám néz.
Még vidámabban mosolygok, mintha csak ravasz tréfa lehetne tőle, hogy
nem ismer rám és azt mondom:
– Nem emlékszik rá, hogy egyszer egy egész marék koronát adtam magának?
Akkor semmit sem szóltam, ha jól emlékszem; ugy tudom, nem tettem; nem
is szokásom sokat beszélni. Ha becsületes emberekkel van az embernek
dolga, akkor nem szükséges sokat fecsegni és minden haszontalanság miatt
szerződést csinálni. Haha, én adtam magának nemrégen azt a sok pénzt.
– Ni, csakugyan ön volt az! Csak most ismerem meg, egy kicsit
gondolkoznom kellett…
Meg akartam akadályozni, hogy megköszönje a pénzt s ezért gyorsan azt
mondtam, mialatt már szememmel az ennivalók között keresgéltem az
asztalon:
– Most eljöttem a süteményekért.
Nem értette meg.
– Most már el akarom vinni a süteményeket, – ismételtem. – Legalább egy
részét, az első kiválasztást; nem ragaszkodom hozzá, hogy mind ma adja
ide.
– Azért jött, hogy elvigye?
– Persze, hogy azért jöttem, vagy mi! – felelek és hangosan nevetni
kezdek, mintha az első pillanatban be kellett volna látnia, hogy miért
jöttem. Mindjárt föl is veszek egy süteményt az asztalról, egy
kalácsfélét és elkezdem enni.
Mikor az asszony ezt meglátja, fölemelkedik a pinceajtóból, öntudatlanul
olyan mozdulatot tesz, mintha meg akarná védeni az áruit és értésemre
adja, hogy nem várt vissza, nem várta, hogy meg fogom rabolni a
holmiját.
– Nem várt? – mondom. – Igazán nem? Na, maga ugyan mulatságos egy
asszony! Hát megtörtént már magával valaha, hogy valaki egy csomó
koronát adott volna át megőrzésre, anélkül, hogy érte jöjjön és vissza
ne kérje? Ugy-e, nem? No, látja! Tán azt hiszi, hogy lopom a pénzt, mert
másként csak nem löktem volna oda magának ilyen módon. No lássa, ezt nem
hiszi, még jó, hogy nem, igazán jó! Meg kell adni, hogy nagyon kedves
asszony, becsületes embernek tart! Haha! igazán mulatságos!
De akkor miért adtam neki a pénzt? kiabált az asszony elkeseredetten.
Megmagyaráztam, hogy miért adtam, nyugodtan és nyomatékosan
megmagyaráztam: Az a szokásom, hogy igy járok el, mert én az embereket
becsületeseknek tartom. Ha valaki szerződést akar velem kötni, vagy
kötelezvényt akar adni, mindig megrázom a fejem s azt mondom: köszönöm,
nem! Isten a tanum, hogy mindig igy járok el.
De az asszony még mindig nem értette.
Más eszközökhöz kellett folyamodnom, szigoruan kezdtem beszélni és
kikértem magamnak minden huzavonát. Sohasem történt még meg vele, hogy
valaki igy előre fizetett volna? kérdeztem. Természetesen olyan
emberekre gondolok, akiknek van miből megtenni, például valamelyik
konzul? Soha? Hja, én végre sem tehetek róla, hogy ez az eljárás
ismeretlen előtte. Külföldön ez mindenütt szokás és divat. Talán még
sohasem is volt az ország határain tul? Nem, azt mondja? Akkor nem is
szólhat bele ebbe a dologba… És még több süteményt vettem el az
asztalról.
Dühösen mormogott, semmi áron nem akart abból adni, ami az asztalán
volt, sőt egy darab kalácsot ki is kapott a kezemből és visszatette a
helyére. Én is mérges lettem, az asztalra ütöttem az öklömmel és
rendőrrel fenyegetődztem. Még nagyon is elnéző vagyok vele szemben, –
mondtam; – ha mindent elvinnék, ami az enyém, az egész boltját
tönkretenném, mert ugyancsak sok pénz volt, amit akkor adtam. De nem
akarok olyan sokat elvinni tőle, megelégszem a felével is. És azt is
megigérem, hogy nem jövök ujra el. Isten mentsen tőle, mikor már látom,
hogy milyen asszony…
Végre egy néhány kalácsot hallatlan áron ide adott; öt-hat darabot,
aminek ugy fölverte az árát, ahogy csak győzte, azután azt mondta, hogy
most már álljak odább. De én tovább alkudoztam vele, azt állitottam,
hogy még legalább egy koronával megcsalt és különben is kiszipolyozott
kegyetlen áraival. – Nem tudja, hogy az ilyen gazságért büntetés jár? –
mondtam. – Hiszen isten ments, egész életére fegyházba kerülhet miatta,
vén uzsorás! – Végre még egy darab süteményt oda dobott és csaknem
fogcsikorgatva kiáltotta, hogy menjek már onnan.
És én tovább mentem.
– Hah, ilyen javithatatlan süteményeskofát még sohasem láttam! – Mig a
piacon átmentem és a süteményt elfogyasztottam, folytonosan hangosan
szidtam az asszonyt és szemtelenségét, elismételtem, hogy mit mondott
mindegyikünk és azt találtam, hogy minden tekintetben lefőztem az
öreget. Mindenki szemeláttára ettem a süteményt és hangosan beszéltem a
dologról.
És a sütemény elfogyott egyik a másik után; akármennyit ettem, nem sokat
ért, annyira ki voltam éhezve. Uram isten, de mennyire nem volt elég!
Olyan sóvár voltam, hogy csaknem hozzányultam az utolsóhoz is, amelyet
mindjárt kezdetben a kisfiunak szántam a Vogmandsgaten, annak a
gyereknek, akinek a vörösszakállu ember a fejére köpött. Folytonosan az
eszemben járt, nem tudtam elfelejteni az arckifejezését, mikor fölugrott
és sirni kezdett és szitkozódott. Fölnézett az én ablakomra is, mikor az
az ember leköpte, mintha csak azt akarta volna látni, hogy én is
nevetek-e? Csak megtalálnám még, mire odaérek! Igyekeztem minél hamarább
az utcába jutni, átmentem azon a helyen, ahol a drámámat eltéptem s ahol
még most is ott hevert egynéhány papirdarab, kikerültem a rendőrt, akit
annyira elképesztettem a viselkedésemmel és végre ott állottam a
lépcsőnél, ahol a kisfiu ült.
Már nem volt ott. Az utca csaknem teljesen üres. Sötétedni kezdett és
sehol sem láttam a fiut; talán már bement. Vigyázva letettem a
süteményt, az élével fölfelé az ajtóhoz támasztottam, erősen bekopogtam
és gyorsan tovább siettem. – Meg fogja találni, – mondtam magamban, – az
első lesz, amint kilép, hogy megtalálja! – És a szemem könnybe lábadt
arra a gondolatra, hogy a gyerek meg fogja találni a süteményt.
Ujra lesétáltam a pályaudvar felé a partra.
Most már nem voltam éhes, csakhogy a sok édesség kezdett kavarogni a
gyomromban. A fejemben is megint a legvadabb gondolatok kezdtek
kóvályogni: hátha titokban elvágnám valamelyik hajónak a kötelét? Mi
lenne, ha egyszerre „tüzet“ kiáltanék? Még tovább megyek a parton, egy
ládát találok, leülök rá, összeteszem a kezemet és érzem, hogy a fejem
mindig zavarosabb lesz. Nem mozdulok, nem is igyekszem többé fönntartani
magamat.
Igy ülök ott és a „Copégoro“-ra bámulok, arra a bárkahajóra, amelyiken
orosz zászló van. Egy embert veszek észre a fedélzeten; a baloldal vörös
lámpája megvilágitja a fejét és én fölállok s átkiáltok hozzá. Nem volt
semmi szándékom ezzel a kérdéssel, nem is vártam feleletet. Azt mondtam:
– Ma este indul, kapitány ur?
– Igen, körülbelül egy óra mulva, – felelt az ember. – Svédül beszélt. –
Akkor finn lehet, gondoltam még.
– Hm. Nem volna véletlenül szüksége még egy emberre? – Ebben a
pillanatban egy csöppet sem törődtem vele, hogy visszautasitó választ
ad-e, vagy nem. Álltam, vártam és átnéztem hozzá.
– Nem! – felelt. – Legföljebb, ha fiatal ember.
Fiatalember! Összerezzentem, lekaptam a szemüvegemet és a zsebembe
csusztattam; azután ráléptem a kikötőhidra és átmentem a hajóra.
– Nem vagyok tengerész, – mondtam, – de mindent meg tudok tenni, amit
reám biz. Hova megy a hajó?
– Leedsbe megyünk ballaszttal és ott szenet rakodunk Cadixba.
– Jól van, – mondtam és erőszakkal fölajánlottam magam az embernek. –
Nekem mindegy, hogy hova megyünk. Én mindenütt elvégzem a dolgomat.
Egy ideig tétovázott, rám nézett és gondolkozott.
– Még sohasem hajóztál? – kérdezte.
– Nem. De amint mondtam, mutassa meg, mi lesz a munkám és én el fogom
végezni. Szokva vagyok mindenhez.
Ujra gondolkozni kezdett. Már nagyon a fejembe vettem, hogy vele fogok
menni és most félni kezdtem, hogy visszakerget a partra.
– Hát mit gondol, kapitány ur? – kérdeztem végre. – Igazán mindenre
alkalmas vagyok. Mit beszélek! Haszontalan ember volnék, ha többet nem
tennék, mint amennyit kivánnak tőlem. Két őrszolgálatot átveszek
egyfolytában, ha kell. Nekem nem árt, kibirom ezt is.
– Jó, hát megpróbálhatjuk, – felelte és kissé elmosolyodott utolsó
szavaimon. – Ha nem megy, akkor Angolországban elválhatunk.
– Természetesen! – feleltem örömmel. És megismételtem, hogy elválhatunk
Angolországban, ha nem sikerülne.
Igy aztán munkába állitott…
Kint a fjordban egészen átizzadva a láztól és kimerültségtől még egyszer
fölemelkedtem, visszanéztem a szárazföld felé és egyelőre elbucsuztam a
várostól, – Krisztiániától, ahol az otthonokból olyan fényesen
világitottak ki az ablakok.
(1890.)
Tartalomjegyzék.
Éhség 3
I. 3
II. 76
III. 137
IV. 221
Magyarázó jegyzetek a forditáshoz 279