fölhivjam a figyelmét. És mindezt nem azért, hogy a szánalmát
fölkeltsem, hanem hogy önmagam kigunyoljam, pellengérre állitsam;
fetrengeni tudtam volna az utcán és kérni szerettem volna a
„Generális“-t, hogy gázoljon át rajtam, taposson az arcomba. Még csak
nem is köszöntem.
A „Generális“, ugy látszik, megsejtette, hogy valami nincs rendben s
meglassitotta a lépéseit, én pedig megszólaltam, hogy megállitsam.
– Már föl akartam önt keresni, hogy elvigyek egy cikket, de még nem
sikerült megirnom.
– Igen? – kérdezte. – Tehát még nincs készen vele?
– Nem, eddig még nem készültem el.
De már könnyek tolulnak a szemembe a „Generális“ szives szavaira és
keservesen köhögök és reszelem a torkomat, hogy megerősitsem magam. A
„Generális“ egyet szuszog az orrán át és rám néz:
– Van addig is miből élnie? – kérdi.
– Nincs, – felelem, – egyáltalában nincs. Ma még semmit sem ettem, de…
– Isten ments! Az még sem járja, hogy ilyen halálra éhezve
jöjjön-menjen. – És ugyanakkor a zsebébe nyul.
A szégyen fölébred bennem, ujra visszahuzódom a házfalhoz,
nekitámaszkodom és látom, hogy a „Generális“ a tárcájában keresgél; de
egy szót sem szólok. És akkor átnyujt egy tizkoronást. Minden további
nélkül ide ad tiz koronát. Csak ujra elismétli, hogy nem járja igy
halálra éheztetni magam.
Valami ellenvetést dadogtam és nem vettem el azonnal a bankjegyet: –
mégis szégyen, hogy én… különben is ez nagyon sok…
– Siessen! – mondja az óráját kihuzva. – A vonatra várok és már hallom,
hogy jön is.
Elvettem a pénzt, meg voltam bénulva az örömtől, egy szót sem szóltam,
még csak meg sem köszöntem.
– Igazán nem érdemes ezért restelkedni, – mondja a „Generális“ még
utoljára; – majd irni fog érte valamit.
Ezzel el is ment.
Mikor már néhány lépésnyire volt, egyszerre eszembe jutott, hogy meg sem
köszöntem a segitségét. Megpróbáltam utólérni, de nem tudtam elég
gyorsan menni, a lábam összecsuklott és csaknem az orromra buktam. A
„Generális“ pedig mindjobban eltávolodott. Már nem is igyekeztem elérni,
arra gondoltam, hogy utána kiáltok, de nem birtam és mire annyira
összeszedtem magam, hogy egyszer-kétszer kiáltani tudtam, akkor már
tulságosan messze volt és az én hangom nagyon gyönge, hogy elérje.
Ott állottam a járda szélén, utána néztem és halkan sirtam magamban.
Ilyet még sohasem láttam, – gondoltam, – tiz koronát adott! Visszamentem
arra a helyre, ahol állott és minden mozdulatát utánoztam. Fölemeltem a
tizkoronást nedves szemem elé, megnéztem mind a két oldalát és elkezdtem
káromkodni – káromkodva bizonykodtam, hogy semmi kétség, az, amit a
kezemben tartok, tizkoronás bankó!
Nemsokára azután, – vagy talán jó sokára, mert már mindenütt teljes
csönd volt, – magam sem tudom, hogyan, a Tomtegate 11. száma előtt
állottam. Hiszen itt csaltam meg egy kocsist egyszer, akivel jó sokáig
kocsiztam, itt mentem át az egész házon, anélkül, hogy valaki észrevette
volna. Miután egy ideig ott állottam, hogy összeszedjem magam és
magamhoz térjek a csodálkozástól, másodszor is bementem a kapun,
egyenesen oda, ahol szállás és étkezés volt utazók részére. Szállást
kértem és azonnal ágyba feküdtem.
Kedd.
Napsütés és csönd, csodálatosan tiszta délelőtt. A hó teljesen elolvadt;
mindenütt élet és fény és vidám arcok, mosolygás és nevetés. A
szökőkutakból magas ivben szálltak föl a vizsugarak a naptól aranyosan
és az ég kékjétől kékesen…
Délfelé kimentem lakásomról a városba; azóta a Tomtegaten laktam s jó
dolgom volt, hála a „Generális“ tiz koronájának. A legvidámabb
hangulatban járkáltam egész délután a legmozgalmasabb utcákon s az
embereket nézegettem. Este hét óra előtt még elsétáltam a Szent
Olaf-térre és titokban fölnézegettem a második szám ablakaira. Egy óra
mulva látni fogom! Az egész idő alatt valami könnyü, boldog aggodalommal
járkáltam. Hogyan is lesz csak? Mit fogok mondani, mikor a lépcsőn
lefelé jön? Jó estét, kisasszony? Vagy csak mosolyogjak? Elhatároztam,
hogy csak a mosolygásnál maradok. De természetesen mélyen meg fogom
hajtani magam.
Azután tovább osontam, kissé szégyenkezve, hogy olyan korán megjelentem;
a Karl Johan-utcában járkáltam egy darabig és folytonosan az egyetem
óráját figyeltem. Pont nyolc órakor ujra fölmentem az Egyetem-utcán.
Közben eszembe jutott, hogy talán pár perccel el is késem és amennyire
csak birtam, sietni kezdtem. A lábam még mindig sebes volt, de különben
nem volt semmi bajom.
A szökőkuthoz állottam és kifujtam magam; elég sokáig vártam már és
néztem a 2. szám ablakait, de ő nem jött. Nos, hát várni fogok tovább
is, nem volt semmi sietős utam, talán föltartóztatta valami. És megint
vártam. Csak nem álmodtam talán az egészet? Csak nem annak az éjszakának
a képzelődése volt az egész első találkozás, amikor lázban feküdtem?
Gyámoltalanul gondolkozni kezdek a dolgon és egyáltalában nem vagyok
vele tisztában.
– Hm! – hallom magam mögött.
Jól hallom a torokköszörülést, hallom a könnyü lépteket is a közelemben,
de nem fordulok vissza, hanem tovább bámulok a széles lépcsőre magam
előtt.
– Jó estét, – mondja ekkor.
Elfelejtek mosolyogni, még a kalapom sem veszem le azonnal, annyira
meglep, hogy a másik oldalról jött.
– Sokáig várt? – kérdi s kissé gyorsan lélegzik a járás után.
– Egyáltalában nem, csak néhány perccel ezelőtt érkeztem, – felelek. –
Különben, ha még soká vártam volna is!? De azt hittem, hogy a másik
oldalról fog jönni.
– Mamát kisértem el egy ismerős családhoz; mama nem lesz otthon ma este.
– Vagy ugy? – mondom.
Elkezdünk menni. Egy rendőr áll az utca szögletén és ránk néz.
– De hova megyünk tulajdonképpen? – mondja és megáll.
– Ahova akar, oda, ahova maga akarja.
– Juj, de olyan unalmas ezt magamnak kitalálni.
Hallgatás.
És akkor igy szólok, csak hogy mondjak valamit:
– Ugy látom, hogy maguknál sötétek az ablakok.
– Igen, – felel élénken. – A leány is elment. Egészen egyedül volnék
otthon.
Mind a ketten ott állunk és ugy nézünk föl a második szám ablakaira,
mintha egyikünk sem látta volna még soha.
– Nem mehetnénk föl magukhoz? – mondom végre. – Ha akarja, el sem
mozdulok az ajtó mellől egész idő alatt…
Szinte reszketni kezdtem az izgatottságtól és kétségbe voltam esve a
saját tolakodásom fölött. Hátha most megharagszik és azonnal itt hagy?
Mi lesz belőlem, ha soha többé nem fogom látni? És ez a nyomorult
öltözet, ami rajtam van! Elkeseredve várom a feleletét.
– Egyáltalában nem szükséges, hogy az ajtó mellett üljön, – felel.
Fölmentünk.
Kint a folyosón már sötét volt; megfogta a kezemet és ugy vezetett
előre. – Nem szükséges hallgatni, – mondta, – egészen bátran beszélhet.
– És bementünk. Mig gyertyát gyujtott – nem lámpát, hanem csak gyertyát,
– mialatt ezt a gyertyát meggyujtotta, halkan nevetve mondta:
– De most már nem szabad rám néznie. Huh, ugy szégyenlem magam! De soha
többé nem teszem.
– Mit nem tesz soha többé?
– Soha többé… Isten ments… soha többé nem csókolom meg.
– Nem teszi többé? – mondtam és mind a ketten nevetni kezdtünk.
Kinyujtottam a karomat utána, de ő oldalra siklott, az asztal másik
végére; egy kis ideig egymást néztük, a gyertya ott állott közöttünk.
Elkezdte lebontani a fátyolát és levette a kalapját: ezalatt tréfásan
villámló tekintete rajtam függött és minden mozdulatomat figyelte, hogy
meg ne foghassam. Ujra megpróbáltam egy kirohanást, megbotlottam a
szőnyegben és elestem; fájós lábam nem birt tovább fönntartani. Nagyon
leverten állottam föl.
– Istenem, milyen vörös lett! – mondta. – De mennyire ügyetlen is volt!
– Igaza van.
És megint elkezdtünk körbe futni.
– Ugy látom, hogy sántit.
– Igen, sántitok egy kicsit, de csak egy kicsit.
– A multkor az ujja fájt, most meg a lábának van valami baja; mégis
borzasztó, mennyi minden éri.
– Igen, pár nappal ezelőtt elgázolt egy kicsit egy szekér.
– Elgázolta? Hát megint ivott? Isten ments, milyen életet él maga,
fiatalember! – Megfenyegetett a mutatóujjával és igyekezett komoly
lenni. – Üljünk le, – mondta. – Nem, nem oda az ajtó mellé; ne legyen
olyan félénk; ide, ni; maga oda, én ide, igy… Juj, olyan unalmasak a
tartózkodó emberek! Az embernek mindent magának kell megmondani és
megtenni, semmi segitséget nem várhat tőlük. Például most szépen
rátehetné a kezét a székem támlájára és ezt magától is kitalálhatta
volna, ki bizony. Mert ha én mondok valami ilyet, egyszerre olyan
szemmel néz rám, mintha nem hinné, hogy igaz; már többször észrevettem,
most is ugy tesz. De csak ne akarja elhitetni velem, hogy ilyen szerény
akkor is, ha nem akar… Bezzeg elég merész volt akkor nap, mikor részegen
jött utánam egész hazáig és a szellemességével üldözött: Kisasszony,
elveszti a könyvét, kisasszony, mindjárt elveszti a könyvét! Hahaha!
Pfuj, ez igazán illetlen volt!
Mintha eszemet vesztettem volna, ugy ültem ott és csak néztem rá. A
szivem hangosan dobogott, a vér melegen zugott ereimben. Milyen
csodálatos érzés megint egy emberi lakásban ülni, hallani, hogy ketyeg
az óra és egy eleven fiatal leánnyal beszélni, ahelyett, hogy saját
magammal vitázzam.
– Miért nem beszél semmit?
– Milyen bájos maga, – szóltam végre. – Itt ülök és érzem, hogy
hatalmában vagyok, egészen a hatalmában teljes lelkemmel. Ez ellen nem
lehet semmit sem tenni. Maga a legcsodálatosabb lény, aki… Néha ugy
sugárzik a szeme, amilyet még sohasem láttam, olyan, mintha virág volna…
Hogyan? Nem, nem – talán nem is virág, hanem inkább… Olyan szerelmes
vagyok és tudom, hogy egészen hiába. Hogy hivják, mondja? Most már
igazán meg kell mondania, hogy hivják…
– Nem, előbb hogy hivják magát? Istenem, ezt majdnem elfelejtettem!
Tegnap egész nap arra gondoltam, hogy meg fogom kérdezni. Vagyis
tulajdonképpen nem is egész nap, hiszen csak nem gondoltam egész nap
magára!
– Tudja, hogy én hogyan neveztem el magát? Ylajalinak. Hogy tetszik ez a
név? Olyan lebegően hangzik…
– Ylajali?
– Igen.
– Valami idegen nyelven van?
– Nem, azt nem mondhatnám.
– Egészen csinos.
Hosszu alkudozások után megmondtuk egymásnak a nevünket. Egészen mellém
ült a pamlagra és lábával eltaszitotta a széket magától. Azután ujra
elkezdtünk beszélgetni.
– Ma este meg is borotválkozott, – mondta. – Egészben véve egy kicsit
csinosabb ma, mint a multkor, de csak egy kicsikét, hogy el ne bizza
magát… Na, mert a multkor igazán csuful jelent meg; még hozzá egy rongy
is volt az ujja körül csavarva. És ilyen állapotban minden áron be akart
valahová menni velem egy pohár borra. Nem, köszönöm.
– Hát a nyomorult külsőm volt az oka, hogy nem akart velem jönni? –
mondtam.
– Nem, – felelt és lesütötte a szemét. – Isten a tanum, hogy nem! Erre
nem is gondoltam.
– Hallgasson meg, – szóltam; – maga bizonyosan abban a hitben él, hogy
én éppen ugy élhetek és öltözködhetem, mint ahogy szeretnék. Pedig ezt
nem tehetem, mert nagyon, nagyon szegény vagyok.
Rám nézett.
– Igazán szegény? – kérdte.
– Igazán.
Hallgatás.
– Istenem, hiszen én is szegény vagyok, – mondta fejének egy bátor
mozdulatával.
Minden szava ittassá tett, mintha bort csepegtetett volna a lelkembe,
pedig aligha volt más, mint egy mindennapi krisztiániai leány, azoknak a
szokott zsargonjával, apró merészségeivel és fecsegésével. Egészen
elbájolt a mozdulataival, ahogy a fejét oldalt hajtotta, mikor valamire
hallgatott, amit mondtam. Éreztem a lehelletét, amint az arcomba
áramlott.
– Tudja, hogy, – kezdtem el, – hogy… de nem szabad megharagudnia… mikor
tegnap este lefeküdtem, a karomat ugy helyeztem el, mintha maga… mintha…
ott feküdt volna benne. És igy aludtam el.
– Igazán? Ez már szép volt! – Csönd. – De csak a távolság volt az oka,
hogy meg merte tenni; mert különben…
– Nem hiszi, hogy különben is meg merném tenni?
– Nem, nem hiszem.
– Pedig mindenre el lehet készülve, – mondtam merészen és körülfontam
derekát a karommal.
– Igazán? – Csak ennyit kérdett.
Bosszantott és levert, hogy annyira tisztességesnek tart; összeszedtem a
bátorságom, megerősitettem a szivemet és megfogtam a kezét. De szó
nélkül elvonta tőlem és egy kissé távolabb huzódott. Ez megint elvette
minden bátorságomat, elszégyeltem magam és az ablak felé néztem. Nagyon
is nyomoruságos alak lehettem, amint itt ültem, igazán nem volt jogom
képzelődőnek lenni. Minden más volna, ha akkor találkoztam volna vele,
amikor még emberi formám volt, a jólétem napjaiban, mikor még volt
valami, amire támaszkodhattam.
– No lássa! – mondta, – most láthatja, hogy igazam volt: egy
homlokráncolással el lehet kergetni, csak egy kicsit el kell huzódni,
hogy mindjárt megszégyelje magát… – Nevetett és erősen beszoritotta a
szemét, mintha nem tudná elviselni, hogy most ránézzek.
– A mindenhatóra! – törtem ki, – hát majd meglátja! – És hevesen
körülöleltem a vállát mind a két karommal. Elvesztette az eszét ez a
lány! Vagy annyira tapasztalatlannak tart! Hah, majd megmutatom… az élő
istenre! Senki se mondhassa rólam, hogy nem tudtam megfelelni… Az ördög
bujt ebbe a leányba! Ha csak erről van szó…
Mintha már semmire a világon nem volnék való!
Egészen nyugodtan ült ott és a szeme még mindig le volt csukva; egyikünk
sem beszélt. Erősen magamhoz szoritottam, testét a mellemhez nyomtam és
még mindig nem szólt egy szót sem. Hallottam a szivünk verését,
mindkettőnkét egyszerre, mint távoli lódobogást.
Megcsókoltam.
Nem voltam teljes öntudatomnál; valami bolondot mondtam, amin halkan
nevetett, becéző neveket suttogtam a szájába, megsimogattam az arcát és
sokszor megcsókoltam. Fölnyitottam egynéhány gombot a ruháján és a
melle, két fehér kerek melle, mint édes, csodálatos igéret, világitott
elém a vászon közül.
– Engedje, hogy megnézzem, – mondom és megpróbálok még több gombot
fölnyitni, hogy a nyilást nagyobbá tegyem; de a mozdulataim ügyetlenek,
az utolsó gomboknál, ahol a ruhaderék nagyon feszes, nem jutok tovább.
Csak egy kicsit… egy kicsit szeretném látni…
Egyik karját a nyakam köré fonja, lassan, gyöngéden; lehellete egyenesen
arcomat éri pirosló, reszkető orrlyukaiból; a másik kezével maga kezdi
fölnyitni a ruháját, egyik gombot a másik után. Zavarában halkan,
röviden fölnevet és többször rám néz, hogy észreveszem-e, mennyire fél.
Fölnyitja a derékszalagot, kikapcsolja a füzőjét, boldog és remeg
egyszerre. És én durva kezemmel szintén a gombokkal és szalagokkal
bibelődöm…
Hogy elvonja figyelmemet arról, amit csinál, bal kezével elkezdi a
vállamat simogatni és azt mondja:
– Mennyi kihullott haj van itt!
– Igen, – felelem és megpróbálom ajkamat a mellére nyomni. Ebben a
pillanatban nyitott ruhával fekszik előttem. Egyszerre, mintha
meggondolná, mintha most venné észre, hogy nagyon messze ment, félig
betakarja magát és kissé fölemelkedik. És hogy zavarát, kibontott ruhája
miatt, elrejtse, megint elkezd a kihullott hajról beszélni a vállamon.
– Miért hull annyira a haja?
– Nem tudom.
– Bizonyosan sokat iszik és talán… pfuj, ki sem akarom mondani! Nem
szégyenli magát? Nem, ezt igazán nem hittem volna magáról! Ilyen fiatal
és már mind kihull a haja!… És most legyen szives, beszélje el, hogyan
szokott tulajdonképpen élni. Bizonyos vagyok benne, hogy rettenetes
dolgokat fogok hallani! De csak az igazságot, érti, semmi mentegetődzés!
Különben is észre fogom venni, ha valamit eltitkol. Hát már most
beszéljen!
Óh, milyen fáradt lettem! Milyen szivesen ültem volna csöndesen
mellette, hogy csak nézzem, ahelyett, hogy igy törjem magam ezekkel a
kisérletekkel. Nem voltam való semmire, olyan lettem, mint egy fatönkő.
– Kezdje el hát, – mondta.
Örültem az alkalomnak, elbeszéltem mindent és csak az igazságot mondtam.
Nem szineztem ki még rosszabbra, mint amilyen volt, nem szándékoztam
fölkelteni a részvétét; azt is elmondtam, hogy egy este hogyan loptam el
öt koronát.
Nyitott szájjal ült mellettem és szavaimat sápadtan, ijedten hallgatta,
rémült zavar látszott ragyogó szemében. Jóvá akartam tenni a dolgot,
eloszlatni a szomoru hatást, amit keltettem s ezért ujra kiegyenesedtem
és azt mondtam:
– De ezen most már tul vagyok; nem is szükséges többé róla beszélni;
most már biztositva vagyok…
De ő csak levert maradt. – Isten ments! – mondta s aztán elhallgatott.
Rövid időközökben ujra ismételte: – Isten ments! – és mindig ujra
elhallgatott.
Tréfálni kezdtem vele, megcsiklandoztam, a mellemre vontam. De ő ujra
begombolta a ruháját és ez bosszantott. Miért gombolta be a ruháját? Hát
kevésbé voltam méltó a szemében most, hogy nem magam voltam az oka
kicsapongó életemmel annak, hogy a hajam hull? Méltóbbnak tartott volna
magához, ha könnyelmü ember lettem volna?… Csak semmi fecsegés! Most az
a fő, hogy megmutassam! És ha erről van szó, akkor emberére talált.
Ujra kezdtem a kisérletet.
Lefektettem, egyszerüen lefektettem a pamlagra. Ellenkezett, de nagyon
gyöngén és csodálkozva nézett rám.
– Nem… de mit akar? – mondta.
– Hogy mit akarok!?
– Nem… nem, dehát…
– De igen, igen…
– _Nem!_ Hallja! – kiáltott. És ezt a sértő mondást tette még hozzá: –
Igazán azt hiszem, hogy megőrült.
Akaratom ellenére megakadtam és igy szóltam:
– Ezt nem mondja komolyan.
– De igen. Olyan különös most! És akkor délelőtt, mikor utánam jött,
akkor sem volt ittas?
– Nem; de akkor éhes sem voltam, éppen azelőtt ettem valamit.
– Annál rosszabb volt.
– Hát jobban szeretné, ha részeg lettem volna?
– Igen… félek magától! Istenem, hát eresszen el!
Egy pillanatig gondolkoztam. Nem, most nem ereszthettem el. Csak semmi
buta fecsegés késő éjszaka egy pamlagon! Eh, micsoda kifogásokat nem
tudnak ilyen pillanatban találni! Mintha nem tudnám, hogy csak
szégyenlősség az egész! Olyan éretlen már nem vagyok! És most nyugodtan!
Csak semmi habozás!
Nagyon hevesen ellenkezett, sokkal erősebben, semhogy szégyenlősség
lehetett volna. Ugy tettem, mintha véletlenségből földöntöttem volna a
gyertyát, hogy kialudjon. De ő kétségbeesetten ellentállott és végre
halkan följajdult.
– Nem, nem, csak ezt nem! Ha akarja, inkább csókolja meg a mellemet.
Kedves, jó…
Abban a pillanatban visszahuzódtam. Olyan rémülten, olyan gyámoltalanul
hangzottak a szavai, hogy teljesen legyőztek bensőleg. Azt hitte, hogy
azzal, ha megengedi, hogy megcsókoljam a mellét, kárpótolhat! Milyen
szép volt, milyen szép és együgyü! Térdre tudtam volna esni előtte.
– De kedves barátom, – mondtam egészen megzavarodva, – akkor nem értem…
igazán nem értem, hogy mit akart akkor ezzel a játékkal…
Fölállott és reszkető kézzel gyujtotta meg ujra a gyertyát; hátra
támaszkodtam a pamlagon és semmit sem próbáltam tenni. Mi fog most
következni? Nagyon kellemetlenül éreztem magam bensőmben.
Tekintete a falra tévedt, az órára nézett és összerázkódott.
– Jaj, nemsokára itt lesz a leány! – mondta. Ezt mondta legelőször.
Megértettem a célzást és fölállottam. Ő pedig a kabátja után nyult,
mintha föl akarná venni, de meggondolta magát és a kályha mellé állott.
Nagyon halvány volt és mindig nyugtalanabb lett. Aztán, hogy mégis ne
legyen olyan látszata, mintha kiutasitott volna, azt kérdeztem:
– Katonatiszt volt az atyja?
– Igen, katonatiszt. Honnan tudja?
– Nem tudtam, csak ugy eszembe jutott.
– Ez mégis különös!
– Hja, néha ilyen sejtelmek lepnek meg. Haha, ez is az őrültségeim közé
tartozik…
Hirtelen fölnézett, de nem felelt. Éreztem, hogy a jelenlétem kinozza
szegényt és röviden akartam végezni. Az ajtóhoz mentem. Vajjon nem akar
többé meg sem csókolni? Még kezet sem akar adni? Állva maradtam és
vártam.
– Most már menni akar? – kérdezte, de még mindig mozdulatlanul állt a
kályhánál.
Nem feleltem. Megalázottan és zavartan álltam tovább és szó nélkül
néztem rá. Haj, mi minden pusztult el most az életemből! Ugy látszott,
semmit sem jelentett többé neki, hogy el akarok menni, mintha egyszerre
teljesen elvesztettem volna és én kerestem, hogy mit mondjak neki
bucsuzóul, valami sulyos, mély szót, ami megrázná és talán imponálna
neki. És komoly elhatározásom ellen, sértődötten, ahelyett, hogy büszke
és hideg lettem volna, nyugtalanul és bosszankodva csupa
haszontalanságot beszéltem; a megrázó szót nem találtam meg és minden
eredeti gondolat nélkül csupa papirosizü frázist mondtam.
– Miért nem jelenti ki mindjárt világosan és egyenesen, hogy mehetek az
utamra? – kérdeztem. – Igen, igen, miért nem? Igazán nem érdemes
udvariaskodni velem. Ahelyett, hogy a leány hazajövetelére tett
célzással akart az elmenetelre emlékeztetni, egyenesen azt mondhatta
volna: most már tünjék el, mert most már az anyámért kell mennem és nem
akarom, hogy az utcán végigkisérjen. Nem, egyáltalában nem erre gondolt?
De igen, éppen erre gondolt, ezt azonnal kitaláltam. Olyan kevés kell
ahhoz, hogy nyomára jusson az ember valaminek; ahogy az előbb a kabátja
után nyult és mégis otthagyta, az azonnal világot gyujtott. Amint
mondtam, nekem már ilyen sejtelmeim vannak. És tulajdonképpen, miért
lenne ez őrültség…
– Óh istenem, bocsássa meg már, hogy ezt mondtam! Véletlenül mondtam ki!
– kiáltott föl. De azért még mindig mozdulatlanul állott és nem jött
közelebb hozzám.
Én pedig hajlithatatlanul folytattam. Folytattam és tovább fecsegtem,
azzal a biztos érzéssel, hogy untatom, hogy egyetlenegy szavam sem
találja el a lelkét és mindez még sem tartott vissza: – Alapjában véve
az ember nagyon érzékeny természet lehet, anélkül, hogy őrült volna, –
fejtettem ki véleményemet; – vannak olyan természetek, amelyek
apróságokból élnek, de egyetlen kemény szó megöli őket. – És ezzel
éreztetni akartam, hogy én éppen ilyen természet vagyok. – A dolog ugy
áll, hogy szegénységem olyan tehetségeket fejlesztett ki bennem, amik
egyenesen kellemetlenségeket okoznak nekem, igen, biztosithatom, hogy
sajnos, csak kellemetlenségeket. De azért ennek is megvan a maga előnye;
egyes helyzetekben kisegit a nehézségekből. Az intelligens szegény
sokkal finomabb megfigyelő, mint az intelligens gazdag. A szegény minden
lépését meggondolja, amit tesz, gyanakodva figyel minden szóra, amit az
emberek mondanak, akikkel találkozik; minden lépés uj föladatot,
ugyszólván uj munkát ró gondolataira és érzelmeire. Finom hallása és
érzéke van, tapasztalatokat szerez, a lelke tele van égési sebekkel…
És még sokat beszéltem azokról az égési sebekről, amelyek az én lelkemen
is vannak. De minél tovább beszéltem, a leány annál nyugtalanabb lett. –
Istenem! – kiáltott föl végre néhányszor kétségbeesetten és a kezét
törte. Láttam, hogy kinozom a szavaimmal, pedig nem akartam kinozni és
mégis megtettem. Végre ugy éreztem, hogy nagy vonásokban megmondtam a
legszükségesebb mondanivalómat, kétségbeesett tekintete meghatott és igy
kiáltottam: