hiszi, hogy egy teásfindzsát keresek? – Ez a világos kabát nagyon
alkalmatlanul jött közbe, egészen elrontotta az emberemet, akit már
elképzeltem.
– Hogy is tetszett mondani? Kierulfnak hivják?
– Igen, igen, – feleltem, – van ebben valami különös? A név csak nem
szégyen!
– Nem veres a haja?
Az nagyon könnyen lehet, hogy veres haja van és amint a kocsis ezt a
körülményt fölemlitette, egyszerre egészen bizonyos voltam benne, hogy
igaza van. Valósággal hálásan mondtam a derék kocsisnak, hogy most
elevenére tapintott az én emberemnek; csakugyan ugy áll a dolog, amint
mondta; különben is ritkaság volna, ha ilyen embernek nem veres lenne a
haja.
– Akkor az lehet, akit egynehányszor már vittem is a kocsimon, – vélte a
kocsis. – Mindig görcsös bottal szokott járni.
Most már világosan és elevenen magam előtt láttam az emberemet és igy
szóltam:
– He-he, ezt az embert ugyan még senki sem látta görcsös bot nélkül a
kezében. Ebben a tekintetben nincs tévedés, annyi bizonyos.
Világos, hogy ezt az embert vitte többször a kocsiján. Ő is fölismerte…
És tovább robogtunk, hogy csak ugy szikrázott a ló patkója.
Ebben a fölhevült állapotban sem vesztettem el egy pillanatra sem a
lélekjelenlétemet. Elmegyünk egy rendőr előtt és azonnal megfigyelem,
hogy 69-es számu. Ez a szám kegyetlenül közelről érint, ugy hatol az
agyamba, mint egy üvegszilánk, 69, éppen 69, ezt nem egyhamar fogom
elfelejteni!
Hátrahuzódom a kocsiban, rabjául a legőrültebb eszméknek; egészen
bekuporodom a viaszosvászon fedél alá, hogy meg ne lássák, ha a szájam
mozog és elkezdek, mint egy hülye, magamban beszélni. Az őrültség tombol
az agyamban és én engedem tombolni; teljes öntudatommal tudom, hogy
olyan befolyások alatt állok, amik fölött nem tudok urrá lenni. Elkezdek
nevetni halkan, de odaadóan minden elképzelhető ok nélkül, még mindig
vidáman és mámorosan attól a két pohár sörtől, amit megittam. Kis idő
mulva izgatottságom szünni kezdett, nyugalmam lassan-lassan visszatért.
Csak megharapott ujjam fázott és én bedugtam az ingem gallérja mögé,
hogy fölmelegitsem. Igy érkeztünk a Tomtegatera. A kocsi megállt.
Lassan kilépek a kocsiból, gondolatok nélkül, elpetyhüdten, nehéz
fejjel. Átmegyek a kapu alatt, bejutok a hátsó udvarba, amelyen
keresztülmenve egy ajtóba ütközöm; ezt kinyitom, belépek és egy két
ablakos folyosón vagy előszobafélében találom magamat. Két utazótáska
áll egymás tetején az egyik szögletben és a hosszabbik falnál egy ócska
festetlen lóca egy szőnyeggel leteritve. Jobbra a szomszédos szobából
hangokat és gyermeksirást hallok és fölöttem a második emeleten olyan
zajt, mintha vaslemezt vernének kalapáccsal. Mindezt azonnal
észreveszem, mihelyt belépek.
Nyugodtan végigmegyek a szobán egyenesen a szembelevő ajtóhoz, minden
sietség, a menekülés minden gondolata nélkül, ezt is kinyitom és kint
vagyok a Vognmandsgaten. Fölnézek a házra, amelyen éppen keresztül
jöttem és ezt olvasom az ajtó fölött: Szállás és étkezés utazók részére.
Eszembe sem jutott, hogy menekülni akarjak, hogy ellopódzam a kocsis
elől, aki reám várt; elgondolkozva megyek végig az egész utcán, nem
félek és nem tudom, hogy valami rosszat teszek. Kierulf, ez a
gyapjukereskedő, aki olyan sokáig kisértett az agyamban, ez az ember,
akiről azt hittem, hogy komolyan létezik és hogy okvetetlenül
találkoznom kell vele, teljesen kiveszett a gondolatomból, elmosódott
többi őrült ötletemmel együtt, melyek egymást fölváltva üldöztek;
legföljebb, mint valami sejtelem, homályos emlék élt még bennem.
Amint tovább mentem, mindinkább kijózanodtam, nehéznek és fáradtnak
éreztem magam és csak ugy huztam a lábamat. A hó még mindig nagy, nedves
pelyhekben hullott. Végre kijutottam a Grönlandra egészen a templomig,
ahol leültem pihenni egy padra. Mindenki, aki elment előttem,
csodálkozva nézett rám. Gondolatokba elmerülve maradtam ott.
Édes istenem, milyen szomoru állapotban is voltam! Belefáradtam ebbe a
nyomorult életbe, bensőleg undorodtam tőle és ugy éreztem, nem érdemes
tovább küzdeni azért, hogy megtarthassam. A visszásságok tulságosan
elhatalmasodtak, nagyon is keményekké váltak; olyan rettenetesen
tönkrementem, hogy csak árnyéka voltam önmagamnak. Vállam beesett,
féloldalra hajlott és már egészen megszoktam, hogy előrehajolva járjak,
ezzel kiméltem a mellem, amennyire lehetett. Pár nappal ezelőtt
déltájban megvizsgáltam a testem fönt a szobámban és csak sirni tudtam
fölötte, mig ott álltam. Már néhány hete jártam ugyanabban az ingben;
egészen megkeményedett a régi izzadtságtól és nagyon földörzsölte a
köldökömet; egy kis vizes vér szivárgott ki a sebből, nem fájt, de olyan
szomoru volt ez a seb ott, a testem közepén. Nem tudtam segiteni rajta,
magától pedig nem akart begyógyulni; megmostam hát és gondosan
letörölgettem, aztán ujra fölhuztam ugyanazt az inget. Mit tehettem
volna egyebet…
Csak ültem a padon és mig mindezt végiggondoltam, nagyon szomoru lettem.
Sajnáltam magamat, még a kezem is visszataszitónak látszott. A
kezemfejének ez a löttyedt, szemérmetlen kifejezése kinozni kezdett és
szinte undorral töltött el; sovány ujjaim durván hatottak rám, gyülölni
kezdem összeesett alakomat és összerázkódom, hogy ezt kell viselnem,
hogy ez vesz körül. Istenem, csak vége lenne már az egésznek! Egész
lelkemből meg szeretnék halni.
Teljesen letapodva, bepiszkolva és megalázva saját öntudatom előtt,
gépiesen álltam föl és hazafelé indultam. Utközben elmentem egy kapu
előtt, amelyen ezt olvastam: Halotti ruhák és szemfedők Andersen
kisasszonynál jobbra a kapu alatt. Régi emlékek! gondoltam és
visszaemlékeztem előbbi szobámra a Hammersbergen, a kis hintaszékre, az
ujságpapirral beragasztott falra az ajtó mellett, a világitótorony
igazgatójának a a körlevelére és Fabian Olsen pék frissen sült
kenyerére. Aj-haj, akkor még sokkal jobb dolgom volt, mint most;
egyetlen éjjel megirtam egy olyan tárcát, amiért tiz koronát fizettek;
most már nem tudok többé semmit sem irni, egyáltalában nem tudok többé
irni, a fejem azonnal teljesen üres lesz, mihelyt megpróbálom. Legjobban
szeretném, ha már az egésznek vége volna! És csak mentem, mentem…
Minél közelebb jutottam az élelmiszerkereskedéshez, annál jobban
elfogott az az öntudatlan érzés, hogy valami veszélyhez közeledem; de
szilárdan ragaszkodtam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy ki fogom
szolgáltatni magam. Nyugodtan fölmegyek a lépcsőn, az ajtónál találkozom
egy kis leánnyal, aki egy csészét visz a kezében, elkerülök mellette és
beteszem magam után az ajtót. A segéd s én ujra szemben állunk
egymással, egyedül.
– Na, – mondja, – ez aztán a rettenetes idő.
Mit kerülgeti a dolgot? Miért nem jön nekem egyenest? Dühös lettem és
fölkiáltottam:
– Nem azért jöttem, hogy az időről fecsegjek.
Hevességem meglepte, szük kis szatócsagya csődöt mondott; eszébe sem
jutott, hogy öt koronával megcsalhattam.
– Hát nem tudja, hogy rászedtem? – mondom türelmetlenül és hevesen
fujok, reszketek, kész vagyok erőszakot is használni, ha nem tér azonnal
át a dologra.
De a szegény ember semmit sem sejt.
Na, te nagy világ, micsoda ostoba lények közt kell élnie az embernek!
Összeszidom, pontról pontra megmagyarázom neki, hogy történt az egész,
megmutatom, hol állottam én s hol állott ő, mikor az eset történt, hogy
hol feküdt a pénz, hogyan szedtem össze az egészet és hogy szoritottam
bele a kezembe – mindent megért, de semmit sem tesz. Ide-oda fordul,
hallgatódzik a mellékszobából hangzó lépésekre, csittit, hogy ne
beszéljek olyan hangosan és végre azt mondja:
– Ez igazán piszkos dolog volt öntől.
– Nem, várjunk csak egy kicsit! – kiáltottam, csakhogy ellentmondjak és
fölingereljem. Nem volt olyan alacsony és piszkos eljárás, mint az ő
nyavalyás élelmiszeres agya képzeli. Természetesen nem tartottam meg a
pénzt magamnak, ez eszembe sem jutott; a magam részéről semmi hasznát
sem akartam venni, ezt nem engedte volna meg gyökeréig becsületes
természetem…
– Hát akkor hova tette?
– Oda adtam egy szegény öreg asszonynak az utolsó öréig, tudja meg! Mert
én ilyen ember vagyok, sohasem feledkezem meg teljesen a szegényekről…
Ezen egy darabig gondolkozik, ugy látszik, nagyon kétesnek találja, hogy
csakugyan becsületes ember vagyok-e vagy nem. Végre azt mondja:
– Nem jobb lett volna inkább visszahozni a pénzt?
– No hallja, nem akartam én önnek bajt okozni, kiméletből nem tettem, –
felelek szemtelenül. – De ez a hála azért, hogy az ember nagylelkü! Itt
töltöm az időt, hogy önnek mindent megmagyarázzak és ön nemhogy
szégyelné magát, mint egy kutya, hanem még meg sem próbálja ezt a vitás
kérdést velem kiegyenliteni. De én mosom kezemet. Különben vigye az
ördög az egészet. Isten áldja!
Elmentem és keményen becsaptam az ajtót magam mögött.
De mikor hazaértem a szobámba, ebbe a szomoru lyukba, a vizes hótól
átnedvesedett ruhában, az egész napi vándorlástól reszkető térdekkel,
egyszerre elvesztettem elbizakodottságomat és megint összeestem. Már
megbántam, hogy a szegény kereskedősegédet ugy megtámadtam; sirtam, a
torkomat fojtogattam büntetésül semmirekellő tréfámért és hangosan
szidalmaztam magam. Természetesen nagyon félt szegény, hogy elveszti az
állását, azért nem mert lármát ütni az öt korona miatt, amelyet az üzlet
elvesztett. Én pedig fölhasználtam a félelmét, jól megkinoztam kiabáló
hangommal, megsértettem minden szavammal, amit kimondtam. És azalatt a
főnöke talán a szomszéd szobában ült s csak egy hajszálon mult, hogy ki
nem jött megnézni, mi történik a boltban. Nem, annak már igazán nincs
határa, hogy milyen aljasságokra tudok vetemedni!
De hát miért nem fogtak el mindjárt? Akkor mindennek vége lett volna
legalább. Hiszen szinte kinyujtottam a kezemet a bilincsek után. Nem
állottam volna ellent, sőt inkább segitettem volna nekik. Egek ura, egy
egész napját életemnek odaadnám még egyetlen boldog pillanatért! Fél
életemet egy tál lencséért! Csak még most az egyszer hallgass meg!…
Nedves ruháimban feküdtem le; valami bizonytalan gondolatom jött, hogy
talán meg fogok halni az éjjel; utolsó erőmet összeszedtem tehát s egy
kicsit rendbehoztam az ágyamat, hogy valamennyire tisztességes látszata
legyen reggel a környezetemnek. Aztán összetettem a kezem és
elhelyezkedtem a fekvésben.
Egyszerre Ylajali jutott eszembe. Hogy is felejthettem el olyan teljesen
az egész este! Uj világosság kelt az agyamban megint, lassan, gyöngéden
egy kis napsugár hatolt be, ami olyan áldottan jólesett. És mindig
növekszik a napfény, – meleg, finom, selymes fény simogat kábitó
kéjesen. És a napfény mindig erősebbé válik, fájdalmasan kezdi égetni
halántékomat, nehéz tüzzel forralja kiaszott agyamat, mig végre őrületes
máglya lobban föl szemem előtt fénykévékből, ég és föld lángba borul,
tüztől lobogó emberek és állatok, tüzben lobogó hegyek, tüzet lobogtató
ördögök, egy égő orkán, égő mélység és magasság, egy égő világegyetem,
egy lángoló utolsó itélet.
És nem láttam s nem hallottam többé semmit…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap reggel teljesen átizzadva ébredtem, egész testemről folyt a viz;
a láz kegyetlen erővel ragadott meg. Első pillanatban nem tudtam, mi
történt velem, csodálkozva néztem körül, teljesen megváltozottnak
éreztem egész lényemet, nem ismertem rá magamra. Megtapogattam fölfelé a
karomat, lefelé a lábamat, meg voltam lepve, hogy az ablak azon az
oldalon van és nem éppen az ellenkező falon és a lovak dobogását az
udvarból ugy hallottam, mintha felülről jönne.
A hajam nedvesen és hidegen tapadt a halántékomra; fölemelkedtem a
félkönyökömre és lenéztem a párnára: ott is nedves haj feküdt kis
csomókban. A lábam egészen beledagadt az éj folyamán a cipőmbe, de nem
fájt, csak nem tudtam mozgatni az ujjaimat.
Mikor délutánra fordult az idő és már kissé sötétedni kezdett, fölkeltem
az ágyból és a szobában motozgattam. Eleinte apró, elővigyázatos
lépésekkel próbálkoztam meg, igyekeztem az egyensulyt fönntartani és
amennyire lehet, kiméltem a lábamat. Nem nagyon szenvedtem és nem is
sirtam; tulajdonképpen nem is voltam szomoru, sőt ellenkezőleg, majdnem
boldogan megelégedett; nem is jutott abban a percben eszembe, hogy
valami másként is lehetne.
Azután kimentem az utcára.
Az egyetlen, ami mégis kinzott egy kicsit, az volt, hogy habár utáltam
az ételt, mégis éhes voltam. Szégyenletes éhséget kezdtem érezni, valami
benső, sóvár ennivágyást, ami mindig követelőbb és követelőbb lett.
Kegyetlenül kezdett valami marni a mellemben, hangtalan és gyorsan,
különös munka folyt le benne. Vagy husz apró, finom kis állat hajtotta
az egyik oldalra a fejét és kezdett rágcsálni, azután a másik oldalra
hajtották a fejüket és ott rágcsáltak egy kicsit, egy pillanatig nyugton
voltak, majd ujra kezdték; hangtalanul, sietség nélkül furták tovább
magukat és üres helyet hagytak mindenütt maguk után, ahol
keresztülmentek…
Nem voltam beteg, csak gyönge és izzadni kezdtem. A Stortorvra szerettem
volna menni, hogy egy kicsit pihenjek, de az ut hosszu volt és
fáradtságos; végre már csaknem eljutottam odáig, a piac és az utca
szegleténél álltam. Az izzadtság a szememre folyt, elhomályositotta a
szemüvegemet és egészen megvakitott; megálltam, hogy kissé letöröljem az
arcomat. Nem vettem észre, hogy hol állok, nem is gondoltam rá;
rettenetes lárma volt körülöttem.
Egyszerre egy kiáltás hangzik, egy éles, hideg „vigyázat“ kiáltás és én
hallom a kiáltást, nagyon is jól hallom; idegesen huzódom félre és olyan
gyorsan igyekszem egy lépést visszafelé tenni, amennyire gyönge lábam
megengedi. Egy óriási kocsiszörnyeteg tele kenyérrel megy el olyan közel
mellettem, hogy kereke a kabátomat surolja; ha csak egy kicsit fürgébb
lettem volna, minden baj nélkül kikerülöm. Talán lehettem volna
valamivel fürgébb, csak egy egészen kicsikét gyorsabb, ha jobban
megerőltetem magam; de már minden késő volt, az egyik lábam rosszul
járt, néhány ujjamat összezuzta; éreztem, hogy görcsösen zsugorodnak
össze a cipőben.
A kocsis nagy erőfeszitéssel állitotta meg a lovakat, visszafordult a
szekérről és ijedten kérdezte, hogy mi történt. Ó, még sokkal rosszabb
is lehetett volna… nem hiszem, hogy veszedelmes lenne… remélem, nem tört
el… ó, kérem…
Amilyen gyorsan csak tudtam, egy padhoz sántikáltam; ez a sok ember, aki
körülfogott és rám bámult, zavarba hozott. Hiszen nem volt halálos
baleset, aránylag szerencsésen folyt le, ha már a bajnak be kellett
következnie. A legrosszabb az volt, hogy a cipőm szétrepedt, a talpa
elszakadt a hegyétől. Föltartottam a lábamat és vért láttam a
repedésben. Nos, egyik részről sem akarattal történt, végre is nem volt
a kocsis szándéka, hogy még rosszabbá tegye a helyzetemet, mint amilyen;
látszott, hogy nagyon megijedt. Ha kértem volna egy kenyeret a
kocsijáról, talán adott volna. Bizonyosan szivesen adott volna. Isten
fizesse meg a jószivüségét!
Kegyetlenül éheztem és nem tudtam, mit csináljak ezzel a szemérmetlen
étvággyal. Ide-oda forgolódtam a padon és mellemet egészen a térdemre
hajtottam. Mikor besötétedett, a városházához sántikáltam – isten tudja,
hogyan jutottam el odáig, – és a balüsztrád szélére ültem. Kitéptem a
kabátomból az egyik zsebet és azt kezdtem el rágcsálni, különben minden
föltett szándék nélkül, sötét arccal, kimeredt szemmel, anélkül, hogy
láttam volna. Hallottam, hogy kis gyermekek szaladgálnak körülöttem és
ösztönszerüen megéreztem, ha egy-egy sétáló elment mellettem; egyebet
nem vettem észre.
Egyszerre csak eszembe jut, hogy lemegyek valamelyik bazárba és egy
darab nyers hust kérek. Fölállok, keresztül megyek a balüsztrádon,
egészen a Bazártetők szomszédságáig, itt lemegyek a lépcsőn. Mikor már
közel jutottam a mészárosbódékhoz, visszakiáltottam a lépcső felé,
mintha egy kutyát kergetnék föl és merészen oda fordultam az első
mészároshoz, aki elém akadt.
– Nem volna olyan szives egy darab csontot adni a kutyámnak? – mondtam.
– Csak egy csontot, nem baj, ha nem is lesz rajta semmi; csak hogy
legyen valami, amit a szájában vigyen.
Megkaptam a csontot, egy pompás kis csontot, amin még maradt egy kis hus
is és a kabátom alá dugtam. Olyan szivesen köszöntem meg, hogy az ember
rám bámult:
– Nincs mit, – mondta.
– Ne mondjon ilyet, – mormogtam, – mégis szivesség volt magától.
És ujra fölmentem. A szivem erősen dobogott.
Beosontam egy mellékutcába, amilyen messzire csak lehetett és
megállottam egy hátulsó udvar rozoga kapuja előtt. Sehol sem volt
világitás, áldott sötétség terjengett körülöttem; és elkezdtem a csontot
rágni.
Semmi ize sem volt, csak az állott vér szaga szállt föl belőle és
csaknem azonnal émelyegni kezdett a gyomrom. Ujra megpróbáltam; ha képes
volnék magamban tartani, megtenné a hatását, a fő dolog az volna, hogy
odabent maradjon. De ujra hányni kezdtem. Dühös lettem, beleharaptam a
husba, letéptem egy darabkát és erőszakkal lenyeltem. Semmit sem
használt; mihelyt a kis husdarabok megmelegedtek a gyomromban, azonnal
följöttek. Őrjöngve szoritottam össze az öklömet, elkezdtem
gyámoltalanságomban sirni és mint egy vadállat, rágtam tovább; ugy
sirtam, hogy a csont vizes és piszkos lett a könnyeimtől; ujra hánytam,
káromkodtam és rágtam, sirtam, hogy a szivem majd megszakadt és ujra
hánytam. Végre a világ valamennyi hatalmát megátkoztam.
Csönd. Egyetlen ember sincs a közelben, nincs sem világosság, sem hang.
A legrettenetesebb lelki izgalomban nehezen és hangosan lélegzem és
fogcsikorgatva sirok, valahányszor ki kell adnom a kis husdarabokat,
amelyek valamennyire táplálhattak volna. Miután hiába kisérlem meg ujra
és ujra, tehetetlen dühömben a csontot a kapuhoz vágom, őrjöngve
kiabálok és kegyetlenül fenyegetődzöm az ég felé, isten nevét orditom
rekedten és csökönyösen és mint karmokat, görbitem meg az ujjaimat… Azt
mondom neked, egek szent Baalja, hogy nem is létezel, de ha léteznél,
ugy elátkoználak, hogy az eged a pokol tüzétől égne el. Azt mondom, hogy
fölajánlottam neked szolgálatomat és te visszautasitottál, visszalöktél
magadtól s én mindörökre hátat forditok neked, mert nem tudtad
megválasztani az időt, mikor meglátogattál. Azt mondom neked, hogy
tudom, hogy meg kell halnom és mégis kigunyollak, te égi Apis, akinek
foga a halál. Zsarnokoskodtál velem és nem vetted észre, hogy nem hajlok
meg előtted soha a szerencsétlenségben. Hogy nem látod ezt? Álmodban
alkottad a lelkemet? Azt mondom neked, hogy egész testem és minden
vércsepp benne örvend, hogy kigunyolhat és leköpheti kegyelmedet. Ettől
a perctől fogva megtagadom egész lényedet és minden tettedet, elátkozom
gondolataimat, ha még egyszer eszembe jutsz és kitépem nyelvemet, ha még
egyszer kimondja a neved. Most mondom neked, ha létezel, az utolsó szót
életemben és halálomban, bucsut veszek tőled örökre. Most hát
elhallgatok, hátat forditok és megyek a magam utján…
Csend.
Reszketek az izgatottságtól és a gémberedettségtől, ugyanazon a helyen
állva, még mindig átkokat és szidalmakat sziszegek, föl-fölzokogok a
heves sirás után, összeesve és megtörve az őrületes dühkitöréstől. És
még akkor is csak könyvfrázis és litteratura volt, amit legnagyobb
nyomoruságomban megpróbáltam, csak szó és szó. Vagy egy félóráig álltam
ott szipogva és suttogva s erősen belekapaszkodtam az ajtóba. Ekkor
hangokat hallottam, két ember beszédjét, akik az utcán fölfelé jöttek.
Elosontam az ajtótól, a fal mellé huzódva mentem tovább s ujra a
kivilágitott utcákra jutottam. És mig a Youngsbakkenen lefelé igyekszem,
az agyam egyszerre a legcsodálatosabb irányba kezd fordulni. Eszembe
jut, hogy azok a nyomoruságos bódék a piac szélén, ezek a faviskók, ahol
élelmiszert és ócska ruhákat árulnak, szégyenfoltjai a helynek.
Tönkreteszik az egész tér hatását, elundokitják a várost, pfuj, el
ezekkel a rongyokkal! És mig tovább megyek, gondolatomban költségvetést
csinálok, hogy mibe kerülne, ha a Földrajzi Intézetet, ezt a szép
épületet, mely mindig olyan nagy hatást tett rám, valahányszor elmentem
előtte, ide letolnák. Egy ilyen fajta továbbcsusztatás alighanem
belekerülne hetven, hetvenkétezer koronába – csinos összeg, meg kell
hagyni, helyes kis zsebpénz ugy kezdetnek, hahaha! És integettem üres
fejemmel és beismertem, hogy kezdetnek elég megfelelő kis zsebpénz.
Közben még mindig reszketett az egész testem és néha mélyen
föl-fölzokogtam a sirás után.
Ugy éreztem, hogy már alig van élet bennem és hogy az utolsó versemet
éneklem. De ez meglehetősen közönyös volt most előttem, legalább is egy
csöppet sem foglalkoztam vele; sőt ellenkezőleg, lefelé indultam, neki a
városnak a kikötő felé, mindig messzebb és messzebb a szobámtól. Akár az
utca szélére feküdtem volna le meghalni. A szenvedés mindig
érzéketlenebbé tett; megsebesült lábam erősen lüktetett és a fájdalom
elterjedt az egész lábszáramba, de még ezt sem éreztem valami nagyon,
kiállottam én már rosszabbat is.
Igy jutottam el a vasuti hidhoz. Nem volt közlekedés, semmi lárma, csak
itt-ott lehetett magányos embereket látni, egy favágót vagy tengerészt,
aki zsebre dugott kézzel őgyelgett. Különösen egy sánta ember tünt föl,
aki meredten rám kancsalitott, mikor egymás mellett elmentünk.
Ösztönszerüen megállitottam, megérintettem a kalapom és azt kérdeztem
tőle, nem tudja-e, hogy az „Apáca“ elhajózott-e már? De nem tudtam
ellentállni a vágynak, hogy az ujjammal éppen az ember orra alatt ne
csettintsek egyet, mikor azt mondtam: – Ördög és pokol, igen, az
„Apáca“! – Az „Apáca“! hiszen egészen meg is feledkeztem róla!
Legbensőbb gondolatomban mindenesetre ott szunnyadt öntudatlanul,
bizonyosan magamban hordoztam, anélkül, hogy tutam volna róla.
– Hát bizony az „Apáca“ már elvitorlázott.
– Nem tudná megmondani, hogy hová ment?
Az ember elgondolkozik, a hosszabbik lábára áll, a rövidebb a levegőben
van, még lógázódik is egy kicsit.
– Nem, – feleli. – Nem tudja, mivel rakodott itt meg?
– Nem, – mondom én.
De ekkor már el is felejtettem az „Apácá“-t megint és azt kérdeztem az
embertől, hogy milyen messzire lehet ide Holmestrand, régi, jó földrajzi
mérföldben számitva.
– Holmestrand? Mindjárt csak…
– Vagy Veblungsnaes?
– Azt akartam az elébb mondani, ugy számitom, hogy Holmestrand…
– Ó, hallja csak, hogy el ne felejtsem, – szakitom félbe megint, – nem
lenne olyan szives egy kis dohányt adni, csak egy kis csipetnyit!
Megkaptam a dohányt, melegen megköszöntem az embernek és tovább mentem.
Semmi szükségem sem volt a dohányra és mindjárt a zsebembe is dugtam. Az
ember tovább is rám meresztette a szemét, ugy látszott, valami módon
gyanut fogott ellenem; ahol álltam és mentem, mindenütt követett
gyanakvó tekintete és én nem akartam türni, hogy ez az ember üldözzön.
Visszafordulok, odavonszolom magam megint hozzá és azt mondom:
– Tűcsináló.
Csak ezt az egy szót: tűcsináló. Semmit többet. Erősen ránézek, mig ezt
mondom, ugy éreztem, hogy rettenetes tekintetet vetek rá, mintha egy
másik világból nézném. Egy ideig állva maradok előtte, miután ezt a szót
kimondtam, azután ujra elvonszolom magam a pályaudvar-térre. Az ember
egy hangot sem szólt, csak tekintetét nem vette le rólam.
Tűcsináló? Egyszerre megállottam. Hiszen akkor már sejtettem az előbb,
hogy már találkoztam valahol ezzel a nyomorékkal. Fönt a vámháznál, egy
napos reggelen, mikor zálogba tettem a mellényemet. Mintha egy
örökkévalóság mult volna el azóta!
Mig ott állok és ezen gondolkozom, – álltomban neki támaszkodva egy
házfalnak a tér és a kikötőut szegletén, – egyszerre összerázkódom és
megpróbálok elrejtőzni. De mivel ez nem sikerül, merészen magam elé
nézek, megfojtom minden szégyenlősségemet, – nem volt más menekvés, – és
szemtől szemben állok a „Generális“-sal.