volt ott, ahol ültem, de annál inkább rejtve maradhattam és elkezdtem
gondolkozni. A kisasszony kissé kiváncsi tekintettel nézett néha rám.
Elkövettem tehát az első igazi becstelenséget, az első lopást, amihez
képest minden eddigi csinyem számitásba sem jöhet; az első kicsi – nagy
bukás… Istenem, hát megtörtént. Ezen már nem lehet segiteni. Különben
még szabadságomban áll, hogy rendezzem az ügyet a kereskedővel majd
későbben, ha jó alkalom lesz rá. Nem következés azért, hogy mindig
lejjebb kelljen sülyednem; különben sem tettem fogadalmat, hogy
tisztességesebben fogok élni, mint minden más ember, nem kötöttem le
magam…
– Mikor kapom már meg a beefsteaket?
– Azonnal. – A kisasszony kinyitja a kis ablakot és kikiált a konyhába.
De hátha kiderül a dolog? Hátha a segéd gyanut fog s elkezd gondolkozni
a kenyérbonyodalmon és az öt koronán, amit az asszony hagyott ott? Nem
lehetetlen, hogy valamikor reájön, talán már a legközelebbi alkalommal,
mikor megint odamegyek. Nahát, istenem… Titokban vállat vontam.
– Tessék, – mondja a kisasszony barátságosan és elébem teszi a
beefsteaket az asztalra. – De nem volna kellemesebb a másik szobában?
Itt olyan sötét van.
– Nem, köszönöm; jobban szeretek itt, – felelem. Barátságos modora
egyszerre meghatottá tesz, azonnal kifizetem a beefsteaket, találomra a
kezébe nyomok annyi pénzt, amennyi a markomba akadt a zsebemben és az
ujjait rácsukom. Mosolyog s én tréfálva mondom, de nedves lesz a szemem:
– Ami megmarad, azon vegyen egy házat…
– Ó, kedves egészségére!
Elkezdtem enni, mindig mohóbban; nagy darabokat nyeltem le anélkül, hogy
megrágtam volna. Ugy téptem a hust, mint egy emberevő.
A kisasszony megint visszajött.
– Nem óhajt valamit inni? – mondja és kissé lehajol hozzám.
Ránézek; nagyon halkan beszélt, csaknem szégyenlősen és a szemét
lesütötte.
– Talán egy fél korsó sört, vagy amit szeretne tőlem… amit éppen akar…
– Nem, nagyon köszönöm! – feleltem. – Most nem. Majd legközelebb, ha
eljövök.
Visszament és a kiszolgálóasztal mögé ült; csak a feje látszott ki.
Milyen különös ember!
Alighogy készen voltam az evéssel, azonnal az ajtó felé indultam. Már
éreztem, hogy émelyeg a gyomrom. Nem akartam elébe menni a világosságra,
féltem megmutatni magam a fiatal leánynak, aki nem is sejtette
nyomoruságomat; hirtelen jó éjt mondtam tehát, intettem a fejemmel és
kimentem.
Az étel hatni kezdett, nagyon szenvedtem és alig birtam magamban
tartani. Minden sötét szegletben, amerre elmentem, kénytelen voltam
hányni; igyekeztem visszatartani az ingert, mely megint teljesen üressé
tett volna, összeszoritottam az öklömet, erőszakoskodtam, toporzékoltam
– minden hiába. Befutottam egy kapu alá és előrehajolva, saját
könnyeimtől megvakultan, kiadtam magamból mindent.
Kétségbe voltam esve; sirva mentem tovább az utcán, átkoztam a kegyetlen
hatalmakat, bárkik voltak is, amelyek igy üldöztek, a pokol minden
kinját és borzalmát kivántam rájuk gonoszságukért. Igazán lovagiatlanok
voltak ezek a hatalmak, nem, nem volt bennük egy csöpp lovagiasság sem,
annyi bizonyos… Odaléptem egy emberhez, aki valami boltkirakatba bámult
és nagy sebtében megkérdeztem, mit gondol, mit lehetne olyan valakinek
adni, aki már régen éhezik, mert beefsteaket nem tür a gyomra.
– Azt hallottam, hogy tej a legjobb, forralt tej, – felelt az ember
roppant elcsodálkozva. – Dehát kinek van rá szüksége?
– Köszönöm, köszönöm! – mondtam gyorsan. – Lehet, hogy ez lesz legjobb,
forralt tej.
És tovább mentem.
Beléptem a legelső kávéházba, mely utamba esett és forralt tejet kértem.
Megkaptam, megittam olyan forrón, ahogy elhozták, mohón nyeltem le
minden csöppjét, fizettem és távoztam. Most már hazafelé.
És akkor valami különös történt. A kapum mellett, a gázlámpához
támaszkodva, éppen a világosság közepében ott állott valaki, akit már
messziről megismertem, – a fekete ruhás hölgy volt megint. Ugyanaz a
fekete ruhás hölgy, akit már a mult estéken láttam. Minden tévedés ki
volt zárva, most már negyedszer találom ugyanazon a helyen. Teljesen
mozdulatlanul áll ott.
Annyira meglep a dolog, hogy akaratlanul lassitani kezdtem a lépteimet;
a gondolataim ebben a pillanatban egészen rendben vannak, de nagyon föl
vagyok hevülve s az idegeim izgatottak az evéstől. Szokásom szerint
egészen közel megyek el mellette, a kapuhoz érek és már be akarok lépni.
De mégis megállok, hirtelen egy gondolatom támad. Anélkül, hogy tovább
okoskodnám, megfordulok, egyenesen oda megyek hozzá és a szemébe nézve
megszólitom:
– Jó estét, kisasszony!
– Jó estét, – feleli.
– Bocsásson meg, de talán keres valakit? Már többször is láttam, hogy
itt vár; nem lehetnék valamiben segitségére? Különben ezer bocsánatot
kérek, ha…
– Igazán nem tudom, hogy…
– Senki más nem lakik ezen a kapun belül, mint négy-öt ló és én; csak
egy istálló és egy bádogosmühely van bent. Bizonyosan téved, ha itt
keres valakit.
Félre forditotta az arcát és ugy felelt:
– Nem keresek senkit, csak itt állok.
– Vagy ugy, csak itt áll? – Különös, hogy egyik estéről a másikra állt
itt csupa szeszélyből; minél tovább gondolkoztam rajta, annál kevésbé
tudtam kiokosodni belőle. Elhatároztam, hogy merész leszek. Halkan
csörgetni kezdtem a pénzt a zsebemben és minden bevezetés nélkül
megkértem, hogy jöjjön be velem valahová egy pohár bort inni…
tekintettel arra, hogy itt a tél, he-he… Nem tartana sokáig… de talán
nem akar?
– Nem, köszönöm, az mégsem menne. Azt nem tehetném. De ha olyan szives
lenne egy darabig elkisérni… olyan sötét van és nem szeretek egyedül
végigmenni a Karl Johan-utcán; nagyon is elkéstem.
– Ezer örömmel.
Megindultunk; ő ment a jobb oldalamon. Csodálatosan kellemes érzés
fogott el, annak a tudata, hogy egy fiatal leány mellett vagyok. Az
egész uton mindig reá néztem. Hajának illata, a meleg, amely testéből
felém áramlott, az asszonyiságnak az az illata, amely körülvette, édes
lehellete, valahányszor felém forditotta az arcát – mindez belém áradt,
zsarnokian urrá lett minden érzékemen. Csak egy telt, halvány arc
körvonalait tudtam a fátyol mögött megkülönböztetni és magas mellét
kabátja alatt. Az elrejtett gyönyörüségekre gondolás, amelyeket a fátyol
és kabát mögött sejtettem, teljesen megzavart, egész hülyén, minden ok
nélkül boldognak éreztem magam; nem tudtam magam visszatartani,
megérintettem kezemmel, végigsimitottam a vállán és ostobán mosolyogtam.
Hallottam közben, hogy dobog a szivem.
– Milyen különös leány ön, – mondtam.
– Tulajdonképpen miért?
– Először is, mert az a furcsa szokása van, hogy egy istállóbejárás
előtt áll minden este, anélkül, hogy valami szándéka volna, egyszerüen
csak azért, mert kedve tartja…
– Nos, hátha megvan ennek is az oka, – mondta; különben is nagyon szeret
késő éjjel fönnmaradni, ebben mindig különös kedvét lelte. Vagy talán én
nagyon szeretek éjfél előtt lefeküdni?
– Én? Ha valamit különösen utálok, az éppen az éjfél előtti lefekvés.
He-he!
– No lássa! – Igy hát este, mikor már semmi más dolga nincs, egy kis
sétát szeret tenni; fönt lakik a Szent Olaf-téren…
– Ylajali! – kiáltottam.
– Mit mond?
– Csak azt, hogy Ylajali… Jó, most már folytassa!
Tehát a Szent Olaf-téren lakott az anyjával együtt, akivel nem lehetett
beszélgetni, annyira süket. Olyan valami érthetetlen volt tehát, ha
szeret egy kicsit sétálni?
– Nem, dehogy! – feleltem.
– Nos tehát? – Hallottam a hangján, hogy mosolygott.
– Nincs egy testvére is?
De igen, egy idősebb nőtestvére. Különben, honnan tudom én ezt? Ez
azonban most Hamburgban van.
– Régóta?
Körülbelül öt hete utazott el. Különben, honnan tudtam, hogy testvére
van?
– Nem tudtam, csak ugy kérdeztem.
Elhallgattunk. Egy ember ment el előttünk, aki egy pár cipőt vitt a hóna
alatt. Különben, amennyire csak látni lehetett, teljesen üres volt az
utca. Messzebb a Tivoliból szines lámpák hosszu sora világitott hozzánk.
A havazás megállt, az ég tiszta volt.
– Istenem, nem fázik téli kabát nélkül? – kérdezte egyszerre a leány és
rám nézett.
Megmondjam neki, hogy miért nincs téli kabátom? Eláruljam a helyzetemet
mindjárt és elriasszam magamtól egyszer-mindenkorra? Olyan boldogság
volt mellette lennem és legalább egy kis ideig még tudatlanságban
hagyom. Hazudtam és igy feleltem:
– Nem, egy csöppet sem. – És hogy valami másra tereljem a beszédet, azt
kérdeztem:
– Látta már az állatseregletet a Tivoliban?
– Nem, – felelte. – Érdemes megnézni?
Ha most eszébe talál jutni, hogy oda menjünk! Oda a fényes világosságba,
annyi ember közé! Milyen zavarba jönne! Egyenesen kikergetném onnan
nyomoruságos ruhámmal, sovány arcommal, amit két nap óta meg sem mostam,
talán még azt is észrevenné, hogy nincs mellényem…
– Óh dehogy, – feleltem gyorsan, – nincs ott semmi látnivaló. – És egy
nehány szerencsés ötlet jutott eszembe, amit azonnal fölhasználtam, egy
pár szegényes szó, kiszipolyozott agyam tartalmának valami maradványa: –
Mit is lehetne várni egy ilyen kis állatmutogatástól? Engem különben sem
érdekeltek soha ketrecbe zárt állatok. Ezek a szegény állatok tudják,
hogy elébük állunk és ugy bámuljuk őket; száz meg száz kiváncsi
tekintetet éreznek magukon és ez hat rájuk. Én már csak olyan állatokat
szeretek látni, amelyek nem tudják, hogy nézzük őket, azokat a félénk
teremtéseket, amelyek barlangjukban ődöngenek vagy fekszenek zöld
szemükkel pislogva, a talpukat nyalják és gondolkoznak. Nem találja?
– Igen, ebben teljesen igaza van.
– Csak a saját félelmességében, a saját vadságában ér valamit az állat.
A hangtalan, lopódzó lépések az éjszaka rejtélyes sötétjében, az erdő
zugása és félelmessége, egy elröpülő madár visitása, a szél, a vérszag,
az ismeretlen zajongás fölöttünk a térben, egyszóval a vadak világának
szelleme a vadállatban…
Ekkor megijedtem, hogy a beszédem fárasztani fogja; egyszerre nagy
szegénységemnek érzése is ujból elfogott és letört bennem mindent. Csak
valamennyire jól volnék öltözve, milyen örömet okozhattam volna neki
ezzel a sétával a Tivolin át! Nem értettem ezt a leányt mellettem;
miféle mulatsága telhetett benne, hogy egy félmeztelen koldussal
végigkisértesse magát az egész Karl Johan-utcán? Vajjon mit gondolt
tulajdonképpen? És én mit negédeskedem, minek mosolygok itt hülyén a
semmin? Ugyan miféle elgondolható okom volt rá, hogy ilyen hosszu utra
hurcoltassam magam ettől a selymes madártól? Talán nem került semmi
fáradságomba? Nem érzem a jeges halált a szivemig hatolni minden
szélrohamnál, amely a szemünkbe fuj? És nem sikoltoz már az őrültség az
agyamban, mert hónapok óta nem volt egyhuzamban tisztességes élelmem?
Még abban is megakadályoz, hogy hazamenjek és egy kis tejet érintsek a
nyelvemmel, még egy kanál tejet, ami talán megmaradna bennem. Miért nem
fordit már hátat, miért nem küld már a pokolba?…
Kétségbeesés fogott el; a reménytelenség a végsőkig kergetett és igy
szóltam:
– Tulajdonképpen nem kellene velem jönnie, kisasszony; prostituálom önt
az emberek előtt már csak az öltözetemmel is. Ez igazán igy van,
komolyan mondom.
Meglepetten állt meg. Hirtelen rám nézett és hallgatott. Végre azt
mondta:
– Én istenem! – és semmi egyebet.
– Mit akart ezzel mondani? – kérdeztem.
– Ó ne, ne beszéljen igy… Most már nem messze vagyunk. – És gyorsabban
kezdett menni.
Befordultunk az Egyetem-utcába és már megláttuk a lámpákat a Szent
Olaf-téren. Megint lassabban kezdtünk menni.
– Nem akarok tolakodó lenni, de nem mondaná meg a nevét, mielőtt
elválunk? És nem emelné csak egy pillanatra föl a fátyolát, hogy
megláthassam? Olyan hálás volnék.
Hallgatás. Én vártam.
– Már látott egyszer, – felelt végre.
– Ylajali! – mondtam ujra.
– Egyszer egy fél napig üldözött, egészen hazáig. Nem volt akkor józan?
– Megint hallottam a hangján, hogy mosolyog.
– Igen, – feleltem, – akkor, sajnos, ittas voltam.
– Az elég helytelen.
Egészen lesujtva ismertem be, hogy nagyon helytelen volt.
Elértünk a szökőkutig és fölnéztünk a második szám sok kivilágitott
ablakára.
– Most már nem szabad tovább kisérnie, – szólalt meg; – köszönet a mai
estéért.
Lehajtottam a fejem, nem tudtam semmit sem mondani. Levettem a kalapom
és hajadonfővel állottam előtte. Vajjon kezet fog-e nyujtani?
– Miért nem kér, hogy visszakisérjem egy darabon? – kérdi tréfásan; de
lenéz a cipője hegyére.
– Uristen! – felelek, – igazán megtenné?
– De csak egy kis darabon.
És visszafordultunk.
Egészen meg voltam zavarodva, azt sem tudtam, melyik lábomra álljak; ez
a leány az egész gondolkozásomat kiforgatta. El voltam ragadtatva,
csodálatos öröm fogott el; ugy éreztem, mintha a boldogságtól és
gyönyörüségtől meg kellene halnom. Határozottan ő maga akart velem
visszajönni, nem az én eszmém volt, hanem az ő saját kivánsága. És amint
megyek és folyton őt nézem, mindig bátrabb leszek, ő maga is bátorit s
minden szavával közelebb von magához. Egy pillanatra elfelejtem
szegénységemet, semmiségemet, egész nyomoruságos életemet; érzem, hogy a
vér ugy kering, zug bennem, mint a régi időben, mikor még nem estem igy
össze és elhatározom, hogy egy kis fogással próbálok előbbre jutni.
– Különben nem is önt üldöztem akkor, – mondtam; – hanem a testvérét.
– Igazán? A testvéremet? – kérdi elképedve a csodálkozástól. Megáll,
reám néz, várja a feleletet; egészen komolyan kérdezte.
– Igen, – felelek. – Vagyis… hm, a fiatalabbik hölgyet a kettő közül,
akik előttem mentek.
– A fiatalabbikat! Aha-ha! – Hangosan, szivből nevetett, mint egy
gyermek. – Milyen ravasz ön! Ezt csak azért mondta, hogy fölemeltesse
velem a fátyolomat. Most már értem. De bizony fölsült… büntetésből.
Elkezdtünk nevetni és tréfálni, szünet nélkül fecsegtünk az egész idő
alatt; azt sem tudtam, mit beszélek, olyan vidám voltam. Elmesélte, hogy
ő már látott engem egyszer régen a szinházban. Három barátommal voltam
együtt és ugy viseltem magam, mint egy bolond; bizonyosan akkor is ittas
voltam, sajnos.
– Miből következteti ezt?
– Mert annyit nevetett.
– Vagy ugy? Hja, akkor még sokat nevettem.
– Most már nem?
– Dehogy, most is. Olyan nagyszerü élni!
Leértünk a Karl Johan-utcáig. Akkor azt mondta:
– Most már nem megyünk tovább. – Visszafordultunk és ujra fölsétáltunk
az Egyetem-utcán. Mikor megint a szökőkuthoz érkeztünk, meglassitottam
kissé a lépteimet, tudtam, hogy tovább nem szabad kisérnem.
– Most már önnek is vissza kell fordulnia, – mondta és megállt.
– Magam is azt hiszem, – feleltem.
De a másik percben már azt gondolta, hogy miért ne kisérhetném el a
kapuig. Istenem, hiszen ebben csak nincs semmi rossz, ugy-e?
– Hogy volna, – feleltem.
De mikor a kapuban álltunk, egész nyomoruságom ujra reám zudult. Hogyan
is tarthatná fönn az ember a bátorságát, ha annyira össze van törve,
mint én voltam? Itt álltam egy fiatal hölgy előtt piszkosan, rongyosan,
az éhségtől tönkre téve, mosdatlanul, félig felöltözve, – jobb volna a
föld alá sülyedni. Összehuztam magam és önkénytelenül lekushadtam, mikor
megkérdeztem:
– Nem fogunk találkozni többé?
Nem volt semmi reményem rá, hogy beleegyezzék az ujabb találkozásba;
csaknem azt kivántam, hogy egy éles nem-mel feleljen, ami megerősithetne
és közönyössé tenne iránta.
– De igen, – mondta.
– Mikor?
– Nem tudom.
Hallgatás.
– Nem volna olyan jó, hogy csak egyetlen pillanatra fölemelje a
fátyolát, – mondtam, – hogy legalább meglássam, kivel beszéltem. Csak
egy pillanatra. Tudnom kell, hogy kivel beszéltem.
Hallgatás.
– Itt találkozhatnánk kedden este, – mondta végre. – Ha ugy akarja.
– Igen, kedves, ha megengedi.
– Nyolc órakor.
– Nagyon jó lesz.
Kezemmel végigsimitgattam a kabátját, levertem a havat róla, csak azért,
hogy valami kifogásom legyen, hogy megérinthessem; olyan gyönyörüség
volt ennyire közel lenni hozzá.
– De azért nem szabad semmi rosszat gondolnia rólam. – Megint
mosolygott.
– Ó, dehogy!…
Hirtelen egy elhatározott mozdulattal földobta a fátyolt a homlokára;
egy pillanatig mozdulatlanul néztünk egymásra. Ylajali! mondtam. Ekkor
lábujjhegyre emelkedett, karjával átölelte a nyakamat és megcsókolta a
szájam. Éreztem, hogy a melle hogyan piheg, milyen nehezen, mélyen
lélegzik.
A másik pillanatban kiragadta magát a karomból, jó éjt mondott,
suttogva, lélegzetvesztetten; aztán megfordult és szó nélkül fölszaladt
a lépcsőn…
A kapu becsapódott.
Másnap még erősebben havazott; nehéz, esővel vegyes hó volt, nagy,
kékesfehér cafatokban hullott le és sárrá változott. Az idő élesen
fagyos volt.
Kissé későn ébredtem föl, a fejem csodálatosan zavaros volt a tegnap
esti izgatottságtól, a lelkem boldogan ittas a szép találkozástól.
Elragadtatásomban egy darabig ébren fekve maradtam az ágyban és magam
mellé képzeltem Ylajalit; kitártam a karomat, megöleltem saját magam és
megcsókoltam a levegőt. Végre mégis fölkeltem, ujra megittam egy csésze
tejet, mindjárt azután elfogyasztottam egy beefsteaket és az éhségem
egészen elmult; csak az idegeim lettek megint nagyon izgatottak.
Elmentem a ruhabazárba. Eszembe jutott, hogy hátha kaphatnék olcsón egy
használt mellényt, hogy legyen valami a kabátom alatt, akármi. Fölmentem
a lépcsőn a bazárhoz, fölfedeztem egy mellényt, amit mindjárt
vizsgálgatni kezdtem. Mig ezzel motozgáltam, egy ismerősöm ment el az
utcán és fölkiáltott hozzám. A mellényt ott hagytam csüngeni és
lementem. Technikus volt és az irodába ment.
– Jöjjön velem egy pohár sört inni, – mondta. – De azonnal, mert nincs
sok időm… Miféle hölgy volt az, akivel tegnap este sétált?
– Tudja mit, – feleltem, féltékenyen még csak a gondolatára is, – hátha
éppen a menyasszonyom volt?
– Mi az ördög!
– Igen, tegnap este határoztuk el.
Teljesen le volt főzve, habozás nélkül elhitt mindent. Én pedig
telehazudtam a fejét, hogy minél hamarabb megszabaduljak tőle; megkaptuk
a sört, megittuk és elváltunk.
– Isten vele… Igaz, – fordult vissza egyszerre, – még tartozom önnek
egynéhány koronával; igazán szégyen, hogy eddig még vissza nem adtam, de
a legközelebbi alkalommal föltétlenül megadom.
– Igen, köszönöm, – feleltem. De nagyon jól tudtam, hogy sohasem fogja
megadni azt a pár koronát.
A sör azonban mindjárt a fejembe szállt és nagyon melegem lett. A tegnap
esti kalandra gondoltam s ez a visszaemlékezés teljesen hatalmába
keritett, egészen megzavart. Hátha nem is fog kedden eljönni? Hátha
meggondolja a dolgot és gyanakodni kezd?… Gyanakodni, de mire?…
Gondolataim egyszerre ujra elevenekké lettek és megint a pénz körül
kezdtek forogni. Félelem fogott el, halálos rémület önmagam miatt. A
lopás minden részletével együtt kinzóan állt megint előttem; láttam a
kis boltot, az asztalt, sovány kezemet, amint a pénz után nyul és
kifestettem magamnak a rendőrség eljárását, ha eljönnek értem, hogy
bevigyenek. Vasraverik kezem-lábam, nem – csak a kezemre, talán csak az
egyikre, tesznek bilincset; a korlát, a napostiszt protokolluma,
pennájának a hangja, amely ugy karcolt; a tekintete, a veszedelmes
tekintete: – Nos, Tangen ur? – És a cella, az örökös sötétség…
Hm. Összeszoritottam az öklömet, hogy uj bátorságot kapjak, mindig
gyorsabban mentem, mig csak a Stortorvra nem értem. Itt leültem egy
padra.
Csak semmi gyerekesség! Hogy a pokolba tudnák bebizonyitani, hogy
loptam? Különben a boltossegéd sem merne lármát csapni, ha valamikor rá
is jönne, hogyan történt a dolog; ezzel az állását veszélyeztetné. Csak
semmi lárma, semmi jelenet, ha szabad kérnem!
De ez a pénz mégis csak nyomta a zsebemet és nem hagyott nyugtot.
Kezdtem megvizsgálni a lelkiismeretemet és világosan beláttam, hogy
boldogabb voltam addig, mig becsülettel éltem és szenvedtem. És Ylajali!
Nem rántottam-e őt is le magamhoz bünös kezemmel? Istenem, én istenem!
Ylajali!
Tisztában voltam magammal, egyszerre fölugrottam és egyenesen az
Elefánt-gyógyszertár mellett ülő, süteményt áruló asszonyhoz siettem.
Még ki tudok menekülni a becstelenségből, még semmi sem késő, meg fogom
mutatni a világnak, hogy mindenre képes vagyok! Ezalatt készen tartottam
a pénzt, minden öre a kezemben volt; lehajoltam az asszony asztala felé,
mintha valamit venni akarnék és habozás nélkül a kezébe löktem a pénzt.
Egy szót sem szóltam, csak továbbsiettem.
Milyen csodálatos érzés volt, megint becsületes embernek lenni! Üres
zsebem nem nyomott többé, mintha ujra születtem volna, hogy megint nem
volt pénzem. Ha jól meggondoltam, ez a pénz nagyon sok titkos bánatot
okozott, tulajdonképpen folyton borzalommal gondoltam rá; hiszen nem
voltam még olyan elvetemedett lélek, igen, tisztességes természetem
föllázadt bennem. Hála istennek, megint fölemelhetem fejem
lelkiismeretem előtt. Próbáljátok meg ezt elérni, mondtam és végignéztem
a nyüzsgő tömegen a piacon, utánozzátok, ha tudjátok! Boldoggá tettem
egy szegény öreg kofát annak rendje és módja szerint; azt sem tudta, mit
csináljon; ma este a gyermekei nem fognak éhesen lefeküdni… Föltüzeltem
magam ezekkel a gondolatokkal és éreztem, hogy nagyszerüen jártam el.
Hála istennek, a pénz nem volt többé a kezemben.
Fölindultan és idegesen mentem tovább az utcán, a megelégedettségtől
fölfuvalkodva. Az öröm, hogy tisztán és becsületesen léphetek megint
Ylajali elé és bátran a szemébe nézhetek, elragadott és ittassá tett;
nem éreztem semmi fájdalmat többé, fejem üres és tiszta volt, mintha ez
a fej a vállam közt csupa világosságot sugárzott volna szét. Kedvem jött
bolond csinyeket elkövetni, képtelen dolgokat csinálni, az egész várost
fenekestől fölforgatni. Az egész uton ugy viseltem magam, mint az őrült;
a fülem halkan zugott és mámorosságom tetőpontra hágott. Merészségemtől
elragadtatva az jutott eszembe, hogy odamenjek egy hordárhoz, aki
különben egy szót sem szólt, megmondjam a koromat, megrázzam a kezét,
erősen a szemébe nézzek s aztán minden magyarázat nélkül otthagyjam. A
járókelők hangjának és nevetésének minden árnyalatát meg tudtam
különböztetni, megfigyeltem az apró madarakat, amelyek az utcán előttem
ugrándoztak, elkezdtem a kövezetkockák kifejezését tanulmányozni és
mindenféle különös jeleket és csodálatos alakzatokat födöztem föl
rajtuk. Igy jutottam el az Országház-térre.
Hirtelen megállottam és a kocsikra bámultam. A kocsisok beszélgetve
sétálnak körülöttünk, a lovak előrehajolva állanak a rossz időben.
Menjünk! mondom magamnak s könyökömmel megütöm a saját oldalamat.
Gyorsan az első kocsihoz lépek és beszállok. – Ullevaals-ut 37. szám! –
kiáltom és a kocsi megindul.
Utközben a kocsis kezdett hátrafelé tekintgetni, lehajolt és
benézegetett a kocsiba az ernyő alá, ahol ültem. Vajjon gyanakodott?
Kétségtelenül elhasznált öltözetem tette figyelmessé.
– Egy urral kell találkoznom, – kiáltottam ki, hogy megelőzzem és
körülményesen megmagyaráztam neki, hogy okvetlenül találkoznom kell
azzal az urral.
Megállunk a 37. szám előtt, kiugrom, fölsietek a lépcsőn, föl egészen a
harmadik emeletre, megfogok egy csengőhuzót és megrázom; a csengő élesen
lármáz odabent vagy hatszor-hétszer.
Egy leány jön és ajtót nyit; észreveszem, hogy arany a fülbevalója és
fekete szövetgombok vannak szürke ruhája derekán. Ijedten néz rám.
– Kierulf urat keresem, Joachim Kierulfot, ha szabad igy neveznem, a
gyapjukereskedőt, egyszóval tudja már, hogy kiről van szó…
A leány megrázza a fejét.
– Itt nem lakik semmiféle Kierulf, – mondja.
Rám bámul, kezét az ajtókilincsen tartja, készen rá, hogy betegye.
Egyáltalában nem erőlteti meg magát, hogy ezt az embert megtalálja;
pedig ugy tetszik, mintha ismerné, akiről kérdezősködöm, csak egy kicsit
gondolkoznia kellene a lusta teremtésnek. Megharagudtam, hátat
forditottam és megint lefutottam a lépcsőn.
– Nem találtam meg, – kiáltottam a kocsisnak.
– Nem volt itt?
– Nem. Hajtson a Tomtegate 11. szám alá.
A leghevesebb fölindulás fogott el és ugy látszik, valami a kocsisra is
átragadt belőle; bizonyosan azt hitte, hogy élet-halálról van szó, mert
azonnal tovább hajtott. Ostorral kezdte ütni a lovat.
– Hogy hivják azt az embert? – kérdezte a bakon visszafordulva.
– Kierulf, Kierulf gyapjukereskedő.
A kocsis is azt találta, hogy itt szó sem lehet tévedésről. – Nem
világos kabátban szokott járni?