mértéktelenül nagy papirkosár, olyan, hogy egy embert szőröstől-bőröstől
el tudott volna nyelni. Egyszerre szomoruság fogott el ennek az óriási,
ásitó toroknak, ennek a nyitott sárkányszájnak a láttán, mely mindig
készen állott, hogy ujabb és ujabb elvetett munkákat – mindig ujabb
reményeket – nyeljen be mélységébe.
– Hányadika van ma? – kérdezte hirtelen a „Generális“ az asztaltól.
– Huszonnyolcadika, – feleltem örvendve, hogy valami szivességet
tehetek.
– Huszonnyolcadika, – ismételte és tovább irt. Végre összehajtott
egynéhány levelet, több papirost besodort a kosárba és letette a tollat.
Azután megfordult a széken és rám nézett. Mikor látta, hogy még mindig
az ajtónál állok, egy félig tréfás, félig komoly mozdulattal a közeli
székre mutatott.
Elfordultam, hogy meg ne lássa, hogy nincs mellény a kabátom alatt,
mikor fölgombolom s a belső zsebemből kivettem a kéziratot.
– Csak Correggionak egy rövid jellemzése, – mondom, – de sajnos, aligha
van olyan jól megirva, hogy…
Kiveszi kezemből az irást és elkezd lapozni benne. Most éppen szemben ül
velem.
Hát ilyen közelről az az ember, akinek nevét legfiatalabb korom óta
annyiszor hallottam és akinek lapja éveken át a legnagyobb befolyással
volt reám. A haja göndör és szép barna szeme kissé nyugtalan; néha-néha
kissé szuszog az orrán át. Egy skót lelkész sem lehetne szelidebb, mint
ez a veszedelmes iró, akinek szavai véres sebeket ütöttek, ha valakit
eltaláltak. A félelem és bámulat izgató érzése fog el, amint szemben
állok vele, csaknem könnyek szöknek a szemembe és önkénytelenül közelebb
lépek hozzá, hogy megmondjam, milyen sokkal tartozom neki bensőleg
mindazért, amire ő tanitott meg és megkérjem, hogy ne tapodjon egészen
el; tudom, hogy csak szegényes mesterember vagyok, akinek ugyis elég
rossz sora van…
Fölnézett és lassan összehajtotta a kéziratot, mialatt elgondolkozva ült
velem szemben. Hogy megkönnyitsem visszautasitó feleletét, kissé
kinyujtottam a kezem és igy szóltam:
– Ugy-e bár – természetesen nem használható? – És mosolyogtam hozzá,
hogy azt higyje, könnyen veszem a dolgot.
– Csak egészen népszerü cikkeket használhatunk, – felelt. – Hiszen
ismeri, milyen olvasóközönségünk van. Nem dolgozhatná át, hogy valamivel
egyszerübb legyen? Vagy nem találhatna valami más tárgyat, amit a nép
jobban megért?
Elnéző jósága meglepett. Megértettem, hogy a cikket nem fogadja el, de
ennél finomabb visszautasitást el sem képzeltem volna. Hogy tovább ne
zavarjam munkájában, igy feleltem:
– Hogyne, azt megtehetem.
Az ajtó felé mentem. – Hm. Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodtam ezzel
a… – Meghajtottam magam és rátettem kezem a kilincsre.
– Ha szüksége van rá, – mondta, – adhatok egy kis előleget. Majd ir
valamit érte.
Éppen most láthatta, hogy nem sokat ér, amit irok s ezért jósága annyira
megalázott, hogy igy feleltem:
– Nem, köszönöm; egy ideig még el vagyok látva. Különben köszönöm a
jóságát. Ajánlom magamat.
– Isten vele, – felelt a „Generális“ és visszafordult az iróasztalhoz.
Mindenesetre érdemen fölül jóakaratu volt s én ezért nemcsak hálával
gondoltam rá, hanem ki is akartam a jóságát érdemelni. Mindjárt el is
határoztam, hogy addig nem megyek el ujra hozzá, mig olyan munkát nem
vihetek magammal, amivel teljesen meg vagyok elégedve s ami a
„Generális“-t is meg fogja lepni egy kicsit, legalább is annyira, hogy
minden további gondolkozás nélkül kiutal érte tiz koronát. Igy hát ujra
hazamentem és megint nekifogtam az irásnak.
A következő estéken ugy nyolc óra körül, mikor a gázlámpákat már
meggyujtották, rendszerint a következő eset történt velem:
Mikor kilépek a kapun, hogy a napi fáradság és gondok után egy kis sétát
tegyek az utcákon, a gázlámpa alatt éppen a kapubejárat mellett, egy
feketébe öltözött hölgy áll, aki felém fordul és követ a tekintetével,
mig előtte elmegyek. Megfigyelem, hogy mindig ugyanaz a ruha van rajta,
az arcát ugyanaz a sürü fátyol rejti el, amely egészen a melléig leér;
kezében kis esernyőt tart, melynek a fogóján elefántcsontkarika van.
Már a harmadik este találtam ugyanazon a helyen; mihelyt elmentem
előtte, lassan megfordult és lement az utcán ellenkező irányban, mint
én.
Ideges agyam azonnal kinyujtotta érzékeny csápjait, mindjárt az az
oktalan sejtelem fogott el, hogy látogatása engem illet. Utoljára már
csaknem megszólitottam, hogy megkérdezzem, keres-e valakit vagy nincs-e
szüksége a segitségemre? hogy habár, sajnos, nagyon szegényesen vagyok
öltözve, ne kisérjem-e haza, ha szüksége van védelemre a sötét utcákon
át? De az a bizonytalan félelem, hogy költségem lehet mellette, ha csak
egy pohár bor vagy egy kocsiut áráig is, visszatartott, mert már nem
volt több pénzem; vigasztalanul üres zsebeim nagyon is lehangoló
hatással voltak bátorságomra és még kérdően sem mertem rátekinteni,
mikor elmentem előtte. Az éhség már megint beköltözött hozzám, már
tegnap este óta nem ettem semmit; ez ugyan nem volt még hosszu idő,
gyakran megtörtént máskor, hogy napokon át is elviseltem, de most már
aggasztóan kezdtem fogyni és nem birtam olyan jól az éhséget, mint
azelőtt; egyetlen nap elég volt, hogy egészen elkábitson és mindjárt
hányingert kaptam egy korty viztől is. Hozzá még egész éjjel dideregve
feküdtem az ágyban teljesen fölöltözve, mint ahogy nappal jártam-keltem;
már kékre fagyva, hidegrázósan feküdtem le minden este és csaknem
megdermedtem alvás közben. Az ócska ágytakaró nem védett meg a besüvöltő
széltől és reggel arra ébredtem, hogy alig tudok lélegzeni az orromon,
annyira befagyasztotta a jeges levegő, mely kivülről egészen hozzám
hatolt.
Csak mentem az utcákon át és azon gondolkoztam, mit lehetne tenni, hogy
fönntartsam magam, mig a legközelebbi cikkem elkészül. Csak legalább
gyertyám volna, akkor nekifognék az éjszakai munkának is; ez, ha egyszer
jól belejöttem, pár órával előbbre vinne s holnap aztán ujra a
„Generális“-hoz fordulhatnék.
További gondolkozás nélkül elmentem a kávéházba, hogy fölkeressem fiatal
bankhivatalnok barátomat és tiz örét kérjek tőle gyertyára; akadály
nélkül végigsétálhattam valamennyi szobán; elmentem egy tucat asztal
mellett, ahol beszélgető emberek ültek, ettek és ittak, behatoltam a
kávéház legbelsejébe, még a „vörös szobába“ is, de az emberemet sehol
sem találtam meg. Leverten, bosszankodva vonultam ki megint az utcára és
megindultam a kastély irányába.
De hát a tüzes eleven ördög örökkévalóságát! Hát sohasem lesz már vége
az én nyomoruságomnak! Hosszu, dühös lépésekkel, a kabátom gallérját
durván föltürve a nyakamba, ökölbeszoritott kezemmel a nadrágzsebemben,
mentem tovább és egész uton szerencsétlen csillagzatomat átkoztam. Hét,
nyolc hónap óta nem volt egyetlen gondtalan órám, alig egy rövid hétig
annyi eleségem, ami éppen az éhenhalástól megmentett s a szükség már
megint a tarkómon volt. És a tetejében még becsületes is voltam a
nyomoruságban, haha! becsületes testestől-lelkestől! Isten bocsássa meg,
hogy ilyen őrült voltam! És kezdtem magamnak elmondani, hogy mennyire
bántott a lelkiismeret, mikor a Hans Pauli ágyteritőjét a zálogházba
vittem. Gunyosan nevettem érzékeny tisztességérzésemen, megvetően köptem
ki magam elé az utcán és nem találtam elég erős szavakat, hogy
ostobaságom miatt kellően kigunyoljam érzelmeimet. Csak most történnék
valami ilyen! Ha ebben a percben egy iskolásgyermek megtakaritott
pénzecskéjét vagy egy szegény özvegy utolsó fillérjét találnám meg az
utcán, fölszedném és zsebredugnám, ellopnám a legmegfontoltabb
nyugalommal és mint a bunda, olyan mélyen aludnék utána. Nem hiába
szenvedtem ennyi kimondhatatlan nyomoruságot át, türelmemnek vége
szakadt, kész voltam mindenre, a legrosszabbra is.
Körülkerültem háromszor-négyszer a kastélyt, azután elhatároztam, hogy
visszafordulok; de még egy kicsit járkáltam a parkban és végre
hazaindultam a Karl Johan-utcán lefelé.
Körülbelül tizenegy óra lehetett. Az utca meglehetősen sötét volt, de
mindenütt emberek jártak, csöndes párok és lármázó csoportok fölváltva.
A nagy óra elkövetkezett, a szeretkezés ideje titokzatos
mozgalmasságával és vidám kalandjaival. Suhogó asszonyi ruhák, itt-ott
egy rövid érzéki nevetés, pihegő mellek, heves lihegő lélegzetek; messze
lent az utcán egy hang kiált: Emma! Az egész utca egyetlen mocsár,
melyből forró gőzök szállanak föl.
Öntudatlanul a zsebembe nyulok, két koronát keresve. A szenvedély, amely
benne reszket minden járó-kelő mozdulatában, még a gázlámpák homályos
világában is, az egész gyönyörüséggel terhes éjszaka kezdett hatalmába
keriteni, – ez a levegő telve volt suttogással, öleléssel, reszkető
vallomásokkal, félig kimondott szavakkal, halk sóhajtással. A
Blomquist-átjárónál egynéhány macska hangos nyávogással szeretkezik. És
nekem nem volt két koronám! Micsoda nyavalya, milyen utolsó nyomoruság,
ha az ember ilyen szegény! Milyen lealázás, milyen megszégyenités! És
ujra a szegény özvegy utolsó fillérjére gondolok, amit ellopnék, az
iskolásgyerek zsebkendőjére vagy sapkájára, egy koldus tarisznyájára,
amit minden utógondolat nélkül a rongyszedőhöz vinnék, hogy elmulassam
az árát. Vigasztalásul és kárpótlásul kezdtem mindenféle kifogást
találni az emberek ellen, akik olyan vidáman suhantak tovább mellettem;
mindannyiszor vállat vontam és lenézően tekintettem végig rajtuk,
valahányszor párosával sétáltak el előttem. Ezek a megelégedett,
nyalakodó diákok, akik azt képzelik magukról, hogy európai
kicsapongásban élnek, ha egy varróleány mellére teszik a kezüket! Ezek
az aszfaltlovagok, bankhivatalnokok, kereskedők, boulevardarszlánok,
akik a matrózok asszonyait vagy a vastag piaci szolgálókat sem vetették
meg, ha az első alkalmas kapualjában elébük estek egy korsó sörért!
Micsoda szirének! A hely meleg volt még az elmult éjszakáról az oldaluk
mellett egy tüzoltó vagy egy kocsis után; a trón éppen üres, éppen most
hagyták el, tessék fölszállani!… Messze kiköptem a járdáról, nem törődve
vele, hogy valakit érhet, haraggal, megvetéssel teltem el az emberek
iránt, akik a szemem előtt bujtak egymáshoz, hogy párosodjanak.
Fölemeltem a fejemet és áldottnak éreztem magamat, hogy tisztább uton
járhatok.
Az Országház-téren találkoztam egy leánnyal; kihivóan nézett rám, amint
elmentem mellette.
– Jó estét! – mondtam.
– Jó estét! – felelt és megállott.
– Hm. Hol jár ilyen későn idekint? Nem volt egy fiatal hölgyre nézve
nagyon is kockáztatott vállalkozás a Karl Johan-utcán ilyen időtájban
végigmenni? Nem? De nem szólitják meg soha, nem alkalmatlankodnak neki
vagy hogy egyenesen kimondjam, nem akarnak-e vele hazamenni?
Csodálkozva nézett rám, az arckifejezésemen kutatta, hogy mit értek a
szavaimon. Aztán hirtelen a karomba dugta a kezét és igy szólt:
– Nahát menjünk.
Követtem. Mikor pár lépéssel tul voltunk a kocsiállomáson, megállottam,
kiszabaditottam a karomat és azt mondtam:
– Hallja, kicsikém, nekem nincs egy vasam sem. – És tovább akartam
menni.
Első pillanatban nem akarta elhinni; de miután valamennyi zsebemet
végigtapogatta és semmit sem talált, megharagudott, hátravetette a fejét
és tökfilkónak nevezett.
– Jó éjszakát! – feleltem.
– Várjon csak egy kicsit, – kiáltott utánam. – Nem aranykeretü a
szemüvege?
– Nem.
– Akkor mehet a pokolba.
És én mentem.
Pár pillanat mulva utánam futott és megint rám kiáltott:
– Azért mégis velem jöhet, – mondta.
De ennek a szegény utcalánynak az ajánlata nagyon megalázott és nemet
mondtam, Különben is későn van már és még máshova is el kell mennem;
oktalanság is volna tőle ilyen áldozatot hozni.
– De most már _akarom_, hogy velem jöjjön.
Én pedig nem mehetek ilyen módon vele.
– Bizonyosan egy másikhoz készül, – mondta.
– Nem, – feleltem.
A vérem nagyon is hideg volt ma és a leány alig hatott rám jobban,
mintha férfi lett volna. A szükölködés egészen kiszikkasztott. De ugy
éreztem, hogy nagyon kétes világitásban állhatok e különös leány előtt
és elhatároztam, hogy legalább a látszatot megmentem.
– Hogy hivják? – kérdeztem. – Marienak? Na, hát hallgasson ide, Marie. –
És elkezdtem furcsa magamviseletét magyarázni. A leány mindinkább
csodálkozva hallgatott. Hát csakugyan olyanfajta embernek tartott engem,
aki éjszaka az utcákat rója, csak azért, hogy fiatal leányokat
kaparitson a keze közé? Ilyen gonosznak képzelt? Hát mondtam én valami
durvaságot vagy illetlenséget az első perc óta? Ugy viseli az ember
magát, mint én, ha rossz szándékai vannak? Röviden beszélve, én csak
azért szólitottam meg s azért mentem vele néhány lépésnyire, hogy
lássam, mennyire akarja vinni a dolgot; a nevem különben ez és ez,
lelkész itt és itt. Jó éjszakát! Menj utadra és ne vétkezzél többet.
És ezzel magam is elmentem.
Elragadtatva dörzsöltem a kezem pompás ötletem fölött és hangosan
beszélni kezdtem magamban. Milyen boldogság igy járni-kelni és
jótetteket gyakorolni! Most adtam talán az első lökést ennek a bukott
teremtésnek, hogy egész életére megmenthesse magát! És ha jól
meggondolja, el is fogja ezt ismerni és még halála órájában is hálás
szivvel fog megemlékezni rólam. Ó, mégis csak érdemes önzetlennek lenni,
önzetlennek és becsületesnek!
A kedvem ragyogó lett, olyan frissnek és erősnek éreztem magam, mint aki
mindent merhet. Ha gyertyám volna most, egészen bizonyosan be tudnám
fejezni a cikkemet! Uj kapukulcsomat a kezemben lóbálva mentem tovább és
fütyörészve gondolkoztam valami módozaton, hogy világot szerezzek. De
nem tudtam mást kieszelni, mint hogy lehozom az iróeszközeimet az utcára
éppen a gázlámpa alá. Kinyitottam a kaput és fölmentem a papirjaimért.
Mikor lejöttem, kivülről bezártam a kaput és a gázlámpa világossága alá
állottam. Teljes csönd volt mindenütt, csak néha hallatszott a szomszéd
utcából egy rendőr nehézkes, csörömpölő lépése és nagyon messziről, a
Szent Hanshaugen irányából, egy kutya ugatása. Semmi sem zavart;
fölgyürtem a kabátom gallérját a fülemre és teljes erőmből gondolkozni
kezdtem. Nagyszerü kilátásaim lehetnének, ha sikerülne ezt a kis
tanulmányt szerencsésen befejeznem. Éppen egy nehéz ponthoz jutottam;
most egy alig észrevehető átmenettel valami ujnak kell föllépnie, azután
egy halk, elfolyó finále, egy hosszantartó kihangzás, amely végül olyan
váratlan, olyan megrázó véget ér a tetőponton, mint egy lövés vagy egy
hegyomlás dörgése. Punktum!
De a szavak sehogy sem akartak eszembe jutni. Elolvastam az egész cikket
elejétől kezdve, minden mondatot külön hangosan is fölolvastam magamnak,
de hiába, nem voltam képes gondolataimat a megrenditő végpontra
irányitani. Még hozzá a küzdelmes percek alatt a rendőr is átjött a
szomszéd utcából, megállt nem messze tőlem és egészen elrontotta a
hangulatomat. Mi köze ennek az embernek ahhoz, hogy ebben a pillanatban
itt állva a „Generális“-nak szánt cikkem nagyszerü befejezését irom?
Uram isten, hát csakugyan lehetetlen a fölszinre vergődnöm, akármit is
csinálok? Ott álltam vagy egy óra hosszat, a rendőr el is ment a maga
utjára, a hideg tulságosan dermesztő lett, nem lehetett tovább maradnom.
Leverten és minden bátorságomat elveszítve az ujabb sikertelen kisérlet
miatt, végre megint kinyitottam a kaput és fölmentem a szobámba.
Nagyon hideg volt idefönt s alig láttam az ablakot a sürü sötétségben.
Tapogatódzva mentem az ágyig, lehuztam a cipőmet s leültem, hogy lábamat
a kezem közt megmelegitsem. Aztán lefeküdtem, ugy mint már régóta
szoktam, teljesen fölöltözve, ugy, ahogy bejöttem.
Másnap reggel, mihelyt világosodott, azonnal fölültem az ágyamban és
megint hozzáfogtam a cikkemhez. Igy ültem ott egészen délig és irtam
vagy tiz-husz sort. Még mindig nem jutottam el a befejezéshez.
Végre fölkeltem, fölhuztam a cipőmet és elkezdtem föl s alá járkálni a
szobában, hogy átmelegedjem. Az ablaktáblák be voltak fagyva; kinéztem:
havazott s lent a hátsó udvarban vastag hóréteg feküdt a kövezeten és a
kuton.
Céltalanul motoztam a szobában, akarat nélkül járkáltam össze-vissza;
körmömmel a falat kapartam, homlokomat óvatosan az ajtóhoz támasztottam,
vigyázva megkopogtattam mutatóujjammal a padlót és figyelmesen
hallgatództam, minden különös szándék nélkül, de nyugodtan és
meggondoltan, mintha rendkivül fontos dologról volna szó. Közben pedig
olyan hangosan, hogy magam is meghallottam, minduntalan ezt ismételtem:
jó istenem, hiszen ez tiszta őrültség! De azért tovább folytattam
oktalanságaimat. Egy idő mulva, talán néhány óra is lefolyhatott, erősen
összeszedtem magam, az ajkamba haraptam és amennyire tudtam, erőszakkal
kiegyenesedtem. Ennek véget kellett vetni! Találtam egy forgácsot, amit
rágicsáljak és elhatározottan nekiültem az irásnak.
Néhány rövid mondatot végre sikerült nagy erőfeszitéssel megirnom; két
tucat szegényes szó volt, amit elkényszeredetten erőszakoltam ki
magamból, csak azért, hogy előbbre haladjak. Aztán megakadtam, a fejem
üres volt, nem birtam tovább. És bár nem tudtam sehogysem folytatni, ott
maradtam ülve és tágranyitott szemekkel bámultam az utolsó szavakra, a
végső rész befejezetlen ivére, rámeredtem ezekre a furcsa, reszkető
betükre, amelyek ugy terpeszkedtek ott a papiron, mintha kis ijesztő
alakok volnának és nem értettem az egészből semmit, nem gondoltam
semmire.
Az idő mult. Hallottam az utcai zajt, a kocsik és lovak lármáját, a Jens
Olai hangját, mely fölhatolt az istállóból, ha a lovakra rákiáltott.
Teljesen el voltam tompulva, csak ültem és néha a szájamat mozgattam; a
mellem nyomoruságos állapotban volt.
Sötétedni kezdett, mindig jobban összeestem, fáradt lettem nagyon és
lefeküdtem az ágyra. Hogy a kezem megmelegitsem, a hajamat kezdtem vele
kuszálni jobbra-balra, össze-vissza; apró hajcsomók jöttek vele ki,
amelyek, mint szálas rongyocskák, az ujjaimra akadtak, aztán
szétszóródtak a párnán. Akkor nem aggódtam miatta, mintha nem is
tartoznék reám, ugyis volt elég hajam. Ujra megkisérlettem, hogy
fölrázzam magam ebből a csodálatos kábultságból, amely mint valami köd,
minden tagomon áthatolt; végre fölültem, a tenyeremmel a térdemre
ütögettem, köhögni kezdtem olyan erősen, amennyire csak elgyöngült
mellem megengedte – és ujra visszaestem. Semmi sem segitett. Lassan,
tehetetlenül halt bennem minden el, mig nyitott szemmel a plafondra
meredtem. Utoljára a mutatóujjamat dugtam a számba és elkezdtem szopni.
Most lassankint valamiféle gondolat kezdett az agyamban mégis föltámadni
és idestova fészkelődni, – egy vad, őrült gondolat: Hátha beleharapnék?
És pillanatnyi meggondolást sem engedve magamnak, összeszoritottam a
szemem és egymásra haraptam a fogam.
Fölugrottam. Végre magamhoz tértem. Egy kis vér szivárgott ki az
ujjamból, amit azután lenyaltam. Nem nagyon fájt, a seb nem is volt
mély, de legalább fölrázott; megcsóváltam a fejem, az ablakhoz mentem és
kerestem valami rongyot, amivel a sebet bekössem. Mig az ablaknál állva
ezzel foglalkoztam, tele lett a szemem könnyel és halkan sirni kezdtem
magamban. Ez a sovány, megharapott ujj olyan szánandó volt! Istenem,
hogy idáig kellett jutnom!
A sötétség ezalatt mindig mélyebb lett. Talán nem is volna lehetetlen a
munkámat befejezni ma este, ha gyertyám volna. A fejem megint
kitisztult, gondolataim ugy jöttek-mentek, mint rendesen és nem nagyon
szenvedtem; még az éhség sem kinzott annyira, mint néhány órával
ezelőtt; lehet, hogy holnapig még ki tudom tartani. Talán még gyertyát
is tudnék keriteni hitelbe az élelmiszerkereskedésben, ha megmagyarázom
a helyzetet. Hiszen jól ismertek odalent; boldogabb napokban, mikor még
volt miből, gyakran vettem kenyeret a boltban. Bizonyosan adnának egy
darab gyertyát a becsületes nevemre. És hosszu idő óta először keféltem
ki egy kicsit a ruhámat s a kihullott hajszálakat is leszedtem a kabátom
gallérjáról, amennyire a sötétben lehetett.
Mikor az utcára értem, eszembe jutott, hogy talán jobb volna, ha
kenyeret kérnék a boltban. Habozva állottam meg, hogy gondolkozzam.
Semmiesetre sem! – határoztam végre. Sajnos, nem voltam olyan
állapotban, hogy a jóllakást el tudjam viselni; az egész história ujra
kezdődnék, látományok, képzelődések és őrült eszmék kinoznának megint, a
cikkem sohasem lenne készen és most az a fontos, hogy minél hamarabb
ujra elmehessek a „Generális“-hoz, mielőtt még elfelejthetne. Tehát
semmiesetre sem! Gyertyakérésre határoztam el magamat. Ezzel be is
léptem a boltba.
Egy asszony állt a boltasztal előtt és bevásárlásait végezte; több apró
csomag feküdt mellette különböző papirosokba takarva. A segéd, aki már
ismert és tudta, mit szoktam vásárolni, ott hagyta az asszonyt és minden
további kérdés nélkül ujságpapirba csomagolt egy kenyeret és elébem
tette.
– Nem – tulajdonképpen ma este gyertyát szerettem volna, – szóltam.
Nagyon halkan és szerényen mondtam, hogy meg ne haragudjék és igy el ne
játsszam minden kilátásomat a gyertyára.
Kivánságom váratlanul jött, annyira megszokta, hogy mindig kenyeret
vettem.
– Akkor várjon egy percig, – mondta és ujra az asszonyhoz fordult.
Ez megkapta a holmiját, egy ötkoronással fizetett, amelyből vissza is
kapott és elment.
Most már a segéd és én egyedül maradtunk.
Azt mondja:
– Tehát egy gyertyát. – És fölszakitja a csomagot s kivesz belőle egy
szálat.
Rám néz, én visszanézek és nem vagyok képes kimondani a kivánságomat.
– Óh, igaz, hiszen ön már fizetett, – szólal meg hirtelen. Egészen
egyszerüen mondja, hogy már fizettem. Hallok minden szót. És elkezdi az
ezüstpénzt kiszámolni a fiókból, koronát korona után, ragyogó, vastag
pénzdarabokat – öt koronából ad vissza, az asszony öt koronájából.
– Tessék! – mondja.
Egy pillanatig csak állok és nézem ezt a pénzt; érzem, hogy valami nincs
egészen rendben, de nem fontolgatom, nem gondolok semmire, csak
csodálkozom azon a kincsen, ami előttem fekszik és ragyog. És gépiesen
összeszedem a pénzt.
Elbutulva a csodálkozástól, összetörve, megsemmisitve állok az asztal
előtt; aztán egy lépéssel az ajtó felé közeledem s ujra megállok.
Tekintetem megakad a fal egy pontján, ahol egy kis csengő csüng egy
bőrszijon és egy csomó zsinór. Ezekre bámulok álltomban.
A segéd, aki azt hiszi, hogy talán beszélgetést akarok kezdeni, mivel
oly soká maradok, rendezgetni kezdi a csomagolópapirosokat az asztalon
és igy szól:
– Ugy látszik, csakugyan megjött a tél.
– Hm. Igen, ugy látszik, csakugyan megjött. Bizony, ugy látszik. – Kis
idő mulva hozzáteszem: – De nem korán jött. Hanem ugy látszik, csakugyan
itt van. De legalább nem tulságosan korán.
Hallottam, hogy zagyvaságot beszélek, de minden kimondott szavamat ugy
hallottam, mintha valaki más mondaná.
– Igazán? Azt találja? – felelt a segéd.
Pénzzel tele kezemet a zsebembe dugtam, lenyomtam a kilincset és mentem;
hallottam, hogy jó éjszakát mondok és hogy a segéd viszonozza.
Alig jutottam egypár lépéssel tovább, mikor a boltajtó fölnyilt és a
segéd utánam kiáltott. Minden izgatottság, a félelem egy szikrája nélkül
fordultam vissza; összeszedtem kezemmel a pénzt a zsebemből, készen rá,
hogy visszaadjam.
– Kérem, itt felejtette a gyertyát, – mondta a segéd.
– Ó, köszönöm, – feleltem nyugodtan. – Nagyon köszönöm!
És tovább mentem az utcán lefelé a gyertyával a kezemben.
Első józan gondolatom a pénz volt. Egy lámpa alá állottam, ujra
megszámoltam, mérlegeltem a kezemben és mosolyogtam. Igy hát itt a
segitség, a váratlan, nagyszerü, csodálatos segitség, – hosszu, hosszu
időre meg vagyok mentve! Ujra zsebredugtam kezemet a pénzzel és tovább
mentem.
A Storgatén megálltam egy étkezőhelyiség előtt és hidegen, nyugodtan
mérlegeltem, hogy megkockáztassak-e mindjárt egy kis vacsorát. Tányér-
és késcsörgés hallatszott ki, aztán, hogy hust vernek. A kisértés
tulságosan erős volt, beléptem.
– Egy beefsteaket! – mondtam.
– Egy beefsteak! – kiáltott be a pincérlány egy nyiláson.