hogy isten nevét is hozzá tegyem.
– Nincs itthon, – felelte.
– Nincs itthon! Nincs itthon! – Ez tönkre tette minden tervemet és
mindent félre tolt, amit kigondoltam. Hiába tettem meg ezt az óriási
utat, most itt állok, semmit sem értem vele.
– Valami sürgős ügy volna?
– Dehogy, – feleltem, – egyáltalában nem! Csak olyan istenáldotta szép
idő van, hogy ki akartam sétálni, hogy üdvözöljem.
Én itt állottam, ő pedig amott. Akarattal kidüllesztettem a mellemet,
hogy észrevegye a gombostüt, amivel a kabátom össze volt tüzve; a
szememmel kértem, hogy lássa meg, miért jöttem; de szegény semmit sem
értett meg.
– Igen, igazán istenáldotta idő; a nagytiszteletü asszony sincs itthon?
– Igen, de őt a köszvény bántja, a pamlagon fekszik, meg sem tud
mozdulni… Ne adjak át valami üzenetet?
– Nem, semmit. Néha szoktam ilyen nagyobb sétákat tenni; nagyon
egészséges az ilyen mozgás, különösen ebéd után.
Visszaindultam ugyanazon az uton, semmi értelme sem volt a további
fecsegésnek. Azonkivül erősen kezdtem szédülni is, kevés hija volt, hogy
komolyan össze nem estem. Iroda nyitva 12–4-ig; és én egy órával
későbben kopogtam. A kegyelem ideje lejárt!
A Stortorvén leültem az egyik padra a templom mellett. Uram isten,
milyen szomorura fordult a világ körülöttem. Nem sirtam, ehhez
tulságosan fáradt voltam; a végsőkig elgyötörve ültem ott, nem csináltam
terveket, mozdulatlanul ültem és éheztem. Mintha a mellemben gyulladás
lett volna, olyan kegyetlenül égetett bent. Már az sem használt, ha
forgácsot rágtam, az állkapcsom belefáradt a hiábavaló munkába és
félbehagytam. Megadtam magamat. Még hozzá egy darab barna narancshéj,
amit az utcán találtam és azonnal rágni kezdtem, émelygést okozott.
Beteg voltam; az ütőér kékre dagadtan állott ki a csuklómon.
De tulajdonképpen mit is habozom még? Egész nap futkározok egy korona
után, hogy egynéhány órával meghosszabbitsam az életemet; alapjában véve
nem mindegy-e, ha a kikerülhetetlen egy nappal hamarabb vagy később
következik be? Ha ugy viselném magam, mint minden rendes ember, már
régen hazamentem volna lefeküdni és nyugodtan átadnám magam a sorsomnak.
A gondolkozásom ebben a pillanatban megint tiszta volt. Most kellene
meghalnom, most ősszel, amikor minden nyugalomra tér. Megpróbáltam
minden eszközt, felhasználtam minden segélyforrást, amit csak tudtam.
Elérzékenyedve foglalkoztam ezzel a gondolattal és valahányszor a
menekülésnek egy ujabb lehetőségére gondoltam, elutasitólag suttogni
kezdtem: Te őrült, hiszen már el is kezdted a meghalást! Csak még
egynéhány levelet kell irnom, mindent rendbe hoznom és készen tartani
magamat… Meg fogok jól mosdani, az ágyamat szépen rendbe hozom; a
fejemet arra a néhány tiszta iv papirra teszem, a legtisztább holmira,
amit a magaménak mondhatok és zöld ágyteritőt…
A zöld ágyteritő! Egyszerre magamhoz tértem, a vér a fejembe ment és
heves szivdobogást kaptam. Felugrom a padról és elkezdek sietni, az élet
ismét mozogni kezd bennem s én ujra és ujra elismétlem a szakadozott
szavakat: A zöld teritő! A zöld teritő! Mindig gyorsabban megyek, mintha
csak utól akarnék érni valamit és rövid idő mulva megint otthon vagyok
bádogosmühelyemben.
Egy pillanatig sem gondolkozom tovább, nem habozom tervem kivitelében;
az ágyhoz megyek és összegöngyölöm a Hans Pauli teritőjét. Mégis
csodálatos volna, ha ez a jó ötlet meg nem tudna menteni! Az ostoba
aggodalmakon, melyek még felkeltek bennem, teljesen felülemelkedtem; az
ilyeneknek jó éjszakát mondtam; nem voltam sem szent, sem erényhős és
volt annyi józan eszem…
A hónom alá vettem a teritőt és egyenesen a Stenergate 5. szám alá
mentem vele.
Kopogtattam és először léptem be a nagy idegen terembe; a csengő az
ajtón jó ideig kétségbeesetten harangozott a fejem felett. A
mellékszobából egy ember jött ki, a szája tele volt étellel, amit rágott
és oda jött a boltasztalhoz.
– Adjon kérem egy fél koronát a szemüvegemre, – mondtam; – egypár nap
mulva egészen bizonyosan beváltom ujra.
– De hiszen ez csak acélkeretü szemüveg.
– Igen.
– Akkor nem adhatok.
– Persze, hogy nem adhat; tulajdonképpen csak tréfáltam vele. Hanem van
itt egy ágyteritő nálam, amit már nem szoktam használni és az jutott
eszembe, hogy ön talán megvenné tőlem.
– Sajnálom, de már egész raktáram van ágyberendezésekből, – felelt, és
mikor kezdtem felbontani a teritőt, csak egy pillantást vetett rá és
felkiáltott:
– Nem, bocsánat, de ezt igazán nem használhatom!
– Elébb a rosszabb oldalát mutattam, – szóltam ujra; – a másik oldala
sokkal jobb.
– Sajnálom, nem tehetek róla, nem vehetem meg és nem is fog érte kapni
sehol még tiz örét sem.
– Hiszen az bizonyos, hogy nem sokat ér; de azt gondoltam, hogy egy
másik ócska teritővel együtt elkelne az árverésen.
– Nem, hiába is beszélünk róla.
– Huszonöt öre? – kérdeztem.
– De nem kell, jó ember, mondom, hogy nem kell, ha ingyen itt hagyja
sem!
Igy hát ujra a hónom alá vettem a teritőt és haza mentem.
Ugy tettem, mintha semmi sem történt volna, ráteritettem a szövetet az
ágyra, kisimogattam, mint szokásom volt és igyekeztem utolsó tettemnek
minden nyomát letörölni róla. Nem lehettem tiszta eszemnél abban a
pillanatban, mikor erre az alávalóságra határoztam el magamat; minél
tovább gondolkoztam rajta, annál érthetetlenebbnek találtam, amit
tettem. A gyöngeségnek egy rohama vagy valami más elernyedése a
bensőmnek lehetett csak, ami igy meglepett és legyőzött. Alig botlottam
meg e cselvetésben, már is éreztem, hogy nem lesz jó vége, azért is
próbálkoztam először határozottan a szemüveggel. És nagyon örültem, hogy
nem vihettem keresztül a gonoszságot, amely bepiszkolta volna az életem
utolsó óráit.
És ujra elkezdtem vándorlásomat a városban.
Megint leültem egy padra a Megváltó templománál, teljesen kimerülve az
utóbbi izgatottságtól, mellemre hajtottam a fejemet, az éhségől betegen
és kinlódva. És az idő mult.
Ezt az órát még kint akartam tölteni, mégis világosabb volt, mint
otthon; azonkivül ugy éreztem, mintha a mellem sem fájna annyira odakint
a szabad levegőn; ugyis elég korán érek még haza!
Felváltva álmodoztam, gondolkoztam és szenvedtem. Egy kis követ
találtam, amelyet megtörültem a kabátom ujjába s a számba vettem, hogy
legyen valami, amin rágódhassam; különben nem mozdultam, még a szemem
sem emeltem fel. Emberek jöttek-mentek, kocsizörgés, patkócsattogás és
beszédhangok töltötték meg a levegőt.
De még megpróbálhatnám talán a gombokkal! Persze, ez sem igen fog
sikerülni és azonkivül még elég beteg is voltam. De ha meggondolom,
ugyis a „nagybácsi“ felé kell hazamennem – az én igazi „nagybácsim“
felé.
Végre felálltam és fáradtan, elborultan vontam magam végig az utcákon. A
szempillám égni kezdett, a láz növekedőben volt és amennyire tudtam,
sietni kezdtem. Ujra elmentem a péküzlet előtt, ahol a kenyér még mindig
a kirakatban volt. De most nem fogunk itt megállani, mondtam erőszakolt
határozottsággal. De hátha bemennék egy darab kenyeret _kérni?_ Futó
gondolat volt, csak egy villanás. Pfuj! suttogtam magamban és megráztam
a fejem. És telve iróniával önmagam ellen, mentem tovább. Nagyon is jól
tudtam, hogy ebbe a boltba hiába menne be az ember koldulni.
A Repslagergangon egy szerelmes pár állott a kapu alatt és sugdolódzott;
kissé távolabb egy leány dugta ki fejét az ablakon. Olyan lassan és
elgondolkozva mentem, mintha valamin erősen törném a fejem – a leány
kiszaladt az utcára.
– Hogy mint vagy, öregecském? Mi lelt, beteg vagy talán? Huh,
Jézus-márjám, milyen az arca! – És a leány gyorsan visszafutott.
Hirtelen megállottam. Mi történt az arcommal? Csakugyan megkezdődött
volna már a haldoklás? Végighuztam a kezem az arcomon: sovány, persze
nagyon sovány volt, az arccsontom mint két csésze állott ki, de hát uram
isten, lehet-e másként? És ujra nekilóditottam magam a járásnak.
De ujra megállottam. Hiszen rettenetesen sovány lehet az egész testem.
És a szemem is kezd behuzódni a fejembe. Milyen ijesztő lehet a külsőm!
Ez már mégis csak istentelenség, hogy az embernek elevenen meg kell
rothadnia az éhségtől! Éreztem magamban még egyszer az őrjöngést
fellázadni, az utolsó fellobbanás volt, csak egy izomrándulás. Jézus és
Mária segitsen meg ilyen arc látásánál, ugy-e? Itt járok olyan aggyal,
aminél jobb nincs az országban, egy pár olyan ököllel, amely, isten
bocsássa meg, egy hordárt korpává tudna őrölni és halálra éhezem
Krisztiánia városának közepén! Hát van ennek valami értelme? Minden
akaratomat megfeszitettem, éjjel-nappal dolgoztam, mint egy igavonó
állat; vakká olvastam a szemem a koponyámban és kiéheztem az észt az
agyamból – és mi az ördögöt segitett? Még egy utcalány is az egekhez
folyamodik, hogy megszabaditsa a látásomtól. De most már igazán elég
volt – érted! – most már _stopp!_ még ha az ördög elvisz is!… Dühöm csak
nőtt, a fogam csikorgattam és rettenetes bágyadtságom érzése sirásra és
átkozódásra fakasztott; valósággal őrjöngtem, anélkül, hogy a mellettem
elmenőket figyelembe vettem volna. Ujra kinozni kezdtem magamat,
akarattal nekimentem a homlokommal a gázlámpáknak, a körmömet mélyen
belevágtam a tenyerembe, beleharaptam, mint az eszeveszett, a nyelvembe,
ha nem beszélt elég tisztán és vadul nevettem mindig, ha nagy fájdalmat
okoztam magamnak.
– Jó, de hát mit tegyek most már? – feleltem saját magamnak. És
elkezdtem lábammal az utcakövezeten toporzékolni, mialatt többször
ismételtem: – Hát már most mit tegyek? – Egy ur ment el éppen előttem és
mosolyogva felelt:
– Menjen és csukassa be magát.
Utána néztem. Egyike volt a város leghiresebb nőorvosainak, akit
„hercegnek“ hivtak. Még ő sem értette meg, mi bajom volt, egy orvos,
akit ismertem és akivel már kezet is szoritottam. Egyszerre
megnyugodtam. Becsukatni? Igen, őrült voltam; igaza van. Éreztem az
őrültséget véremben, éreztem, hogyan rohan át az agyamon. Hát igy fog
végződni! Igen, igen! Ujra visszaestem a lassu, gondterhes járásba.
Végre is ide fogok jutni.
Hirtelen megint megállok. Ne csukjanak be, mondom, csak ezt ne! A
félelemtől berekedt a hangom. Könyörögtem magamért, esdekeltem a puszta
levegőbe, hogy ne csukjanak be. Megint a városházára jutnék, bedugnának
egy sötét cellába, ahol a világosságnak még egy szikrája sincs. Csak ezt
ne! Hiszen van még más menekvés is, amit még nem kisérlettem meg. És
mindent meg fogok próbálni; szorgalmasabb leszek, házról-házra fogok
járni fáradhatatlanul, minden időmet erre forditom. Itt van például
Cisler, a zenemükereskedő, ennél még nem is voltam. Bizonyoson találok
még ki valami okosat… Igy mentem tovább és addig beszéltem, mig a
meghatottságtól sirva nem fakasztottam magamat. Csak be ne csukjanak!
Cisler? Vajjon nem valami magasabb ujjmutatás volt ez? Minden ok nélkül
jutott a neve eszembe és nagyon messze is lakott; de azért elmegyek
hozzá, lassan mehetek és közben pihenhetek is. Jól ismerem az utját,
többször is voltam nála a régi jó időkben zenedarabokat venni. Egy fél
koronát kérjek tőle? Ez olyan kevés, hogy restellni fogja; egy egészet
kell kérnem.
Beléptem a boltba és a főnököt kérdeztem; az irodájába utasitottak.
Odabent ült, tekintélyesen, a legujabb divat szerint öltözve és üzleti
papirokat rendezett.
Dadogva kértem bocsánatot és elmondtam a kérésemet. A nyomor késztet,
hogy hozzá forduljak… A legrövidebb idő alatt vissza fogom fizetni…
Mihelyt megkapom az ujságtól a honoráriumot az utolsó cikkemért… Olyan
nagy jótettet követne el…
Még a beszédem alatt visszafordult az asztal felé és folytatta a
munkáját. Mikor befejeztem, oldalt rám nézett, megrázta szép fejét és
annyit mondott: nem! Semmi mást. Magyarázat nélkül. Egy szót sem többet.
A térdem türhetetlenül remegni kezdett és nekitámaszkodtam a kis
politurozott szekrénynek. Még egyszer meg akartam próbálni. Miért jutott
volna különben éppen az ő neve az eszembe, amikor messze odalent álltam?
A baloldalomban egy pár apró szurást éreztem és izzadni kezdtem. – Hm.
Igazán nagy nyomorba jutottam, – kezdtem ujra, – és még hozzá beteg is
vagyok; biztosithatom, hogy egy pár nap mulva vissza tudom fizetni.
Nagyon kérem, legyen olyan jó…
– Jó ember, miért jön maga éppen én hozzám? – felelt végre. – Ön
teljesen ismeretlen előttem, egy X, aki az utcáról beszaladt. Menjen a
szerkesztőségbe, ahol ismerik.
– Csak ma estére, – mondtam. – A szerkesztőség már be van zárva és
annyira éhezem.
Folytonosan rázta a fejét, még akkor is, mikor már a kilincsre tettem a
kezemet.
– Isten önnel! – mondtam és kimentem.
Hát nem volt valami magasabb ujjmutatás, gondoltam keserüen; ilyen
magasra én is tudok mutatni, ha már éppen ezen fordul meg a dolog. Egyik
városnegyedből a másikba vonszoltam magam, csak néha pihentem egy-egy
pillanatig valahol egy lépcsőn. Csak be ne csukjanak! Egész idő alatt
üzött a rettegés a cellától, egy pillanatig sem hagyott nyugton; mihelyt
rendőrt láttam, azonnal beosontam a legközelebbi mellékutcába, hogy
kikerüljem a találkozást. Most száz lépést fogok számolni, mondtam
magamban és ujra szerencsét próbálok. Egyszer mégis csak sikerülni fog…
Egy kisebb cérnakereskedés volt, ahol soha életemben nem jártam.
Egyetlen ember állott az asztal mögött, bent az iroda ajtaján
porcellán-cimlap, a polcok és asztalok tömve áruval. Vártam, mig az
utolsó vásárló is kilépett a boltból, egy fiatal leány, mosolygó, gödrös
arcu. Milyen boldognak látszott! Meg sem próbáltam, hogy valami hatást
tegyek rá összegombostüzött kabátommal, inkább elfordultam.
– Kiván valamit? – kérdezte a segéd.
– Itt van a főnök ur? – feleltem.
– Kiránduláson van Jotunheimban. Valami fontos ügy?
– Egy néhány örét akartam kérni, ennivalóra, – mondtam és megpróbáltam
mosolyogni; – nagyon éhes vagyok és nincs semmi pénzem.
– Akkor éppen olyan gazdag, mint én, – felelt és tovább rendezgette a
cérnacsomagokat.
– Óh, ne utasitson vissza – csak most ne! – mondtam és az egész testemet
átjárta a hideg. – Igazán félholt vagyok az éhségtől, már napok óta nem
ettem semmit.
Minden szó nélkül, a lehető legkomolyabban kezdte a zsebeit kiforgatni,
egyiket a másik után. Ha nem akarom elhinni, amit mondott…
– Csak öt örét, – kezdtem ujra. – Egy pár nap mulva bizonyosan
visszaadom.
– De jó ember, azt akarja, hogy a pénztárból lopjak? – kérdezte
türelmetlenül.
– Igen, – mondtam; – vegyen ki öt örét a pénztárból.
– Akkor nem jó helyre fordult hozzám, – fejezte be és hozzátette: – de
azt is mondhatom, hogy már megelégeltem a dolgot.
Az éhségtől betegen és szégyentől égve kullogtam el. Nem, most már
csakugyan végét kell vetni! Hová jutottam! Évekig fenn tudtam magam
tisztességesen tartani, emelt fejjel viseltem el sok nehéz órát és most
egyszerre a legdurvább koldulásig sülyedtem. Ez az egyetlen nap minden
gondolatomat eldurvitotta, az egész lelkemet bepiszkolta. Nem szégyeltem
magam, hogy nyavalyogva és siránkozva oda álljak a legutolsó kalmár elé.
És mit használt az egész? Nem éppen ugy egy harapás kenyér nélkül állok
itt? Csak azt értem el, hogy undorodtam magamtól. Igen, igen! most már
véget kell vetni az egésznek. Majd a kaput is be fogják odahaza csukni
és sietnem kell, ha nem akarok megint a városházán aludni…
Ez a gondolat uj erőt adott; nem szerettem volna még egyszer a
városházán tölteni az éjszakát. A testemet előrehajtva, kezemet a
baloldali bordákra nyomva, hogy ezzel is csillapitsam a szurásokat,
vonszoltam magam tovább; a tekintetem fel nem emeltem volna a
kövezetről, hogy véletlenül ismerősöket köszönésre ne kényszeritsek; igy
jutottam el a tüzoltó őrházig. Hál’ istennek, még csak hét óra volt a
Megváltó-templom tornyán, még három órai időm van, mielőtt a kaput
bezárják. Mennyire megijedtem minden ok nélkül.
Igy hát egyetlen lépést sem mulasztottam el, mindent megtettem, amit
lehetett. Hogy lehet az, hogy egyetlen egyszer sem sikerült semmi egész
nap! gondoltam. Ha elmondanám valakinek, senki sem hinné el, hogy igaz
és ha megirnám, azt hinnék, hogy az egészet kitaláltam. Egyetlen egyszer
sem! Hiába, ezen már nem lehet segiteni; most már az a fő, hogy ne
járjak tovább és ne érzékenykedjem. Pfuj, biztosithatlak, hogy ez a
legutálatosabb, emiatt undorodom tőled! Ha minden reménynek vége, hát
vége! Vajjon nem tudnék legalább egy maroknyi zabot lopni az istállóból?
Egy pillanatnyi uj világosság, csak egy felvillanás – már is eszembe
jutott, hogy az istállót ilyenkor már bezárják.
Kényelmesen, lassu csigalépésekben vonszoltam magam hazafelé. Szomjas
lettem, szerencsére először egész nap és körülnéztem, hogy hol ihatnám.
A Bazártól nagyon is messze voltam, magánházba pedig nem akartam
bemenni; hiszen várhatok is, mig hazaérkezem, egy negyed óránál nem
telik több időbe. De azért egyáltalában nem volt bizonyos, hogy az a
korty viz is bennem fog-é maradni; a gyomrom nem türt többé semmit, még
ha a nyálamat lenyeltem, attól is émelygett.
De hát a gombok! A gombokkal még nem próbálkoztam. Megállottam és
elmosolyodtam. Talán mégis van menekvés, talán mégsem vagyok még
teljesen elátkozva! Tiz örét bizonyosan megkapok értük, holnap
valahonnan megint keritek másik tizet és csütörtökön már megkaphatom az
ujságcikkem honoráriumát. Majd meg fogom látni, hogy minden rendbe jön!
De hogy a gombokról meg tudtam feledkezni! Kivettem a zsebemből és
megnézegettem, mig tovább indultam; az örömtől minden elsötétedett a
szemem előtt, az utcát sem láttam, amelyen járok.
Milyen jól ismertem a nagy pincehelyiséget, mentsváramat a sötét estéken
és benne az én vérszopó barátomat! Egyenkint nyelte el mélyébe minden
jószágomat, az otthonról hozott apróságokat, utolsó könyvemet. Árverések
napjain rendesen lementem, hogy megnézzem, hova kerülnek és örültem, ha
ugy látszott, hogy a könyveim jó kezekbe jutottak. Magelsen szinész
vette meg az órámat és erre szinte büszke voltam; egy naptárt, amelybe
első költői kisérleteimet irtam, egy ismerősöm vitte el és a frakkom egy
fényképésznél talált otthonra, hogy a mütermében kölcsön adhassa. Ugy,
hogy egyik ellen sem lehetett kifogásom.
Gombjaimat készen tartottam a kezemben és beléptem. A „nagybácsi“ az
asztalánál ült és irt.
– Nem sietős, – mondtam, félve, hogy zavarom s hogy talán türelmetlen
lesz a háborgatás miatt. A hangom idegenül üresen hangzott, magam sem
ismertem rá és a szivem ugy vert, mint egy kalapács.
Mosolyogva jött elém, mint szokott, mindkét kezét laposan az asztalra
támasztotta és szó nélkül a szemembe nézett.
– Van valami nálam és csak meg szeretném tudni, hogy nem használhatná-é…
valami, ami otthon csak utamban van, biztositom, hogy csak alkalmatlan…
egy néhány gomb.
– Miféle gomb? Hol vannak azok a gombok? – És arcával egészen lehajolt a
kezem felé.
– Nem adhatna nehány örét ezekért?… Amennyit éppen jónak lát… a saját
belátása szerint…
– Ezekért a gombokért? – És a „nagybácsi“ csodálkozva bámul rám. –
_Ezekért_ a gombokért?
– Csak egy szivarra valót vagy amit akar. Éppen itt mentem el és csak
meg akartam tudni…
Az öreg zálogos csak nevetni kezdett és szó nélkül visszament az
asztalhoz. Itt állottam megint. Hiszen tulajdonképpen nem is sokat
reméltem, de mégis hittem, hogy valami segitség van még a számomra. Ez a
nevetés a halálos itéletem volt. Most már tudtam, hogy a szemüvegem sem
sokat segithet.
– Természetesen a szemüvegemet is hozzáadnám, ez magától értetődik, –
mondtam mégis és levettem. – Csak tiz örét, vagy legyen, ha már akarja,
öt öre.
– Azt már tudja, hogy a szemüvegjéért semmit sem adhatok, – mondta a
„nagybácsi“, – ezt már a multkor megmondtam magának.
– De egy bélyegre van szükségem, – mondtam reménytelenül. – Még a
leveleimet sem tudom elküldeni, amiket irnom kell. Egy tiz vagy öt örés
postabélyeget adjon érte, amint akarja.
– Ugyan menjen már, az isten áldja meg! – felelt és a kezével
elutasitólag intett felém.
Igen, ennek igy kellett jönni, mondtam magamban. Gépiesen feltettem
megint a szemüvegemet, a kezembe vettem a gombokat és már mentem is; jó
éjszakát mondtam és betettem magam után az ajtót, ugy mint szoktam. Lám
csak, most már igazán nincs mit tenni. Kint a lépcső előtt megállottam
és még egyszer megnéztem a gombokat. Mégis különös, hogy semmi áron sem
akarta elfogadni, mondtam magamban; pedig csaknem egészen uj gombok; ezt
igazán nem értem.
Mig igy elmélkedéseimbe elmerülve állottam, egy férfi ment el mellettem
a pince lépcsőn lefelé. Gyors menés közben kissé meglökött, mind a
ketten bocsánatot kértünk egymástól és én megfordultam, hogy utána
nézzek.
– Micsoda, te vagy az? – kiáltott fel a lépcső aljáról. Visszajött s
akkor megismertem. – De isten ments, mi lelt téged? Betegnek látszol.
Mit csináltál odalent.
– Óh – üzleti ügyek! Te is odatartasz? – mondtam.
– Igen. Mit vittél neki?
A térdeim reszkettek, oda támaszkodtam a falhoz és felényujtottam a
kezemet, amelyben a gombok voltak.
– Mi az ördög? – kiáltott fel, – ez már mégis sok!
– Jó éjszakát, – mondtam. A mellemet sirás fojtogatta.
– Nem, várj csak egy pillanatra!
Ugyan minek vártam volna. Ő maga is a „nagybácsi“-hoz ment, talán a
jegygyürüjét hozta magával, napok óta éhezik, adós a házbérrel.
– Jó, – feleltem végre. – Ha nagyon sietsz…
– Persze, – felelt és karomba öltötte a kezét; – de az igazat megvallva,
nem bizom benned, amilyen félbolond vagy; legjobb lesz, ha lejössz velem
együtt.
Megértettem, hogy mit akar, a becsület egy szikrája megint fellobbant
bennem és azt feleltem:
– Nem lehet; megigértem, hogy a Bernt Ankers-utcában leszek fél
nyolckor…
– Fél nyolckor, persze! De most nyolc óra. Hiszen itt az óra a kezemben,
éppen azt akarom levinni. Igy, előre be, te éhes gazember! Legalább öt
koronát kipréselek a részedre is.
És ezzel betaszitott maga előtt.
III.
Gyönyörü, boldog hét következett.
A legrosszabbon megint tulestem, minden nap volt mit ennem, bátorságom
növekedőben volt és ugyancsak vertem a vasat különböző terveimhez.
Három-négy megkezdett dolgozatom volt munkában s ezek kisajtolták
szegény agyamnak minden gondolatát, megrabolták minden tüzét, de én
mégis azt hittem, hogy most jobban megy a dolgom, mint azelőtt. Utolsó
cikkemet, amely miatt annyit szaladgáltam s amelyben a legtöbb reményem
volt, már vissza is küldte a szerkesztő és én sértett haragomban azonnal
megsemmisitettem, anélkül, hogy ujra átolvastam volna. Jövőre egy másik
lapnál akartam megpróbálkozni, hogy több utam nyilhassék a sikerre. A
legrosszabb esetben, ha ez sem megy, ott voltak még a hajók; az „Apáca“
fölvont vitorlákkal indulásra készen állt a kikötőben, talán csak én is
kaphatok valami munkát rajta, hogy Archangelskbe, vagy mit tudom én
hová, eljussak. Ugy hogy elég sok felé nyiltak uj kilátásaim.
Az utolsó krizis kegyetlenül elbánt velem; a hajam egész csomókban
hullott ki, a főfájás is erősen kinzott különösen reggelenként,
idegességem pedig egyáltalán nem akart mulni. Ha nappal iráshoz ültem,
be kellett ruhával kötnöm a kezemet, mert nem tudtam elviselni, ha a
saját lehelletem hozzá ért. Mikor Jens Olai becsapta odalent az
istállóajtót vagy ha egy kutya betévedt a hátulsó udvarba és ugatni
kezdett, a csontomon és velőmön mint hideg szurás hatolt keresztül és
minden részem fájni kezdett. Erősen le voltam törve.
Napról napra jobban agyonkinoztam magam a munkával; alig engedtem
magamnak annyi időt, hogy az ebédemet lenyeljem, csak hogy ujra
hozzáfoghassak az iráshoz. Az ágyam és a kis bicegő iróasztal teritve
volt jegyzetekkel és teleirt lapokkal, amelyeken fölváltva dolgoztam;
minduntalan uj toldásokkal bővitettem ki, ha valami napközben eszembe
jutott, majd kihuzogattam egyes részeket, majd szines szavakkal
elevenitettem meg egyes holt pontokon és mondattól mondatig a legnagyobb
fáradsággal küzdöttem át magamat rajta. Valamelyik délután végre
elkészült az egyik cikk és én boldogan s vidáman dugtam zsebre, hogy a
„Generális“-hoz elvigyem. Nagyon is ideje volt, hogy megint egy kis
aprópénz után lássak, már nem valami sok volt a zsebemben.
A „Generális“ megkért, hogy üljek le egy pillanatra, azután azonnal… És
folytatta az irást.