kis ebéd.
És én ott állottam, néztem a jegyeket és annyira kivántam volna magam is
egyet!
– Andreas Tangen ujságiró.
Előreléptem és meghajtottam magam.
– Kedves uram, hát _ön_ hogy jutott _ide?_
Megmagyaráztam az egészet, ugyanazt a mesét mondtam el, mint tegnap
este, nyitott szemmel, egyetlen hunyoritás nélkül hazudtam, – a
legnagyobb őszinteséggel hazudtam: – egy kicsit soká mulattam egy
kávéházban, otthon felejtettem a kapukulcsot…
– Hja ugy? – mondta és mosolygott. – Legalább jól aludt idebent?
– Mint egy miniszteri tanácsos, – feleltem; – olyan jól, mint egy
miniszteri tanácsos.
– Ennek örvendek, – mondta és felállott. – Jó reggelt kivánok.
Én pedig elmentem.
Egy jegyet, egy jegyet nekem is! Nem ettem semmit három hosszu nap és
éjszaka óta. Egy darab kenyeret! De senki sem ajánlotta fel a jegyet és
én nem mertem kérni. Ez mindjárt bizalmatlanságot keltett volna. Ha
magánviszonyaim után kezdenek kérdezősködni, azonnal kitalálhatják, ki
vagyok valósággal és elfoghatnak hamis adatok bevallása miatt. –
Felemelt fejjel, egy milliomos tartásával, kezemet a kabátzsebembe dugva
mentem ki a városházáról.
A nap már melegen sütött, tiz óra felé járt és a forgalom a
Youngstorve-n teljes mozgásban volt. Merre forduljak? Megtapogattam a
zsebemet és éreztem benne a kéziratot; tizenegy órakor megpróbálok
bemenni a szerkesztőségbe. Egy óra hosszáig állottam a balüsztrádon és
figyeltem a lent folyó életet; ezalatt a ruháim gőzölögni kezdtek. Az
éhség megint jelentkezett, a mellemet rágta s apró fájdalmas szurásokkal
kinzott. Hát igazán nem volt a földön egy barátom, egy ismerősöm, akihez
fordulhattam volna? Végigfutok az emlékezetemben mindenkin, hogy egy tiz
örére való embert találjak, de hiába. Olyan gyönyörü nap volt, annyi
sugár és annyi világosság körülöttem; az ég mint könnyü tenger,
hullámzott a hegyek felett…
Egészen öntudatlanul hazafelé indultam.
Keservesen éheztem és mikor az utcán egy faforgácsot találtam, felvettem
és rágni kezdtem; ez segitett. Hogy is nem jutott előbb eszembe!
A kapu nyitva volt, a kocsis, mint rendesen, most is jó reggelt kivánt.
– Szép idő van, – mondta.
– Igen, – feleltem, egyebet nem tudtam mondani. Nem kérhetném meg, hogy
adjon kölcsön egy koronát? Bizonyosan szivesen megtenné, ha van pénze;
különben is egyszer megkért, hogy irjak helyette egy levelet.
Ott állt előttem és valamin rágódott, amit mondani akart.
– Nagyon szép idő… hm… Ma ki kellene fizetni a háziasszonyomat. Nem
lenne olyan jó – nem adna kölcsön öt koronát? Csak egypár napra, ha
lehet. Hiszen már máskor is segitett rajtam.
– Nem, igazán nem tehetem, Jens Olai, – feleltem. – Most nem. De talán
későbben, talán még ma délután. – Ezzel már indultam is a lépcsőn
felfelé.
Mikor a szobámba értem, ledobtam magam az ágyra és elkezdtem nevetni.
Micsoda disznó szerencse, hogy megelőzött a kéréssel! A becsületem meg
volt mentve. Öt koronát – isten segitsen, jó ember! Kár, hogy mindjárt
nem öt részvényt kértél vagy egy földbirtokot a határban.
És az öt korona nagyon vidámmá tett és mindig hangosabban nevettem. Csak
fenegyerek vagyok én vagy mi? Öt koronát! Igen, éppen jóhoz fordult!
Vidámságom annál inkább növekedett, minél jobban nekiengedtem magam:
Pfuj, micsoda ételszag van itt! Az egész ebéd szaga bent maradt. És
felnyitom az ablakot, hogy kiszellőztessem a kellemetlen levegőt.
Pincér, egy fél beefsteaket! És az asztal felé fordulva, a tántorgó
asztal felé, amelyet meg kellett támasztanom a térdemmel, mikor irni
akartam rajta, mélyen meghajolva kérdeztem: Szabad tudnom, hogy
parancsol-e egy pohár bort? Nem? A nevem Tangen, Tangen miniszteri
tanácsos. Sajnos, egy kicsit soká mulattam… a kapukulcsot…
És gondolataim fékevesztetten rohantak ujra legvadabb utjaikra.
Folytonosan tudtam, hogy összefüggéstelenül beszélek és nem mondtam
egyetlen szót sem anélkül, hogy ne hallottam, hogy meg ne értettem
volna. Magamban ki is mondtam: már megint összefüggés nélkül beszélsz!
És még sem tudtam segiteni rajta. Olyan volt, mintha az ember ébren
volna s mégis álmában beszélne. A fejem könnyü volt, ment minden
fájdalomtól és nyomástól és gondolataimra egyetlen árnyék sem esett. A
vitorlák messze ragadtak és én nem ellenkeztem.
Jöjjetek be! Csak jöjjetek! Amint látjátok, minden rubinból van.
Ylajali, Ylajali! A vörös, puha selyempamlag! Milyen hevesen lélegzik!
Csókolj meg, szerelmem, még, még! A karod olyan, mint a borostyánkő, az
ajkad ég… Pincér, egy beefsteaket rendeltem…
A nap besütött az ablakomon, hallottam lentről a lovakat, amint a zabot
ropogtatták. Ott ültem és a forgácsot szoptam elevenen, vidám lélekkel,
mint egy gyermek. Közben minduntalan megtapogattam a kéziratomat; pedig
nem is gondoltam rá, de az ösztönöm nem engedte elfeledni, a vérem
folytonosan figyelmeztetett rá. Aztán elő is vettem.
Át volt nedvesedve és kiteregettem a napra. Később elkezdtem fel-alá
sétálni a szobában. Milyen kétségbeejtő volt ez a hely! A padlón körül
apró bádogforgácsok, de nincs egy szék sem, még csak egy szeg sincs a
falba verve. Mindent bevittem már a „nagybácsihoz“ és mindent megettem.
Egy pár iv papir az asztalon, vastag porréteg alatt, ez volt minden,
amit a magaménak mondhattam. Az ócska zöld ágyteritőt Hans Paulitól
kértem pár hónappal ezelőtt kölcsön… Hans Pauli! Csettintettem az
ujjammal. Hans Pauli Pettersen fog segiteni! És azonnal eszembe jut a
cime is. Hogy is felejtkezhettem el Hans Pauliról! Bizonyosan nagyon meg
lesz sértődve, hogy nem fordultam azonnal hozzá. Gyorsan felcsapom a
kalapom, összeszedem a kéziratomat és lesietek a lépcsőn.
– Hé, Jens Olai, – kiáltottam be az istállóba, – hallod-é? Azt hiszem,
egészen bizonyosan segithetek rajtad ma délután.
A városház elé érve, látom, hogy már elmult tizenegy óra és azonnal
elhatározom, hogy utközben bemegyek a szerkesztőségbe. Az ajtó előtt
megállok, hogy megnézzem, vajjon rendben vannak-e a papirok lapszám
szerint. Gondosan kisimitgatom, ujra zsebre teszem és kopogtatok. A
szivem hangosan dobog, amikor belépek.
A munkatárs, mint rendesen, ott ül az ollóval a kezében. Félénken
kérdem, hogy itt van-e a szerkesztő? Semmi felelet. Az ember egy hosszu
ollóval tovább vagdalja a vidéki lapok hireit.
Ismétlem a kérdésemet és beljebb megyek.
– A szerkesztő még nem jött be, – mondja végre az ollós ember, de fel
sem néz.
– Mikor fog bejönni?
– Azt nem lehet tudni, azt egyáltalában nem lehet tudni.
– És meddig van a szerkesztőség nyitva?
Erre megint nem kaptam feleletet és végre is indulnom kellett. Az ember
az egész idő alatt egy pillantásra sem méltatott; pedig hallotta a
hangomat és arról megismert. Hát ilyen jó nevem van nekem itt, hogy még
csak nem is válaszolnak a kérdésemre? Vajjon a szerkesztő akarja igy? Az
igaz, hogy mióta hires tizkoronás tárcámat elfogadta, elárasztottam
kéziratokkal, csaknem minden nap megrohantam az ajtaját használhatatlan
dolgokkal, amiket el kellett olvasnia és aztán visszaadni. Talán ennek
akart véget vetni és óvatosságból uj rendszabályokat adott ki…
Megindultam a Homansbyen felé vezető uton.
Hans Pauli Pettersen paraszt tanuló volt és egy ötemeletes ház udvarán a
padlásszobában lakott; Hans Pauli tehát maga is szegény ember. De ha
volt egy koronája, azzal nem fösvénykedett. Olyan bizonyosan megkapom
tőle, mintha már a kezemben tartanám. És az egész uton előre örültem
ennek a koronának, olyan biztosan éreztem, hogy megkapom. Mikor a
kapuhoz értem, láttam, hogy be van zárva és csengetnem kellett.
– Pettersen tanuló urral szeretnék beszélni, – mondtam s be akartam
menni; – tudom, melyik szobában lakik.
– Pettersen? – ismételte a leány. – Az, aki a padlásszobában lakott? Az
elköltözött. Hogy hová, azt nem tudom, a leveleit Hermansenhez küldeti a
Toldbodgate-ba – és a leány a számot is megmondta.
Reménnyel és bizalommal telve megyek le az egész Toldbodgate-n, hogy a
Hans Pauli cimét megkérdezzem. Ez volt utolsó menekvésem és ki kellett
használnom. Utközben egy ujonnan épült ház előtt mentem el, ahol néhány
asztalos állott és az utcán gyalult. Belemarkoltam a forgácscsomóba, egy
néhány szép fehéret kivettem, egyet a számba dugtam, a többit a
zsebembe, későbbi időre. Igy folytattam az utamat, már nyögve az
éhségtől. Egy péküzletben csodálatos nagyságu tizörés kenyeret láttam a
kirakatban, a legnagyobb kenyeret, amit ennyi pénzért el lehet képzelni…
– Pettersen tanuló cimét jöttem megtudakolni.
– Bernt Ankers Gate 10. szám, padlásszoba. Talán ön oda készül menni?
Nos, nem lenne akkor olyan szives elvinni neki néhány levelet, ami a
cimére érkezett?
Ujra bemegyek a városba ugyanazon az uton, amelyiken jöttem, ujra
elhaladok az asztalosok mellett, akik bádogedényt tartva a térdük közt,
most fogyasztják jó kis népkonyhai ebédjüket, elhaladok a péküzlet
előtt, ahol a kenyér még mindig ugyanazon a helyen fekszik és végre
félholtan a kimerültségtől elérem a Bernt Ankers Gate-t. A kapu nyitva
van és én megindulok a sok fárasztó lépcsőn felfelé a padlásra. Kiveszem
a leveleket a zsebemből, hogy Hans Paulit mindjárt a belépésemmel
jókedvre hangoljam. Bizonyosan nem fogja ezt a szivességet megtagadni
tőlem, ha megmagyarázom a körülményeket; semmi esetre sem, Hans Pauli
nemesszivü ember, mindig is mondtam róla…
Az ajtón megláttam a kártyáját: H. P. Pettersen stud. theol. – haza
utazott.
Abban a helyben leültem, leültem a puszta földre, tompa fáradtsággal,
összetörve a nyomoruságtól. Néhányszor gépiesen ismételtem: Haza
utazott! Haza utazott! Azután csend lett, elhallgattam. Egyetlen könny
nem volt a szememben, nem volt sem gondolatom, sem érzésem. Nagyra
nyitott szemmel ültem és a levelekre bámultam, anélkül, hogy valamire el
tudtam volna magamat határozni. Igy tartott ez tiz percig, talán huszig
is vagy még tovább, ott ültem ugyanazon a helyen és a kis ujjamat sem
mozditottam. Ez az eltompultság csaknem olyan volt, mint az alvás. Csak
mikor meghallottam, hogy valaki jön a lépcsőn, állottam ujra fel s aztán
megszólaltam:
– Pettersen urat keresem; két levelet hoztam a részére.
– Haza utazott, – felelt az asszony. – De szünidő után visszajön; a
leveleket én is átvehetem, ha akarja.
– Nagyon jó lesz, köszönöm a szivességét; legalább mindjárt megkaphatja,
mihelyt visszajön. Fontos levelek lehetnek. Jó reggelt kivánok.
Mikor leértem, megállottam és az öklömet összeszoritva, a nyilt utcán
hangosan felkiáltottam: De azt mondhatom neked, kedves uristenem:
Megelégeltelek! Dühösen rázom a fejem és összeszoritott fogaim közül
sziszegek fel az égre: ha az ördög elvisz is, megmondom: megelégeltelek.
Pár lépést mentem és ujra megállottam. Hirtelen megváltoztattam
tartásomat, összetettem a kezem és édeskés, jámbor hangon kérdeztem: De
folyamodtál-e hozzá szivedből, kedves gyermekem?
Nem, ez nem az igazi hang.
Nagy H-val kell mondani, olyan naggyal, mint egy templom. Próbáljuk
ujra: Kiáltottál-e Hozzá keservedben, gyermekem? Lehajtottam a fejem és
siránkozó hangon feleltem: Nem.
Még mindig nem ez az igazi!
Miért nem tudsz álszenteskedni, te szamár! Igen! azt kell mondanod;
igen, kiáltottam hozzád, Uram Istenem! És a legsiránkozóbb melódiát kell
a szavaidhoz kikeresned. Na, rajta ujra! Ez már jobban sikerült. De
sóhajtanod is kell hozzá, sóhajtanod, mint egy beteg lónak. Ugy – most
jól van.
Igy oktattam magam a képmutatásban, türelmetlenül toppantottam a
kövezetre, ha nem sikerült, tökfejünek szidtam magam, mig a meglepett
járókelők megfordultak és utánam néztek.
Közben folytonosan rágtam a forgácsot és olyan gyorsan tántorogtam le az
utcán, amennyire csak birtam. Mielőtt észrevettem volna, már lent voltam
a pályaudvar terén. A Megváltó-templom órája fél kettőt mutatott.
Megállottam egy pillanatra gondolkozni. Bágyadt izzadtság verődött ki a
homlokomon és a szemembe folyt. Tegyünk egy sétát a hidon, – szóltam
magamhoz. Persze, csak ha időd van! – Meghajoltam önmagam előtt és
lementem a vasuti hidhoz.
A hajók kint állottak, a tenger hullámzott a napfényben. Mindenütt
sürgölődő mozgás, gőzsipok visitása, teherhordók ládákkal a vállukon,
vidám dalolás a tutajokon. Nem messze egy süteményes kofa ül, barna
orrát az árui felé hajtva; a kis asztal előtte irgalmatlanul tele van
édességgel és én rosszkedvüen forditom el a fejem; az egész part tele
van a szagával. Pfuj, ki kell nyitni az ablakokat! Egy urhoz fordulok,
aki mellettem ül és behatóan kezdem fejtegetni, milyen helytelen állapot
az ilyen, hogy itt is, ott is süteményes asszonyok ülnek… Nem találja?
De annyit mégis csak meg fog engedni… A jó ember azonban rosszat
sejtett, és be sem hagyta fejezni a mondatot, felállt és tovább ment. Én
is felállottam és követni kezdtem, eltökélve, hogy be fogom bizonyitani
neki tévedését.
– Tisztán közegészségügyi szempontból tekintve, – kezdtem ujra és a
vállára tettem a kezem.
– Bocsánat, én itt idegen vagyok és nem értek a közegészségügyhöz, –
felelt és ijedten bámult rám.
Az már más, ha idegen volt… Nem szolgálhatnék valamiben?
Körülvezethetném a városban. Nem? Pedig nekem nagy gyönyörüségemre
szolgálna s neki semmibe sem kerülne.
De az idegen minden áron meg akart tőlem szabadulni és átsietett az utca
másik oldalára.
Visszamentem a padomhoz és leültem. Nagyon nyugtalan voltam és a nagy
kintorna, amint valamivel távolabb játszani kezdett, még rosszabbá tette
a helyzetet. Kemény, érces muzsika volt, Webernek valamelyik darabja,
amelyhez egy kis leány szomoru dallamot énekelt. A fuvolaszerü
panaszosság a muzsika hangjában átrezgi a véremet, idegeim reszketni
kezdenek, mintha a dalt visszhangoznák és a másik pillanatban hátra
hanyatlom a padon és vele zümmögök, énekelek. Milyen sajátságos érzései
vannak az embernek, ha éhezik! Ugy érzem, hogy a hangok magukkal
visznek, beléjük olvadok, velük szállok tovább, egészen világosan érzem,
hogyan szállok magasan lebegve a hegyek felett ragyogóbb világokba.
– Egy örét! – mondja a kis kintornás leány és felém nyujtja a
bádogtányért. – Csak egy örét.
– Igen, – felelek egészen öntudatlanul és átkutatom a zsebeimet. De a
gyermek azt hiszi, hogy bolonddá akarom tenni és szó nélkül azonnal
eltávolodik. Ez a néma elnézés tulságosan sok volt az idegeimnek; ha
szitkozódott volna, könnyebben elviselem; elfogott a fájdalom és
visszahivtam: – Nincs egyetlen örém sem, – mondtam, – de megemlékezem a
tartozásomról, talán már holnap. Hogy hivnak? Nagyon szép név, nem fogom
elfelejteni. Tehát holnap…
De nagyon jól láttam, hogy nem hisz nekem, habár egy hangot sem felelt,
s sirni kezdtem a kétségbeeséstől, hogy ez a kis utcagyerek nem bizik
bennem. Még egyszer visszahivtam, gyorsan kinyitottam a kabátomat, hogy
a mellényem odaadjam neki. – Mindjárt kárpótolni foglak valamivel, –
mondtam, – várj egy pillanatig…
És nem volt mellényem…
De hát mi is jutott eszembe! Hiszen már hetekkel ezelőtt odaadtam! Mi
történt velem? A meglepett kis leány nem várt tovább, hanem lehetőleg
gyorsan visszavonult. És igy kellett elbocsátanom! Az emberek
összesereglettek és hangosan mulatni kezdtek rajtam. Egy rendőr
keresztülfurakodik és tudni akarja, mi történt.
– Semmi, – feleltem, – igazán semmi! Csak a mellényemet akartam odaadni
annak a kis leánynak… az apja részére… Ezen nincs semmi nevetnivaló.
Haza mehettem volna egy másikat felvenni.
– Nem szabad zenebonát csinálni az utcán! – felel a rendőr. – Alló,
előre, mars! – És a kezével odább taszit. – A maga papirjai ezek? –
kiált utánam.
– Az istenért, a cikkem! Nagyon is fontos irások. Hogy is lehettem ilyen
meggondolatlan…
Megkapom a kéziratot, megbizonyosodom róla, hogy rendben van és tovább
megyek pillanatnyi megállás vagy körültekintés nélkül, egyenesen a
szerkesztőségbe. Négy óra volt a Megváltó-templom tornyán.
Az iroda be van zárva. Hangtalanul osonok le a lépcsőkön, félénken, mint
egy tolvaj és tanácstalanul állok meg a kapunál. Már most mit csináljak?
A falhoz támaszkodom, lebámulok a kövezetre és gondolkozom. Egy gombostü
fekszik és csillog a lábam előtt; lehajolok és felveszem. Hátha a
gombjaimat levágnám a kabátomról? Vajjon mennyit kaphatnék értük? Lehet,
hogy nem is érnek semmit, gombok csak gombok; de mégis a kezembe fogtam
és minden oldalról megvizsgálgattam a kabátomon; olyan jóknak találtam,
mintha csak ujak volnának. Mégis csak szerencsés gondolat volt, tört
zsebkésemmel levághatom és elvihetem a „nagybácsihoz“. Az a remény, hogy
ezt az öt gombot eladhatom, megint felélénkitett; lám, lám, mégis csak
rendbe jön minden, ismételgettem. Az öröm egészen hatalmába keritett és
azonnal megkezdtem a gombok levágását, egyiket a másik után. Közben ezt
a néma beszélgetést folytattam magamban:
– Hát látja, egy kicsit szegényesen élek most, pillanatnyi pénzzavar…
Hogy használtak, azt mondja? Ugyan, hogy fecseghet ilyet! Nincs ember a
világon, aki kevésbé használja el a gombjait, mint én. Mindig nyitott
kabáttal járok, mondhatom magának, ez már olyan szokás, egyéni
különösség nálam… Nem, nem, ha éppen nem _akarja_, akkor… de legalább
tiz örét kell kapnom értük. De istenem, hát ki mondta, hogy meg _kell_
vennie? Jobb, ha befogja a száját és nyugton hagy… Igen, igen, csak
hozzon rendőrt, ha akar. Én itt megvárom, mig visszajön vele; ne féljen,
nem lopok el semmit… Nahát! Jó napot, jó napot! A nevem Tangen, tegnap
este egy kicsit sokáig mulattam…
Valaki jön a lépcsőn lefelé. Abban a pillanatban megint a valóságban
vagyok, megismerem az ollós embert s gyorsan zsebre dugom a gombokat. El
akar mellettem menni, nem is fogadja a köszöntésemet és egyszerre nagyon
figyelmesen kezdi a körmét nézni. Megállitom és a szerkesztő után
tudakozódom.
– Nincs itt.
– Hazudik, – kiáltom. És olyan merészen, ami magamat is bámulatba ejt,
folytatom: – Beszélnem kell vele, fontos üzenet. Valami hirt kell
közölnöm a Stiftsgaardból.
– Nem mondhatná meg nekem?
– Magának? – és végigmértem a tekintetemmel.
Ez használt. Azonnal visszafordult velem és kinyitotta az ajtót. A
szivemet a torkomban éreztem dobogni. Összeszoritottam a fogamat, hogy
bátorságot kapjak, kopogtattam s beléptem a szerkesztő szobájába.
– Jó napot. Ön az? – mondta barátságosan. – Foglaljon helyet.
Ha azonnal ajtót mutat, talán könnyebben vettem volna; a sirás
fojtogatott, mikor feleltem:
– Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodom…
– Foglaljon helyet, – ismételte.
Leültem és előadtam, hogy megint irtam egy cikket és nagyon fontos volna
reám nézve, ha kiadná a lapjában. Annyi gonddal irtam meg, olyan nagy
fáradságot vettem…
– Elolvasom, – mondta és elvette tőlem. – Hiszen gonddal ir meg mindent,
de tulságosan is heves. Csak egy kissé józanabbul irna, nem olyan
lázasan. De mindenesetre elolvasom. – És ujra az asztal felé fordult.
Igy ültem ott. Kérhettem tőle egy koronát? Megmagyarázhattam, miért
olyan lázas, amit irok? Bizonyosan segitene rajtam; nem először tenné.
Felállottam. Hm! De mikor utoljára nála voltam, panaszkodott, hogy nincs
elég pénz és még a szolgát is elküldte, hogy keritsen, mig
kifizethetett. Talán most is ugyanaz az eset állhatna be. Nem, nem!
ennek nem szabad megtörténnie. Hát nem látod, hogy dolgozik?
– Óhajt még valamit? – kérdezte.
– Nem! – Igyekeztem a hangomat határozottá tenni. – Mikor lesz szabad
ujra eljönnöm?
– Ó, legközelebb, ha erre jár, – felelt, – ugy egynéhány nap mulva.
Képtelen voltam a kivánságomat kimondani. Ennek az embernek a szivessége
határtalannak látszott s meg akartam mutatni, hogy ezt én is meg tudom
becsülni. És elmentem.
Mikor már kint állottam és ujra éreztem az éhség kinzását, még akkor sem
bántam meg, hogy eljöttem az irodából, anélkül, hogy kérésemet kimondtam
volna. Kivettem a másik forgácsot a zsebemből és a számba vettem. És
megint jót tett. Hogy is nem segitettem már régen ezzel magamon?
Szégyelhetnéd magad! szóltam hangosan; igazán képes lettél volna rá,
hogy ettől a jó embertől egy koronát kérj és megint zavarba hozzad?
Elkezdtem gorombáskodni magammal a tolakodás miatt, amit terveltem.
Istenemre, ez a legaljasabb dolog, amit valaha hallottam! mondtam;
rátámadni egy emberre és majd kikaparni a szemét, azért, mert egy
koronára van szükséged, te nyomorult kutya! Ugy, előre! Gyorsabban,
gyorsabban! Semmirekellő, majd megtanitlak én tégedet!
Elkezdtem szaladni, hogy megbüntessem magam, egyik utcát a másik után
mértem végig futó lépéseimmel, elharapott kiáltásokkal kergettem magam
tovább és hangtalan dühvel ingereltem magam, ha meg akartam állani.
Végre egészen feljutottam a Pile-straedere. Itt meg kellett állanom,
csaknem sirva a dühtől, hogy nem birom tovább; az egész testem
reszketett és lerogytam egy lépcsőre. Megállj csak! mondtam. És hogy
folytassam a magam kinzását, még egyszer felugrottam és kényszeritettem
magam, hogy állva maradjak és kinevettem magam és gyönyörködtem a saját
megalázottságomon. Végre néhány perc mulva egy főhajtással megadtam
magamnak az engedélyt, hogy leülhessek, de akkor is a legkényelmetlenebb
helyet választottam ki a lépcsőn.
Istenem, milyen boldogság volt pihenni! Letöröltem az izzadtságot az
arcomról és nagy, mély lélegzetet vettem. Milyen őrülten rohantam! De
nem bosszankodtam miatta, megérdemeltem. Miért is akartam azt a koronát
kérni. Most már viselhetem a következményeket! És gyöngéden kezdtem
magammal beszélni, intettem magam, mint egy jó anya. Mindinkább
elérzékenyedtem és fáradtan, erőtlenül sirni kezdtem, csendes benső
sirással, néma zokogással egyetlen könny nélkül.
Egy negyedóráig vagy talán tovább is ültem ugyanazon a helyen. Az
emberek jöttek-mentek, de egyik sem zavart meg. Kis gyermekek játszottak
körülöttem, egy madár énekelt a fán az utca másik oldalán.
Egy rendőr jött felém és igy szólt:
– Miért ül itt?
– Miért ülök itt? – kérdeztem én is. – Mert kedvem tartja.
– Már egy félóra óta figyelem, – mondta. – Egy félóra óta ül itt?
– Körülbelül, – feleltem. – Akar még valamit? – Felálltam és haragosan
mentem tovább.
A térre érkezve megállottam és visszanéztem az utcába. Mert kedvem
tartja! Hát ez miféle felelet volt? Mert fáradt vagyok, azt kellett
volna mondani és pedig minél siránkozóbb hangon – buta vagy, sohasem
tanulod meg a szenteskedést! – mert teljesen kimerültem! és sóhajtanod
kellett volna hozzá, mint egy beteg lónak.
A tüzoltóőrház elé értem, amikor egy ujabb ötlet hirtelen megállitott.
Csettentettem az ujjammal és hangos nevetésbe törtem ki a járókelők nagy
meglepetésére. – Nahát, most igazán el fogsz menni Levion lelkészhez, –
kiáltottam fel, – ez olyan bizonyos, mint a halál. Csak éppen ugy
próbára. Semmit sem veszithetsz vele; és olyan gyönyörü idő van különben
is.
Bementem a Pascha könyvkereskedésébe, megtaláltam a cimjegyzékben a
Levion lelkész lakását és utnak indultam. – Most el kell dőlnie, –
mondtam. – Csak semmi ostobáskodás! A lelkiismeretedről beszélsz?
Butaság; ahhoz tulságosan szegény vagy, hogy a lelkiismereteddel
törődhess. Ki vagy éhezve és nagyon fontos okból jöttél, ez az első. De
a vállad felé kell hajtanod a fejed és szép dallamosan kell az egészet
előadnod. Nem teszed? Akkor egy lépést sem megyek veled tovább. Tehát
ilyenformán: a kisértésnek szomoru állapotában leledzel, a sötétség
hatalmaival, e rettenetes, néma szörnyetegekkel küzdesz éjszakánként az
elviselhetetlen borzalomig; éhezel és szomjazol étel és bor után és
semmit sem kapsz. Idáig jutottál. Itt állasz és nincs többé olajad a
mécsedben. De hiszel a kegyelemben, Istennek hála, a hited még nem
vesztetted el! És akkor tedd össze a kezedet olyan arccal, mint az
ördög, ha a kegyelemért könyörög. Ami Mammont illeti, Mammont te
lelkedből gyülölöd minden formájában; egészen más volna egy
zsoltárkönyv, egy kétkoronás zsoltárkönyv, emlékképpen… Ott állottam a
lelkész ajtaja előtt és ezt olvastam rajta: Iroda nyitva 12–4-ig.
Már most csak semmi ostobaság! mondtam; most komolyan kell venni a
dolgot! Igy, le a fejjel, még jobban… és csengettem a család lakásának
az ajtaján.