Könnyekkel a szememben ültem ott és levegő után kapkodtam, egészen
magamon kivül a lázas jókedvtől. Hangosan kezdtem beszélni, elmeséltem
magamnak a papirtölcsér históriáját, utánoztam a szegény rendőr
mozdulatait, belekukucskáltam az üres tenyerembe és mindig ujra meg ujra
ismételtem: köhögött, mikor eldobta, köhögött, mikor eldobta! Uj
szavakat találtam ki hozzá, mulatságos kis betoldásokat, megforgattam a
szórendet és végül igy egyszerüsitettem le: Egyszer köhögött – khöhö!
Kimeritettem ezeknek a szavaknak minden változatát és késő este lett,
mire a vidámságom elmult. Álmos nyugalom fogott el, valami kellemes
bágyadtság, aminek nem is akartam ellentállni. A sötétség megsürüsödött
és könnyü szél borzolta fel a tenger gyöngyház-felületét. A hajók,
amelyeknek vitorláit az égre lerajzolódni láttam, olyanok voltak fekete
testükkel, mint hangtalan szörnyetegek, melyek óriási, felborzolt
sörtéikkel lesben állanak és reám várnak. Nem fájt semmim, az éhség
mindent eltompitott bennem; de ehelyett egészen kellemes ürességet
éreztem magamban s eltávolodva mindentől, ami körülöttem volt, boldogan
tudtam, hogy senki sem lát. Feltettem a lábamat a padra és hátradőltem:
igy éreztem legjobban az elkülönitettség jólétét. Nem volt egyetlen
felhő sem a lelkemben, a levertség egyetlen szikrája sem és amennyire
csak gondolataim elértek, nem éreztem sem vágyat, sem kivánságot, ami
betöltetlen maradt volna. Nyitott szemmel feküdtem az önmagamtól való
eltávolodás elmélyültségében, boldog messzeségben mindentől…
Még mindig nem zavart meg semmi hang; a jótevő sötétség elrejtette
előlem az egész világot és tiszta nyugalomba sülyesztett – csak a csend
üres zümmögése töltötte meg egyhanguságával a hallásomat. A sötét
szörnyetegek odakint majd magukhoz fognak szivni éjszaka és elvisznek a
messze tengeren át idegen országokba, ahol senki sem lakik. Elvisznek
Ylajali hercegnő kastélyába, ahol embertől nem sejtett pompa vár reám,
nagyszerübb, mint a világ minden nagyszerüsége. Ő maga ragyogó teremben
fog ülni, ahol minden ametisztből van, a trónja sárga rózsákból van
fonva; és felém nyujtja kezét, mikor belépek, köszönt és isten
hozott-tal fogad, amint közeledem és letérdelek: isten hozott lovag
körömbe és országomba! Husz nyara, mióta rád várok; utánad sóhajtottam a
holdfényes éjszakákban és ha bánatos voltál, én is sirtam itt és mikor
aludtál, gyönyörüséges álmokat küldtem neked… És a csodaszép hercegnő
kézen fog és velem jön, és óriás csarnokokon vezet át, ahol ezer ember
kiált hurrát, és sugárzó kerteken vezet át, ahol háromszáz fiatal leány
nevetgél és játszik, mig egy másik terembe nem jutunk, melyben minden
ragyogó smaragdból van. Bent süt a nap, az erkélyekről és csarnokokból
elragadó muzsika hallik és egész illatáradat csap felém. Kezét a
kezemben tartom és véremen a varázslat vad gyönyörüségét érzem
átszáguldani; karomat a teste köré fonom, de ő azt suttogja: nem itt,
jöjj velem tovább! És a vörös terembe érünk, ahol minden rubinból van és
én belehanyatlom a kábitó pompába. Érzem karját, amint átölel, az
arcomba lehel, suttog: Isten hozott szerelmem! Csókolj meg! Még… még…
Csillagokat látok szemem előtt a padon fekve és gondolataim a fény
orkánjába vesznek el…
Elfogott az álom fektemben és a rendőr ébresztett fel. Itt voltam ujra,
visszahiva az életbe és a nyomoruságba. Első érzésem valami ostoba
elbámészkodás volt, hogy szabad ég alatt találom magamat, de ezt
csakhamar bánatos keserüség váltotta fel; azon a ponton voltam, hogy
sirva fakadok a szomoruságtól, hogy még mindig élek. Mig aludtam, esett
az eső, a ruháim teljesen át voltak ázva és minden tagomat átjárta a
kegyetlen hideg. A sötétség olyan sürü volt, hogy alig tudtam a rendőr
vonásait megkülönböztetni magam előtt.
– Igy ni! – szólalt meg. – Most már keljen fel.
Azonnal felállottam; ha azt parancsolta volna, hogy feküdjem ujra le,
ezt is megtettem volna. Nagyon levert és gyenge voltam és még hozzá
abban a pillanatban ujra kezdtem az éhséget érezni.
– Várjon már, maga félbolond! – kiáltott utánam a rendőr, – hiszen kalap
nélkül ment el. Itt van, igy ni!
– Igen, én is éreztem, hogy mintha – mintha valamit elfelejtettem volna,
– dadogtam még mindig félig magamon kivül. – Köszönöm, jó éjszakát!
És tovább botorkáltam.
Ha csak egy kis darab kenyerem volna! Egy egészen kis darab nagyszerü
rozskenyér, amit járkálás közben harapdálni lehetne az utcán. És igy
mentemben pontosan elképzeltem azt a különfajta kis rozskenyeret, amibe
olvan nagyon szerettem volna beleharapni. Keservesen éhes voltam, azt
kivántam, hogy bár messze lennék és meghalhatnék, érzelgőssé váltam és
sirtam. Hát sohasem lesz már vége a nyomoruságomnak! Egyszerre
megállottam, toporzékolni kezdtem a kövezeten és káromkodtam. Minek is
nevezett engem? Félbolondnak? Majd megmutatom én annak a rendőrnek, hogy
mit jelent, ha valaki engem félbolondnak mer nevezni! Ezzel megfordultam
és visszafelé kezdtem szaladni. Éreztem, hogyan önt el a forróság a
dühtől. Az utca végén megbotlottam és elestem, de nem sokat törődtem
vele, ujra felugrottam és továbbszaladtam. A pályaudvar terén azonban
már annyira fáradt voltam, hogy nem birtam volna a hidig tovább menni;
amellett futás közben a haragom is lehült. Végre megállottam és nagyot
lélegzettem. Hát nem egészen mindegy, hogy egy rendőr mit mond az
embernek? – Jó, dehát mégse lehet mindent eltürni! – Igaz, igaz, –
szakitottam félbe magamat, – de hiszen nem is lehet mást várni tőle. –
És ez a mentség egészen megnyugtatott; ujra elismételgettem: nem is
lehet mást várni tőle. És ezzel visszafordultam.
Istenem, mik nem jutnak az eszembe! gondoltam bosszankodva; igy futni,
mint egy bolond az utcán végig bokáig érő sárban ezen a sötét éjszakán!
Az éhség türhetetlenül kinozott, egy pillanatnyi nyugtot sem hagyva.
Néha-néha lenyeltem a nyálamat, hogy igy valamennyire elcsittitsam és
ugy látszott, mintha ez segitett volna. Már hetek óta nagyon gyenge
koszton éltem, mielőtt idáig jutottam és az erőm hanyatlóban volt. Ha
elég szerencsés voltam valami ügyeskedéssel öt koronát felhajszolni, ez
a pénz sehogysem futotta ki odáig, hogy egészen összeszedhettem volna
magamat, mielőtt az uj éhségidőszak reám tört. Legnagyobb baj a hátammal
és a vállammal volt; azt a kis rágást a mellemben egy-egy pillanatra el
tudtam állitani, ha erősen köhögtem vagy nagyon előrehajolva mentem; de
a hátam és a vállam – erre nézve nem tudtam semmit kitalálni. Dehát min
mulhatott, hogy egyáltalán nem akar reám megvirradni? Nem volt éppen
annyi jogom az élethez, mint mindenki másnak, mint például Pascha
antiquáriusnak vagy Hennechen gőzhajóbizományosnak? Mintha nem lenne
olyan vállam, mint egy óriásnak és két erős karom, amivel minden munkát
el tudok végezni és nem megtettem, hogy a Möllergate-n beállottam egy
favágótelepre a mindennapi kenyér megszerzése miatt? Talán dologtalan
voltam? Nem szaladgáltam állás után, nem hallgattam előadásokat, nem
irtam ujságcikkeket és nem olvastam és tanultam éjjel-nappal, mint egy
őrült? Hiszen ugy éltem, mint egy zsugori, kenyeret és tejet ettem, ha
jól ment a dolgom, kenyeret magában, ha rosszul ment és éheztem, ha
semmim sem volt. Vagy hotelben lakom talán, első emeleti szobákban? Nem,
padlásszobában lakom, egy bádogosmühelyben, amelyet isten és ember
elhagyott, mert a mult télen beesett a hó. Igy hát nem értettem semmit
az egészből.
Mindezt végiggondoltam, de a rosszakarat vagy irigység vagy keserüség
egyetlen szikrája sem volt gondolataimban.
Egy festékkereskedés előtt megállottam és benéztem a kirakatba;
megpróbáltam elolvasni a felirást néhány légmentesen elzárt dobozon, de
már nagyon sötét volt. Bosszankodtam magamra, hogy megint ilyen ötletem
akadt és mégis dühös voltam, hogy nem tudom kitalálni, mit tartalmaznak
ezek a dobozok; megkopogtattam az ablakot és tovább mentem. Az utca
végén észrevettem egy rendőrt; meggyorsitottam a lépteimet, egyenesen
elébe álltam és minden ok nélkül azt mondtam:
– Tiz óra.
– Nem, két óra, – felelt csodálkozva.
– Nem igaz, tiz, – ismételtem, – tiz óra, – és a haragtól fujva még két
lépést tettem felé, ökölbe szoritottam a kezem és ujra azt mondtam: –
Hallja, tudja meg: Tiz óra!
Nyugodtan állva maradt, egy kicsit gondolkozott, végignézett rajtam és a
csodálkozástól ujra rám bámult. Végre egészen csendesen mondta:
– Mindenesetre ideje, hogy haza menjen. Hazakisérjem?
Ez a barátságos hang lefegyverzett; éreztem, hogy könnyes lesz a szemem
és gyorsan feleltem:
– Nem, köszönöm! Egy kicsit soká voltam egy kávéházban. Nagyon köszönöm
a szivességét.
A sisakjához emelte a kezét, mikor tovább mentem. Jósága annyira
meghatott, hogy sirva fakadtam; miért is nincs öt koronám, hogy neki
adhatnám! Megállottam és utána néztem, amint lassan tovább ment a maga
utján, a homlokomra ütöttem és mindig jobban sirtam, minél jobban
távolodott. Szidtam magamat és a szegénységemet, mindenféle csufneveket
találtam magamra, kétségbeesett elnevezéseket eszeltem ki, nagyszerüen
durva, szitkozódó szavakat, s ezekkel halmoztam el magam. Az egész uton,
mig haza nem jutottam, ez foglalt el. Mikor a kapuhoz értem,
észrevettem, hogy elvesztettem a kulcsaimat.
Hát persze, természetesen! mondtam keserüen magamban; miért ne veszteném
el a kulcsaimat? Itt lakom egy udvarban, ahol lent istálló van, fent
pedig egy bádogosmühely; a kaput bezárják éjszakára és senki sincs, egy
árva lélek sem, aki kinyithatná – hát miért ne veszitném el a
kulcsaimat? Bőrig vagyok ázva, mint egy kóbor kutya, egy kicsit, egy
ici-picit éhes is vagyok és a térdem nevetségesen reszket a
fáradtságtól, – hát miért ne veszitsem el? Tulajdonképpen miért nem
kerekedett fel az egész ház és miért nem sétált el Akerbe, mire ide
érkezem és be akarok menni?… És nevettem magamban befelé, az éhségtől és
nyomoruságtól dacosan.
Hallottam a lovak dobogását az istállóban és láttam a szobám ablakát
odafent; de a kaput nem tudtam kinyitni és be sem tudtam bujni. Fáradtan
és kétségbeesetten határoztam el, hogy visszamegyek a hidra és
megkeresem a kulcsaimat.
Megint esni kezdett és már éreztem, hogyan hatol keresztül a viz a
vállamig. A városházánál egy mentő gondolatom támadt: megkérem a
rendőrséget, hogy nyittassa ki a kaput. Azonnal egy rendőrhöz fordultam
és könyörögve kértem, hogy jöjjön velem és bocsásson be, ha lehet.
Hja, ha lehetne, igen! De nem lehet, nála nem volt kulcs. A rendőrség
kulcsai nem itt vannak, hanem a detektiv-osztályon.
– Már most mit csináljak?
– El lehet menni egy szállodába lefeküdni.
Szállodába nem mehetek aludni, nincs pénzem. Sokáig mulattam egy
kávéházban, hiszen értheti…
Egy kis ideig még ott állottunk a városháza lépcsőjén. A rendőr
gondolkozott, fontolgatott, megnézte jól a személyemet. Az eső szakadt
odakint előttünk.
– Akkor menjen be az ügyeletes tiszthez és jelentkezzék, mint
hajléktalan.
Mint hajléktalan? Ez eszembe se jutott volna. Ördög és pokol, ez kitünő
eszme! És azonnal melegen megköszöntem a rendőrnek a pompás tanácsot.
Egyszerüen csak be kell mennem és azt mondanom, hogy hajléktalan vagyok?
– Egészen egyszerüen…
– A neve? – kérdezte az ügyeletes.
– Tangen – Andreas Tangen.
Nem tudom, miért hazudtam. A gondolataim feloszolva száguldottak ide s
tova és több ötletet hoztak magukkal, mint amennyit felhasználhattam;
ebben a pillanatban ez a közönvös név ütötte fel magát bennük és én
minden számitás nélkül azonnal oda dobtam, egészen szükségtelenül
hazudtam.
– Állása?
Ez már veszedelmes, mert kiteheti a szürömet az ajtó elé. Hm; először
azt gondoltam, hogy bádogosnak fogom magamat mondani; de olyan nevet
vettem fel, amit nem minden bádogosmester visel, azonkivül még szemüveg
is volt az orromon. Végre elhatároztam, hogy vakmerő leszek; egy
lépéssel előre mentem és határozottan, ünnepélyesen feleltem:
– Ujságiró.
Az ügyeletes felrezzent, mielőtt irni kezdett s én kiegyenesedve,
méltóságosan, mint egy hajléktalan miniszteri tanácsos állottam a korlát
előtt. Semmi gyanut nem keltettem. Az ügyeletes könnyen megérthette,
hogy miért késlekedtem a felelettel. Nem olyan gyakori eset és elég
furcsa – egy ujságiró a rendőrszobában a városházán, fedél nélkül!
– Melyik lapnál – Tangen ur?
– A Reggeli Ujságnál, – feleltem. – Szerencsétlenségre egy kicsit későig
mulattam az este…
– Erről nem is szükséges beszélni, – szakitott félbe és mosolyogva tette
hozzá: – a fiatalságnak mulatni kell… ezt könnyü megérteni. – Egy
rendőrhöz fordult és miután felállt és udvariasan meghajlott előttem,
azt mondta: – Vezesse ezt az urat a fenntartott szobába. Jó éjszakát.
A hideg végigfutott a hátgerincemen saját merészségemtől és ökölbe
szoritottam a kezem, hogy erősen tudjam tartani magamat.
– A gáz tiz percig ég, – mondta a rendőr az ajtó előtt.
– Azután eloltják?
– Igen, eloltják.
Az ágyra ültem és hallottam, hogyan fordul a kulcs a zárban. A világos
cella barátságos volt; egészen otthonosan éreztem magam és jóleső
biztonsággal hallgattam az eső zugását odakint. Sohasem kivánnék
magamnak jobbat ennél a kellemes kis cellánál! Megelégedettségem csak
növekedett, amint igy az ágyon ülve, kalappal a kezemben és
tekintetemmel a falon levő gázlángra meredve, átadtam magam a
képzeletemnek és ujra végiggondoltam a rendőrséggel való első
találkozásom minden mozzanatát. Mert ez volt az első! és hogy bolonddá
tettem őket. Tangen ujságiró! Hogy tetszik? És a Reggeli Ujság! Hogy
sziven találtam ezt az embert a Reggeli Ujsággal! Erről nem is szükséges
beszélni, ugy-e? Természetesen két óráig éjfél után estélyi ruhában a
„Stiftsgaard“ különszobájában mulattunk, a kapukulcsot és a tárcát
néhány ezer koronával otthon felejtettük – vezesse ezt az urat a
különszobába…
Ebben a pillanatban kialudt a gáz, olyan csodálatosan hirtelen hunyt ki,
anélkül, hogy gyöngült, anélkül, hogy pislogott, leapadt volna;
mélységes sötétségben maradtam, nem láttam a kezemet sem, még a fehér
fal derengését sem körülöttem, semmit! Nem volt mit tenni, le kellett
feküdnöm; igy hát levetkeztem.
De nem voltam álmos és nem tudtam aludni. Egy ideig fekve maradtam és a
sötétbe bámultam, ebbe a sürü, megtorlódott sötétségbe, amely feneketlen
volt s egészen értelmetlen, – egyetlen gondolatom sem hatolt át rajta.
Minden fogalmat felülhaladó sötétség volt és éreztem, hogyan fekszik rá
az idegeimre. Lehunytam a szemem, félhangon dudorászni kezdtem és
jobbra-balra forgolódtam a priccsen, hogy elvonjam róla a figyelmemet,
de hiába. A sötétség megfogta a gondolataimat és pillanatnyi nyugtot sem
hagyott. Hátha én magam is felolvadtam a sötétségbe, eggyé váltam vele?
Felültem az ágyon és hadonászni kezdtem a karommal.
Az idegességem teljesen urrá lett felettem és hiába is küzdöttem volna
ellene. Ott ültem a legvadabb képzelődések rabjaként, a magam
megnyugtatására bölcsődalokat énekeltem és izzadtam az erőfeszitéstől,
hogy lecsittitsam nyugtalanságomat. Tovább bámultam a sötétbe; soha
életemben nem láttam még ilyen sötétséget. Egy percig sem kételkedtem,
hogy valami egészen különös sötétséggel állok szemben, valami
kétségbeejtő elemi hatalommal, amit eddig még senki sem vett észre. A
legképtelenebb gondolatokkal küzködtem és minden megrémitett. Egy kis
lyuk a falban az ágyam mellett nagyon foglalkoztatott; egy szegnek a
helye vagy valami jel volt a falban, amelyre ráakadtam. Megtapogatom,
belefujok és próbálgatom kitalálni, hogy milyen mély. Nem valami
ártatlan kis lyuk, arról szó sem lehet; valami cselszövényhez tartozó,
titokzatos lyuknak kellett lennie, ami veszedelemmel járhat reám. És ez
a gondolat annyira üldözött, hogy végre a kiváncsiságtól és félelemtől
magamon kivül fel kellett kelnem az eltört zsebkést megkeresni, amivel
megmérhettem a mélységét és igy megbizonyosodhattam, hogy nem ér át a
szomszéd cellába.
Visszafeküdtem és megpróbáltam aludni, de tulajdonképpen csak ujra
kezdtem a harcot a sötétséggel. Az eső megszünt odakint s egyetlen
hangot sem hallottam. Egy ideig azzal foglalkoztam, hogy lépések zaját
lestem az utcán és addig nem nyugodtam meg, mig csakugyan fel nem
hangzott egy ember járása; a hangja után itélve, rendőr lehetett.
Egyszerre csettenteni kezdtem az ujjammal, többször is egymás után és
felnevettem. Na, ez igazán mulatságos! Ha! – egy uj szót találtam.
Felülök az ágyon és hangosan beszélni kezdek: Ez nincs benne semmiféle
nyelvben, ezt én fedeztem fel: _Kuboaa_. Betüi vannak, mint minden
tisztességes szónak, istenemre – ember! egy uj szót fedeztél fel…
Kuboaa… ennek nagyszerü nyelvészeti jelentősége van!
És a szó világosan állott előttem a sötétben.
Nyitott szemmel elragadtatva ülök ott és hangosan nevetek az örömtől.
Aztán suttogni kezdek; valaki kihallgathatna és nagyon fontos, hogy
titokban tartsam a felfedezésemet. Az éhezés vidám őrülete fogott el;
üres voltam, minden fájdalmam elmult és gondolataim száguldani kezdtek.
Fontolgatni kezdem magamban a dolgot. A legcsodálatosabb
gondolatszökellésekkel próbálom meg az uj szó értelmét kikutatni.
Egyáltalán nem szükséges, hogy „Tivoli“ vagy „isten“ legyen a jelentése
és miért kellene éppen állatkiállitást jelentenie? Hevesen szoritottam
össze a kezem és ujra ismételtem: ki parancsolhatná meg, hogy
állatkiállitást jelentsen? Ha jól megfontolom, az sem okvetlenül
következik, hogy ajtózárat vagy napfelkeltét jelentsen. Egy ilyen
rendkivüli szónak nem olyan könnyü a jelentését kitalálni. Várni fogok
vele, az idő majd meghozza. Addig alszom rá egyet.
Ott fekszem a priccsen és magamban nevetek, de nem mondok semmit, nem
tudok határozni. Eltelik egy pár perc és kezdek ideges lenni, az uj szó
lankadatlanul kinoz, mindig visszatér, hatalmába keriti minden
gondolatomat és kezdek elkomolyodni. Azt már elhatároztam, hogy mit nem
jelenthet, de semmiféle bizonyosságot nem találtam arra nézve, hogy mit
jelentsen. Ez mellékes kérdés! biztositom magam hangosan, megszoritom a
karomat és ujra elismétlem: ez mellékes kérdés. A szó, istennek hála,
fel van fedezve s ez a fődolog. De a gondolat szakadatlanul kinoz és nem
hagy elaludni; semmi sem elég jó és méltó ehhez a rendkivüli szóhoz.
Végre ujra felülök az ágyban, mind a két kezemmel megfogom a fejem és
felkiáltok: nem, hiszen éppen ez az, ami lehetetlen, csak nem jelenthet
kivándorlást vagy dohánygyárat! Ha valami ilyesfélét jelenthetne, akkor
már régen eldöntöttem volna és viselném a következményeit. Nem, ez a szó
csak valami _lelki_ jelentésre alkalmas, érzelemre, lélekállapotra, –
hogy nem tudom ezt belátni? És eltünődöm, hogy valami lelki jelentőséget
találjak ki neki. Egyszerre, mintha valaki beszélni kezdene, beleszólna
hangos gondolataimba és én dühösen feleltem: Mit beszélsz? Ilyen
hülyeséget még nem hallottam! Kötőpamut? Eredj a pokolba! Hogyan, miért
volna kötelességem, hogy kötőpamutot jelentsen, mikor nekem éppen az
ellen van különös kifogásom, hogy kötőpamut legyen! Én magam találtam ki
ezt a szót és jogom van azt a jelentést adni neki, ami nekem tetszik,
akárki mit beszéljen! Amennyire tudom, még eddig nem mondtam semmi
véglegeset…
Az agyam mindjobban megzavarodott. Végre kiugrottam az ágyból, hogy
megkeressem a vizvezetéket. Nem voltam szomjas, de a fejem égett a
láztól és ösztönösen vizet kerestem. Miután ittam, megint visszamentem
az ágyhoz és elhatároztam, hogy erőszakkal is aludni fogok.
Beszoritottam a szemem és nyugalomra kényszeritettem magam. Igy feküdtem
percekig egyetlen mozdulat nélkül, izzadni kezdtem és éreztem, hogy a
vér vadul ver az ereimben. Nem, mégis csak nagyszerü volt, mikor pénzt
keresett a papirtölcsérben; és csak egyszer köhögött: khöhö. Vajjon ott
jár-e még mindig fel-alá?… Vagy az én padomon ül?… Kék gyöngyház… hajók…
Felnyitottam a szemem. Minek is tartanám lecsukva, amikor ugy sem tudok
aludni. És ugyanaz a sötétség mélyült el körülöttem, ugyanaz a
mérhetetlen, fekete örökkévalóság, melybe a gondolataim belevágódtak, de
felfogni nem tudták. Mihez is lehetne hasonlitani? Kétségbeesett
erőfeszitéssel kerestem egy szót, ami elég sötét lett volna, hogy ezt a
feketeséget kifejezze, egy olyan borzalmasan sötét szót, hogy az ajkamat
befeketitse, mikor kimondom. Szent isten, micsoda sötétség! És megint
visszasodródom a régebbi gondolataimhoz a tengerről, a hajókról, a sötét
szörnyetegekről, amelyek lesben állnak, reám várnak. Magukhoz akarnak
szivni, megragadni, hogy tul a végtelen tengeren elvitorlázzanak velem
sötét birodalmakba, hol ember nem lakik. Mintha hajón volnék, érzem,
hogy a tenger magához huz, felhőkön lebegek, sülyedek… sülyedek…
Rekedten kiáltok fel a rémülettől és belekapaszkodom az ágyba; nagyon
veszedelmes utazást tettem, zugva repültem keresztül a levegőn, mint egy
csomó rongy. Milyen boldog érzése a megszabadulásnak, mikor kezemet a
priccs kemény deszkájába ütöm! Ilyen lehet a halál, gondoltam magamban,
most meg fogok halni! Mozdulatlanul fekve maradtam egy darabig és arra
gondoltam, hogy most meg fogok halni. Egyszerre felültem az ágyban és
szigoruan kérdeztem: ki mondja azt, hogy meg fogok halni? Én magam
találtam ki ezt a szót és jogomban van azt a jelentést adni neki, ami
nekem tetszik… Magam is hallottam, hogy félrebeszélek, tudtam, mialatt a
szavakat kimondtam. Őrültségem a kimerültség és gyöngeség deliriuma
volt, de nem vesztettem el az eszemet. És mégis ebben a pillanatban az a
gondolat rohant át az agyamon, hogy megőrültem. A borzalomtól üzve
kiugrottam az ágyból, az ajtóig tántorogtam, megpróbáltam kinyitni,
néhányszor rávetettem magam, hogy betörjem, neki mentem fejjel a falnak,
hangosan jajgattam, az ujjamba haraptam, sirtam és átkozódtam…
Minden csendes volt, csak a saját hangom verődött vissza a falakról.
Leestem a földre, már arra sem volt erőm, hogy a cellában tomboljak. És
akkor magasan fent, éppen a szemem előtt, egy szürkés négyszög kezdett
kivilágosodni a falban, a fehérségnek egy árnyalata, mint egy sejtelem –
a napvilág! Óh, milyen boldogan lélegzettem fel! levetettem magam a
földre, sirtam az örömtől az áldott világosság e halvány jelének
láttára, zokogtam a háladatosságtól és kezemmel csókot küldtem az ablak
felé, ugy viselkedtem, mint egy eszeveszett. És mégis, ebben a
pillanatban is teljesen öntudatosan láttam, mit teszek. Minden
csüggedésnek egy pillanat alatt vége volt, minden kétségbeesés és
fájdalom elmult és nem volt egyetlen elgondolható kivánságom sem, amely
ne teljesült volna. Felültem a padlón és összetett kezekkel vártam a
nappal megjöttét.
Milyen rettenetes éjszaka volt! Hogy nem hallották meg ezt a lármát,
gondoltam csodálkozva. Igaz, hogy a fenntartott szobában voltam, távol a
többi foglyoktól. Egy hajléktalan miniszteri tanácsos, ha szabad magam
igy kifejezni. A legvidámabb hangulatban, tekintetem a falban mindig
világosabbá váló folt felé forditva, azzal mulattam, hogy miniszteri
tanácsos szerepét játszottam. Méltóságos urnak szólitottam magamat és
előkelő hivatalnoki stilusban beszéltem. A képzelgéseim még mindig nem
szüntek meg, habár sokkal nyugodtabb voltam. Hogy is követhettem el
olyan sajnálatos meggondolatlanságot, hogy a pénztárcámat otthon
hagyjam! Részesülhetek abban a szerencsében, hogy a miniszteri tanácsos
urat az ágyához vezessem? És a lehető legkomolyabban, mindenféle
cerimóniával mentem az ágyig, hogy lefeküdjem.
Már annyira világos volt, hogy a cella körvonalait kivehettem és
csakhamar megláttam a nehéz zárat is az ajtón. Ez elszórakoztatott; az
egyforma sötétség, mely olyan izgatóan sürü volt, hogy saját magamat sem
láthattam, meg volt törve; a vérem lenyugodott s éreztem, hogy a
szemhéjam lecsukódik.
Arra ébredtem fel, hogy kopogtatnak az ajtómon. Gyorsan felugrottam és
hirtelen öltözködni kezdtem; a ruhám még nedves volt a tegnap esti
esőtől.
– Tessék jelentkezni lent a naposnál, – mondta a rendőr.
– Hát már megint hivatalos formaságok kezdődnek, – gondoltam aggódva.
Egy nagy szobába mentem odalent, ahol már vagy harminc-negyven ember
várt, mind hajléktalan. És egyiket a másik után hivták fel a protokollum
szerint és egyik a másik után ebédcédulát kapott; a napos minden
alkalommal igy szólt a rendőrhöz: