helyet keresni; egy kis hangát és lombot hordtam össze és egy dombocska
tetején, ahol szárazabb volt, elkészitettem a fekvőhelyemet,
felnyitottam a csomagot és kivettem az ágyteritőt is. Nagyon fáradt és
törődött voltam a hosszu járástól és azonnal lefeküdtem. Sokáig
forgolódtam, mig jól el tudtam helyezkedni, a fülem is fájt egy kicsit
és fel volt dagadva a szekeres ember ostorcsapásától, ugy hogy nem
tudtam ráfeküdni. Lehuztam a cipőmet és a fejem alá tettem, rá a nagy
összehajtott csomagolópapirt.
A sötétség elmerülten vett körül, minden csendes volt; minden, csak fent
a magasban zugott az örök dallam, a szél muzsikája, a távoli, egyhangu
susogás, amely sohasem hallgat. Soká hallgattam ezt a végtelen,
fájdalmas zümmögést, mig egészen elkábultam bele; bizonyosan az óriás,
tovagördülő világok szimfóniája zug felettem, a csillagok intonálják
éneküket…
– Az ördögbe is, – mondtam hangosan és felnevettem, hogy felrázzam
magam; – inkább a baglyok huhognak Kanaánban.
Felkeltem, ujra lefeküdtem, – felhuztam a cipőmet, járkálni kezdtem a
sötétben, ujra lefeküdtem, félelemmel és haraggal küzdöttem és kinlódtam
egész hajnalig, amikor végre elaludtam.
Világos nappal volt, amikor felnyitottam a szemem és én ugy éreztem,
hogy már legalább is dél van. Felhuztam a cipőmet, az ágyteritőt ujra
becsomagoltam és megindultam a városba. A nap ma sem sütött és ugy
fáztam, mint egy kivert kutya; a lábam egészen elzsibbadt és a szemem
könnyezett, mintha nem birná ki a napvilágot.
Három óra volt. Az éhség nagyon kellemetlenül kezdett jelentkezni,
egyszer-kétszer félre fordulva kissé hánynom is kellett. Letértem a
nyilvános konyhához, elolvastam a kitett cédulát és tüntetően vállat
vontam, mintha füstölt disznóhus és főtt marhahus nem nekem való ételek
lennének; innen a pályaudvar terére jutottam.
Egyszerre valami különös szédülés fogta el a fejemet; továbbmentem, nem
akartam észrevenni, de mindig erősebb és erősebb lett, ugy hogy végre le
kellett ülnöm egy lépcsőre. Egész tudatom megváltozott, mintha a
bensőmben valami megingott volna, vagy mintha egy függöny, egy fátyol
szakadt volna szét az agyamban. Nagyokat lélegzettem és ülve maradtam a
csodálkozástól. Nem vesztettem el az öntudatomat, mert világosan
éreztem, hogy a fülem kissé sajog még a tegnapi ütés után és amikor egy
ismerős ment el előttem, azonnal felismertem és köszöntöttem.
Mi lehetett ez az uj, kinos érzés, ami az eddigieket is
elhomályositotta? Talán a hideg földön alvás következménye? Vagy az az
oka, hogy még nem reggeliztem? Ha jól meggondolom, egyszerüen semmi
értelme, hogy az ember igy éljen; a Krisztus kinszenvedésére, nem értem
mivel érdemeltem ki a sors ilyen durva üldözését! És abban a percben
eszembe jutott, hogy tulajdonképpen miért ne lehetnék mindjárt
gazemberré; elvihetném rögtön ezt az ágyteritőt a „nagybácsi“
pinceboltjába, zálogba tehetném egy koronáért, amiből háromszor
jóllakhatnék és legalább addig fenntarthatnám magam, mig valami más
akad; Hans Paulit majd bolonddá tartanám valamivel. Már utban voltam a
pince felé, de a bejárás előtt megállottam, kétkedően megráztam a fejem
és visszafordultam.
Minél távolabb jutottam, annál boldogabbnak éreztem magam, hogy ennek a
nehéz kisértésnek ellent tudtam állani. A becsületesség öntudata a
fejembe szállt, nagyszerü érzés fogott el, hogy kiváló jellem vagyok,
fehér világitó torony a piszkos emberáradatban, amelyen csupa roncsok
uszkálnak. Elzálogositani másnak a tulajdonát egy ebédért, saját
lelkiismeretét megenni és meginni, saját maga előtt gazembernek érezni
és szégyelni magát – soha, soha! Nem is volt komoly ez a gondolat
bennem, tulajdonképpen alig is jutott eszembe; szakadozott, futó,
zavaros gondolatokért igazán nem lehet az ember felelős, különösen, ha
ilyen rettenetes fejfájása van és halálra fárasztja magát egy ágytakaró
cipelésével, ami nem is az övé.
Egészen bizonyos, hogy találkozik segitség valami uton-módon, ha eljön
az ideje. Hát az a kereskedő a Grönlandslere-n? Talán bizony minden
órában zaklattam az állásért, mióta a levelet elküldtem? Vagy
reggel-este rángattam a csengettyüjét, mig ki nem dobott? Ugyszólván nem
is jelentkeztem nála a feleletért. Miért lenne ez hiábavaló kisérlet?
hátha éppen most vár rám a szerencse? Hiszen a szerencsének olyan
kanyargós utai szoktak lenni! Felkerekedtem tehát Grönlandslere felé.
Az utolsó megrázkódás egy kicsit kimeritette a fejemet és rendkivül
lassan mentem tovább azon gondolkozva, hogy mit fogok a kereskedőnek
mondani. Talán jólelkü ember lesz; ha jókedvében találom, talán magától
is ad egy korona előleget a későbbi fizetésemre, anélkül, hogy kérném;
az ilyen embereknek néha kitünő ötleteik szoktak lenni.
Beosontam egy kapu alá, megnyálaztam a kezem és ledörzsöltem a nadrágom
térdét, hogy rendesebb külsőm legyen, letettem teritőmet egy sötét
szegletbe egy láda mögé, átmentem az utcán és beléptem a kis boltba.
Egy ember állott benn és papirzacskókat ragasztott ócska ujságokból.
– Christie urral szeretnék beszélni, – mondtam.
– Az éppen én vagyok, – felelt az ember.
– Nos, az én nevem ez és ez, bátor voltam irásban jelentkezni az
állásért s még nem tudom, volt-e valami eredménye?
Nehányszor ismételte a nevemet és elkezdett nevetni. – Most mindjárt
mutatok valamit! – mondta és kivette oldalzsebéből a levelemet. – Tessék
megtekinteni, uram, hogy bánik el ön a számokkal. A levelének a dátuma
1848-ról szól. – Tele torokkal kezdett ujra nevetni.
– Bizony ez egy kis hiba, – feleltem csüggedten, – meggondolatlanság
vagy szórakozottság, ezt be kell vallanom.
– Látja, uram, nekem olyan emberre van szükségem, aki a számokban soha
sem téved, – mondta. – Nagyon sajnálom, az irása nagyon olvasható,
különben a levele is tetszett, dehát…
Egy percig vártam; lehetetlen, hogy ez lett volna az utolsó szava. De ő
ujra hozzáfogott a papirzacskóhoz.
– Sajnálom, – kezdtem ujra, – igazán nagyon sajnálom; de természetesen,
nem ismétlődnék többé és ez a kis iráshiba csak nem tesz teljesen
alkalmatlanná a könyvvezetésre?
– Nem, azt nem is állitom; de az én szememben olyan fontos volt, hogy
egy másik pályázót alkalmaztam.
– Az állás tehát már be is van töltve? – kérdeztem.
– Igen.
– Na, istenem, hát akkor nincs mit tovább beszélni róla.
– Ugy van; nagyon sajnálom, de…
– Ajánlom magamat.
Égő, vad düh fogott el. Elhoztam a csomagot a kapualjából,
összeszoritottam a fogamat, neki mentem békés embereknek a járdán és nem
kértem bocsánatot. Mikor egy férfi megállott és elég szigoruan
rendreutasitott, visszafordultam, valami értelmetlen szót orditottam a
fülébe, összeszoritott öklömet megráztam az orra előtt és továbbmentem,
beleveszve vak dühömbe, amit lehetetlen volt fékeznem. Rendőrért
kiáltott és én boldogan vártam, hogy rendőrt kapjak a kezem közé;
akarattal lassabban mentem, hogy utólérhessen, de nem jött. Hát volt
ennek valami értelme, hogy a legmegfeszitettebb, legkomolyabb
kisérleteim teljességgel ne sikerüljenek? De hát miért kellett 1848-at
irnom? Mi közöm ehhez az átkozott évszámhoz? Már most éhezhetem, hogy a
beleim, mint eltaposott férgek, zsugorodnak össze bennem és hol van
megirva, hogy ma éjszakáig jutok egyáltalában valami ételhez? És minél
több idő mulik el, annál jobban ki leszek szivattyuzva lelkileg és
testileg, máris napról-napra becstelenebb tetteket követek el. Pirulás
nélkül hazudom, más szegény embert megröviditek a házbérrel, még a
legaljasabb gondolatok ellen is küzdenem kell, hogy idegenek ágyteritőit
el ne lopjam – és mindezt bünbánat, lelkiismeretfurdalás nélkül… Rothadt
foltok vannak már a bensőmben, fekete gombák, amik mindig jobban
terjednek. És fent az égben ott ül isten, figyelmesen tekintve le reám,
hogy romlásom a müvészet törvényei szerint menjen végbe, egyenletesen és
lassan, minden ingadozás nélkül. A pokol mélyében pedig a kegyetlen
ördögök ezalatt ide s tova szaladgálnak, dühöngve, hogy olyan sokáig
kell várniuk, mig valami főbenjáró bünt követek el, megbocsáthatatlan
bünt, amiért az isteni igazságszolgáltatás oda letaszithasson…
Sietni kezdtem, az utam rohanássá vált, egyszerre balra fordultam és
felhevülve, dühösen jutottam be egy kivilágitott, feldiszitett
kapubejárat alá. Nem álltam meg egy pillanatra sem; de azért a feljárat
egész különös kiállitása abban a szempillantásban belerajzolódott
tudatomba, minden jelentéktelen apróság az ajtókon, diszeken, falakon,
kövezett folyosón világosan állott belső látásom előtt, mig a lépcsőkön
felrohantam. A második emeleten megrántottam a csengőt. Miért állottam
meg éppen a második emeleten? Miért fogtam meg éppen ezt a csengőhuzót,
amelyik legmesszebb volt a lépcsőtől?
Egy fiatal hölgy nyitotta ki az ajtót; szürke ruhában volt, fekete
diszitéssel. Egy ideig meglepetten nézett rám, azután megrázta a fejét
és megszólalt:
– Nem, ma nincsen semmi. – Azután ujra be akarta zárni az ajtót.
De hát mibe is elegyedtem én ezzel az asszonnyal? Bizonyos, hogy
egyszerüen koldusnak tart; azonnal nyugodt lettem és hidegvérü. Levettem
a kalapom és tiszteletet kifejező meghajlással, mintha nem is hallottam
volna szavait, végtelen udvariasan mondtam:
– Bocsásson meg kisasszony, hogy olyan erősen csengettem, de nem tudtam,
hogy a csengőhuzó olyan könnyen jár. Ugy tudom, itt lakik az a beteg
uraság, aki hirdetés utján keres egy embert, hogy a kocsijában tolja.
Állva maradt, mintha fontolgatná ezt a hazugságot; a személyem felől
való véleménye láthatóan ingadozni kezdett.
– Nem, – mondta végül, – itt nem lakik semmiféle beteg ur.
– Igazán? Egy idősebb ur? Kétórai kocsiztatásról volt szó, óránként
negyven örével fizetve.
– Nem lakik itt.
– Akkor ujból bocsánatot kérek, – feleltem, – talán eltévesztettem az
emeletet. Erre járván, csak fel akartam használni az alkalmat, hogy
ajánljak neki valakit, akit jól ismerek és aki iránt érdeklődöm. A nevem
Wedel-Jarlsberg. – Ujra meghajtottam magam és hátra léptem. A fiatal
hölgy mélyen elpirult, zavarában meg sem tudott mozdulni, ott maradt
állva és utánam bámult, mig a lépcsőn lementem.
Nyugalmam visszatért és a fejem kitisztult. A fiatal hölgy mondása, hogy
ma nem adhat semmit, ugy hatott rám, mint a hideg zuhany. Hát odáig
jutottam, hogy bárki rám mutathat gondolatban és azt hiheti: itt megy
egy koldus, akinek az ételét az ajtón keresztül szokták kinyujtani!
A Möllergate-n megállottam egy kis vendéglő előtt és beszivtam a
pecsenye kellemes illatát, amelyet bent sütöttek; már rajta volt a kezem
a kilincsen, hogy minden ok nélkül bemenjek, de még idejében
meggondoltam magam és tovább igyekeztem. Mikor a Stortorvra értem és
helyet kerestem magamnak, hogy egy kicsit megpihenjek, már minden pad el
volt foglalva és hiába kerültem körül az egész templomot egy csendes kis
helyért, ahová ledobhattam volna magamat. – Hát persze! – gondoltam
sötéten magamban, – ez természetes, természetes! – Megint tovább kellett
mennem. Egy kis kerülőt tettem a Bazár szeglete körül a szökőkuthoz,
lenyeltem egy korty vizet, aztán egyik lábamat a másik után huzva, ujra
nekiindultam; sok időt töltöttem a kirakatok előtt ácsorgással,
meg-megálltam és minden kocsinak utána néztem, ami mellettem elment.
Égető forróságot éreztem a fejemben és a halántékom csodálatosan
lüktetett. A viz, amit megittam, nagyon rosszat tett és kénytelen voltam
a hányinger miatt majd itt, majd ott félre fordulni az utcán. Igy
jutottam el végre a Krisztus-templom temetőjébe. Leültem, rákönyököltem
a térdemre s fejemet a kezemre támasztottam. Ebben az összegörnyedt
helyzetben nem éreztem azt a kis rágást a mellemben.
Mellettem egy kőfaragó hason feküdt egy nagy gránitlapon és a felirást
véste; kék szemüvegje volt s ez egyszerre eszembe juttatta egy
ismerősömet, akit már csaknem elfelejtettem; bankhivatalnok volt és nem
régen találkoztam vele utoljára az Opland-kávéházban.
Csak a szégyenlősségemet tudnám agyonütni! Ha hozzá tudnék fordulni és
megmondanám az egész igazságot, hogy nagyon nehéz helyzetbe jutottam,
annyira, hogy az életemet alig tudom fenntartani, bizonyosan segitene.
Oda adhatnám neki biztositékul a borotválkozó bérletemet… Az ördögbe is,
a bérletkönyvem! Hiszen abban legalább egy korona értékü szelvény van!
Idegesen kapok e nagy kincs után a zsebembe s hogy nem találom meg elég
gyorsan, felugrom, a rémülettől verejtékesen keresgélem, mig végre az
oldalzsebben mindenféle tiszta és befirkált értéktelen papir közt lelem
meg. Előre-hátra sokszor megszámolom ezt a hat szelvényt; nincs rá
tulajdonképpen semmi szükségem; miért ne lehetne most az a szeszélyem
vagy szokásom, hogy nem borotválkozom többet? Itt egy fél korona ára
segitség, egy ezüstfehér, ujveretü félkoronás! A bankot hat órakor
zárják be, hét és nyolc között elfoghatom az emberemet a kávéház előtt.
Sokáig ültem még ott és tovább örültem ennek a gondolatnak. Az idő mult,
heves szél rázta a vadgesztenyefákat körülöttem és a nappal kezdett
szürkülni. Vajjon nem lesz-e mégis nagyon szegényes hat borotválkozó
szelvénnyel állani egy fiatalember elé, aki bankhivatalnok? Ki tudja,
talán két teljesen uj, telt bérletkönyv is van a zsebében sokkal
finomabb és tisztább szelvényekkel, mint az enyém. Minden zsebemet
kikutattam, hogy valami más apróságot tehessek még a szelvényekhez, de
semmit sem találtam. Hátha a nyakkendőmet adnám oda neki? Ezt igazán
könnyen nélkülözhetem, ha a kabátomat nyakig begombolom; ezt pedig ugyis
meg kell tennem, mert hiszen mellényem már nincsen. Levetettem a
nyakkendőmet; nagy, puha csokor volt, ami a fél mellemet eltakarta;
gondosan kisimitgattam és becsomagoltam a szelvénykönyvvel együtt egy
darab tiszta irópapirba. Most már ott hagytam a temetőt és az
Opland-kávéházat kerestem fel.
A városházán hetet mutatott az óra. A kávéház közelében, a vasrács
mellett jártam fel-alá és mindenkit erősen megfigyeltem, aki csak az
ajtón kijött vagy bement. Végre nyolc óra felé megpillantottam a
fiatalembert, amint frissen és elegánsan jött felfelé az utcán, a
kávéház felé tartva. A szivem, mint egy kis madár, vergődött a mellemben
és köszönés nélkül rohantam rá.
– Egy fél koronát, öreg barátom, – mondtam a könnyedet játszva; –
itt-itt van a valuta! – És kezébe nyomtam a kis csomagot.
– Nincs semmim, – mondta, – bizony isten, nincs. – Kiforditotta előttem
a pénztárcáját. – Tegnap este mulattam és most teljesen uszom. Higyje
el, nincs egy fél koronám sem.
– Hogyne, hogyne! Elhiszem! – feleltem és csakugyan elhittem minden
szavát. Nem lett volna semmi értelme, hogy ilyen haszontalanság miatt
hazudjék; és mintha kék szeme egy kissé könnybe lábadt volna, mikor
kikutatta a zsebeit és semmit sem talált. Vissza kellett vonulnom.
– Bocsásson meg! – mondtam, – pillanatnyi pénzzavarban vagyok.
Már mentem lefelé az utcán, mikor a kis csomag miatt visszahivott.
– Tartsa meg, tartsa meg! – kiáltottam vissza. – Talán felhasználhatja.
Egy pár apróság van benne, semmiségek – körülbelül minden, amit a földön
az enyémnek mondhatok. – Saját szavaim annyira meghatottak, olyan
vigasztalanul hangzottak a sötétlő estében, hogy sirva fakadtam…
Hüvös szél kerekedett, a felhők vadul száguldottak az égen és a
sötétséggel együtt lassankint mindig hidegebb is lett. Sirtam az egész
utcán végig, szánalmam magam iránt folyton növekedett és szüntelenül
ugyanazt az egynéhány szót ismételtem, egyetlen felkiáltást, amely ismét
könnyekre fakasztott, alighogy megakadt bennem a sirás: Óh istenem,
milyen szerencsétlen is vagyok! Óh istenem, milyen szerencsétlen is
vagyok!
Eltelhetett egy óra, – végtelenül lassan és lomhán telt el. Egy ideig a
Torvgate-n tartózkodtam, néha leültem egy lépcsőre, beosontam a
kapualjak alá, ha valaki jött, megállottam és bebámultam a kivilágitott
boltokba, ahol az emberek csak ugy nyüzsögtek az áruk körül és
dobálództak a pénzzel, mig egy nyugodt helyre akadtam a templom és a
Bazár közt egy deszkaállvány mögött.
Nem, ma este nem mehetek ki az erdőbe, akármi történik is; nem volna
elég erőm hozzá, hogy ezt a végtelenül hosszu utat megtegyem. Majd csak
eltöltöm ezt az éjszakát, ahogy lehet és itt maradok, ahol vagyok; ha
nagyon hideg lenne, majd sétálok a templom körül, nem érdemes sokat
vesződni az egésszel. Hátra támaszkodtam és félálomba merültem.
A zaj lassanként elhalt körülöttem, a boltokat bezárták, mindig
ritkábban hangzott fel egy-egy járókelő lépése és körül minden ablak
elsötétedett…
Felnyitottam a szemem és egy alakot láttam meg magam előtt; a fényes
gombok, amelyek felém villantak, rendőrt juttattak eszembe; de az ember
arcát nem láttam.
– Jó estét, – mondta.
– Jó estét, – feleltem s kissé ijedten és zavartan állottam fel. Az
ember egy ideig mozdulatlanul állva maradt előttem.
– Hol lakik? – kérdezte.
Megszokásból gondolkozás nélkül régi lakásomat neveztem meg, a kis
padlásszobát, amelyből kiköltöztem.
Megint állott egy ideig.
– Valami rosszat tettem? – kérdeztem félénken.
– Nem, dehogy! – felelte. – Hanem okosabb lesz, ha most már hazamegy,
nagyon hideg van idekint éjszakázni.
– Csakugyan, magam is érzem, hogy hideg kezd lenni.
Jó éjszakát kivántam és ösztönszerüen a régi helyem felé vettem utamat.
Ha nagyon vigyázok, feljuthatok, anélkül, hogy valaki meghallaná;
egészben csak nyolc lépcsőforduló volt és csupán a két legfelső fokon
nyikorgott a lépések alatt.
A kapuban lehuztam a cipőmet és felmentem. Mindenütt csend volt; a
második emeleten kihallottam egy óra halk tikk-takkját és egy sirós
gyerekhangot; azután megint semmi. Megtaláltam az ajtómat, kissé
megemeltem a sarkán és igy kulcs nélkül nyitottam ki, mint szokásom
volt; aztán beléptem a szobába és éppen olyan hangtalanul megint
behuztam az ajtót.
Mindent ugy találtam, mint ahogy ott hagytam; a függönyök félre voltak
huzva az ablak elől és az ágy üres volt. Az asztalon valami fehér papir
látszott, bizonyosan a saját cédulám, amit a háziasszonynak irtam; igy
tehát nem is volt még idefent, amióta elmentem. Rátettem a kezem a fehér
foltra és meglepetésemre éreztem, hogy levél. Miféle levél? Az ablakhoz
vittem, hogy, amennyire a sötétben lehet, megpróbálom kibetüzni a rossz
irással irt szavakat s végre sikerül a saját nevemet kivennem.
– Ahá, – gondoltam, – a háziasszony felelete; bizonyosan megtiltja, hogy
a szobába lépjek, ha eszembe jutna visszatérni.
És lassan, nagyon lassan ujra ott hagyom a szobát; a cipőmet az egyik
kezemben, a levelet a másikban viszem, hónom alatt pedig az ágytakarót
szorongatom. Igyekszem sulytalanná tenni magam, összeszoritom a fogam a
nyikorgó két fokon, szerencsésen lejutok a sok lépcsőn és megint a
kapuban állok.
Ujra felhuzom a cipőmet, sok ideig bajmolódom a befüzéssel, pár percig
még ülve maradok, miután készen lettem s bután bámulok magam elé a
levéllel a kezemben.
Végre felállok és továbbmegyek.
Fent az utca végén egy gázlámpa reszkető világossága fénylik; egyenesen
a világosság alá állok, a lámpaoszlopnak támasztom a a csomagot és
amilyen lassan csak tudom, felbontom a levelet.
Világosság járja át a mellem – a világosság egész áradata és hallom – a
saját felkiáltásomat, az örömnek egy értelem nélküli kis felkiáltását: a
levél a szerkesztőtől jött, a tárcámat elfogadta és már ki is szedték!
„Néhány csekély változtatás… néhány iráshiba kijavitása… nagyon
tehetséges… holnap megjelenik… tiz korona“…
Sirtam és nevettem, ugrálni kezdtem és futkostam az utcán; megállottam,
térdre estem és mindenféle szent fogadalmat tettem, a levegőbe
esküdözve. Igy mult az idő.
Egész éjjel, világos reggelig, futkároztam és énekeltem az utcákon
boldogságomban és nem untam meg mindig ujra ismételni: nagyon
tehetséges… tehát valóságos kis remekmü, a lángész egy fellobbanása. És
tiz korona!
II.
Pár hét mulva egy este odakint jártam.
Megint valamelyik temetőben ültem volt és egy cikket irtam valamelyik
ujságnak; egészen tiz óráig dolgoztam, a sötét meglepett és a kapukat
kezdték bezárni. Éhes voltam, nagyon éhes; a tiz korona, sajnos, nagyon
rövid ideig tartott; már két, sőt csaknem három napja nem ettem semmit
és nagyon gyengének éreztem magam, egészen kimerültem a ceruzával
irástól. A zsebemben egy eltört tollkés és egy kulcsköteg volt, de pénz
még csak egy öre sem.
Mivel a temetőkaput bezárták, haza kellett volna mennem; de ösztönös
félelem tartott vissza a szobámtól, amely sötét és üres volt; egy
elhagyott bádogosmühelyben laktam, amelyet egyelőre nagynehezen sikerült
megkapnom. Igy hát tovább kóboroltam, találomra mentem el a városháza
mellett, ki egészen a tengerig és tovább egy padig a vasuti hid
közelében, ahol leültem.
Ebben a percben egyetlen szomoru gondolatom sem támadt, elfelejtettem
minden bajomat és a tenger látása, amely olyan békésen és szépen terült
el előttem a szürkületben, egészen megnyugtatott. Régi szokásom szerint
még egyszer gyönyörködni akartam a müvem elolvasásában, amelyet éppen
most fejeztem be s melyet szegény, szenvedő agyvelőm a legjobbnak érzett
mind között, amit valaha megirt. Kivettem a kéziratot a zsebemből,
egészen a szememhez tartottam, hogy még meglássam s egyik lapot a másik
után futottam át. Végre kifáradtan tettem el a papirosokat a zsebembe.
Minden csendes volt; a tenger mint kék gyöngyház terült el a messzeségig
és néha kis madarak repültek el hangtalanul előttem. Egy katonai őr járt
fel s alá távolabb, különben egyetlen ember sem látszott, az egész
kikötő mély csendbe merült.
Ujra megszámolom a vagyonomat: egy eltört zsebkés, egy kulcsköteg, de
egyetlen öre sem. Egyszerre benyulok a zsebembe és ujra kiveszem a
papirosokat. Egészen gépiesen teszem, mintegy öntudatlan idegrángásból.
Kikeresek egy fehér beiratlan lapot – isten tudja, hogyan támadt ez a
gondolatom, – és összehajtom, mint egy boltipapirtölcsért, behajtom a
tetejét, mintha csak egészen tele volna és messze eldobom a kövezeten; a
szél még egy kicsit tovább vitte, azután ott maradt.
Most egyszerre rám rohant az éhség. Amint ott ültem és ezt a fehér
papirtölcsért néztem, amely olyan dagadó volt, mintha csillogó
ezüstpénzzel lenne tele, kezdtem magam belehajszolni abba a gondolatba,
hogy csakugyan van benne valami. Felcsigáztam a képzeletemet, hogy
kitaláljam, mennyi pénz lehet, – ha kitalálom, az enyém lesz!
Elképzeltem a kis csinos tizöréseket az alján és a kövér koronákat a
tetejében – egy egész kis zsákocska tele pénzzel! Mindinkább nagyranyiló
szemmel bámultam rá és biztattam magam, hogy lopjam el.
Most hallom, hogy a rendőr köhög – mi ütött belém, hogy én is ugyanazt
akarjam tenni? Felállok a padról és köhögök – háromszor ujra köhögök,
hogy meghallja. Hogy rá fog rohanni a papirtölcsérre, ha oda ér! Ugy
örültem ennek a csinynek, hogy a kezemet dörzsöltem és nagyokat
káromkodtam, hogy csak ugy hangzott. Milyen hosszu orral fog
visszavonulni a kutya! Hogy nem fog elsülyedni a pokol mélységes
fenekére szégyenében a felsülése miatt valami gazfickó ilyen csinyén!
Egy kicsit részeg voltam az éhségtől, a szenvedés mámorossá tett.
Pár perc mulva jön a rendőr, a cipőjének vasalt talpa cseng a kövezeten
és kémlelve néz mindenfelé körül. Nem siet, van elég ideje, az egész
éjszaka az övé; még nem látja a papirtölcsért, nem veszi észre, amig
egészen előtte nem áll. Akkor megáll és nézi. Milyen tisztán és sokat
igérően fekszik ott, talán egy kis pénz van benne, mi? egy egész kis
összeg ezüstpénz, ugy-e?… Most felveszi. Hm, könnyü, nagyon könnyü.
Talán valami értékes kalapdisz, egy toll… És vigyázva kinyitja nagy
kezével, belekukucskál… Elkezdek nevetni, nevetni, a térdemet ütögetem,
és ugy nevetek, mint egy őrült. Egyetlen hang nem tör ki a torkomon, a
kacagásom néma és lázasan beteg, tele van a sirás bensőségével…