maradtam és lélekvesztetten bámultam a papirjaimra; azután összeszedtem
az egészet és lassan belecsusztattam a zsebembe. Hüvös lett és már nem
volt mellényem; nyakamig begomboltam a kabátomat és kezemet a zsebembe
dugtam. Végre felállottam és elindultam.
Ha csak most sikerülne, most egyetlen egyszer sikerülne még! A
háziasszonyom már kétszer tekintett rám kérdően a házbér miatt és én
kénytelen voltam összehuzódva, egy szégyenlős köszönéssel elosonni
mellette. Ezt lehetetlen volt többször megtenni; legközelebb, ha még
egyszer találkozom ezzel a tekintettel, felmondok és becsületesen helyt
állok magamért; végre is ez nem mehet igy tovább.
Mikor a park kijárásához értem, még egyszer megláttam az öreg törpét,
akit dühöngésemmel futásra kényszeritettem. A titokzatos ujságcsomag
felbontva feküdt mellette a padon, mindenféle ételnemü volt benne, amit
most ültében elfogyasztott. Szerettem volna oda menni, hogy kibékitsem,
hogy bocsánatot kérjek tőle viselkedésemért, de az étel visszataszitott;
a vén ujjak, mint görbe karmok, ragadtak bele az olvadó vajaskenyérbe,
undorodni kezdtem és szó nélkül mentem el mellette. Nem ismert meg,
szeme kiszáradt szaruhártyája rám meredt és arcán egyetlen vonás sem
változott.
Én pedig tovább mentem.
Szokásom szerint minden utamba eső kiakasztott hirlap előtt megállottam,
hogy az üresedésben levő állások hirdetését tanulmányozzam és
szerencsémre találtam is egyet, amelyet elfogadhattam volna: egy
kereskedő ajánlata volt, esténkint néhány órára könyvvezetéshez keresett
valakit, fizetés megegyezés szerint. Felirtam a cimét és titokban kértem
istent, hogy segitsen ezt a helyet megszerezni; kevesebbet fogok kérni a
munkámért, mint bárki más tenné, ötven öre nagyon elég lesz, vagy talán
negyven is; beleegyezem, ahogy akarni fogja.
Mikor hazaérkeztem, egy cédulát találtam az asztalomon a
háziasszonyomtól, amelyben kér, hogy vagy fizessem ki előre a lakásbért
vagy költözködjem ki. Ne vegyem tőle rossz néven, de neki magának is
szüksége van a követelésére. Barátilag üdvözli Madame Gundersen.
Megirtam kérvényemet Christie kereskedőhöz, Grönlandsleret 31. szám alá,
boritékba tettem és levittem a szegleten levő postaszekrénybe. Azután
ujra felmentem a szobámba és leültem a hintaszékbe, hogy gondolkozzam,
mig a sötétség mindig sürübb és sürübb lett körülöttem. Kezdett nagyon
nehézzé válni, hogy fenntarthassam magam.
Reggel nagyon korán ébredtem fel. Egészen sötét volt, mikor a szemem
kinyitottam és még sokára azután hallottam az alattam levő lakásban az
órát ütni. Még csak öt óra volt és vissza akartam feküdni, hogy ujra
elaludjam, de már nem sikerült, mindig éberebbé lettem és ezer
mindenféle jutott az eszembe.
Egyszerre csak egy pár kitünő mondat ötlik a gondolataim közé, egy
vázlathoz vagy tárcához való finom gondolat szerencsés kifejezése,
amihez hasonlót eddig még sohasem találtam. Amint igy fekszem és ujra
meg ujra ismételem a szavakat, mindig pompásabbnak találom a kifejezést.
Lassanként még több szó kapcsolódik hozzá, egyszerre egészen éber
leszek, felkelek és az ágy mögött levő asztalról magamhoz viszem a
papirt és ceruzát. Mintha egy ér fakadt volna fel bennem, egyik szó a
másikat követi, összefüggéssé alakul, maguktól kikerekednek a helyzetek;
jelenet jelenetre tolul, események és párbeszédek fakadnak lelkemből és
csodálatos jó érzés önt el. Mint az őrült, ugy dolgozom tovább és egyik
oldalt a másik után irom tele pillanatnyi szünet nélkül. A gondolatok
olyan váratlanul törnek rám és olyan gazdagon ömlenek folytonosan, hogy
egész sereg apró finomságot elfelejtek, mert nem tudom elég gyorsan
leirni, habár egész erőmből dolgozom. És szünetlenül igy tolonganak
tovább elém, eggyé válok a tárgyammal és minden szó, amit leirok,
magától jön a tollamra.
És tart, tovább tart, olyan áldottan soká tart ez a csodálatos pillanat,
hogy tizenöt, husz teleirt oldal fekszik előttem a térdemen, mikor végre
megpihenek s leteszem a ceruzát. Ha igazán van értéke ezeknek a
papiroknak, meg vagyok mentve! Kiugrom az ágyból és felöltözöm. Mindig
jobban világosodik és már majdnem el lehet olvasni a világitótorony
igazgatójának a jelentését az ajtó mellett; az ablaknál pedig olyan
világos van, hogy egy kis üggyel-bajjal irni is lehet mellette. És
azonnal hozzáfogok, hogy letisztázzam a lapokat.
Csodálatos, világosságból és szinekből szőtt sürü köd száll felém a
képzelet ez alkotásából; meglepetten állok meg minduntalan, egyik jó
eszme a másik után! És halkan azt mondom magamban, hogy ilyen jót
sohasem olvastam még életemben. Ittas vagyok a boldogságtól, az öröm
elvakit és elragad, a felhők között érzem magam; megmérem kezemben az
iráscsomót és azonnal öt koronára becsülöm az első hirtelen mérlegelés
után. Kinek jutna eszébe, hogy öt korona miatt alkudozzék; sőt ha a
tartalom nagyszerüségét figyelembe vesszük, még tiz korona is potom ár
érte. Eszembe sem jut, hogy ilyen remek munkát ingyen adjak át;
tudtommal végre is ilyen regényt nem lehet uton-utfélen találni. És tiz
koronára határozom el magamat.
Mindig világosabb lett a szobában; egy pillantást vetettem az ajtóra s
minden megerőltetés nélkül el tudtam olvasni a finom, csontvázszerü
betüket is, Andersen kisasszony halotti ruháit és szemfedőit jobbra a
kapu mellett; de már jó ideje el is mult, mióta elütötte a hetet.
Ott hagytam a helyem és a szoba közepére állottam. Mindent megfontolva,
a Madame Gundersen felmondása éppen a legjobb pillanatban jött.
Tulajdonképpen ez igazán nem nekem való szoba; nagyon is egyszerü zöld
függönyök voltak az ablakon és tulságosan sok szeg sem állott ki a
falból, amire az ember a ruháit felakaszthassa. Az a szegényes hintaszék
a szegletben pedig igazán csak tréfa, a hintaszék karrikaturája, amin
halálra nevethetné az ember magát. Felnőtt embernek nagyon is alacsony
és amellett olyan szük, hogy valósággal csizmahuzóval kellett kivenni az
embert, ha fel akart belőle állani. Egyszóval ez a szoba nem volt
szellemi munkára berendezve és nem szándékozom továbbra megtartani.
Semmi esetre sem tartom meg! Már nagyon is soká hallgattam és türtem,
elég ideig kitartottam ebben az oduban.
Megelégedettségtől és reménytől felfuvalkodva, folytonosan rendkivüli
munkámmal elfoglalva, melyet minduntalan kivettem a zsebemből, hogy ujra
elolvassam, egészen komolyan hozzáfogtam az elköltözéshez. Elővettem a
batyumat, egy veresszélü zsebkendőt, melybe egy pár tiszta gallér s
egynehány ujságdarab volt bekötve, amiben kenyeret hoztam haza,
összegöngyöltem az ágyteritőmet és a zsebembe dugtam a még megmaradt
irópapirt. Azután biztonság kedvéért minden szegletet átkutattam, hogy
itt ne hagyjak valamit és miután semmit sem találtam, az ablakhoz
léptem, hogy kinézzek. A reggel borus és nedves volt; senkit sem láttam
a leégett kovácsmühelynél és a ruhaszáritó kötél lent a kertben keményen
megfeszült az egyik faltól a másikig, amint a nedvesség összehuzta. Ezt
már mind régen ismertem, ott hagytam tehát az ablakot, a hónom alá
vettem az ágyteritőt, meghajtottam magam a világitótorony igazgatójának
a jelentése és Andersen kisasszony halotti ruhái előtt s kinyitottam az
ajtót.
Egyszerre eszembe jutott a háziasszonyom. Mégis tudósitanom kell a
kiköltözésemről, hogy láthassa, milyen rendes emberrel volt dolga. Meg
akartam irásban köszönni, hogy egy pár napig a kikötött időn tul
használtam a szobát. A bizonyosság, hogy most hosszabb időre meg vagyok
mentve, olyan erővel élt bennem, hogy még öt koronát is igértem a
háziasszonyomnak, ha legközelebb pár nap mulva erre járok; azt is be
akartam ezzel még bizonyitani, hogy uri ember lakott a fedele alatt.
A cédulát az asztalon hagytam.
Még egyszer megállottam az ajtóban és visszafordultam. A sugárzó
boldogság, hogy ujra felküzdöm magam, annyira magával ragadt, olyan
hálával töltött el isten és a mindenség iránt, hogy letérdeltem az ágy
előtt és hangos szavakkal köszöntem meg istennek nagy jóságát, melyben
ma reggel részesitett. Tudtam, óh, nagyon jól tudtam, hogy az
ihlettségnek az az elragadtatása, amit az előbb átéltem és leirtam, az
ég csodálatos ajándéka volt lelkem részére és felelet tegnapi
kétségbeesett hivásomra. Ez isten volt, igen, isten! kiáltottam magamnak
és sirtam a meghatottságtól saját szavaim felett; néha-néha
félbeszakitottam magamat és hallgatództam, hogy nem jön-e valaki a
lépcsőn. Végre felálltam és elindultam; zajtalanul lopództam le a sok
lépcsőn és észrevétlenül értem el a kaput.
Az utca fénylett az esőtől, mely a reggeli órákban esett, az ég nehezen,
alacsonyan csüngött a város felett, sehol egyetlen napsugár. Vajjon hány
óra lehetett? Szokásom szerint a városháza felé tartottam és ott láttam,
hogy fél kilencre jár. Volt tehát egy pár elvesztegetni való órám; hiába
is mennék tiz vagy tizenegy előtt a szerkesztőségbe, addig majd
elsétálom az időt és közben kitalálhatok valami utat-módot, hogyan
jussak egy kis reggelihez. Különben ma nem kell félnem, hogy éhesen
fekszem majd le, istennek hála, ezeken az időkön már tul vagyok! Ez
tulhaladott állapot, rossz álom, – mostantól fogva felfelé vezet az ut.
Eközben a zöld ágyteritő kezdett terhemre lenni; csak nem tehetem ki
magam annak, hogy az emberek szeme előtt a hónom alatt ilyen csomaggal
járjak. Mit is képzelnének rólam? Gondolkozni kezdtem, hova helyezhetném
el egy időre biztonságba. Egyszerre eszembe jutott, hogy bemehetnék a
Semb üzletébe és rendesen papirba pakolhatnám; mindjárt tisztességesebb
külseje lenne és nem volna szégyen magammal hurcolni. Beléptem a boltba
és előadtam kérésemet az egyik segédnek.
Először a teritőre nézett, azután reám; ugy vettem észre, mintha magában
titokban lenézően vállat vont volna, mikor átvette a csomagot. Ez nagyon
bántott.
– Teringettét, vigyázzon egy kicsit! – kiáltottam fel. – Két drága
üvegváza van benne; a csomag Smyrnába megy.
Ez hatott, nagyszerüen hatott. A fiatalember minden mozdulata bocsánatot
kért, hogy nem sejtette meg mindjárt, milyen értékes holmi van a
teritőben. Mikor készen lett a csomaggal, ugy köszöntem meg a
szivességét, mint olyan ember, aki hozzá van szokva, hogy drága árukat
szállitson Smyrnába; még az ajtót is kinyitotta előttem, mikor elmentem.
Elkezdtem sétálni az emberek között a Stortorvon, lehetőleg közel az
asszonyokhoz, akik cserepes virágot árultak. A nehéz veres rózsák,
melyek vérszinükkel keményen ragyogtak bele a nedves reggelbe, vágyat
keltettek bennem, bünös kivánságot, hogy elragadjak egyet; az áruk után
kezdtem tudakozódni, hogy minél közelebb juthassak hozzájuk. Ha lesz
felesleges pénzem, ilyet fogok venni, akármi jöjjön is azután; különben
takarékoskodhatom is egyben-másban az életberendezésemen, hogy megint
rendbe jöjjenek a pénzügyeim.
Tiz óra lett és felmentem a szerkesztőségbe. Egy munkatárs, ollóval a
kezében, ócska ujságokban keresgélt; a szerkesztő még nem jött be.
Kérdésére átadom neki vastag kéziratomat, közben sejteni engedem, hogy
nem mindennapi fontosságu a dolog és a lelkére kötöm, hogy a
szerkesztőnek saját kezébe adja át, ha bejön. A nap folyamán később
bejövök a válaszért.
– Jó, – mondta az ember és visszafordult az ujságjaihoz.
Azt találtam, hogy nagyon is nyugodtan fogadta a dolgot, de nem szóltam
semmit, csak kissé közönyösen intettem a fejemmel, mikor kimentem.
Most aztán elég időm maradt. Csak legalább kiderülne! Nyomoruságos idő
volt, szélcsend és nyomott levegő; az asszonyok biztonság kedvéért
felnyitották az esernyőjüket, a férfiak gyapjusapkái furcsán ellágyultak
és elcsüggedtek. Még egyszer átmentem a téren, hogy megnézzem a
zöldségeket és rózsákat. Egyszerre egy kezet érzek a vállamon,
visszafordulok, hát nem más, mint a „kisasszony“ az, aki jó reggelt
köszön.
– Jó reggelt, – feleltem kérdően, hogy minél hamarabb megtudjam a
szándékát. Nem nagyon szeretem a „kisasszonyt“.
Kiváncsian néz a friss csomagolásu pakkra a hónom alatt és azt kérdi:
– Mit visz?
– Sembnél voltam és ruhára való szövetet vettem, – felelem közömbös
hangon; – nem akarok tovább ilyen kopottan járni; az embernek végre is a
külseje iránt sem szabad tulságosan szükmarkunak lenni.
Rám nézett és látszott, hogy meghökken.
– Hogy megy a dolga most különben? – kérdi vontatottan.
– Jól; várakozásomon felül jól.
– Van valami dolga vagy foglalkozása most?
– Valami foglalkozásom? – ismétlem egészen csodálkozva. – Hiszen
könyvvezető vagyok Christie nagykereskedőnél.
– Igazán! – feleli és egy kicsit hátrább lép. – Istenemre, szivemből
örülök rajta. Csak aztán megint el ne kunyorálják minden pénzét, amit
keres. Jó reggelt.
Egy kis idő mulva megfordul és visszajön; botjával rámutat a csomagomra
és igy szól:
– Nagyon ajánlom Önnek a saját szabómat a ruhája megcsináltatásához; az
egész városban nincs finomabb szabó, mint Isaksen. Csak mondja azt, hogy
én küldtem.
Mit üti bele az orrát az én dolgaimba? Mi köze hozzá, hogy milyen szabót
választok? Elfogott a düh; ennek az üresfejü, felpiperézett embernek a
látása annyira elkeseritett, hogy elég durván figyelmeztettem a tiz
korona tartozására. Mielőtt felelhetett volna, már megbántam, hogy igy
rátámadtam, zavarba jöttem és lesütöttem a szemem; abban a pillanatban
egy hölgy ment el mellettünk, hirtelen hátraléptem, hogy átengedjem
köztünk és felhasználva az alkalmat, elsiettem.
Már most mit csináljak addig, mig várakoznom kell? Kávéházba nem mehetek
be üres zsebbel és nem jutott eszembe olyan ismerős sem, akihez a napnak
ebben a szakában ellátogathatnék. Ösztönszerüen felsétáltam a városba,
jó időt eltöltöttem a piac és a vám között, elolvastam az „Esti
postá“-t, amelyet éppen akkor akasztottak ki a táblára, betértem egy
sétára a Karl Johan-utcába, azután megfordultam és egyenesen a
Megváltónk temploma temetőjébe mentem, ahol jó kis helyet találtam
magamnak a kápolna melletti dombon.
Soká ültem itt a csendben, elálmodoztam a nedves levegőbe, gondolkoztam,
szunyókáltam és fáztam. Az idő lassan mult. Vajjon igazán olyan
bizonyos, hogy a tárcám mestermü és müvészi ihletből származott? Isten
tudja, nem csuszott-e mégis itt-ott valami hiba bele? Mindent
megfontolva, nem lehetséges-e, hogy el sem fogadják, hogy egészen
egyszerüen visszautasitják? Talán csak éppen, hogy középszerü volt, vagy
meglehet, hogy rossz; mi biztosit róla, hogy már is nem hever-e a
papirkosár fenekén?… Nyugalmam meg volt zavarva, felugrottam és
kirohantam a temetőből.
Lent az Akersgate-n benéztem egy boltablakon és láttam, hogy még csak
most mult el dél. Ez még növelte kétségbeesésemet; olyan bizonyosan
reméltem, hogy már régen elmult dél és négy óráig hiába is keresném a
szerkesztőt. A tárcám sorsa sötét sejtelmekkel töltött el; minél többet
gondoltam rá, annál képtelenebbnek látszott magam előtt is, hogy valami
használhatót irhattam volna olyan rögtönösen, csaknem alvás közben,
lázas, álmokkal tele aggyal. Természetesen ujra megcsaltam magam és
egész reggel hiába voltam olyan boldog! Egészen hiába… Csaknem rohanva
mentem fel az Ullevaalsveien, el Szent Hanshaugen mellett, nyitott
mezőre jutottam ki, azután keskeny, különös kis utcákon, majd üres
telkeken és szántóföldeken át végre az országuton találtam magamat,
amelynek nem láttam a végét.
Itt megállottam és elhatároztam, hogy visszafordulok. Nagyon felhevültem
a gyaloglástól és lassan, elég leverten mentem vissza. Két
szénásszekérrel találkoztam; a kocsisok hason feküdtek a széna tetején
és énekeltek, mind a kettő kalap nélkül volt s kerek, megelégedett
ábrázattal nótázott. Amint tovább mentem, eszembe jutott, hogy
bizonyosan meg fognak szólitani vagy utánam kiáltanak valami megjegyzést
vagy csufolódást; és csakugyan, mikor közelebb értem, az egyik
lekiabált, hogy mit viszek a hónom alatt.
– Egy ágyteritot, – feleltem.
– Hány óra? – kérdezte.
– Nem tudom bizonyosan, azt hiszem, három körül lehet.
Mindketten nevetni kezdtek és továbbhajtottak; ugyanabban a pillanatban
az egyik fülemen egy ostorütés fájdalmát éreztem és a kalapom lerepült;
a fiatalemberek nem mehettek el mellettem anélkül, hogy meg ne
tréfáljanak. Dühösen kaptam a fülemhez, felszedtem a kalapom az
árokszélről és folytattam az utamat. Lent Szent Hanshaugennél
találkoztam egy emberrel, aki megmondta, hogy már elmult négy óra.
Négy óra! Már el is mult négy! Futva indultam a város felé, be a laphoz.
Hátha a szerkesztő már régóta ott van, hátha el is ment az irodából?
Felváltva mentem és futottam, megbotlottam, nekiszaladtam a kocsiknak,
elhagytam valamennyi járó-kelőt, versenyeztem a lovakkal,
agyonhajszoltam magam, mint egy őrült, csakhogy még idejében
megérkezzem. Berohantam a kapun, négy ugrással fent voltam a lépcsőn és
kopogtattam.
Senki sem felelt.
– Elment! Elment! – gondoltam. Lenyomom a kilincset, nyitva van; még
egyszer kopogok és belépek.
A szerkesztő az asztalnál ült, arccal az ablak felé, és tollal a kezében
éppen irni kezdett. Mikor meghallotta lihegő köszönésemet, félig
megfordult, egy kicsit megnézett és azt mondta:
– Még nem volt időm elolvasni a tárcáját.
Annyira megörültem, – legalább még nem vetette el, – hogy azt feleltem:
– Természetesen, uram, nagyon értem. Hiszen nem is olyan sietős. De
talán egy pár nap mulva, vagy…
– Majd meglátom. De különben nálam van a cime.
És én elfelejtettem felvilágositani, hogy már egyáltalán semmiféle
lakáscimem nincs.
Az audienciának vége volt; hajlongva léptem hátra és kimentem. A
reménység megint fellángolt bennem, még semmi sincs veszve,
ellenkezőleg, éppen most nyerhetek meg mindent. És agyam rögtön mesét
kezd szőni egy nagy égi tanácskozásról, amelyben éppen most határozzák
el, hogy meg fogom nyerni az ügyem, teljes tiz korona tőkét kapok majd a
tárcámért…
Csak legalább valami menedékhelyem lenne ma éjjelre! Fontolgattam, hogy
hol tudnék legjobban elbujni éjszakára és ez a kérdés annyira elfoglalt,
hogy az utca közepén állva maradtam. Elfelejtettem, hol vagyok, ott
állok, mint egy magános jelzőhajó a tenger közepén, amelyet hullámok
ostromolnak és üvöltenek körül. Egy ujságáruló gyerek a „Wiking“-et
nyujtja felém; nagyon érdekes uj hirek! Felnézek és összerázkódom, –
megint Semb előtt vagyok.
Gyorsan megfordultam, a csomagomat magam elé tartva rejtegettem és az
egész Kirkegate-n félősen és leverten siettem le, – talán megláthattak
az ablakból. Átmentem az Ingebrete-n, el a szinház előtt és a Logenál
befordultam a tenger és az erőditések irányába. Végre találtam egy padot
és ujra tanakodni kezdtem.
Hol a csodába találok én ma éjszakára fedelet? Van a világon olyan lyuk,
ahova elbujhatnék, hogy elrejtsem magam reggelig? Büszkeségem
megtiltotta, hogy a szobámba visszatérjek; eszembe sem jutott, hogy a
szavam visszavonjam, felháborodva utasitottam vissza még csak a
gondolatát is és lenézően mosolyogtam magamban a kis veres hintaszék
felett. Eszmetársulás révén egyszerre csak egy nagy, kétablakos szobában
találtam magam, ahol valamikor már laktam a Hagdehauge-n; egy tálcát
láttam az asztalon, tele vastagon kent vajas kenyérrel; egyszerre csak
megváltoztatta külsejét, beefsteak volt, – csábitó beefsteak, fehér
asztalkendő, egész kosár kenyér, ezüst evőeszköz előttem. Az ajtó
felnyilt, háziasszonyom jött be és még több teát kinált…
Látomások és álmok! Azt mondtam magamban, hogyha most enném valamit, a
fejem megint megzavarodnék, láz fogná el az agyamat és őrült
képzelgésekkel kellene küzdenem. Nem birom az ételt, az én szervezetem
már csak ilyen; ez valami különösség bennem, valami egyéni sajátosság.
Talán mégis csak találok ki valami okosat, mielőtt egészen beesteledik.
Egyelőre nem volt sietős; legrosszabb esetben az erdőben kereshetek
valami jó helyecskét, az egész város környéke rendelkezésemre áll és a
levegő fagyponton felül van…
És a tenger nehéz nyugalommal fekszik odakint, hajók és széles tutajok
vágnak barázdát az ólmos felületbe, sávokat vetnek szét jobbra és balra,
aztán továbbsiklanak, mig a füst nagy pára-csomókban tolul ki a
kéményekből és a gépek tolóinak ismétlődő ütődése eltompulva hangzik át
a nedves levegőn. Sem nap, sem szél nincs, a fák nedvesek mögöttem és a
pad, amelyen ülök, hideg és átázott. Az idő mult; ott ültem félig
álmodozva, fáradt voltam és a hátam borzongott; kis idő mulva éreztem,
hogy a szemhéjam kezd lecsukódni; nem álltam ellent…
Mikor felébredtem, sötét volt körülöttem; kábán és fázva ugrottam fel,
kezembe vettem a csomagomat és megindultam. Mindig gyorsabban és
gyorsabban mentem, karjaimmal hadonásztam, dörzsölgettem a lábszáramat,
amely már egészen érzéketlenné zsibbadt; végre a tüzőrséghez jutottam.
Kilenc óra volt; hosszu ideig aludtam.
Mihez fogjak már most? Valahol csak kell lennem? Amint ott állok és a
tüzoltóőrházra bámulok, eszembe jut, hogy vajjon nem sikerülhetne-e
belopódzni valamelyik folyosóra, ha kilesek egy alkalmas pillanatot,
amikor az őr hátat fordit. Felsétálok a lépcsőn és beszédbe akarok állni
az emberrel; azonnal tiszteleg a baltájával és várja, hogy mit fogok
neki mondani. Ez a felemelt balta, amelynek éle felém volt fordulva,
mint egy jeges hasitás vágott bele az idegeimbe, a rémülettől néma
maradtam a felfegyverzett ember előtt és akaratlanul visszaléptem. Egy
szót sem szóltam, csak mindig hátrább-hátrább vonultam tőle; hogy a
látszatot megmentsem, végigsimitottam kezemmel a homlokomon, mintha
valamit elfelejtettem volna és továbbmentem. Amikor ujra a járdán
állottam, olyan felszabadultnak éreztem magam, mintha nagy veszélyből
menekültem volna meg. Amennyire csak birtam, ugy siettem tovább.
Fázva és éhesen, mindig levertebben mentem végig a Karl Johan-utcán;
hangosan kezdtem káromkodni és nem törődtem vele, hogy mindenki
meghallhatja. Az országház előtt, éppen az első oroszlánnál, valami uj
gondolattársulás utján hirtelen eszembe jut egy festő ismerősöm,
fiatalember, akit egyszer kint a Tivoliban egy pofontól mentettem meg és
akit későbben meg is látogattam. Csettentettem az ujjammal örömömben és
lementem a Tordenskjold-utcára, ahol meg is találtam az ajtaját, rajta
C. Zacharias Bartel névjegyével; kopogtattam.
Maga jött ki, sör- és dohányszagot hozva magával, hogy szinte undoritó
volt.
– Jó estét, – mondtam.
– Jó estét. Maga az? De mi az ördögért jön ilyen későn? Lámpavilágnál
semmit sem lehet látni. Azóta egy szalmakazalt festettem rá és mást is
változtattam rajta. Nappal kell megnéznie, most semmit sem érne az
egész.
– Azért mégis csak szeretném megnézni! – feleltem, de különben fogalmam
sem volt, miféle képről beszél.
– Teljes lehetetlen! – felelt. – Az egész csak egy sárga folt este. Meg
aztán valami más is van, – suttogva hajolt felém, – egy kis leány van
nálam ma este, hát teljes lehetetlen.
– Hja persze, akkor szó sem lehet róla.
Visszavonultam, jó éjszakát mondtam és elmentem.
Igy hát nem maradt semmiféle más választás, mint az erdőben keresni
helyet. Csak legalább a föld ne lenne olyan vizes! Megveregettem az
ágyteritőmet és mindjobban megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy
odakint fogok aludni. Annyi ideig gyötörtem magam, hogyan találjak a
városban szállást, hogy most már belefáradtam és beleuntam az egészbe;
szinte megnyugtató gyönyörüséget éreztem, hogy végre pihenhetek,
megadhatom magam és gondolkozás nélkül járhatok össze-vissza az utcákon.
Elmentem az egyetem órája mellett, láttam, hogy már elmult tiz, aztán
megindultam fel a városba. A Hagdehauge-n egy helyen megállottam egy
ablak előtt, ahol ételek voltak kitéve. Egy nagy kerek kenyér mellett
egy macska feküdt és aludt; beljebb zsir állott fazékban és néhány
üvegben főtt dara. Egy darabig ott nézegettem az ennivalókat, de mivel
ugy sem volt miből vásárolnom, hátat forditottam és folytattam az
utamat. Lassan mentem tovább, elhagytam a házakat, mindig messzebb és
messzebb jártam, egyik óra a másik után mult, mig végre elértem a
bükkerdőbe.