ÉHSÉG
REGÉNY
IRTA
KNUT HAMSUN
NORVÉG EREDETIBŐL FORDITOTTA
RITOÓK EMMA
III. KIADÁS
A BORITÉK PÉRELY IMRE MUNKÁJA
BUDAPEST, 1928
NÉPSZAVA-KÖNYVKERESKEDÉS KIADÁSA
VII, ERZSÉBET-KÖRUT 35
Világosság rt. Budapest. – Müszaki igazgató: Deutsch D.
I.
Akkor történt, amikor ott csavarogtam és éheztem Krisztiániában, ebben a
különös városban, amelyből senki sem kerül ki anélkül, hogy bélyege
rajta ne maradjon…
Ébren feküdtem padlásszobámban és hallottam, amint egy óra alattam
egymásután hatszor ütött; egészen világos volt már és a lépcsőkön
megkezdődött a fel-alá szaladgálás. Lent az ajtó mellett, ahol szobám a
„Reggeli Ujság“ régi számaival volt kárpitozva, tisztán el lehetett
olvasni a világitótorony igazgatójának egy tudósitását és kissé balra
tőle Fabian Olsen pék frissen sült kenyerének vastag, dagadó betüs
hirdetését.
Mihelyt kinyitottam a szemem, régi szokásom szerint azon kezdtem
gondolkodni, hogy van-e ma valami, aminek előre örülhetnék. Kissé
szükösen éltem mostanában; az ingóságaim közül egyik a másik után
vándorolt el a „nagybácsihoz“, ideges és türelmetlen kezdtem lenni és
néhányszor egy-egy napig már ágyban is kellett maradnom, annyira
szédültem. Néha-néha, mikor a szerencse kedvezett, valamelyik lapnál öt
koronát kaptam egy tárcáért.
Mind jobban világosodott és én nyugodtan folytathattam a hirdetések
olvasását lent az ajtó mellett; még az ösztövér, vigyorgó betüket is meg
tudtam különböztetni, amelyekből megtudtam, hogy „halotti ruha és
szemfedő Andersen kisasszonynál jobbra a kapu mellett“ kapható. Ez
jóideig foglalkoztatott s csak amikor hallottam, hogy az óra nyolcat üt
odalent, keltem fel és kezdtem el öltözködni.
Felnyitottam az ablakot és kinéztem. Onnan, ahol állottam, egy
ruhaszáritókötélre és széles mezőre nyilt kilátás; messze kint egy
leégett kovácsmühely omladéka hevert és néhány munkás dolgozott az
eltakaritásán. Könyökömre támaszkodtam az ablakban és a levegőbe
bámultam. Ma bizonyosan felhőtlen lesz az ég. Az ősz itt volt, a
gyöngéd, hüvös évszak, amelyben minden szint változtat, mielőtt elmulik.
A zaj már megkezdődött az utcán és engem is csábitott; ez az üres szoba,
amelynek padlója minden rá nehezedő lépésnél meghajlott, olyan volt,
mint valami eresztékeiben szétmálló, borzalmas koporsó; nem volt rendes
zárja az ajtónak és kályha sem volt ebben az oduban; harisnyában szoktam
aludni, hogy reggelig kissé megszáradjon rajtam. Egyetlen mulatságom egy
kis vörös hintaszék volt, ebben szoktam estenként ülni, ábrándozni és
mindenfélére gondolni. Ha nagy szél fujt s lent az ajtókat kinyitották,
mindenféle különös sivitás hangzott fel a padlódeszkák közül és a
falakon át, s a „Reggeli Ujság“ arasznyi széles hasadásokat kapott az
ajtó mellett.
Felemelkedtem és az ágy mellett levő szegletben egy összekötött
csomagból valami reggelifélét kezdtem keresgélni, de nem találtam semmit
és visszamentem az ablakhoz. Isten tudja, gondoltam, hogy érdemes-e még
egyszer valami állás után nézni? Ez a sok visszautasitás, ezek a
féligéretek, a világos „nem“-ek, annyi felvillanó és ujra megcsalt
reménykedés, az uj kisérletek, amelyek mindig a semmibe vesztek, minden
bátorságomat megölték. Utoljára számlakihordó állást kerestem, de már
megelőztek, aztán meg nem is tudtam az ötven korona biztositékot
előteremteni. Mindig volt valami akadály. A tüzoltóságnál is
jelentkeztem. Ott állottunk az előcsarnokban, vagy félszáz ember, jól
kidüllesztve a mellünket, hogy hatalmas és rendkivül merész férfiaknak
lássunk. Egy meghatalmazott járt körbe, hogy megnézze a pályázókat,
megtapogatta a karjukat és kérdezett egyetmást; mellettem csak elment, a
fejét rázva és azt mondta, hogy a szemüvegem miatt előre is ki vagyok
zárva. Ujra jelentkeztem szemüveg nélkül, összeráncolt szemöldökkel
álltam ott és olyan élesen igyekeztem tekinteni, mint egy késpenge, de ő
megint csak elment mellettem és mosolygott – megismert. A legnagyobb baj
az volt, hogy a ruhám egészen megkopott, alig folyamodhattam ilyen
külsővel tisztességes állásra.
Milyen meredeken és rohamosan ment lefelé az életem egy idő óta! Végre
annyira ki voltam fosztva mindenemből, hogy még egy fésüm sem maradt
vagy legalább egy könyvem, hogy olvashattam volna, ha nagyon is szomoru
voltam. Egész nyáron át a temetőbe vagy a kastély kertjébe jártam, ott
ültem, cikkeket irogatva a lapoknak; egyik hasábot a másik után róttam a
legkülönbözőbb témákról, nyugtalan agyam különös gondolatai, szeszélyei,
ötletei szerint; kétségbeesésemben a legképtelenebb tárgyakat
választottam ki, amelyeken hosszu ideig és nagy fáradtsággal dolgoztam
és amelyeket sohasem fogadtak el. Mihelyt bevégeztem, egy másikra
vetettem magam, a szerkesztők visszautasitása sem csüggesztett el;
mindig ujra bizakodtam, hogy egyszer mégis csak sikerülnie kell. És
csakugyan, néha olyan szerencsém volt, hogy valami jót irtam és egy
délutáni munkám öt koronát jövedelmezett.
Ujra felemelkedtem az ablakkönyöklőről, a mosdóasztalhoz mentem és egy
kis vizet dörzsöltem a térdemnél a nadrágomra, hogy feketébbnek és
ujabbnak látszódjék. Mikor ezt elintéztem, szokásom szerint papirost és
ceruzát tettem a zsebembe és kimentem. Nagyon halkan osontam le a
lépcsőn, hogy fel ne ébresszem a háziasszonyom figyelmét; már pár nappal
ezelőtt lejárt a házbérem és nem volt semmim a következő hónap
kifizetésére.
Kilenc óra volt. Kocsizörgés és hangok zaja töltötte meg a levegőt: a
reggel óriási kórusa, amelybe a gyalogjárók léptei és a kocsisok
ostorának pattogása vegyült. Ez a hangos mozgalom mindenfelől azonnal
felvillanyozott és percről-percre vidámabb lettem. Eszemben sem volt
többé, hogy csak a friss levegő miatt akarjam reggeli sétámat megtenni.
Mi szüksége volt az én tüdőmnek a levegőre? Erős voltam, mint egy óriás
és meg tudtam egy szekeret állitani a vállammal. Különös, gyöngéd
hangulat, a vidám gondtalanság érzése fogott el; odaadóan kezdtem az
embereket figyelni, akikkel találkoztam, vagy akik mellettem elmentek,
olvasgattam a falakra ragasztott hirdetéseket, viszonoztam egy
tekintetet, amelyet az elhaladó omnibuszról vetettek felém, minden
csekélységnek a hatását beszivtam magamba, minden véletlent elfogadtam,
ami az utamat keresztezte és továbbtünt.
Csak valami ennivalója volna az embernek ilyen ragyogó napon! A tiszta
reggel hatása egészen a hatalmába keritett, szinte féktelen jókedv
fogott el és minden ok nélkül halkan énekelni kezdtem örömömben. A
hentesbolt előtt egy asszony állott kosárral a karján és az ebédre való
kolbászokon tanakodott; amikor elmentem mellette, megfordult és rám
nézett. Egyetlen foga volt elől a szájában. Amilyen ideges és minden
benyomásra érzékeny lettem az utóbbi napokban, az asszony arca azonnal
visszataszitóan hatott rám; a hosszu sárga fog, mint valami kis ujj,
állott ki az állkapcsából és kolbászok tekintettek rám a szeméből, amint
rám nézett. Azonnal elvesztettem az étvágyamat s a gyomrom émelyegni
kezdett. Mikor a Bazárhoz értem, a kuthoz mentem egy kis vizet inni;
felnéztem – a Megváltótemplom toronyórája tizet mutatott.
Tovább mentem az utcákon; semmire sem gondolva, járkáltam össze-vissza,
minden ok nélkül megálltam egy szegleten, befordultam egy mellékutcába,
anélkül, hogy valami dolgom lett volna ott. Gondtalanul csavarogtam a
vidám reggelen, felszabadultan ringatództam fel-alá a többi boldog ember
között; a levegő könnyü és átlátszó volt és lelkem nem homályositotta
semmi árnyék.
Már vagy tiz perc óta állandóan egy öreg, sánta ember ment előttem. Egy
nagy butyrot vitt az egyik kezében, minden tagjával előre igyekezett,
egész erejéből dolgozott, hogy tovább jusson. Hallottam, hogy szuszogott
az erőlködéstől és eszembe jutott, hogy segithetnék a csomagját vinni;
de mégsem siettem jobban, hogy utólérjem. Fent a vámnál Hans Paulival
találkoztam; köszönt és elsietett mellettem. Micsoda sürgős dolga
lehetett? Eszemben sem volt, hogy egy korona kölcsönért megállitsam és
legközelebb vissza fogom küldeni azt az ágytakarót, amit pár héttel
ezelőtt kértem tőle. Csak egy kicsit lélegzethez jussak, mindjárt nem
leszek az az ember, aki egy takaróval adós marad; talán már ma
megkezdhetnék egy cikket „A jövő bünei“-ről vagy „Az akarat
szabadságáról“, vagy akármi más, megirásra érdemes tárgyról, amivel
legalább is tiz koronát kereshetnék… A cikk gondolata mindjárt
megfogott, egyszerre átjárt a vágy, hogy azonnal hozzáfogjak és duzzadó
gondolataimat kimeritsem; valami jó helyet keresek magamnak a
kastélykertben és addig nem nyugszom, mig az egészet meg nem irtam.
De az öreg nyomorék még mindig éppen olyan rángatódzó mozdulatokkal ment
előttem az utcán. Végre izgatni kezdett, hogy folytonosan ezt a
szerencsétlent kellett magam előtt látnom. Az utazása sehogy sem akart
bevégződni, talán éppen arra a helyre igyekezett, ahová én és most majd
az egész uton a szemem előtt marad. Izgatottságomban azt képzeltem, hogy
minden keresztutcánál lassabban megy egy kicsit, mintha arra várna, hogy
melyik irányba fogok fordulni, aztán megint a levegőbe lenditette
csomagját és minden erejét megfeszitve, igyekezett elébem jutni. Mig igy
tovább mentünk s én ezt az összenyomorodott lényt néztem magam előtt,
éreztem, hogy mindig több keserüség gyül bennem össze ellene; éreztem,
hogyan tapodja szét percről percre boldog hangulatomat és huzza le
magához a tiszta, szép reggelt a rutságba, mint valami nagy, ugráló
bogár, amely erőszakkal akar magának helyet kiverekedni a világban és az
egész utat le akarja foglalni. Mikor a domb tetejére értem, nem birtam
tovább türni a dolgot; megállottam egy kirakat előtt, hogy azalatt
alkalma legyen odább menni. Mikor pár perc mulva ujra megindultam, az
ember megint előttem volt; ő is megállott. Minden meggondolás nélkül
három-négy dühös lépést tettem, utólértem és ráütöttem a vállára.
Azonnal megállt. Mind a ketten egymásra bámultunk.
– Egy shillingecskét tejre! – mondta végre és féloldalt hajtotta a
fejét.
Vagy ugy? Szépen vagyunk. Keresgéltem a zsebemben és azt mondtam:
– Tejre, hogyne. Hm. Csakhogy a mai világban szüken állunk pénz dolgában
és nem tudom, hogy csakugyan olyan rossz helyzetben van-e.
– Tegnap ettem utoljára Drammenben, – mondta az ember, – nincs egy örém
sem és eddig nem kaptam munkát.
– Hát mesterember?
– Igen, tűcsináló vagyok.
– Micsoda?
– Tűcsináló. De cipőt is tudok foltozni.
– Az már más, – mondtam. – Várjon itt egypár percig, hozok egy kis
aprópénzt, egypár örét.
Csaknem futva mentem le az utcán; tudtam, hogy az egyik házban a második
emeleten zálogház van, de eddig még nem jártam ott. Mikor a kapu alá
értem, hirtelen lehuztam a mellényemet, összehajtogattam és a hónom alá
vettem; azután felsiettem a lépcsőn és bekopogtam a zálogos ajtaján.
Köszöntem s az asztalra dobtam a mellényt.
– Másfél korona, – mondta az ember.
– Jó, jó, köszönöm. Ha nem lenne nagyon szük, természetesen nem hoztam
volna ide.
Felvettem a pénzt és a zálogcédulát s visszafelé indultam.
Tulajdonképpen kitünő ötlet volt ez a mellényügy; még annyi pénzem is
marad, hogy pompásan megreggelizhetek, estig pedig kész lehet a
tanulmányom „A jövő bünei“-ről. Abban a nyomban megint barátságosabbnak
láttam az életet és igyekeztem vissza az emberemhez, hogy megszabaduljak
tőle.
– Kérem, itt van, – mondtam. – Örülök, hogy hozzám fordult legelőször.
Az ember elvette a pénzt és elkezdett tetőtől talpig méregetni. Mit
bámult ugy rám? Mintha különösen a nadrágom térdét vizsgálgatta volna,
én pedig hamar megunom az ilyen szemtelenséget. Talán azt képzelte ez a
semmirekellő, hogy csakugyan olyan szegény vagyok, mint amilyennek
külsőleg látszom? Hát nem most akarok éppen egy cikket irni, amelyik tiz
koronát ér? Különben sem féltem egy cseppet sem a jövőtől, elég sokféle
vasat vertem a sikerhez. Mi köze egy vadidegen embernek hozzá, ha ilyen
ragyogó napon egypár shilling borravalót dobok is ki? De a tekintete
bosszantott és elhatároztam, hogy mielőtt tovább megyek, rendreutasitom.
Könnyedén vállat vontam és igy szóltam:
– Jó ember, ugy látszik, magának az a rossz szokása van, hogy más
embernek a térdére bámul, ha egy koronát kap tőle.
Hátra hajtotta fejét egészen a falig és kitátotta a száját. Erősen
dolgozott az esze koldus koponyája mögött, bizonyosan azt gondolta, hogy
bolonddá akarom tenni és visszanyujtotta a pénzt.
A kövezetre toppantottam és szitkozódni kezdtem, hogy tartsa meg. Csak
nem képzeli, hogy hiába szaladgáltam ennyit. Ha jól meggondolom, talán
tartozom is neki ezzel a koronával, talán eszembe jutott valami régi
adósságom és tudja meg, hogy tisztességes ember előtt áll, aki a körme
hegyéig becsületes. Röviden, a pénz az övé!… Sohse köszönje, örülök,
hogy megtehettem. Isten áldja.
Tovább mentem. Végre megszabadultam nyomorék, gyötrő szellememtől és
zavartalanul magam lehettem. Megint lementem az utcára és megálltam egy
élelmiszerbolt előtt. A kirakat tele volt csemegével és elhatároztam,
hogy bemegyek s valamit viszek az utra magammal.
– Egy darab sajtot és zsemlét kérek, – mondtam a félkoronást az asztalra
dobva.
– Sajtot és zsemlét az egészért? – kérdezte az asszony gunyosan,
anélkül, hogy rám tekintene.
– Igen, az egész ötven öréért, – feleltem zavartalanul.
Megkaptam a holmit, végtelen udvariasan köszöntem a vén, kövér
asszonynak és nyilegyenesen tartottam fel a dombnak a kastélykertbe.
Találtam egy elhagyott padot és mohón kezdtem rágni az ennivalómat.
Nagyon jól esett; régen-régen nem volt ilyen pompás étkezésem és
lassankint olyanforma bágyadt nyugalom fogott el, mint amilyet hosszu
sirás után érez az ember. Bátorságom erősen nőni kezdett; nem találtam
többé kielégitőnek olyan egyszerü és közönséges dologról irni cikket,
mint „A jövő bünei“, amit különben akárki kitalálhat vagy elolvashat a
világtörténelemből; éreztem, hogy a legnagyobb erőfeszitésre is képes
vagyok, hogy minden akadályt le tudok győzni és elhatároztam, hogy egy
egész tanulmányt fogok irni három szakaszban „A filozófiai
megismerés“-ről. Természetesen nem fogom elmulasztani az alkalmat, hogy
Kantnak néhány szofizmáját össze ne törjem… Mikor azonban az
iróeszközeimet elő akartam venni, felfedeztem, hogy nincs ceruzám; ez a
zálogházban maradt a mellényzsebembe rejtve.
Istenem, minden a világon ellenem fordul. Egypárat káromkodtam, aztán
felálltam a padról és sétálni kezdtem az utakon. Mindenütt nagy csend
volt; messze a királyné nyári lakánál gyerekleányok tologatták a kis
kocsikat, különben nem lehetett embert látni. Az egész lelkem csupa
keserüség volt és dühösen szaladgáltam a pad előtt fel-alá. Milyen
visszásság kinoz minden oldalról! Szabad egy háromfejezetes tanulmánynak
zátonyra jutnia olyan semmiség miatt, hogy nincs egy rongyos ceruza a
zsebemben? Hátha elmennék ujra a zálogoshoz és visszakérném a ceruzámat?
Még mindig maradna elég időm egy jó darab megirására, mielőtt a sétálók
elözönlik a parkot. Pedig olyan sok függött ettől a tanulmánytól, „A
filozófiai megismerés“-től, ki tudja, talán sok embernek a boldogsága
is! Talán sok fiatal embernek lehet még segitségére, – gondoltam
magamban. Ha jól megfontolom, lehet, hogy nem is támadom meg Kantot;
hiszen ezt könnyen kikerülhetem, csak egy kis kitérést kell tennem az
idő és tér kérdésénél; de már Renanért nem vállalok felelősséget, az
öreg pap Renanért… Mindenesetre most azonban az a legfontosabb, hogy
ennyi és ennyi hasábos cikket kell irnom; a ki nem fizetett házbér, a
háziasszony kérdő tekintete, ha reggelenkint találkoztam vele a lépcsőn,
egész napon át kinozott és még a legvidámabb óráimban is, amikor
egyetlen sötét gondolat sem zavart, fel szokott bennem merülni. Ennek
véget kellett vetnem. Gyorsan elhagytam a parkot, hogy a zálogostól
visszahozzam a ceruzámat.
A kastélydombról lejövet találkoztam két hölggyel, akiket siettemben
elhagytam. De amikor elmentem mellettük, az egyiknek a karját
megérintettem; felnéztem rá, kerek, kissé sápadt arca volt. Egyszerre
elpirult és különösen megszépült, nem tudom, miért; talán valamelyik
járókelőtől hallott egy szót, talán csak egy csendes gondolat futott át
benne. Vagy talán azért, mert véletlenül megérintettem a karját? Telt
melle néhányszor hevesen felemelkedik és kezével görcsösen szorongatja
napernyője nyelét. Mi történt vele?
Megállottam és ujra elbocsátottam őket magam előtt; nem tudtam volna
tovább menni ebben a pillanatban, olyan különösen hatott rám az egész.
Nagyon izgatott lelki állapotban voltam, bosszankodtam magamra a ceruza
elfelejtése miatt és ez a sok evés reggel éhgyomorra egészen
felhevitett. Egyszerre csak különös irányt vettek gondolataim egy
hirtelen ötlet hatása alatt; különös vágy fogott el, hogy megijesszem
azt a hölgyet, utána menjek és valami módon belekössek. Ujra utólértem
őket és amikor elhagytam, hirtelen visszafordulva, szemtől szembe
állottam vele, hogy megfigyelhessem. Ott álltam egyenesen a szemébe
nézve és abban a pillanatban egy nevet találtam ki, amit azelőtt sohasem
hallottam, egy sikló, ideges hangzókból álló nevet: Ylajali. Mikor már
egészen előttem állt, még jobban kiegyenesedtem és hatásos hangon igy
szóltam:
– Kisasszony, elveszti a könyvét.
Hallottam, milyen vadul ver a szivem, mig beszéltem.
– A könyvem? – fordult a másik hölgyhöz. És tovább ment.
A gonoszság csak erősödött bennem és követtem őket. Nagyon jól tudtam
abban a pillanatban, hogy ostoba csinyt követek el, anélkül, hogy ellene
tudtam volna állani; zavart lelki állapotom magával ragadt és a
legőrültebb ötleteket suttogta fülembe, amiket egymásután mind
meghallgattam. Mit sem használt, akármennyit ismételtem magamban, hogy
hülyeségeket csinálok, bután fintorgattam az arcomat a hölgyek háta
mögött és vadul köhögtem, valahányszor elmentem mellettük. Amint aztán
lassan, mindig pár lépésnyivel előttük, tovább mentem és tekintetét a
hátamon éreztem, önkénytelenül meghajoltam a szégyentől, hogy ilyen
tolakodó voltam. Lassankint csodálatos érzésem keletkezett: mintha
messze volnék innen, valahol másutt; valami ingadozó tudatom volt róla,
hogy nem én magam vagyok az, aki itt a járdán összegörnyedve tovább
megy.
Néhány perc mulva a hölgyek a Pascha könyvkereskedéséhez értek, de én
már az első kirakatnál megállottam és amikor elmentek mellettem, elébe
álltam az egyiknek és ismételtem:
– Kisasszony, elveszti a könyvét.
– De hát miféle könyvet? – kérdezte ijedten. – Érted te, hogy miféle
könyvről beszél?
És megállott. Kegyetlenül gyönyörködtem zavarában, az az ijedt zavar a
tekintetében elragadott. Nem tudta felfogni, mit akarok ezzel a kis,
erőszakolt megszólitással; nem volt könyv nála, még csak egy könyvnek a
lapja sem és mégis keresgélni kezdett a zsebében, néhányszor megnézte a
nyitott tenyerét, megforditotta a fejét és maga mögé nézett a járdán;
látszott, hogy kis, finom agyát képtelenül megerőltette, hogy kitalálja,
milyen könyvről beszélek. Az arcszine megváltozott, a legkülönbözőbb
kifejezések váltakoztak rajta és hallhatóan lélegzett; még a ruháján
levő gombok is mintha rám meredtek volna, mint egy sor megrémült szem.
– Ne törődjél vele, – mondta a kisérő hölgy és karjánál fogva kezdte
tovább huzni; – hiszen részeg; hát nem látod, hogy ez az ember részeg.
Bármilyen idegennek éreztem magam saját magam előtt, teljesen hatalmában
valami láthatatlan befolyásnak, semmi sem történt körülöttem, amit
világosan észre ne vettem volna. Egy nagy fekete kutya szaladt át az
utcán, el a bokrok előtt a Tivoli felé, keskeny nyakörve volt
talmiezüstből. Fentebb az utcán ablak nyilt ki a második emeleten, egy
leány hajolt ki felgyürt ruhaujjakkal és elkezdte az üveget kivülről
tisztitani. Semmi sem kerülte el a figyelmemet, teljesen tisztán
gondolkoztam és magamnál voltam, sőt minden dolog olyan ragyogó
világossággal ömlött belém, mintha hirtelen éles fény vett volna körül.
Mind a két hölgynek sötétkék szárny volt a kalapján és skót selyemszalag
a nyakukban. Akkor jutott eszembe, hogy testvérek lehetnek.
Befordultak és a Cisler zenemükereskedése előtt állva, beszélgetni
kezdtek. Én is megálltam. Azután mind a ketten megfordultak,
visszamentek ugyanazon az uton, ahonnan jöttek, megint elmentek
mellettem, az Egyetem-utca szegletén betértek és egyenesen a Szent
Olaf-térre tartottak. Ezalatt folytonosan a sarkukban voltam, amennyire
csak lehetett. Egyszer visszanéztek és félig ijedt, félig kiváncsi
pillantást vetettek felém; nem látszott bosszankodás az arcukon és nem
huzták össze a szemöldöküket. Ez az elnézés kellemetlenkedésem iránt
megszégyenitett és lesütöttem a szemem. Nem akartam tovább
alkalmatlankodni nekik, csak hálából szerettem volna követni őket a
tekintetemmel, hogy ne veszitsem el szemem elől, mig valahová betérnek
és eltünnek.
A második számnál, egy nagy, négyemeletes ház előtt, még egyszer
visszanéztek, azután bementek a kapu alá. Hozzátámaszkodtam a szökőkut
mellett egy gázlámpa-oszlophoz és hallgatództam, mig lépéseik a második
emeleten el nem hangzottak. Ott hagytam a lámpát és felnéztem a házra.
És akkor valami különös eset történt. A függöny megmozdul odafent, egy
pillanat mulva kinyilik az ablak, egy fej hajlik ki és két rendkivüli
szem tekintete nyugszik rajtam. „Ylajali!“ mondtam félhangon és éreztem,
hogy elveresedem. Miért nem kiált segitségért? Miért nem ragadja meg az
egyik virágcserepet, hogy a fejemre dobja, vagy miért nem küld ki
valakit, hogy elkergessen? Mind a ketten ott álltunk egymás szemébe
nézve, mozdulatlanul; eltelik egy perc; gondolatok repülnek át az ablak
és az utca között, de egy szó sem hangzik. Megfordul, én megrázkódom,
gyenge ütés remeg át a szivemen; egy vállat látok, amely megfordul, egy
hátat, amely eltünik a szobában. Ez a lassu távozás az ablaktól, a váll
mozdulatának ez a hangsulyozása ugy érintett, mint egy bólintás; vérem
beszivta ezt a finom üdvözlést és abban a pillanatban csodálatos
vidámság fogott el. Végre megfordultam és lementem az utcán.
Nem mertem visszanézni és nem tudtam meg, vajjon nem jött-e ujra az
ablakhoz; minél többször fontolgattam meg ezt a kérdést, annál
nyugtalanabb lettem. Valószinüleg ott áll ebben a pillanatban az
ablaknál és figyelmesen kiséri minden mozdulatomat; lehetetlen volt
kiállani ezt a gondolatot, hogy az embert igy hátulról megfigyelik.
Kihuztam magam, amennyire csak tudtam és tovább mentem; de a lábam
rángatódzni kezdett és a járásom bizonytalanná vált, mert akarattal
szépnek szerettem volna mutatni. Hogy nyugodtnak és közönyösnek
látszódjam, a karomat gondatlanul kezdtem lóbálni, a járdára köptem és a
levegőbe emeltem az orrom; de semmi sem segitett. Folytonosan tarkómon
éreztem az üldöző tekintetet és a hideg végigfutott a hátamon. Végre
bemenekültem egy mellékutcába és megindultam, hogy a ceruzámat
visszaszerezzem.
Minden nehézség nélkül megkaptam. A zálogos maga hozta el a mellényt és
kérte, hogy kutassam ki valamennyi zsebét. Egypár zálogcédulát is
találtam benne, ezeket is magamhoz vettem és megköszöntem a jó ember
szivességét, akit percről percre megnyerőbbnek találtam és emiatt
egyszerre nagyon fontosnak éreztem, hogy jó benyomást hagyjak magam
után. Egy lépést tettem az ajtó felé, aztán ujra visszafordultam az
asztalhoz, mintha elfelejtettem volna valamit; ugy éreztem, hogy valami
magyarázattal tartozom, valami felvilágositással és elkezdtem halkan
dudolni, hogy felkeltsem a figyelmét. A ceruzát a kezembe fogva,
felemeltem előtte a levegőbe.
– Eszembe sem jutott volna, – mondtam, – hogy ilyen hosszu utat tegyek
meg egy ceruzáért; de ennek egészen más, egészen különös oka van.
Akármilyen jelentéktelennek látszik, egyszerüen ez a ceruzadarab
segitett a sikerhez, ugyszólván ez teremtette meg helyemet a világban…
Nem mondtam többet. Az ember egészen oda jött az asztalhoz.
– Igazán? – felelt és kiváncsian nézett rám.
– Ezzel a ceruzával, – folytattam hidegvérrel, – ezzel irtam meg három
kötetes tanulmányomat „A filozófiai megismerés“-ről. Nem hallott róla
beszélni?
Azt felelte, hogy mintha hallotta volna ezt a cimet emlegetni.
– Nos, hát azt a könyvet én irtam! Igy hát nem csodálkozhatik rajta, ha
minden áron vissza akartam szerezni ezt a kis ceruzavéget; nagyon
értékes dolog előttem, szinte nem is dolog, hanem egy kis barát.
Különben nagyon hálás vagyok a szivességéért és nem fogom elfelejteni –
igen, igen, nem fogok róla megfelejtkezni; az én szavam nem levegő, én
már ilyen ember vagyok és ön meg is érdemli. Isten vele.
Olyan léptekkel és tartással mentem az ajtóig, mintha akárkit be tudnék
protegálni valami magas állásba. Az udvarias zálogos kétszer is
meghajlott, mig távoztam és én is visszafordultam még egyszer isten
önnel-t mondani.
A lépcsőn egy asszonnyal találkoztam, aki táskát cipelt a kezében.
Riadtan huzódott oldalt, hogy helyet adjon, amikor látta, milyen hetykén
jövök lefelé és önkénytelenül a zsebembe nyultam, hogy valamit adjak
neki; de semmit sem találtam benne és ez megint elkedvetlenitett, a
nyakamat behuzva mentem el mellette. Nemsokára hallottam, hogy ő is azon
az ajtón kopogott; acélsodrony háló volt rajta és felismertem azt a
zörgő hangot, amit az ember kopogtatására adott.
A nap delelőn állott, tizenkét óra lehetett. A város kezdett mozgolódni,
közeledett a séta ideje és köszönő és nevető emberek hullámzottak fel s
alá a Karl Johan-utcán. Oldalamhoz szoritottam a könyökömet, összehuztam
magam és észrevétlenül osontam el néhány ismerős mellett, akik az
egyetem szegletén állottak, hogy a járókelőket nézegessék. Gondolataimba
elmerülve, mentem ujra fel a dombon a kastély felé.
Milyen vidáman és könnyedén hordták ezek az emberek a fejüket, –
valamennyien, akikkel találkoztam és milyen gondtalanul siklottak át az
életen, mint egy tánctermen! Nem volt aggodalom egyetlen tekintetben
sem, nem volt teher a vállakon, talán még egy borus gondolat, egy kis
titkolt fájdalom sem homályositotta el ezeket a vidám lelkeket. Én
pedig, aki olyan közel megyek el mellettük, fiatalon és alig kifejlődve,
én már jóformán el is felejtettem, milyen a boldogság! Addig bibelődtem
ezzel a gondolattal, mig ugy éreztem, hogy kegyetlen igazságtalanságot
követ el velem a sors. Miért bántak velem az utolsó hónapok olyan
kiméletlenül? Nem találtam meg többé könnyü hangulatomat és minden
oldalról a legképtelenebb bosszuságok értek. Nem ülhettem le kedvemre
egy padra vagy nem tehettem két lépéssel tovább a lábamat, anélkül, hogy
kicsinyes jelentéktelen véletlenek, nyomorult apróságok ne zavarták
volna meg gondolataimat és ne szórták volna szét minden lelki erőmet
minden világtáj felé. Egy kutya, amint előttem elszaladt, egy sárga
rózsa valamelyik sétáló ur gomblyukában, már felzaklatták a
gondolataimat és hosszu ideig foglalkoztattak. Mi bajom volt
tulajdonképpen? Talán az Ur keze ért el? De miért éppen engem? Miért nem
inkább valakit Dél-Amerikában, ha már meg kellett lenni. Minél tovább
fontolgattam a dolgot, annál érthetetlenebb lett, hogy miért kell éppen
nekem az isteni kegyelem szeszélyének próbakövéül szolgálnom. Mégis csak
különös eljárás ez, amely az egész világot átugorja, hogy éppen engem
érjen utól; itt lenne például mindjárt Pascha antiquár-könyvkereskedő
vagy Hennechen gőzhajó-bizományos is.
Ezt az ügyet fontolgatva, járkáltam tovább és nem tudtam megszabadulni
ettől a gondolattól; igen sulyos ellenvetéseket találtam az Ur önkénye
ellen, aki mindenkinek a bünéért engem büntet. Hiába találtam egy
magányos padot, ahol leültem, tovább is izgatott ez a kérdés és
megakadályozta, hogy bármi másra gondoljak. Attól a májusi naptól
kezdve, amikor viszontagságaim megkezdődtek, világosan követni tudtam
magamban valami lassan növekvő gyengeséget, mintha tulságosan kimerültem
volna ahhoz, hogy magamat vezessem és oda kormányozzam, ahova akarom;
valami romboló kis féreg behatolt a bensőmbe és egészen üressé vájt. Hát
hogyha istennek éppen az a célja, hogy teljesen tönkre tegyen?
Felugrottam és a pad előtt járkálni kezdtem.
Egész lényem a kinszenvedés legnagyobb fokáig jutott; még a karom is
annyira fájt, hogy alig tudtam a szokott helyzetben tartani. Utolsó,
nehéz étkezésemnek is kezdtem érezni a kellemetlen hatását, s a tulságos
jóllakottságtól felhevültem, gyorsan sétáltam fel-alá a pad előtt,
anélkül, hogy felpillantanék; a körülöttem jövő-menők, mint árnyak,
siklottak el mellettem. Végre két ur elfoglalta a padomat, szivarra
gyujtottak és hangosan beszélgetni kezdtek; ez ujra felbosszantott és
meg akartam szólitani őket, de mégis csak hátat forditottam és a park
másik oldalán kerestem egy padot; itt ültem le.
Az istenre való gondolás megint foglalkoztatni kezdett. Azt találtam,
egyáltalában nem igazolható eljárás, hogy valahányszor állást kerestem,
mindig közbelépett és megzavarta az egészet, pedig hiszen csak a
mindennapi kenyér megadását kértem! Azt már megfigyeltem, hogy mikor egy
ideig éhezem, mintha az agyvelőm lassankint kiszivárogna a fejemből, a
koponyám üres marad. A fejem könnyü és sulytalan lesz ilyenkor, nem is
érzem a vállaim között és azt hiszem, tulságosan nagyra nyitott szemmel
meredek rá az emberekre.
Ott ültem a padon és mig mindezt ujra meg ujra átgondoltam, növekvő
keserüség fogott el isten ellen állandó üldözése miatt. Ha azt gondolta,
hogy közelebb visz önmagához és jobb emberré tesz azzal, ha kinoz és
egyik sikertelenséget a másik után dobja utamba, akkor biztosithatom,
hogy nagyon csalódik. És csaknem könnyezve a dacosságtól, néztem fel
abba a magasságba, hogy lelkem csendjében ezt egyszer mindenkorra
megmondjam neki.
Gyermekkori tanulásomnak részletei jutottak eszembe, a biblia stilusa,
hangja zümmögött a fülembe s halkan beszélni kezdtem magamban, mig
fejemet gunyosan oldalt hajlitottam. Miért aggodalmaskodom én, hogy mit
fogok enni, mit fogok inni és mivel fogom megtölteni azt a nyomoruságos
féregtanyát, amit földi testnek neveznek? Nem gondoskodik-e mennyei
atyám rólam, mint az égi madarakról és nem tüntetett-e ki kegyelmével,
hogy kezét kinyujtotta felém? Isten ujjával belenyult az ideghálózatomba
és lassan, gyöngén összezavarta a szálakat. És isten visszavonta az
ujját és ime, rostok és finom idegvégződések maradtak ujja végén a
szálakból. És nyitott seb maradt az ujja után, isten ujja után és
megsebesült a lelkem ujjának sulyától. De isten, miután megérintett
ujjával, békén hagyott és semmi gonoszat nem küldött reám. Hanem békében
utamra engedett, utamra engedett a nyitott sebbel. És semmi rossz nem
származott reám istentől, aki az örökkévaló Ur…
Zenefoszlányokat hozott át a szél az egyetem parkjából, igy hát már két
óra is elmult. Elővettem papirjaimat, hogy megpróbáljak valamit irni és
ezekkel együtt a borbély bérletkönyve is kiesett a zsebemből.
Felnyitottam és megolvastam a cédulákat, még hat maradt meg. Hála
istennek, gondoltam önkénytelenül, még egy néhány hétig legalább
borotválkozhatom és tisztességes külsővel jelenhetek meg! Ez a kis
vagyon, ami még megmaradt, mindjárt jobb kedvre hangolt; gondosan
kisimitottam a lapokat és jól eltettem a zsebembe.
De irni nem tudtam. Néhány sor sikerült csak s aztán nem jutott semmi az
eszembe; a gondolataim máshol jártak és képtelen voltam összeszedni
magam valami nagyobb erőfeszitésre. Minden dolog hatott rám, mind
szórakozottá tett, minden, amit láttam, uj benyomást hozott. Legyek és
kis szunyogok ültek ragadósan a papirra és zavartak az irásban; rájuk
fujtam, hogy elrepitsem őket, mindig erősebben és erősebben fujtam,
teljesen hiába. A kis bestiák hátra támaszkodtak, megnehezitették
magukat és ellentállottak, hogy vékony kis lábuk szinte belegörbült.
Lehetetlen volt elmozditani őket a helyükről. Mindig találtak valamit,
amibe megkapaszkodhassanak, megvetették a sarkukat egy vesszőbe vagy a
papir egy szálába és rendületlenül ott maradtak, mig csak jónak nem
látták, hogy maguktól elrepüljenek.
Egy darabig ezek a kis haszontalan állatok foglalkoztattak; keresztbe
vetettem a lábamat és jó ideig nyugodtan szemléltem őket. De egyszerre
néhány éles klarinéthang a ligetből uj irányba lökte gondolataimat.
Elkedvetlenedve, hogy nem tudtam cikkemet befejezni, ujra zsebre dugtam
papirjaimat és hátra támaszkodtam a padon. Ebben a pillanatban oly
tiszta volt az agyam, hogy a legelvontabb gondolatokat minden fáradtság
nélkül végig tudtam gondolni. Igy, ebben a félfekvő helyzetben,
tekintetem végigfutott mellemen és lábamon és észrevettem, hogy milyen
rezzenő mozgásokat tesz a lábam minden érverésnél. Félig felültem, hogy
lenézzek a lábamra és abban a pillanatban fantasztikus, idegen érzelem
fogott el, amilyet még sohasem éreztem; finom, csodálatos lökés futott
át az idegeimen, mintha fény remegett volna át rajtuk. Amint tekintetem
a cipőmre esett, ugy éreztem magam, mintha régi jó ismerőssel
találkoztam volna vagy mintha egy elszakitott tagomat kaptam volna
vissza megint; az ujra felismerés boldogsága remegett át érzékeimen,
könnyek tolultak a szemembe: olyan különös érzés volt, mintha a cipőm
viszontlátása halkan zengő hangként jönne felém. Gyöngeség! mondtam
szigoruan magamnak és összeszoritottam az öklömet; gyöngeség!
ismételtem. Bolonddá teszem magam ezekkel a nevetséges érzelmekkel,
tudatosan bolonddá; nagyon szigoruan beszéltem magammal és összehuztam a
szemem, hogy a könnyek ki ne csorduljanak. Mintha sohasem láttam volna a
cipőmet, ugy tanulmányozom a külsejét, a mimikáját, ha a lábam mozgatni
kezdem, tanulmányozom a formáját és az elhasznált felsőbőrt,
észreveszem, hogy ráncai és kikopott varrásai kifejezően néznek rám, ugy
szólván egyéni arcra találok bennük. A saját lényemből ment át valami
ebbe a cipőbe, mintha felém lélegzenék, lihegő magam része volna…
És ott ülve ebbe a hangulatba elmerülten képzelegtem tovább, soká, talán
egy óráig is. Akkor egy kicsi öreg ember jött és a pad másik végére ült
le; mialatt elhelyezkedett, erősen fujt a járás után és igy szólt:
– Haj, haj, haj, haj, ugy bizony.
Alig hallottam meg a hangját, valami szél már végigsepert a
gondolataimon, nyugton hagytam a cipőmet és már is ugy éreztem, mintha
az a zavaros lelkiállapot, amelyet éppen most éltem át, valami régmult
időbe tartoznék, talán egy vagy két évvel ezelőtt történt és lassankint
már is eltünik az emlékezetemből. Kezdtem az öreget megfigyelni.
Mi közöm ehhez a kis emberhez? Semmi, de semmi! Csakhogy egy ujságot
tartott a kezében, egy régi számot a hirdetés-oldalával kifelé forditva
és ugy látszott, valami ismeretlen dolog van belecsomagolva. Kiváncsi
lettem és nem tudtam a szemem az ujságról elforditani; az az őrült
gondolatom támadt, hogy hátha valami egészen különös ujság ez, a maga
nemében egyetlen; kiváncsiságom mindjobban nőtt és kezdtem a padon
alá-fel csuszkálni. Talán iratok vagy veszedelmes akták vannak benne,
amit egy levéltárból loptak el. És máris titkos röpiratokra,
összeesküvésre gondoltam.
Az öreg nyugodtan ült és gondolkozott. Miért nem viszi ugy az ujságját,
mint minden más ember, a cimével kifelé? Miféle ravaszság rejlik itt?
Ugy látszik, hogy csomagját a világért sem engedné ki a kezéből, talán
még a saját zsebére sem bizná rá. Mernék fogadni az életembe, hogy
valami rejlik a csomag mögött.
A levegőbe bámultam. Hogy ilyen lehetetlen volt ebbe a titokzatos ügybe
behatolnom, csaknem őrültté tett a kiváncsiságtól. Keresgéltem a
zsebemben, hogy valamit adjak az öregnek, amivel beszélgetésbe vonhatom;
megfogtam a borbélyjegyfüzetet, de ujra visszatettem. Egyszerre
hallatlan merészség ötlött az eszembe, ráütöttem üres oldalzsebemre és
megszólaltam:
– Megkinálhatom egy cigarettával?
– Köszönöm, – mondta. – Nem dohányzott, le kellett mondania róla a szeme
miatt; csaknem egészen vak volt. Mindamellett nagyon köszönte.
– Régen beteg-e már a szeme? Talán már nem is tud olvasni? Még az
ujságot sem?
– Még ujságot sem, sajnos.
– Idegen ön itt? – kérdezte tőlem.
– Igen… De hát még a cimét sem tudja elolvasni annak az ujságnak, amit a
kezében tart?
– Még azt sem. – Különben azonnal meghallotta, hogy idegen vagyok;
valami van a hangsulyozásomban, ami elárult. Kitünő hallása van, abban
bizhatik; éjszaka, ha mindenki alszik, meghallja az emberek lélegzését a
szomszéd szobában. – De mit is akartam kérdezni, hol lakik ön? –
folytatta.
A hazugság azonnal készen volt a fejemben. Akaratlanul, szándék nélkül
és minden hátsó gondolat nélkül hazudtam. Azt feleltem:
– Szt. Olaf-tér, második szám.
– Igazán? – Minden kavicsot ismert a Szt. Olaf-téren. Van ott egy
szökőkut is, meg néhány gázlámpa, egy pár fa, emlékezik mindenre. – De
hanyadik szám alatt is lakik?
Véget akartam vetni a dolognak és felállottam; üldöző eszmém az ujságot
illetőleg a végsőig kergetett. A rejtelmet fel kell kutatnom, bármibe
kerüljön is.
– Ha nem tudja elolvasni az ujságot, akkor miért…
– Nem azt mondta, hogy a második szám alatt? – folytatta az öreg,
anélkül, hogy nyugtalanságomat figyelembe venné. – A magam idejében
minden embert ismertem a második szám alatt. Hogy hivják a házigazdáját?
Gyorsan kitaláltam egy nevet, hogy megszabaduljak tőle, egy pillanat
alatt körüligazgattam s a másikban oda dobtam neki, hogy megmeneküljek a
kinzásától.
– Happolati, – mondtam.
– Happolati, igen, – intett az ember és egyetlen betüt sem tévesztett el
ebből a nehéz szóból.
Bámulva néztem rá; nagyon komolyan ült ott és arckifejezése elmerült
volt. Alig ejtettem ki ezt az ostoba nevet, ami éppen eszembe jutott, ez
az ember máris elfogadta éppen ugy, mintha már régen ismerné. Ezalatt
csomagját maga mellé tette a padra és én éreztem, hogy remeg át egész
kiváncsiságom az idegeimen. Azt is észrevettem, hogy az ujságon
egynéhány zsiros folt ütődött át.
– Nem tengerész az ön házigazdája? – kérdezte az öreg és a gunynak nyoma
sem volt hangjában. – Mintha ugy emlékezném, hogy tengerész volt.
– Tengerész? Bocsánat, akkor ön a testvérét ismeri; az enyém ugyanis J.
A. Happolati ágens.
Reméltem, hogy ezzel már meg fog elégedni; de ő megint jóakarattal
belement a dologba.
– Azt hallottam, hogy ügyes ember az, nem? – próbálkozott tovább az
öreg.
– Ó-oh, de még milyen ravasz, – feleltem, – nagyszerü üzletember, minden
lehetőt közvetit, áfonyát Kinából, tollat és pelyhet Oroszországból,
bőrt, fát, tintát…
– He-he, ördöge van! – szólt közbe az öreg egészen felélénkülve.
A helyzet kezdett érdekelni és ez magával vitt; egyik hazugság a másik
után kelt ki az agyamból. Megint leültem, elfelejtettem az ujságot, a
rendkivüli okiratokat, tüzes lettem és a másiknak a szavába vágtam. A
kis törpe jóhiszemüsége hallatlan merésszé tett, agyon akartam hazudni
és teljesen leverve hagyni ott az öreget a csatamezőn.
– De hallott-e arról a villamos énekeskönyvről, amit Happolati talált
fel?
– Micsoda? villa… mos…
– Igenis, villamos betükkel, amik sötétben világitanak! Egy minden
tekintetben nagyszerü vállalat, több millió korona forgó tőkével,
ércöntődék és nyomdák teljesen felszerelve állanak munkában, nagy
fizetésü gépészmérnökök egész csapata van szerződtetve, ugy hallottam,
mintegy hétszáz ember.
– Hát nem mindig mondtam! – felelt az ember nyugodtan. Többet nem
beszélt; minden szót elhitt, amit mondtam és semmin sem csodálkozott. Ez
a csalódás bosszantott egy kicsit; azt vártam, hogy egészen el lesz
képedve a képzeletem találmányaitól.
Erre még egy néhány kétségbeesett hazugságot eszeltem ki, minden
véletlen ötletemet kiszineztem, elmondtam, hogy Happolati kilenc évig
volt miniszter Perzsiában. – Van-e arról egyáltalában fogalma, hogy mit
jelent Perzsiában miniszternek lenni? – kérdeztem tőle. – Több az, mint
itt a királyság, körülbelül annyi, mint szultán, ha ugyan tudja, mit
tesz az. De Happolati elintézte ezt az egészet és mindig biztos volt a
dolgában. – Azután Ylajaliról, a leányáról is beszéltem, erről a
tündérről és királykisasszonyról, akinek háromszáz rabszolgálója van és
sárga rózsákból vetett ágyon alszik; a legszebb teremtés, akit életemben
láttam és ugy adjon az isten boldogságot, ha valaha hozzá hasonlóval
találkoztam.
– Igazán? olyan szép? – mondta az öreg szórakozott kifejezéssel és
lenézett a földre.
– Szép? Elvarázsló, bűnösen gyönyörü! A szeme szine, mint a nyers
selyem, a karja, mint a borostyánkő! Egyetlen pillantása csábitó, mint a
csók és mikor megszólit, a hangja a szivembe hat, részegitőbben, mint a
bor. És miért ne lehetne ilyen elragadó? Talán valami számlakihordónak
vagy tüzoltóalkalmazottnak képzeli? Mondhatom, hogy olyan ez a leány,
mint az égi gyönyörüség, valóságos mese.
– Lám, lám, – mondta az ember kissé meglepetten.
A nyugalma felizgatott; a saját hangom kissé tüzbe hozott és egészen
komolyan beszéltem. Az ellopott levéltári okiratokat, az összeesküvést
valamelyik idegen nagyhatalommal már elfeledtem; a kis lapos csomag ott
feküdt közöttünk a padon és most már semmi kedvem sem volt megvizsgálni,
hogy mi van benne. A saját meséim teljesen elfoglaltak, csodálatos
látományok suhantak el a szemem előtt, a vér a fejembe szállt és tele
torokkal nevetni kezdtem.
Ebben a pillanatban az én emberem menni készült. Felállott és talán csak
azért, hogy ne olyan hirtelen szakitson félbe, azt kérdezte:
– De hallatlanul gazdag lehet ez a Happolati?
Hogyan? Hát szabad volt ennek a vak, kellemetlen vén embernek ugy bánni
ezzel az idegen névvel, amelyet én költöttem, mintha a legközönségesebb
név volna, amelyik akármilyen boltcégéren ki lehet festve a városban?
Meg nem botlott egy betüjében és nem változtatta meg egyetlen szótagját
sem; ez a név belevájta magát az agyába és azonnal gyökeret vert benne.
Bosszankodni kezdtem, valami benső elkeseredés támadt fel bennem ellene,
hogy semmivel sem lehetett zavarba hozni, semmi sem keltett benne
gyanut.
– Azt nem tudom, – feleltem gyorsan; – erről semmit sem tudok. De
különben engedje egyszer mindenkorra megmondanom, hogy ezt az embert
Johan Arendt Happolatinak hivják, amint a neve kezdőbetüiből is
következtetni lehet.
– Johan Arendt Happolati, – ismételte az öreg, csodálkozva hevességemen.
Aztán megint elhallgatott.
– Csak látná a feleségét, – folytattam dühösen, – kissé kövérebb… Vagy
talán nem is hiszi el, hogy kövérebb?
– Dehogy nem… ilyen embernek…
Az öreg jólelküen és halkan felelt minden kitörésemre és kereste a
szavakat, mintha félt volna, hogy valamivel felingerel.
– Az ördögbe is, ember! Talán azt képzeli, hogy azért ülök itt, hogy
hazugsággal fecsegjem tele a fejét? – kiáltottam magamon kivül. – Talán
még azt sem hiszi, hogy Happolati nevü ember van a világon? Még sohasem
láttam ehhez hasonló fejességet és rosszakaratot ilyen öreg embernél! Az
ördögbe is, talán amellett még azt is hiszi rólam, hogy olyan szegény
ember vagyok, aki a legjobb ruhájában ül itt és egyáltalában nincs a
zsebében tele cigarettatárca. Ilyen eljáráshoz, mint az öné,
egyáltalában nem vagyok hozzászokva, azt mondhatom és nem is fogom
türni, istenemre! sem öntől, sem mástól, azt tudja meg!
Az ember már fennállt. Nyitott szájjal, némán hallgatta végig
kitörésemet, azután hirtelen a padon levő csomagja után kapott és tovább
ment, jóformán tovább futott az uton apró csoszogó lépéseivel.
Ülve maradtam és a hátát figyeltem, amely mindig jobban távolodott és
mindinkább összegörbülni látszott. Nem tudom, miből következtettem, de
olyan hatást tett rám, mintha sohasem láttam volna még becstelenebb,
bünökkel terheltebb hátat, mint az övé és nem bántott, hogy ezt az
embert összeszidtam, mielőtt elment…
A délután lassankint mult, a nap lemenőben volt, a körül levő fák teteje
halkan zugni kezdett és a gyermekek mellett levő leányok, akik távolabb
csapatosan ültek egymás mellett, hozzáfogtak kocsijukat hazatologatni.
Megnyugodtam és jól éreztem magam. Az izgatottság, amely még az imént
feltüzelt, lassankint lecsillapodott, összébb estem, bágyadt és álmos
állapot fogott el; a sok kenyér, amit elfogyasztottam, sem volt többé
alkalmatlan. A legjobb hangulatban támaszkodtam meg a padon, becsuktam a
szemem és mindig álmosabb lettem; már szunyókáltam is, de éppen, amikor
mély álomba merültem volna, jött oda egy őr és a vállamra tette a kezét:
– Idebent nem szabad aludni.
– Igen, – feleltem azonnal és felállottam. És abban a szempillantásban
megint elevenné vált előttem egész gondterhes állapotom. Tennem kell
valamit, valamit ki kell találnom! Alkalmazást eddig hiába kerestem; az
ajánlólevelek, amiket kaptam, már kezdtek elévülni, különben is olyan
kevéssé ismert emberektől valók voltak, hogy nem nagy hatást tettek;
amellett az a sok visszautasitás az egész nyáron át összetört. Nos –
annyi legalább is bizonyos, hogy a lakásbérem lejárt és valamit találnom
kell, hogy ezen segitsek. Addig minden más egyéb nem szükséges, hogy
nyugtalanitson.
Egészen öntudatlanul megint kezembe vettem a ceruzát és a papirt s
minden szegletét gépiesen telefirkáltam az 1848-as évszámmal. Istenem,
csak egyetlen hatalmas gondolat ragadna meg, hogy a megfelelő szavak is
feléledjenek hozzá! Hiszen már megtörtént máskor is, igazán megtörtént,
hogy olyan pillanatok fogtak el, amikor hosszu fejezeteket tudtam minden
erőfeszités nélkül irni és ezek sikerültek a legjobban.
Most pedig itt ülök a padon és számtalanszor leirom, hogy 1848;
keresztben, hosszában, mindenféle formában leirom ezt a számot és várom,
hogy valami használható eszme jusson az eszembe. Laza gondolatok egész
serege repked a fejem körül, az egész nap hangulata levertté, érzelgőssé
tesz. Az ősz eljött és kezdett mindent mély téli álomba meriteni. A
legyek és a kis bogarak már megkapták az első csapást; fákon és földön
hallatszik a küzdő életnek a hangja, nyugtalanul sürögve, zümmögve,
dolgozva az elmulás ellen. A férgek világának egész léte fellázad még
egyszer, sárga fejüket elődugják a mohából, megmozgatják lábaikat,
hosszu szálakon tapogatódznak tovább és egyszerre összeesnek hasukkal
fölfelé fordulva. Minden növény megkapta az első hideg gyönge
leheletétől külön jellegzetes jegyét; minden füszál elhalványodva
igyekszik még egyszer a nap felé és a lehulló lomb olyan zörejjel esik a
földre, mintha selyemhernyók vándorolnának. Ősz van az elmulás
karneváljában; a rózsák vörössége lázassá vált, különös beteg fény vonja
be szinüket.
Ugy éreztem magam, mint egy elmulásra szánt féreg, amelyet már
megragadott a pusztulás ebben a halálba menő mindenségben. A tompa
rémülettől elfogódva ugrottam fel és néhány erőszakos lépést tettem az
uton. Nem, nem! – kiáltottam mindkét kezemet összeszoritva. Ennek véget
kell vetnem! És ujra leültem, kezembe vettem a ceruzát, hogy komolyan
megirjam a cikket. Minden más keveset ér, ha az ember előtt ott van az
elkerülhetetlen házbérfizetés.
Lassan-lassan a gondolataim is rendeződni kezdtek. Hamar alkalmazkodtam
hozzájuk és nyugodtan, meggondoltan irtam egy pár oldalt, mint
bevezetést valamihez; lehetett akárminek a kezdete, egy utleirásnak
éppen ugy, mint politikai cikknek, aszerint, amint később jónak fogom
találni. Igazán kitünő kezdet akármilyen előre nem látott cikkhez.
Most már egy határozott kérdést akartam keresni, amit feldolgozzak, egy
embert vagy dolgot, amire rávethessem magam és semmit sem találtam. E
hiábavaló küzködés alatt megint rendetlenné lettek a gondolataim,
valósággal éreztem, hogy az agyam felmondja a szolgálatot, a fejem
percről-percre üresedik, mig végre minden tartalom és suly nélkül maradt
a vállaim között. Szinte az egész testemmel éreztem ezt a rám meredő
ürességet, ugy éreztem, mintha tetőtől-talpig ki volnék szivattyuzva.
– Uram, istenem! – kiáltottam kétségbeesetten és sokszor egymásután
ismételtem ezt a két szót, anélkül, hogy más egyebet mondtam volna.