De az egész nap vigan telt el. Zsani néni senkinek sem szólott a
tervéről, de azzal nagyon meg volt elégedve s ez olyan jó kedvre
hangolta, hogy madarat tudott volna fogni.
Pólika, aki nagyon ideges volt, elbájolva vette észre az öreg néni
kedvességét.
Csak Pepi néni brummogott, mert nem tudta, mi van készülőben.
Ebéd után Zsani néni papirt keresett elő. Már régen nem irt senki a
házban. A tintás üveg ki volt száradva. Egy kis meleg vizzel eresztette
föl a kemény salakot, amely az üveg fenekén volt.
– Te hogy szoktad csinálni a tintát, Pólika?
– Én boltban veszem – mondta Pólika. – Ha a városba bemegyek, mindig
veszek egy kis üveggel.
– Ah, könnyelmü pazarló népek. Ezek a mai fiatalok nem tudnak élni.
Bezzeg, minket megtanitott a mi kedves anyánk arra is, hogy kell tintát
csinálni… Gummi, galles, gálickű… ez az egész…
S mig a tintát egy kis vesszővel fölkavarta, elmagyarázta, mekkora
flaskó tintákat csináltak ők odahaza, mert az ő édesapja vármegyei
főjegyző volt s ők csinálták a tintát az egész megye számára.
Végre készen volt a fekete lé.
– Ne most irjál…
Pólika csodálkozva ült le az asztalhoz. Ketten voltak együtt a szobában.
– Mit irjak?
– Csak irjad, amit diktálok.
Pólika megpiszkálta a toll hegyét s iráshoz ült.
„Gyere értem, Balázs gyere értem. Szöktess meg a néniktől, mert oda
vagy’k…“
Pólika csodálkozva nézett fel a nénire. De ez sürgetve rászólt:
– No csak irjad, irjad.
– De hát én nem értem…
– Csak te ne beszélj, hanem irjad…
S tovább diktált.
„… Ma éjszaka készen leszek. Állj meg a szánnal a templom előtt. Azután
gyere be a keritésen át az udvarba. Majd én vigyázok és az ablakon át
kiszököm…“
Pólika már kacagott, minden szót kuncogva irt le.
A néni az orrára tette az ujját.
– Megállj, még valamit.
Végigment a szobán az ablakig, meg visszajött.
– Még valami jót kellene irni. Aminek örüljön…
Jó ideig gondolkoztak a meleg szobában. Az óra hangosan pengette a
perceket. A másik szobából behallatszott, ahogy Pepi néni fujta a kását.
Aludt s pöfögve a száján keresztül lélegzett és ugy feküdt ott kis öreg
testével a régi félvállu szép kanapén, mint egy öreg, kiszolgált macska.
Neki lesz csak öröme, ha sikerül a dolog… pedig szegényke, erről sem tud
semmit, csak mikor már régen kész lesz a csel…
– Megvan! – kiáltott fel Zsani néni s összecsapta a kezét, ugy nevetett:
ird oda azt, hogy:
„Nem élhetek muzsikaszó nélkül!“
De már ekkor Pólika odairta, hogy:
„Olyan jó vóna már otthon lenni“ s csak azután biggyesztette oda a néni
tanácsa szerint ezt is piciri kis betükkel, alig olvashatóan.
A néni megnézte az irást.
– Na hát, most már gondoskodj, hogy ez odakerüljön annak a te
Balázsodnak a markába.
Pólika összehajtogatta szépen a levelet s kinyomogatta belőle a maga
szép kis levélformáját, aztán nem sokat kérdezgetett tanács után, hanem
kiment.
Zsuzsit keritette elő.
– Zsuzsi.
– Tessen, tekintetes asszony.
– Ügyes lány vagy te, Zsuzsi?… El tudnál csempészni egy levélkét a
tekintetes urnak?
– Csak ide kell bizni!
– De megállj csak! Azt ugy kell ám, hogy a tekintetes ur téged ne is
lásson… – mondta Pólika, mert megijedt, hogy Zsuzsi el talál fecsegni
valamit a tegnapi dolgokból. Azt tudta, hogy a cigányok nem beszélnek
arról, hogy már tegnap is ott járt a Zsuzsi, mert azok nem fognak
dicsekedni az ingyen ebédekkel.
Kisült aztán, hogy ha csak postás kell, az is akad. Nem olyan lány a
Zsuzsi, hogy legényt ne csipett volna már magának…
Csakugyan meg is járta a posta estig a kocsmát.
Balázs egy sort küldött vissza:
– Megyek, cicám!
Pólika sustorogva szaladt Zsani nénihez a kurta kis sorral.
Az öreg néni s a fiatal asszonyka aztán közös titkot őriztek egész este.
Mind a ketten szórakozottak voltak. Pólika minden percben irult, pirult,
nevetett.
A ház tele volt levendula illattal. Öreg almáriumokat nyitogattak, régi
nagy ruhás szekrényeket bontogattak. A néni bizalmasává vette Pólikát s
a Mina néni nagy örömére és a Pepi néni nagy csodálkozására minden régi
kincsét kitárta.
Régi nemes selymekben és ruhákban válogatott. Öreg, sárgult, finom
csipkék kerültek elő, régi menyasszonyi diszek, fiatal asszonyok ősi
csipkés fejkötői. Mintha a régi mult mozdult volna meg egy percre.
Milyen jó, milyen kedves ilyen csodakincsekben vájkálni. Pólika el volt
ámulva és el volt andalodva. A nénik boldogan élték vissza magukat a
fiatalkorukba s minden tárgyról egész történeteket tudtak mesélni…
– Ez viselte kedves anyám a Sárujhelyi grófoknál. Az egész megyéből csak
ő volt hivatalos. Nagy dolog volt az. Ezrekbe került az a mulatság. A
pince be volt rendezve télen áfrikai növényekkel. Virágos oleanderek és
citronfák voltak ott, csak ugy kézzel szedték róla a citront. De az
egész megyéből csak anyám volt az egy, aki hivatalos volt az asszonyok
közül. S az öreg báróné, akkor még az is szép fiatal asszony,
druszájának hivta az anyámat s azt mondta neki: kár önnek édes Lenkám
itt lenni. Mert boldog emlékü kedves anyám ugy a német, mint a magyar
nyelvet folyékonyan és uriasan beszélte, azt mondta neki a báróné: Önnek
csillagkeresztes hölgynek kellene lenni!… Ugy bizony, erre a mulatságra
sem Bodonyból, sem a vidékről más nem volt hivatalos és mégis erre a
mulatságra a bodonyi, meg a többi falukból az uri nők mind parasztruhába
öltözve mentek el, csak hogy a kapu mellől leshessék a mulatságot…
Pólika elmélázva hallgatta a régi események különös, idegen illatu
emlékeit.
– Mennyi ékszer, mennyi kincs! – kiáltott fel, mikor a néni az ékszeres
ládikát kinyitotta s az alkonyati fényben kiteregette az asztalra a régi
szép ékszereket.
Ó, az én boldog emlékü kedves anyámnak sok ékszere volt, sokkal több,
mint amit itt látsz. De azért, mikor a kállói bálra bement, egyszer
megtette azt a tréfát, hogy az összes rokonaitól, minden arany és ezüst
ékszereiket kölcsön vette és a lárvás bálra ugy ment el. A két
Majtisy-lány voltak a leányai, mert az ő lányai akkor még igen kicsinyek
voltak, hát az árva Majtisy-lányokat ő adta férjhez. Tudod, azon a bálon
jelen volt a bécsi Hirsch és megbirálta az anyámon levő ékszereket és
azt mondta boldog emlékü kedves anyámnak: Az önön levő ékszerek
meghaladják a negyvenezer forintot. És kérdezte kedves anyámat, hogy mer
annyi ékszert viselni? Amire kedves anyám azt válaszolta, hogy jöjjön
csak Hirsch ur közelebb, nézze meg a maga szemével, hogy ez az ékszer
mind föl van varrva a ruhámra. És mivel én nem táncolok egyet sem, el
nem veszhet egy sem.
Zsani néni visszasüppedt magába s könyes szemmel babrálta remegő
ujjaival a szép emlékeket.
– Mért nem táncolt a nagyanya? – kérdezte Pólika s egész lelkét
eltöltötte a szines multnak illatos emléke.
– Ah, az egy nagy fogadás volt, – mondta a néni.
– Hát összevesztek az atyussal, – szólt bele Mina néni.
– Ah, tudod is te, már minden pletykát szellőztetnek! – mondta Pepi néni
idegesen a kötése mellől.
Pólika meghalt volna a kiváncsiságtól, ha el nem mondják a dolgot.
– Már Póli elég nagy, megtudhatja, – mondta Zsani néni, aki a család
feje volt s a multak emlékeit is ugy adta át, mint az örökséget az
unokákra. – Az a nagy dolog, fiam, – kezdte suttogó hangon. – Boldog
emlékü kedves anyámnak sok irigye volt, a szépnek az egész világ irigye
szokott lenni… Boldog emlékü szüleim házában 700–800 ember megfordult
évente, mert kedves atyám a vármegye leghiresebb ügyvédje volt, még
Szatmárból, Beregből, Biharból is jöttek négylovas kocsival az ő
tanácsát kikérni és ha kedves atyám valamit mondott, azt mindjárt
itéletnek is tartották és megnyugodtak benne. Bodonyban akkor is, mint
most, olyan sár volt mindig, hogy ha az egész Nyirségben nem is volt viz
a homokon, de itt mindig ki volt téve a falu végén a tábla, hogy: az
utak járhatatlan rosszak. És boldog emlékü kedves atyám négy ökröt
szokott kinn tartani a Csergető tanyán, hogy azokat a hintókat, akik
hozzánk jöttek, azok bevontassák… Volt is kedves anyámnak olyan
háztartása, hogy a konyhájára még a harmadik vármegyében is azt mondták,
hogy: az ám zsiros konyha! Libája 1200–1500 megvolt a gunárokkal együtt
és a gunárok csörgővel vezették haza a mezőről a nagy libanyájat.
Tinóbinó marhából annyi volt, hogy ha ezer bankó forint árát eladtak,
meg se kottyant…
Pólika visszafojtotta a lélegzetét, ugy figyelt. A régi dicsőségnek,
gazdagságnak az érzésével volt megtöltve a lelke.
– De mit ért, ha kedves anyámnak a szépsége miatt annyi irigye volt,
mint a fű a réten. A legelső irigye volt a tulajdon sógora, kedves
atyámnak a testvéröcscse, a gazember, aki náluk lakott és gazdálkodott a
birtokon, mert kedves atyámnak a sok ügyvédi munkája miatt nem volt
ideje arra is, erre is. És a Józsep bátyánk egyszer egy setét este
egyedül csak hazajött a csépléskor és bement a házba, ahol boldogemlékü
kedves anyám volt.
Kérdi kedves anyám: Te mért jöttél haza, Józsep?
– Azért, hogy neked valamit mondjak, – mondta Józsep bátyánk. – Gyere
csak be a kis szobába.
Azt mondta kedves anyám:
– Miért menjek én a kis szobába. Mondd meg nekem itt.
Azt mondja Józsep bátyánk:
– Nem bánom megmondom neked itt. Azt mondom neked, Lenka, hogy nem
érdemel téged az a te urad. Vén ember te hozzád az urad. Én fiatal ember
vagyok, én érdemellek téged.
Jaj, boldog emlékü kedves anyám meg volt rémülve. Csak megkapaszkodott
az asztalba és rákiáltott:
– Ne beszélj ilyeneket, te orcátlan.
De Józsep bátyánk nem hagyta.