Az öreg néninek kiszáradt a torka a belső izgatottságtól. Mindnyájan
lihegő szemmel néztek össze és reszkettek a borzasztó eseménytől.
– Akkor, hogy Józsep bátyánk csak erőszakoskodott és nem hagyott békét,
ahogy boldog emlékü kedves anyám kivánta, hát kedves anyám szétnézett és
ott volt a tüzfogó, mert igen szép vörösréz tüzfogójuk volt és azt
télen-nyáron benn tartották a kandalló mellett, disznek. És felkapta
kedves anyám a tüzfogót és fölemelte Józsep bátyánkra.
– Igen, – mondta Mina néni, akinek mintha egy csapásra elmult volna a
süketsége s minden szót megértett. – E miatt volt a mi kedves anyánk egy
préda asszony. Mert a tüzfogót emelte rá a Józsep sógorára.
– E miatt, – mondta Zsani néni s az arca élén piros foltok gyujtak ki.
– E miatt, – állott fel Pepi néni is és idegesen mondta, – mert azt
elmondta Józsep, hogy ráfogta Lenka a vaslapátot. De azt nem, hogy mért.
Csak fujta aztán, hogy préda és mondták eleget kedves atyánknak, hogy
hiába keres ő akármennyi pénzt, Lenkát nem győzi meg az isten se.
– Pedig kedves anyám épen olyan volt, mint én, épen ugy ki tudott jönni
mindennel, mint én, – mondta Zsani néni.
– Keresztszeghyné volt az irigye, mert nem volt hivatalos a Sárujhelyi
grófékhoz és a legjobb barátnéja volt kedves anyámnak, – kiáltotta
fuldokolva Mina néni.
Pólika mintha egy résen belátott volna az elmult világba. Tisztelettel
és csodálattal érezte összetöpörödni magát kicsinyre, semmivé… Valahogy
leigázta és agyonnyomta az az érzés, hogy azok a tiszteletreméltó, azok
az istennel egyforma megbecsülést és félelmet élvező ősök épen olyan
gyarló teremtések voltak, épen ugy sirtak, nevettek, ettek és szerettek,
mint ők…
Elandalodva hallgatta a besötétedő estében a homályos régi nagy szobában
azokat a kis történeteket, amelyek valaha itt lezajlottak. Még ezek a
butorok itt a tanuk, ezek a falak, ezek a tárgyak mind, mind. Ezek a
csipkék és ezek az ékszerek, istenem, micsoda régi örömöknek,
hiuságoknak, irigységeknek, pletykáknak, fájdalmaknak, rémületeknek a
tanuságai…
A szoba lassan bealkonyodott, csak a tüz világitott szerte s ott ült az
ő virágzó ifjuságában a zörgő, szelet termő, száraz öregek között…
– Bizony igy volt az régen, – mondta Zsani néni.
– Jaj de szép volt, – sóhajtotta Pólika, mintha mesét hallgatott volna.
– Azért mondtam el ezeket, hogy emlékezz rá… És válassz ezekből, kicsi
lányom, válassz a nagyanyád smukkjaiból, hogy legyen valami, amiről
emlékezz mindig a boldogtalan mártirra, aki öt lányt nevelt föl, de
egyiknek sem érte meg annyi boldogságát, amennyit te kapsz magad
Balázstól…
Köny volt az öreg nénik szemében. Félrefordultak, törülgették a
szemüket, az orrukat s Pólika elszégyelte magát, hogy semmis kis bajával
ide menekült ezekhez az öregekhez, akik egész életükben nagy bajokhoz
voltak edzve… Karcsi bácsit még ő is ismerte… De a Mina néni férjének
még titokzatos sötét hirét is csak ugy, hogy mindig valami Rinaldó
Rinaldini-féle borzalom reszketett a neve mögött, amelyet a néni maga is
letett s nem viselt, soha ki nem mondott… A Pepi néni két férjének is
csak elvétve, kusza hireit hallotta egyszer-egyszer…
Sorra megcsókolta a kezüket s nem kérdezett semmit. Összeborult
mindenikkel és sirtak egy sort.
Egy kis medájt vett föl az ékszerek közül egy kis vékony arany láncon, a
legkisebb s legszerényebb ékszert a sok közül s a nyakába akasztotta.
A vacsorához hallgatagon ültek.
Kilenc óra előtt Pólikának be kellett menni a szobájába. Minden világot
eloltottak a házban.